Kategória: Egyéb

Novák Katalin Győrben tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével, ahogyan erről a Facebook-oldala beszámolt. A Nemzeti Pedagógus Kar az a gyülekezet, amelyet azért hoztak létre, hogy legyen, aki a Fidesznek vigyorog. Számos szakmában vannak ilyen nemzeti jelzővel ellátott, mesterségesen létrehozott képződmények (színészek, újságírók, talán már nemzeti mozdonyvezetők is vannak), amelyeknek az a feladata, hogy az adott szakmát megosszák, a valódi érdekképviseletet szétverjék, és azokban bólogató Jánosok üljenek. Velük szoktak szóba állni (ha egyáltalán), az úgynevezett társadalmi egyeztetés címszó alatt.

Az ilyen egyeztetések Orbán dicséretéről szóló istentiszteletek szoktak lenni, színjátékok a gyalázatban, szügyig mosolyogva. Novák Katalin mint háromgyermekes, aggódó édesanya, és mint á’lamelnök tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar szervilizmustól csöpögő elnökével, és megegyeztek abban, hogy „mielőbb megnyugtató megoldásra van szükség a tanárok anyagi biztonsága érdekében”. Mindehhez mosolyogtak, sőt, ehhez Novák köré – aki ezúttal hófehér toalettben vigyorgott negyvenkét foggal – kitereltek kiválogatott és dresszírozott gyerekeket is, hogy látszódjon felnövekvő nemzedékünk felhőtelen, kétségek nélküli boldogsága.

Ezek a gyerekek nem káromkodtak. Íme, egy újabb lap a Fidesz kifestőkönyvében, amely voltaképp a Rákosi kor termelési képeire emlékeztet, amelyeken a mi pajtásunk elvegyül az örömökben lubickoló, magáért és a népért dolgozó emberek között. A tanárok anyagi helyzetének megnyugtató megoldására volna javaslatunk egyébként Novák számára, talán szólni kellene a főnökének, hogy emelje meg a fizetésüket. A GKI most végzett egy kósza számítást, hogy mindezt brüsszeli pénz nélkül is megtehetné, de nem teszi. Novák, mint a nemzet egységét megtestesítő közjogi méltóság odahathatna az ügyben, de nem hat.

Helyette vigyorog. Igaz, ha volna valamilyen szándéka egyáltalán, akkor nem a lojális és kitenyésztett Nemzeti Pedagógus Kar elnökével smúzolna és sóhajtozna, hanem kimenne a tüntetők közé, de akkor még összekoszolódhatna a blúza, és értelmet nyerne az élete, ami most nincsen egyáltalán. Tényleg nem tudjuk, Novák voltaképp mivégre van ezen a világon – illetve igen -, de nem azért, amiért ezt a hivatalt létrehozták annak idején, csak épp Orbán ebből is a saját játszóházát alakította ki, értelme tehát semmi. Áder gubbasztott a pontyai közt, Novák meg rohangál, akárha mérgezett egér, és visszaveri a fényt.

Koltai Tamás állapította meg annak idején a fényvisszaverést, mint a szar színésznők léte értelmét, de nem megyünk el a színikritika irányába, ez ugyanis a tyúkszaros magyar anyaföld. Novák az óhajtozása mellett a magyari ifjúság jövőjéért aggódva kifejtette még a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével egyetemben, hogy „Háromgyermekes édesanyaként és elnökként is az a meggyőződésem, hogy motivált, megbecsült, magas szinten teljesítő pedagógusok kellenek gyerekeink biztos jövőjéhez”. Ilyet én is tudok négyunokás nagypapaként, író emberként viszont azt is, hogy Novák Katalin elhúzhatna a negyvenkét fogával Orbánba vissza.

A különbség köztünk, illetve a válogatott és Novák köré terelt, valamint a hús-vér gyerekek között az, hogy mi káromkodunk, ahogyan azt Pankotai Lili is tette, de ilyenekkel Novák nem találkozik. Akkor sem találkozott élő magyar anyával, amikor családügyisként popsitörlővel pucolta az ablakot. A már akkor is a lényegét jelentő hazugságot azóta négyzetre emelte, de nem is reméltünk tőle mást. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem is reméltünk semmit sem, csak még jobban idegesít, ahogyan – Koltai nyomán – visszaveri a fényt. Mégis, bármi meglepő, ez az egész dolgozat mégsem Novákról szól, hanem az életünkről.

Novák ennek csak egy különös díszlete, még csak nyomokat sem hagy benne. Annyit talán a rajongó esernyővel kardozó nénikben, hogy de csinos volt máma ez a mi Katikánk, és valljuk meg, ez nem egy mérvadó ok a létezésre. Be kell látnunk, hogy Novák is csak egy termék. A NER árucikke, amit lenyomnak a torkunkon, ha akarjuk, ha nem, és leginkább ártalmas. De még annyi erkölcsi minimum sincs benne, hogy belássa, ha segíteni nem tud, legalább ne tegyen keresztbe. De keresztbe tesz, csezmeg, hinti szét a hamis illúziókat a szarhalom tetején, és hozzá, hogy el ne feledjük, negyvenkét foggal vigyorog.

Varga Judit elment messzire elmesélni, hogy a NER a létező világok legjobbika. Hogy ehhez miért kell Amerikáig utazni, az megfoghatatlan, de kik vagyunk mi, hogy kétségbe vonjuk a röpködés hasznát és hasznosságát. Porbafingó kis senkik vagyunk, ideológiailag totál képzetlenek, akik azt sem tudjuk, mi a rosseb az a Duma bojkottja. Varga Judit ellentmondást nem tűrően jelentette ki a szélsőjobbos jenkik előtt, hogy „Magyarország a jogállamiság elvei alapján kormányzott demokratikus jogállam”, és ez a baja vele a liberálisoknak. Hogy a liberálisoknak mi fáj, azt nagy valószínűséggel ők jobban tudják

Vélhetően az leginkább, hogy a NER illiberális. És nem a puszta tagadás a baj, hanem az, hogy kijelentődött, az ilyen államban helyük nekik nincsen, ebből pedig az fakad, hogy ez a hely akkor ezek szerint nem lehet demokratikus. Ezen a ponton bicsaklik meg először Varga Judit agya, és mégsem ez, ami miatt az ember foglalkozik vele, mert amúgy most már ez sem érdemelne egy szót sem. Ezek beszélnek össze-vissza, és az az ember érzete, a mondat elején sem tudják, mi lesz annak a vége, s hogy értelem szorul-e belé, az ebből fakadólag teljességgel esetleges. Puffan, ahogy esik, a bávatagoknak úgyis mindegy.

Varga mondandója azért érdekes azonban innen, mert megmutatja az a nihilt, ahol ezek kormányzatilag ülnek, maguk mellé emelve ezt a szerencsétlen országot, amely így a semmiben ringatózva atomjaira hullik. Nem kellenek ennek bizonyításához különleges különleges kognitív dolgok, szikrázó és csodálatos elme, hanem a panelproli józan esze, amit őseitől örökölt. Két Varga Judit állítást rakunk most egymás mellé nem is oly messze egymástól az időben: “A jogállam fogalma nem definiálható”, illetve: “A jogállamiság elvei alapján kormányzunk.” Emlékszünk az elsőre a boszorkányüldözésiből

A második a friss, amerikai. Ha és azonban e kettő állításból levonjuk a következtetést, abból arra jutunk, hogy mivel a jogállamiság nem definiálható, viszont ennek elvei alapján kormányoznak, akkor egészen profánul a NER-ben Orbán vezetésével definiálhatatlan elvek alapján kormányoznak, és máris kiderült a titok, miért van itt olyan rohadt nagy kupleráj. Illetve ez több annál, ez a lebegés akárha Mohamed koporsója, de leginkább Lukács György zenedefiníciója illik ide, mikor is a filozófus azt mondta a muzsikáról, hogy az a meghatározatlan tárgyiasság, amit most nem fordítanék le.

Ha belegondolunk, úgyis megértjük, mint ahogyan azt is, nem ártana mindezzel szembesíteni Orbán miniszterét, hogy döntse már el mit tud és mit nem, illetve, ha nem tud semmit, akkor az alapján hogyan kormányoz. De tudjuk, hogy így, tehát sehogyan, ezért akkor ezen a ponton meg kellene határozni, mit csináltak ezek tizenkét évig, és mit művelnek most, a tizenharmadikban a permanens vészhelyzeti rendeleti kormányzással, ami mellesleg minden demokrácia fundamentuma. Most tréfálkoztam, mielőtt az a vélemény és szándék alakulna ki, hogy ez is hülye, menjen az anyjába ez is, vagy máshová.

Még nem. Előtte elvégzem azt a vizsgálatot, hogy akkor ezek szerint ködszurkálást művelve mégis mi az anyám valaga, másképpen radai rosseb történt itt velünk kormányzás címszó alatt. Erős érzelmek, indulatok és pátoszok nélkül, pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, arra kell jutni itt a kupiban, hogy az eltelt több mint egy évtized egyetlen be nem vallott, de minden eszközzel végrehajtott célja és törekvése, szándéka, alfája és omegája Orbán hatalomban tartása volt. Ez manifesztálódik mindenben, a Fideszre szabott törvénykezésben, hogy fenntartsa és működtesse azt a radikális bűnszervezetet, amely az országon ül.

Mennyivel egyszerűbb így, amikor látjuk a célt, és akkor mindjárt megértjük az eszközöket is. Így azt is, Varga miért hord össze-hetet havat, azt is, hogy ezért – mint ahogyan semmiért sem – miért nincs számonkérve, illetve ez a magyarázat arra is, a Völner-ügy miatt miért lehet még egyáltalán miniszter. Nincs itt se jog, se állam, a demokráciának már a heges maradványai se látszanak. És mégis az a legérdekesebb, hogy mindeközben Varga ilyeneket bír kijelenteni, amit: „Magyarország a jogállamiság elvei alapján kormányzott demokratikus jogállam” – a nap pedig vidáman süt. Ez a bizonyság arra, hogy nincs isten.

A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának igazgatója azt közölte a széles nyilvánossággal, hogy elhatárolódnak egyik tanulójuk, Pankotai Lili felszólalásától, amely a vasárnapi tüntetésen hangzott el. Minden további mélázás előtt annyit azért jegyezzünk meg, nagy valószínűséggel ez az igazgató véleménye – elhatárolódása -, mert ő sem tudhatja, hogy az iskola mint másik entitás (diákok, tanárok és a takarító néni) hasonló véleményen van-e, mint ő, ami egyáltalán nem biztos. Így az iskola nevében beszélni, hiába annak az igazgatója, nem egyéb, mint annak megmutatása és bizonyítéka, mint hogy a Ciszteri Rend Nagy Lajos Gimnáziumának egy véleménye vagy nézőpontja lehet, az, ami az igazgatóé.

Ez a mentalitás és vezetési gyakorlat hadseregirányítást tételez, ahol, mint tudjuk, ellentmondásnak helye nincs, de nem is igazán erről szeretnénk diskurálni máma. Az igazgató kifejtette még, mire alapozza az elhatárolódását, miszerint „messzemenően elutasítjuk annak minden, a keresztény értékekkel össze nem egyeztethető tartalmát és narratíváját”. Ismét a többes számra hívnánk fel a figyelmet elsőként, másodjára pedig a keresztény értékekre, amiből két dolog fakad. Igazgató úr ezzel a nyilatkozatával – amelyet össziskolainak állított be – a valagát félti, hitet téve a NER hazug narratívája mellett, ugyanakkor ő sem tisztázza azt, mi volna abban a keresztényietlen, ha egy diák föl van háborodva.

Fölháborodott a diák, mert alapos oka volt rá, és nem szónokolt, mint Orbán szokott válogatott közönsége előtt nyüszítve uszítva, hanem slam poetrit adott elő, ami pedig nem egyéb, mint művészet. Igazgató úr tehát a művészi szabadságtól határolódik el keresztény erkölcseiben, ami eszünkbe juttat dolgokat, és el is meséljük egyrészt látva, hol is élünk, másodjára társadalmi berendezkedésünkhöz adunk vele lehangoló viszonyítási pontot. Horger Antal jut eszünkbe azzal a bevezető toldással, hogy a ciszterci igazgató úr nagy valószínűséggel szellemi kapacitásaiban a hajdani nyelvészt meg nem közelíti, csak eszméinek avas szagában hasonlít, de abban meglehetősen. Mindenki ismeri Horger Antal és József Attila históriáját.

De azért idézzük fel. 1925. március 25-én a Szeged című lapban megjelent a híres-hírhedt Tiszta szívvel című vers, amelynek bírálói erkölcstelennek és nihilistának tartották a fiatal költő szemléletét. A professzort oly mértékben fölháborította a vers, hogy két tanú jelenlétében „eltanácsolta” az egyetemről József Attilát. Viszont: a Tiszta szívvel hatására azonban nemcsak a tanári pályától tanácsolták el a fiatal verselőt, hanem egyúttal költővé is avatták. Ignotus Pál ezt írja a versről: „…van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét […]. Gyönyörű szép.” – Ennyit biztatásul Pankotai Lilinek.

Ráfér, hiszen ismerjük a forgatókönyvet, amely szerint mindezek után a tanulólány élete pokol lesz az iskolájában, s ahogyan Horger nem engedte József Attilát tanári diplomához jutni, itt is minden el lesz követve, hogy a lány ne tudjon leérettségizni, ha ugyan odáig kihúzza. Minden attól függ, mit kezd vele a mindenható tankerület, a tanári kar, amelyik tart az igazgatótól, és mit a diáktársai, hogy ők is elhatárolódnak-e majd a fölvételi reményében. Mindenkinek, akiket felsoroltam, lesz oka és indoka Pankotai Lili ellen fordulni, őt ellehetetleníteni, így az a veszély fenyegeti, hogy teljesen egyedül marad a reá váró vérzivatarban, és le fogják darálni, mint annyi sokakat, akik szólni mertek hangosan a hatalom ellen.

A ciszterci gimnázium és Horger egyeteme ugyanaz, szellemiségük, az általuk értékként képviselt keresztényi valami, amiről soha nem derül ki, valójában micsoda, vagy mennyiben több egy agnosztikus morálnál, voltaképp a tőlük különbözőek stigmatizálására való. A magyar társadalom pedig, ahogyan száz éve, most is védtelen a totemizálás ellen, amikor valami azért szent, mert kijelentik róla. Mindemellett ez a fasizmus gondolkodásmódja, nem véletlen tehát, hogy a reakciók akkor és most, a Horthy-korban, s abban amelyik abba álmodja vissza magát, megegyeznek. Ezek ugyanazok. És éppen ezért – mert minekünk erre lehetőségünk nincs -, arra kérjük azokat, akiknek módjukban áll, vigyázzanak erre a lányra.

Amikor tegnap a magába zárt ketrecében Orbán Viktor elmondta, hogy ’56-ban, ha a Nyugat nem árul el bennünket, akkor sikerrel jártunk volna, akkor az első gondolat az volt, ezt azért mégsem kellett volna. De hát, mit is várhatunk egyebet egy ferdült elmétől, aki azt sem képes belátni, hogy ebben a pillanatban köpi szembe magát. Az analógiát ugyanis a jelenre vonatkoztatva azt látjuk, hogy a bűnös Nyugat tanult a hibájából, nem hagyja magára Ukrajnát, aki ezek szerint sikerrel fog járni, és a világ rendje helyre is áll. Béke lesz, ami után Orbán amúgy óbégat, az más kérdés, ahogyan kinéz, abban a békében ő nem leli majd a helyét. Igaz, a háborúban sincs otthon. Megzavarodott a manus.

Viszont, amikor mindez elhangzott, akkor jött el a döntés, hogy én erről a ketrecbe zárt tutulásról megemlékezni nem fogok, s nem csak azért, mert Szele kolléga már megtette, hanem a saját szemszögemből erről nekem mondanom nincsen mit. Ugyanis sikerült annyi hiphopot hallgatnom tegnap szerkesztési munkálataim közben, hogy kezdtem megérteni, amikor Kierkegaard arról mesél, hogy ő sub specie aeternitatis (aeterno modo), azaz, az örökkévalóság módján szemléli ezt a kajla világot, miközben röhög rajta tudva azt, hogy úgyis megbánja. Ilyesmiket danásznak ezek a hiphopászok, akik nem Majka-féle rapperek, mert senkinek a seggéből nem lógnak kifelé.

Eljutni Orbán beszédétől két bekezdés alatt – mondjuk – 21 Savage-ig vagy netán Whiz Khalifáig, az se semmi, nem véletlenül került címbe Babits Ősz és tavasz között-jének első sora, mert ezek voltaképp egylényegűek, és valahonnan a Tejút pereméről merengenek ide vissza, ahol viszont voltaképpen magunk vagyunk a nyűgjeinkkel és nyomorainkkal. Bálint György mondta annak idején, hogy az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, és magam is belátom, az sem kimerítő publicisztika, ha Orbán Viktort naponta hajtom el a jobb sorsra érdemes anyukájába, viszont az én utam és lehetőségeim ebből a szempontból determináltak, illetve szűkösek akkor, amikor az írott szó becsülete már elveszett.

A beszélté is. Mindegy, hogy te mit mondsz, vagy ő, miket delirál Orbán, olybá tűnik, hogy a világ a maga determinisztikus módján stabilan rohan a vesztébe, ahogyan mi pedig benne csücsülünk. Úgy elfelejtjük ezt a tegnapot is, mintha soha nem is lett volna, korunk ma már olyan, hogy semmiféle lenyomatot nem hagy az időben. Nem történelmi, de nem is köznapi már, az entrópia az úr, mert lehet, hogy ez eleve elrendeltetett. Sőt, ha Spenglerre gondolunk, aki szerint bizonyos eszmék, zenék, irodalmak, az ezekből fakadó történések akképp determinisztikusak, hogy csak adott helyen és időben jöhetnek létre, viszont ott szükségszerűen létre is jönnek, akkor nekiláthatunk fütyörészni.

Fütyörészni és vakarni a hasunkat, mert vagy megdöglünk, vagy nem, de mindkettőt megbánjuk. Ez, uraim, a világbölcsesség foglalata, és annak magyarázata egyben, miért mindegy minden. Mondhatom én fennen, hogy Orbán, az iparos anyád, takarodj, el fog takarodni? Ugyehogy nem. S hiába mondják akár önök is, esetleg kórusban a szomszéddal, akkor sem történik semmi, mert mindennek rendelt ideje van, és ennek még a jelek szerint nem jött el. Mondhatnák most, mi történt, Kázmér megtért vajon, de rávágnám, a rossebeket, csak, mint mondom, aeterno modo vagyok. Ez egy nyugodt vidék, gumiból vannak a falak, és dúdolják tovább a Sziámit is velem. Vagy nélkülem.

Kétségbe esni azonban mindezek miatt egyikünknek sem kell feltétlenül, hiszen kettős a kimenetel: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, illetve pedig: sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk. Előbbi bölcsesség azt hiszem, Schopenhauer, de ez nem bizonyos, ellenben a második, az színtiszta Micimackó, és máris keretbe foglaltuk szellemi horizontunk tól-ig határait, amelynek azonban a közepe végtelen. Bármi fura is, de én mindezeket vigasztalási szándékkal írtam le, ha viszont ön azt érzi mindeközben, hogy sírnia kell, az ám a boldogság feltétlenül, mert ez azt mutatja, hogy eljutott a groteszk megváltó állapotába. Innen már fát is lehet hasogatni a hátán, próbálja ki.

Miközben Magyarország az ünnep közeledvén kezd átalakulni valami nyúlós, taknyos pátoszmasszává, Németh Szilárd – akiről már rég hallottunk, amióta rezsiügyekben minden a legnagyobb rendben – nem hazudtolva meg önmagát, főzős képeket küldözget bele a szájbertérbe, ahogyan az eddig is szokásában volt. Németh Szilárdnak azonban srkupulusai, erkölcsi aggályai nincsenek egyáltalán, mert régebben azzal szokta kiverni a biztosítékot a nyálcsorgató magyarokból, hogy egyfolytában csak a zabáláson jár az esze, sőt, illetve plánesőt van mit neki zabálnia. Holott sokaknak meg nincsen.

A társadalomnak az a része, amelyik akkoriban még tudott enni, nem azon akadt ki, hogy Németh Szilárd a jelek szerint szünet nélkül zabál, mást sem csinál, így szellemi képességeivel párhuzamba állítva az volt a kifogás, hogy miket töm magába a manus. Rossz nyelvek szerint neki mindegy a főzés, mint olyan, mindenből képes ételnek kinéző dolgot előállítani, ha van elég zsír és pirospaprika a közelben. E kifogások azt mutatják, hogy a panelprolikban ekkor még élt a gyerekkorukban beléjük nevelt gourmet, ami annyit tesz a nagyi szájából, hogy nem eszünk meg minden szart, kisonokám. És ez nagyon helyes intés.

Változnak azonban az idők, ha az erkölcsök vele együtt nem is. Ez utóbbi hiba okozhatja, hogy Németh Szilárd – lévén, a jelek szerint másra nem nagyon alkalmas – kitartó lelkesedéssel főz, és fotózgatja mindeközben ennenmagát, mert ezek szerint nincsen benne önkontroll egy fikarcnyi sem. De nem is az, hanem a történelem, ami itt zúg köröttünk, csak nem vesszük észre. Hacsaknem úgy, hogy e főzések közzörejei is változnak, mutatva azt, hogy a magyar nép idegzete pattanásig feszült vagy épp cafatokban lóg, és képes immár mindenen kiakadni. Innen nézve maga a csoda, hogy Orbán hatalmon van. Ám kies hazánk ilyen.

Mindig is a káprázatok birodalma volt, most pedig már mennyire az. Végül is, mindegy is, az azonban nem igazán, hogy régebben, mint emlékezhetünk, Németh mindahányszor üstök, bográcsok közelében tűnt fel a képein kezében méretes fakanalakkal, no de, és az akkor senkit sem bántott, jófajta fa égett az edényzet alatt. Ez volt az a békeidő, hogy a mimagyari ember az üdvösség azon állapotában leledzett, mint neanderi elődei, hogy a tüzet fölfedezvén orrba-szájba csiholták, az pedig lobogott korlátok nélkül, akárha Németh bográcsai alatt. Ki gondolt azzal, mi ég, mi lobog, a tűz természetes mellékkellék volt.

No de most? Most azonban azt fedezhetjük fel a kommunikációban, amelyben Németh Szilárdot önmagát, illetve bűntelen anyukáját szidják, hogy most nem az a kifogás, mit főz ez a szerencsétlen, hanem, hogy egyáltalán főz. Nem okoz gondot neki, hogy tüze legye, és ezek az ordítások mutatják, hová jutott szebb napokat látott nemzetünk – régen és ritkán szép vagy szebb -, hogy elirigylik nagyjainktól a tüzet. Hogy nézzed, vazze, gáztűzhelyen főz a burzsuj, nem sajnálja azt a kurva gázt. És mindezek mutatják nagy zokogva, hol is élünk, főleg azért, mert nem kellene feltétlenül ekképp. Csak valahogy így alakult az egész.

Így alakították nekünk legfőképpen az ilyen Németh Szilárd féle alakok, akiknek még mindig van pofájuk azt mondani, hogy havi kétszászezret hagynak annak a panelprolinak a zsebében, amelyik összesen nem keres annyit. Ennek pedig vannak folyományai. Az pediglen, mint mesélésünk tárgya is mutatja, magyari hazánk útban van a kőkorszakba, ha nem is egészen, de majdnem, amikor a tűz hatalom volt, vadak riasztója és félelmek elűzője, s ami így és lám az atom-, és űrkorszakban megint nem jut mindenkinek. Nos, erre kellene mondani, hogy még a Holdról is látsszék, előre megy, nem hátra.

Ilyeneket mondani azonban kedvünk nincsen egyáltalán. Rossz a kedvünk, mi több, egyenesen hitványul szar, és épp a mai ünnep miatt, amikor mindeme körülmények és állapotok közepette első emberünk messze menekül, mert fél, és már nem tud mit mondani, ez a Németh mindeközben palacsintákat hajigál, és mindezek mellett és között megy majd a kollektív óbégatás, pátoszos taknyon csúszás, s hogy félre ne legyek értve, ellenzéki oldalról is ugyanez lesz reggeltől napnyugodásig. A népek a gázlángot irigylik, de még mindig van, aki ettől nem megy az utcára pofán verni valakit. De így is jó.

Miről is számolt volna be ma hajnali kettőkor Orbán Viktor, mint egy aktuális győzelemről (magyarokérdeke, megvéggyük, megarosseb), mikor is a diadal megint az, hogy külön utakon járunk, mint a többség (mindenki) – mint az Unió. Viszont szertenézve az országban látjuk, hová vezetnek ezek a győzelmek, úgy nagy általánosságban a pokolba bele. Uniós csúcs volt az éjszaka – csodáljuk, hogy Orbán az ő korában és fizikai állapotában hajnalig bírta, de a harc, meg az adrenalin, ilyenek -, s ezen győzelem az volt, hogy kies hazánk mentesítést kapott a majdan bevezetendő gázársapka alól. Lefordítom azért ezt a sityakot, ezt a sapkát. Ez az volna, hogy meghatározott ár fölött nem veszünk az oroszoktól gázt. Senki sem.

Mi viszont igen. Mi vehetünk, és veszünk is (megvéggyük, magyarok érdeke megarossebb). Már régen kötöttünk egy tizenöt éves szerződést az oroszokkal, hogy rogyásig szállítják nekünk a gázt, de ehhez képest hetente szaladgál Szijjártó Moszkvába ugyanerről tárgyalni. Olykor emiatt leesik egy kis kitüntetés, olykor ezért hangosan mondják külügyesünkre, hogy szaralak, amit ő büszkén vállal is. De nem is ez, hanem, hogy emberfia nem tudja, e szerződés – vagy szerződések – alapján mennyiért küldi az agresszor nekünk a gázt, mert ez is titkos, ugyanis kiderülhetne, drágábban mint bárhová. Mert mi is indokolná, hogy például a Baranya megyei (vármegye) Hidas község az eddigihez képest harminckétszeres áron kaphatna naftát.

Nem elírás a mesebeli szorzó, ilyenekkel az ország számos települése, cége találkozik, emiatt zár be minden, és merevedik majd fagyott állapotba az ország, mint a halak a jég alatt. Innen nézve édesmindegy, van gáz vagy nincs, ha képtelen azt a vevő kifizetni, akkor az olyan, mintha valóban nem volna egyáltalán. Helyzetünket tehát azzal a képpel tudnánk ábrázolni, amelyen az éhes, rongyos ruházatú gyermekek arcukat a kirakathoz szorítva nézik epekedő szemekkel, ahogyan bent a melegben a gazdagok tömik magukba a süteményeket. Ennyit arról, hogy a hanyatló Nyugat – Orbán sajtója szerint – finggal fog fűteni a télen, hogy meg ne fagyjon. Ezen a vonalon haladva mi majd fingani sem tudunk, mert ahhoz enni kellene.

No de, visszatérve a hajnali diadalhoz, Orbán azt, hogy ilyen helyzetbe kerültünk gyalázatos ügyködése nyomán, győzelemként képes eladni, nem is annyira meglepő a permanens diadalmi jelentések tengerében. Ezek rend szerint ilyen kaliberűek és ilyen jellemzőkkel bírnak, hogy ugyan ő azt hiheti, azzal, hogy sikerült szembemenni mindennel és mindenkivel, utcai harcos készségeinek és képességeinek ékes bizonyítéka, s ez akár Mária nénit a sparhelt mellett lenyűgözheti, csak az ország beledöglik. Mária néni egyébként hülye, mert a gyűjtögetett rőzsével főzve az akciós farhátat a sparhelten ugyan hiheti, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, de csak azért, mert nincsen tapasztalata másikról.

Az, hogy Orbán kiharcolta, ő drágábban is vehessen gázt Putyintól, mint a többiek, ebben a kontextusban kurva nagy diadal, minden másban a különutas politika újabb kudarca, és nem tudjuk, azon kívül, hogy ő csűrdöngöl a győzelmétől megint, ezen kívül kinek lehet jó. A köreinkben ilyen alakot nem látunk, azt máshol kel keresni. De, hogy még tisztábban lássunk, a gáz világpiaci ára már most kevesebb, mint amennyiért a magyar panelproli kapja Orbántól az úgynevezett lakossági piaci áron, ezt a diadalt így kell nézni, no meg úgy, hogy szintén a hanyatló Nyugat már ott tart, hogy tavaszig akkor is elvan, ha addig Putyintól már egy gramm gázt nem kap. Addigra pedig teljesen leválik az orosz csöcsről.

Orbán viszont továbbra is szopni akarja. S vele együtt szopjuk mi is, csak míg neki egyéni játszódás, nekünk a vérünkre megy. Minden egyes ilyen különutas – és hátsó szándékos – fergeteges siker újabb lépés az ország végső katasztrófája felé. Beke Kata, a hajdani, rendszerváltó MDF lelkiismerete, amikor a pártja nyert, így kiáltott fel „Jézusmária, győztünk”, amiben benne volt a tehetetlen felelősségtudat, és a kormányzásukon a tehetetlenség aztán meg is látszott. Nincsen nagy vágyunk, csak, hogy a mai Fideszben is akadna egy ilyen, aki Orbán egy kétes diadala után így kiáltana fel vagy sóhajtana, mert akkor megvolna az a remény, hogy esetleg látja, ezek a nagy győzelmek hová vezetnek. De ilyen remény nincsen.

Megtörtént tehát a hajnali győzelmi üzenet, hogy ezt hogyan tálalják még a nap folyamán, az momentán nem tudható, de mindezek után egyáltalán nem is érdekes. Tudjuk, csak sajnos beletörődve tudjuk, mit jelent az, ha ezek valamit megvédenek vagy valakit legyőznek. Azt, hogy valamit megint elloptak, egy újabb kiskaput találtak vagy szuszogtak ki maguknak, amely, illetve amelyek arra jók, hogy a NER évtizedes status quo-ja fennmaradjon, ezt viszont mi magunk már belülről ismerjük rogyásig. Nem kellene így lennie, de így van, és ezért van az is, hogy Orbán 23-án már csak Zalaegerszegen mer pofázni (győzelmeket bejelenteni, Uniót szidni), de ott is lezárják a fél várost, hogy a hazugság zavartalan lehessen.

Komlón is spórolni kell, mert Brüsszel, és a bombás plakát Európa szégyenére. Nos tehát, mivel a Fidesz elcseszte nem kicsit, hanem nagyon, a bányászváros (valaha) vezetése azon tűnődik épp, hogy ha az sem elég, hogy mindent bezárnak, ami amúgy az emberi (nem australopithecus) létezés kelléke, és még ez is halottnak a csók, mert semmire sincsen már pénz, akkor tehát lekapcsolják a közvilágítást. Gondoljuk meg, milyen szép is lesz, midőn a sötétben reszket a komplett Komló, mert se fűtés, se világítás, egyáltalán semmi se, ami maga a kőkorszak. Bár ott a barlangokban lehetett tüzet rakni, és mamuthús is volt elég. Most meg ársapkás csirkefarhát van, ha egyáltalán. Elképesztő, hová jutott ez az ország.

De nem is ez, hanem a közvilágítás lekapcsolásának továbbvitele gondolatilag, szinte már egy komplett filozófiai rendszerré rakva össze, amikor egyik dolog fakad a másikból, szüli egymást a sok idea, és így ennek a végén összegezve mind az örömöket, amelyeket kies hazánk Orbán huzamos kormányzásából fakadólag nyújtani képes, arra jut a jó komlói polgármester, hogyha lekapcsolja a közvilágítást, akkor viszont kijárási tilalmat is el kell rendelnie. És nem viccelt a bürgermeister, hanem fontosságának és komolyságának tudatában jegyezte meg azzal a toldással, hogy a kijárási tilalom milyen jól működött a járvány idején. Ezek szerint a komlóiak szokva vannak hozzá, már szinte igénylik is.

Vagy pediglen nem, vagy csupán erővel kényszerítik rájuk az otthon levést, amikor a nagyvilág meg telis tele van korlátlan örömökkel, de nem írunk most ebből tavaszi szonátát. Siratóéneket írunk, amiből kikacsintunk groteszk mosolyokkal, mert még az is a tervek között szerepel Komlón, hogyha nem tiltják meg a népeknek a sötétben való utcai flangálást, akkor rendőrök meg polgárőrök vigyázzák lépteiket. Sőt, tesszük hozzá szatírává alakítva ezt az egész siralomvölgyet, akkor még a sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárok is reszkethetnek egészen. Nyugtasson meg minket azonban az a tudat – és a pártban való hit -, hogy Orbán viszont ma elutazott Brüsszelbe kijavítani mindezeket a hibákat.

Az ég csupán azért nem szakad le, mert nyúlós takonyból van immár, s alatta mindenféle ordas eszmék tenyésznek, amelyek olykor pofán vágják az embert – még nem australopithecus, de majd lesz Isten segedelmével megintújra – barna ingben és ordítós jelszavakkal. Jászberényben is van élet. Nagyjából olyasforma, mint Komlón, azzal a különbséggel, hogy ide még német vendégek is járnak. Hogy miért, az nagy talány, mert jelenlegi állagában a németet a magyar, a mimagyar nem nagyon szereti, azokat a németeket körüllengi a liberalizmus ocsmány szele, azok minket mostanában kioktatnak, rájuk nézni sem szeretünk. Mégis, valami különös okból németek érkeztek a mimagyari városba, és ott is lett sztori.

Mégpedig az, hogy méltó módon üdvözlendő a messziről jött delegációt, a városházán a himnuszukkal próbálták köszönteni őket, de rossz lemezt tettek fel. Mégpedig ennek náci változatát, amit immár háromnegyed évszázada szégyellnek és próbálnak meg elfelejteni a németek, akik tudtak tanulni a saját történelmükből, míg pedig mi nem igazán. De momentán nem is ez a trip, hanem, hogy ott Jászberényben idvezült pofával hallgatták a náci himnuszt a vendéglátók egészen addig, míg az egyik német vendég határozott mozdulattal le nem állíttatta. Ez nem malőr, hanem annál sokkal több, ez sértés a németeknek, és bizonyítvány a magyaroknak: ülj le Pityu, egyes alá, bozontos feketepont.

Sok mindent felvet az a sötétség, ami Jászberényt Komlóval ellentétben már nap közben eltöltötte. Az ostoba taplóságon kívül, a történelmi tudatlanságon kívül, az elterülő szarszagon leginkább kívül elsőként és tán legfontosabban azt, hogy a jászberényi városházán miért volt meg a hangarchívumban a náci himnusz. Hogy mi volt, vagy mi most a cél az őrizgetésével. Hogy netán az idők változására várva – hátha egyszer jól jön – volt a fiókban, de akkor ugyanott lapulnia kell egy szovjet opusznak is (szövetségbe forrt szabad köztársaságok, i tak dalse). Ez azonban csak rosszindulatú tételezés. Az lehet, illetve az van bizonyosan, hogy kies hazánkat elkezdte belepni az éjszaka. Komlón este, Jászberényben nappal. Tökmindegy.

„Adjunk hálát azért, hogy a hét szűk esztendő után a hét bő esztendő jön.” – sóhajtott fel Balog Zoltán egy interjúban, és elsők között azt szögezzük le, az a bűnös, aki interjút készít vele, tehát a reformatus.hu. De, hogy maguk felé hajlik a kezük, az az ő nyomoruk. Mindezen az alapvetésen túl látjuk azonban Balog páter citált mondatában a kifordított József történetet a Bibliából, de még inkább Thomas Manntól, és már ez is mutat valamit. Majd felidézzük még a mesét bővelkedésről és szűkölködésről, de jól láthatóan a ferdítés, amit Balog megenged magának az ő atyai vigasza nekünk jó előre, hogy biztatást adjon, hogy bár most ugyan megdöglünk, ám sorsunk egyszer majd jobbra fog fordulni.

Benne van az az intés is egyben, hogy ezek szerint a hét szűk esztendő ím, kezdetét vette, következésképp akkor eddig bőség volt. Balog páternek bizonyosan, más sokaknak nem annyira, mert nem a teremtő, hanem Orbán nem volt annyira kegyes, hogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen. Innen sóhajtozni a reánk váró nélkülözés miatt meglehetősen kétszínű dolog, és egyben azt is mutatja, hogy Balog páterben erkölcsi érzék nincsen. Még annyi sem, mint annak idején Schopenhauerben, aki volt annyira gerinces, hogy belátta, ürücombot zabálva nincs joga a szegénységről papolni, ezért (is) jegyeztük meg az ő nevét, míg Balog Zoltánét nem fogjuk soha.

Másfelől Balog már azt is bizonyította, a bőség idején sem képes jót cselekedni, még, ha nagyon akar, akkor sem. Ennek igazolásául emlékezzünk az annak idején a Hiltonban, nevelőotthoni gyerekek számára rendezett ebédjére, ahol a szerencsétlen gyerekek kaviárt majszolva egyet tanulhattak meg: hogy ahogy eddig sem, ezután sem fognak ilyet enni soha a büdös életben, azaz, Balog – akkor még miniszter – voltaképp arcul ütötte őket. De most sem tesz egyebet a szegénység felemelő voltáról való értekezésével, mert, hogy el ne feledjük, az interjúban erről is szó esett, miszerint „nem kizárólag az anyagi jóléten múlik az ember boldogsága”. Ebből látszik, miért tartja őt Orbán.

És ebből az is, miért a többi egyházakat, amelyek a kormánypropagandán kívül képesek a túlvilági boldogság ígéretével kecsegtetni a földi siralomvölgybe beledögleni készülő hívőket. Bár nagy valószínűséggel eddig már el sem jutnak, tevékenységük kimerül a szavazz Orbánra feladat betöltésében. Tehát a saját poklukra fognak jutni. De nem az összes többi ájtatos mókus miatt vagyunk itt, nem vagyunk mi egy komplett felvilágosodás, hanem kizárólagosan Balog páter miatt, akinek nagyon szabadon szárnyal a képzelete, és nem fél a benne megjelenő tartalmakat közzé is tenni. Buzog benne a mondanivaló, mint például, hogy „minden helyzetben lehet és kell hálát adni, ez segít a bajban”.

Hogy úgy ne mondjuk, máris előttünk áll Kásler maga, aki tízparancsolattal gyógyított, legalább olyan haszonnal, mint amilyennel Balog akar hálaadással jól lakatni. Tudjuk, hogy a pátosz a NER-ben alapkövetelmény, ezt nevezik tévesen vagy inkább aljasul hitnek, mégsem kellene szügyig merülni benne, de a jelek szerint Balognak egyébre nem nagyon futja. Mindez azonban, amit mindeddig megtudtunk tőle, semmi ahhoz a nyálas intéshez képest, hogy „igaz, hogy újból szerényebben fogunk élni, de ez jót tehet majd nekünk is és a világnak is”. Az maga az eufemizmus, ha azt mondom, hogy ezzel vitába szállok, mert inkább ordítanék a tudatlan vagy még inkább jól meggondolt szavak miatt.

Balog páter ugyanis nagy valószínűséggel tisztában van azzal – ha nincs, alkalmatlan a hivatására -, hogy nem arról lesz szó az általa jövendölt hét szűk esztendőben, hogy a népeknek – így a gyülekezetének is – nem szerényebben élésről, hanem egyáltalán az életben maradásról kell majd gondoskodniuk, amin az ilyen dumák nem segítenek, hanem csak rontanak, de sokat. József esetére visszatérve végezetül, emlékezhetünk, hogy az eladott gyermek azért lett a fáraó jobbkeze, mert a bőség alatti felhalmozásról beszélt, ami után a szűkölködést át lehet vészelni. S ha itt tartunk, elvárnánk a pátoszok mellett, hogy aki ezideig gyűjtögethetett, az adjon, hogy a túlélés lehetséges legyen. De tudjuk, hogy nem fog.

David Pressmann amerikai nagykövet, illetve az általa vezetett követség találós kérdéseket tett fel a Twitteren. Ezekben az a feladat, hogy ki kell találni, kiktől származnak a nyugatot és az Egyesült Államokat gyalázó kijelentések. „A” és „B” válaszlehetőség adódik, az „A” mindig Putyin, a „B” megoldás pedig Kövér, Semjén, Bencsik, valamint Mráz Ágoston Sámuel, a közpénzekben feredőző Nézőpont Intézet igazgatója. Elmondják nekünk a megfejtést is, hogy ne kelljen annyit gondolkodni – nem kéne -, mert tudjuk, illetve csöndesen utalnak rá, hogy ezt azért nem kellene, ha már állítólag szövetségesek vagyunk. (Ebben nem lennénk annyira biztosak, a szerk. megjegyzése, aki én magam vagyok.)

Ez még nem diplomáciai üzenet, hanem annak az előszobája. Ez a Pressmann (meg a csapata) nagyvonalú és gunyoros fricskája egyelőre, amit úgy fordíthatnánk le azoknak, akiknek szól, hogy nézz már magadra hülyegyerek, és kapj a fejedhez. Mindemellett ez azonban egyelőre irónia, mélázós humor a magyar ordibálásra reakcióul azzal a toldással, hogy Pressmann nagykövet lehet bármilyen tapasztalt és dörzsölt a szakterületén, dolgozhatott eddig bármilyen cifra helyén a világnak, de még mindig nem tudja igazán, hová is került. Ilyenekkel itt nem megy semmire, ezek böfögve fogják pofán röhögni, és elküldik a kurva anyjába egymás közt és hangosan is, aztán meg letagadják.

Mindemellett ez azért elég súlyos – ha burkolt – utalás is arra a nagykövetség részéről, hogy tudjuk ki vagy, és tudjuk, mit csinálsz. A kommunikációban, amely így bontakozott ki a két fél között, erőteljes stílusbéli különbségek vannak, s ha igaz az a mondás, hogy a stílus maga az ember, akkor nincs jó hírünk sem magunk, sem pedig az amerikai nagykövetség számára. Ezekkel sakkozni nem lehet, ezek fölrúgják a bábukat, odaszarnak a tábla közepére, és kijelentik, hogy győztek. Mert mindezen túl, ha kormányunk és csatolmányai kommunikációjára gondolunk, akkor leginkább az ordítás, a tagolatlan üvöltés és az aljas hazugság jutnak eszünkbe, mint az ezt szervező készségek és képességek. Mint néplélek és utcazaj.

Nagy valószínűséggel nincs még egy helye a világnak, ahol olyan mélyre süllyedt volna a morál, az ebből fakadó kommunikáció, mint minálunk, Pressmann nagykövet nagy valószínűséggel pályája során találkozott már rengeteg taplóval, de sunyi aljasokkal nem biztos, ráadásul akik erre még ordítva büszkék is. Mert ugyan megtörtént a kérdésfeltevés ezen a Twitteren, a szordínós kioktatás, ha úgy tetszik, de reakció még nem született rá. Pedig biztosak lehetünk abban, fog, csak momentán még azt nem tudjuk, milyen. Lehet, hogy Bayer nagyágyút vetik be, aki majd fröcsögve küld el a picsába mindenkit, esetleg Szijjártó külügyes berendeli ezt a rosszalkodó és tiszteletlen Pressmannt.

Az a szomorú az egészben, hogy teljesen mindegy. Be vagyunk már árazva úgymond, és nem ezzel a Twitter bejegyzéssel történt meg ez, voltaképp a beárazás következménye, hogy nem jönnek az uniós pénzek. Ez csak egy fricska, mosolygós utalás arra, hogy próbáljanak meg már viselkedni egy kicsit, de ez soha nem volt az erősségük a gyerekszoba vészes hiánya, kognitív készségek és a morális nihil miatt. Ez csak egy édes kis közjáték Magyarország zuhanása közben, viszont mindent el is mond róla úgy, hogy voltaképp nem is mond el semmit. Ez a végső beárazás, egy utolsó mosoly, enyhe noszogatás, hogy kapjanak már a fejükhöz, s mivel mi nem vagyunk reménykedő diplomaták, elmondjuk: nem fognak.

Ha ugyan addig nem is jutunk el, mint a Fidesz nagy példaképe és eszmei elődje, a fehérlovas nemzetrontó, hogy hadat üzenjünk a jenkiknek, voltaképp ettől nem is állunk annyira messze. Mert amikor Orbán Trumphoz látogat abban a reményben, hogy megbukik a hivatalban lévő amerikai elnök, akkor mindent elmond a magyar kormány viszonylatairól, amiből fakadóan már nem is annyira furcsák azok a kijelentések, amelyeket Pressmann most a maga módján kifigurázott, így nem csoda, ha nem tudunk röhögni rajta. Azért nem leginkább, mert újabb bizonyság született arról, ahogyan lassan és biztosan írjuk ki magunkat a kultúrnépek közül. Más csak a piszkos gatyás bamba társak hiányoznak. Meg a káromkodás. Meg a fütyörészés.

Elrettentő magyar haderőről, annak szükségességéről mesélt Orbán Viktor álmából felriadván hirtelen, hogy össze is ugrott a gyomrunk ettől a delírtől. Mert az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni soha és egyáltalán, a történelem több véres szelete is mutatja ezt, de a történelem valósága, mint olyan, Orbán nagyvezér számára nem létezik. Csak a kiföstött módosulatai, a’la Schmidt Mária és decens csapata. De nem is, ez, hanem az elrettentés maga. Mert hogy ki rettent el, és ki rettenik meg, az egyáltalán nem mindegy. Az egértől fél a hangya, az egér a macskától, a macska a kutyától, ő a medvétől, a medve pedig a Semjéntől csakis. Mint kitetszik innen, a világ nem egymetszetű.

Hogy végzett a kisvasúttal, láblabdával, egyetlenünkben a militáns véna kezdett buzogni, és még ez is elnézhető, mert kinek-kinek a képességei és szükségletei szerint, ami jut. No de ő ezekkel az ösztönökkel országot vezet, illetve úgy tesz csupán, hiszen mint látjuk, az ország maga a tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően göcög előre, míg majd egyszer zökken egyet, s megáll. De ezt már tudjuk, illetve majd tapasztaljuk, és az is szükségszerű szinte, hogy aki már tehetetlen, az nekilát visítani, nagyot álmodni, világ urának és rettentő hadak birtokosának képzelni magát, csak azt nem tudjuk, a nézőpontja melyik. Hangyától az egérig terjedős lehet, következésképp egy macska már csak röhög rajta.

És ezt tennénk mi is, ha nem tudnánk, hogy azért ezek komoly dolgok, és az ország lezüllesztésén túl valami ferde lélekre utalnak. Főleg úgy, hogy az elrettentő haderő mellett az álom másik fele, hogy győzni muszáj, mert annak lesz igaza, aki erős. Következésképp, és a logikai szabályokat követve arra kell jutnunk mindezek után, hogy az élet permanens harc, amiben a gyenge megdöglik, életben maradni csak úgy lehet, ha mindenkit eltaposunk, kiegyezés, kompromisszum nem létezik, nem, hogy a gyakorlatban, de még a szótárban sem. Sehol. Nem akarnék én ujjal mutogatni a történelemben visszafelé úgy hetvenöt évet, de egy Adolf nevű is így volt huzalozva, mint ez a mi urunk.

No most, mint emlékezhetünk, ez az Adolf is azt mondta, hogy a népe vagy győz, vagy, ha nem, akkor nem érdemli meg az életet, és a népe úgy is járt. A végén nézegette a füstölgő romokat, Adolf sorsáról most ne beszéljünk, mert a történelem, bár mutat intő példákat, de szoros egyezéseket soha. Ez a mindenáron győzés, ez azonban baj. A lélek baja is, hogy, mint hírlik, annak idején ez a mi egyetlenünk valamiféle futó vagy síversenyen – ezt már a fene sem tudja -, legyőzetett Anikó asszony által, de, hogy diadalt ülhessen, kiosztatott magának egy legjobb férfi versenyző díjat, és ez beteges. De nagyon. Ám vannak közéleti lenyomatai is, ha szintén felidézzük, miként tűnt el hónapokra a választási veresége után.

Viszont abból tanult, és sokat is, amit az a kijelentése mutat még az első kétharmad előtt, hogy „csak egyszer kell győzni, de akkor nagyon”, s látjuk is, hogyan hajtott uralma alá ennek bekövetkeztekor mindent és mindenkit, s ha már ellenfél vagy ellenség nincs, akkor képzeltekkel vív csatákat, harcol és győz reggeltől estig, és nagy valószínűséggel még ágyban és párnák közt is. Idáig is rendben van azonban, mert ez szimpla elme-, vagy jellembaj, majd értő pszichológusok eldöntik, a dolog viszont onnan élesre fordul, amikor valódi harci járművekkel, hadsereggel és minden egyéb készséggel kezd el játszódni, mert a kényszeres győzni akarásnak innentől nagyon rossz vége lehet.

Itt tartunk most épp közös sorsunkban, amikor is, és szintén visszamutatok a bajuszosra, Orbánt nagyon jól láthatóan már egyáltalán nem érdekli az emberek, a nemzet sorsa. Keressen többet, fogyasszon kevesebbet, vagy ott dögöljön meg, neki édesmindegy. No de, amíg lehetett takarózni azzal, hogy mennyi jót tesz a népével, holott nem, viszont most már az az álca sem működik, hogy adni tud – zsák krumplit, egyebet -, feledve mindent és mindenkit elkezd militánskodni, elrettentő erővé válni, ami azt mutatja, hogy az az út, amit választott, s onnan fogva kényszerszerűen be kell járnia, a végéhez látszik közeledni. A hadseregen túl ugyanis már semmi sincs, ott már a pokol kapuja tárul kifelé. Hallani, ahogyan nyikorog.