Gyúrunk? Vazze!

– Te Szilárd! A baloldal elzárná elzárná a gázcsapot.
– El, Jucus!
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! A baloldal sokszorosára emelné a rezsiárakat.
– Emelné, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! Megvédjük a rezsicsökkentést?
– Meg, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! Előre megyünk?
– Előre, Jucus.
– Nem hátra?
– Nem hátra, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.

Ne tessenek azt gondolni, hogy Kázmérnak elment az esze – bár ki tudja ebben a zűrzavarban –, de ez van. A magam részéről hajlamos vagyok mindent alaposan körüljárni, megvizsgálni a színét, visszáját, aztán levonni a tanulságokat, de máma ilyenre szükség nincsen. A tudósítás – vagy mi ebben a szétfolyó szakmában – önmagáért beszél, én ezek után semmit hozzá nem teszek, el nem veszek, a kis párbeszéd csak a képzeletem szüleménye (kösz, Gálvölgyi show), és azzal minden haragomat ki is adtam, meg a gúnyolódó piszkálódásomat is.

Mielőtt elolvasnánk Varga Judit igazságügyi miniszter beszámolóját arról, mivel tölti az idejét, jusson eszünkbe a háború, és ami azzal jár. Nos, innentől már nem az én (Kázmér) szavaimat olvassák, jó szórakozást.

“Franciaországból egyenesen Csepelre! Mert előre megyünk, nem hátra! Németh Szilárd barátomnál, a magyar gasztronómia koronázatlan királyánál jártam” – írta bejegyzéséhez Varga, aki aztán kommentben még hozzáfűzte: “A képlet egyszerű: amíg a baloldal elzárná a gázcsapot és sokszorosára emelné az energiaárakat, addig mi megvédjük a rezsicsökkentést és a magyar családok pénztárcáját!”

„Épphogy leszállt a Franciaországból érkező repülője, máris Csepelre indult Varga Judit! Erről a politikus Facebook-oldalán számolt be, és egy videót is megosztott a különleges vizitről, amelynek apropója Németh Szilárd, a helyi képviselő meglátogatása volt. Az igazságügyi miniszterasszony megtekintett egy kiállítást, egy edzést és előadást is tartott a budapesti kerületben, sőt a felvételek tanúsága szerint még egy rögtönzött erősítésre is beállt Németh Szilárddal.”

(Nincs mit mondanom: jó éjt gyerekek, búcsúzik a Füles mára)

Orbán szemüvege

Formában volt miniszteres urunk, mi egyetlen örömünk a háború kitörése óta tartott első nyilvános beszédjén az agráristák előtt. Teli pofával migránsozott meg sorosozott, illetve kommunistázott megint. Hogy habzott-e a szája, és fröcsögött-e a mérgező nyála neki, azt csak az első sorokban ülők tudják, hogy mennyit kellett törölközniük, illetve hogy hagyták-e megszáradni a nedveket, mert azt a zakót ki soha nem mossák már, ugyanis rajta van az anyag, őrzi mintegy Európa DNS-ét. Mert ilyen is volt régebben mint emlékezhetünk, és hajjaj, még mennyi minden is történt, olyan rengeteg sok dolog, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele, és ezer oldalas vádiratot összerakni.

Amúgy vérzivatar van. Miniszteres urunk azonban feledve ezt összekacsintott a vélt övéivel, és ragaszkodva ahhoz az irányhoz, ami miatt most leginkább egy rosszabb fajta pondrónak nézik szerte a világon, az agráristákat fölszólította, védjék meg Paks2-őt, mert ők aztán értik annak fontosságát, míg a bugris városiak meg nem. Te sem, én nyájasom, nálad disznót sem lehet leipponozni, köszönni neki, hogy hello röfi. Te nem Feri bátyám vagy, akivel fröccsözve lehet mélázni a novemberi nyolcvanról, egyáltalán, a város bűnös, teli van libernyákokkal, akiket már nem bír egyesével elvinni a hátán, az agráristák viszont hordozzák a nemzetet. Nem én mondtam, hanem ő.

Egészen elképesztően mélyre süllyedt Orbán Viktor a MAGOSZ és az Agrárkamara által szervezett kongresszuson, ahol mindezeket előadta, és a széles tartalomból csippentettem csak mintegy in medias res, hogy aztán belevágjunk a dolgok bűzlő közepébe. Háború van, hogy ilyen szikáran jellemezzük a tragédiát, amit az ember, ha emberből van, egy módon bír szemlélni, elborzadva és iszonyodva, míg viszont, mint miniszteres urunk az agráristáknak kifejtette, ő magyar szemüvegen át teszi ezt. Itt a megfejtés, hogy miért látja olyan furán, és a torz tapasztalat miért löki őt aljas hülyeségekbe cselekvései és beszédei során. Nincs misztikum a manusban.

Szemüveg van, ami úgy magyar, hogy Orbáné csakis, és az eltelt tizenkét év kudarcos politikáját takarja, ami akkor esett atomjaira egy szempillantás alatt, amikor miniszteres urunk gazdája a Kremlben úgy határozott, hogy nekilát ukránokat gyilkolászni, amihez jó képet vágni nem komilfó. Tehát ezen a ponton miniszteres urunk meghasonlott, hogy már nem is tud magához térni. Amit most előad a magyar szemüvegével a háború kapcsán, azt az ukrán nagykövet jellemezte egészen húsba vágón, mégpedig így: semmilyen beruházási bank, semmilyen Paks 2, gázügy, rezsicsökkentés vagy orosz vakcina nem igazolhatja ártatlan gyermekek szégyenletes halálát.

És még ígyebben: ha szemet hunyunk az embertelenség és a barbárság felett, bele tudunk-e nézni saját gyermekeink szemébe, s örülni az alacsony gáztarifáknak? – Ljuba Nepop (Ljubov Nepop) a nagykövet neve, és ami a csoda, hogy bár a NER elevenjébe hatolt, Szijjártó mégsem rendelte be őt leordítani a fejét, ami is arra utal, hogy erősen megváltoztak az erőviszonyok, de nem izomból, hanem morális oldalról. Így Szijjártónak egyszerűen nincs érkezése berendelni azt a nagykövetet, aki úgy beszél – meglehetősen hangosan –, mintha a magyar ellenzék volna. Más szemszögből és fideszi szemmel ezzel beleavatkozik a magyar választásokba.

Mégis csönd van, és ebből is látszik, hogy különös időket élünk, és éppen ezért fura, hogy Orbán viszont ugyanaz. Mint egy demens vénember, aki mondja a magáét függetlenül attól, hogy már köze sincs a valósághoz, mert nem bír kitörni az álomvilágából. Más megközelítéssel Einsteinre utalunk, aki szerint a hülyeség az, ha mindig ugyanazt tesszük, de más eredményt várunk, és innen nézvést vizsgálandó az, hogy Orbán nem bír leszakadni az orosz csöcsről, és azt hiszi, a jövőben majd lehet úgy élni, mint előtte, amikor nem. Ez is az agráristáknak elmondott lázárjából derült ki, s nehogy az a vád érjen, hogy nem támasztom alá a mondandómat, ím, megteszem.

Szemezgetünk kicsinyt a szövegből, hogy mivel etette az agráristákat a malacok nagy barátja. „A kommunisták a városi liberálisokkal kiegészülve egy tömböt alkotnak”, ha pedig ez az oldal (a baloldal és a liberálisok) kerül hatalomra, a vidék mindig ráfizet. A pandémia megcáfolta azt a „lázálmot”, hogy a globalizáció megállíthatatlan (sic). Azt kérte hallgatóitól: ne engedjék, hogy a paksi bővítésről lebeszéljék őket, hiszen ez az olcsó energia kulcsa, ellenkező esetben éppen ők járnak rosszul. Vásároljanak magyar állampapírt, mert „nem mindegy, kinek megy a kamat, külföldieknek, Sorosnak, vagy Kovács Józsi bácsinak”.

És végezetül: Magyarországot csak a magyar gyerekek tudják magyarnak megtartani: „Egy keresztény gyereket nem lehet kiváltani egy muszlim férfival”. Úgy slágvortokban tehát ez a magyar szemüveg, ami Orbán beteg szemüvege. De nem is ez a baj már, mert a manust ismerjük töviről hegyire, látjuk rajta a komoly bajokat, amelyek romlásba viszik az országot, és igazából ezen is túl vagyunk már. Hanem, hogy az agráristák ezt végighallgatták, mi több, a végén tapssal hálálták meg a sok bölcsességet, nos, ez az ország veszte. Ilyen dumára, ennyi hazugságra és aljas uszításra, ha már agrárista vagyok, az a reakció, hogy tojászáport zúdítok a szónokra. Ezek meg tapsoltak.

Hűtlen lettek a szavak

Mint azt megtudtuk, a magyar hírszolgáltató vállalat, az MTI – ahol valamikor újságírók dolgoztak, amikor ez még egy szakma volt (Monika) – a kormány csecsén csüng. Ez mondjuk nem nóvum tizenkét év NER után, a módja azonban annyira elképesztő, hogy a krónikásnak a Jónás imája első sorai jutnak eszébe, ahogyan dadog benne a lét türelme. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak”, kezdi vallomását a halál-cet gyomrából Babits, és tudjuk, hogy ez az utolsó, kétségbe esett és visszavonhatatlan vallomás a lét kifejezhetetlenségéről, és ezen a ponton a krónikásnak is elakad a szava, de nem úgy, mint az MTI munkatársainak, akiknek soha nem is volt.

Kázmér most megveregeti a saját vállát, mert azt az elemi erejű káromkodást, ami bensőjében a hír olvastán felbuzgott, sikerült emberi nyelvre lefordítani mégpedig úgy, hogy valami szép is került bele a valóság leföstése közben ami az, hogy az MTI egynémelysok hírét nem más írja saját kezűleg (levelekben és hivatalos iratokban sk), mint miniszeteres urunk, Orbán Viktor sajtósa maga, azaz: Havasi Bertalan. Ettől még a hírek nyelvileg és a szakma szabályai szerint lehetnek helyesek, ami viszont csak a külcsín, miközben a belbecs rohad. Amikor a jogállamiság kapcsán – aminek nem ismeri a definícióját Varga Judit – a sajtó szabadságáról esik szó, ilyesmikre is gondolva van.

És még sok másra is. Momentán azonban az MTI-ről van szó, ahol nem csak a sajtós által megírt híreket kapnak, hanem diktálják is nekik, illetve utasításokat adnak, minek kell benne szerepelni és minek épp szó szerint, ami miatt egy ottani sajtómukás állítólag így sóhajtott volna fel: „Javaslom, hogy minden kormány, Fidesz és egyéb hatalmi szerv közleményét emeljük át egy az egyben (…) Semmi cizellálgatás, végül is már rég nem vagyunk újságírók.” Hozzá már hűtlen lettek a szavak, módosíthatjuk Babitsot, ha ugyan érdemli a poeta doctust a sajtómunkás és a helyzet egyként, és megvalljuk, magunk is keressük újra, mert „oly tétova céltalan parttalan, s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat.”

Megköszönjük a mesternek, hogy szorultságunkban kisegített, így a sajtómunkás keserű sóhajának morális oldalára hagyatkozhatunk, és a képibe vághatnánk, hogy nem kötelező ott dolgozni csezmeg, és mégsem tesszük ezt, mert élni kell. Enni adni a gyereknek, egyebek, és itt válik hangsúlyossá az a helyzet, amit a sajtómunkás esete példáz, miszerint a NER hogyan őrli le a személyiséget és teszi alattvalóvá egzisztenciális fenyegetéssel azt is, aki amúgy nem hódolna be neki. De mégsem mentjük fel a sajtómunkást, mert lehetne sormunkás is ezzel az erővel, de az nem fizet olyan jól és mindenféle fáradságokkal jár. Kávézgatni valószínűleg minden bizonnyal sokkal kényelmesebb.

És még továbbá, újólag el kell, jutunk oda, hogy ma már nem csak a forradalmárnak, hanem a leghétköznapibb alattvalónak is csak akkor ajánlatos a rendszerrel nem szimpatizálni, ha veszíteni valója semmi sincs. Munka, lakás, egzisztencia, akitől a NAV behajtani nem tud, és akinél nem jelenhetnek meg Orbán terminátorai, hogy szükségem van a ruhádra és a motorodra. Ha olybá vesszük, akkor most a szabadság feltételeit határoztam meg, amihöz az ideológia nélküli morális szabadságot is hozzátesszük Füst Milán tálalásában, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. És mégsem irodalom órát tartok, mert annak ideje közel negyven éve elmúlt.

Elmúlt bizony, s ma már nem az évek, hanem a szorongató jelen súlya alatt újólag ott tartunk, hol az a pont, ameddig az ember önazonos tud lenni, és hol lép át egy másik dimenzióba, amelyben fölsóhajt mint a sajtómunkásunk, miszerint „már rég nem vagyunk újságírók”, amivel voltaképp arcon köpi magát, ami szerencse, mert nem nekem kell megtenni. Viszont ugyanígy van egy pont, amikor a tanár, az igazgató, az irodista vagy színész, a zenész és celeb vagy akárki, akit épp fölzabál a NER, kijelenthetné magáról, hogy már rég nem az, aki. Ezek pedig drámák, egy meghasonlott lélek keservei, aki, hogy éljen (esetleg jól), leborul. A kérdés annyi, hogy van-e jogunk elítélni őket.

Hogy érezhetünk-e olyan kérlelhetetlenséget irányukban, mint amilyet a rendszer okozója, annak közvetlen munkatársai, a legfelsőbb szintű működtetők és a haszonszerzésből elaljasodottak irányában érzünk. A bávatag tömegekről most ne essék szó, akiket átvertek és megvezettek. Ilyen dilemmák vannak az emberben, amikor Jónáshoz hasonlatosan elakad a lélegzete és kitör belőle a hajdani szabadság utáni melankólia a föloldhatatlanságával, és a véglegesség iszonyával: „megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

Feribátyám világ

„Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” – ezt mondta a mi kedves vezetőnk (szül: Orbán Viktor, 1963. május 31., an: Sípos Erzsébet) aktuális helikopterezése után tegnap a határon a menekülő emberek kapcsán, mert velük azért (gyermekeikkel ellentétben) nem találkozott. Napi rutin lett a háború kitörése óta a határra helikopterezés, és onnan szélfútta (rotorkergette) hajjal bejelentkezni a talpasoknak azt üzenve, hogy Viktorvezér megvédi őket, hacsak Márki-Zay és tettestársai nem sodorják háborúba az országot – mert már itt tart a propaganda –, és ezért kell a talpasoknak (vö: helló röfi és Feri bátyám) Orbánra és tettestársaira szavazni, ha szólít a haza. Itt tartunk.

Meg ott is, hogy Orbán lecsupaszodott, és a malacköszöntő látogatása mint első stáció, valamint a kocsmai asztalnál eleresztett bölcsesség: novemberben jön nyolcvanezer Feri bátyám, mint második állomás a keresztúton, hogy már mindenki Feri bátyám a nyüves világon, az összes menekülő ember, akiket Orbán kebelébe fogad, és a boldogság mezejére visz. Idézzük még egyszer nem csak az üzenete, hanem a zamata miatt is a menekülőkhöz intézett szózatot, hogy: „Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” És plánesőt: „Mindenkinek próbáljuk megteremteni azt a lehetőséget, hogy saját egzisztenciát tudjon kialakítani, ha már úgy hozta az élet, hogy itt fog velünk élni, és itt kell berendezkednie Magyarországon.”

Mindez pedig nem a jóságos, befogadó atyuska szimbolikája miatt zavarja az ember kusza lelkét, hanem, mert kitetszik belőle, hogy Orbánnak nincs készsége a tragédiához. Világképe és az ebből fakadó bölcsességei – dakota közmondásokkal elegyest – az idiotizmust súrolóan egyszerű, ha munka van minden van, sőt, ellátás és szállás is, miközben a menekültnek netán ég a háza odahaza, férje, fia a fronton, a halál elől egy idegen világba keveredett mégis, és nem az jár a fejében, hogyan „rendezkedjen be itt velünk”, hanem, hogy mi van otthon, és végül, hogy mikor mehet majd haza, ha lesz még otthon, ahová hazatérhet. Folyik a vér, és ehhez képest „szállás van, ellátás van, munka pedig lesz”.

Egészen faék egyszerűségű és dermesztően érzéketlen Orbán világképe. Amikor ilyeneket mond, felötlik bennünk az a kép, amikor Semjénnel a kétségebe esett tüntetők csokiját zabálták a parlamentben, eszünkbe jut a sürgő-forgó árvízi hajós, és a hófútta autópályán száguldozó ember azzal az előzménnyel, hogy “Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” Itt a háború, és voltaképp ennyire futja, üljön át egy másik országba. Rendezkedjen be. Mindez, hogy ne értsük egészen félre egymást, szándékaiban eleve nem gonosz, mint oly sok más intézkedés és kijelentés, hanem azt mutatja, a hatalomnak nincsen érzéke az egyénhez, persze miért is lenne.

Az isten, haza család vonulatból következően a személyiség eltűnik, nincsenek egyéni érdekek és célok, haza van meg nemzet, betagozódás az arctalan tömegbe, ahol annyi a tragédia megoldásának receptje, szintén Orbán rotortól szétdúlt hajú szózatát idézve, hogy aszongya: „Ez egy munkaalapú ország, itt mindenkit munkához segítünk és akik itt maradnak, azoknak lesz munkájuk”. Egészen egyszerű világ Orbán világa, amiben az a lehangolóan tragikus, hogy a kampány üzemmód miatt fölvett jóságos atyuska szerepbe belemerevedett a manus, és nincs belőle számára kiút. Most lett véglegesen Kádárba ojtott Rákosi, és ez a maszk tetszik az alattvalóknak, és a jelek szerint neki is. Ez az a pont, amikor az ember kiveszik a diktátorból.

Bár nem tudjuk, volt-e benne valaha is. Feribátyám minden kívülálló kocsmaasztalnál lekezelően hátba veregetett arctalan alak, aki lecserélhető és behelyettesíthető, malactartó néni, elhülyített nyugdíjas vagy menekült, seckojedno, mindannyian bábuk a kampány sakktábláján. Mert visszatérve a menekültek receptjére: „ellátás van, szállás van, munka lesz” meg egzisztencia. Csak az nem világos, ha szállás van is, hol lesz majd lakóhelyük, ad-e boldogságot az adomány, és akar-e munkát itt a földönfutó és nem azért, mert dolgozni kedve nem volna, hanem, mert hazagondol. Kiveszett az érzelem a képletből, ami emberré tesz. Ellátása, szállása a malacnak is van, így befogadni embereket tehát nem lehet. Így nem haza érkeznek, hanem félelmetes idegenbe.

Mindmegfagyunk

Mint azt Szijjártó külügyes szíves közléséből tudjuk, az ellenzék megint nemzetére tör, midőn – szerinte – azt követeli, hogy állítsák le az Oroszország felől érkező gázszállítást. Szijjártó külügyes azt nem közölte, melyik ellenzéki – nemzetére törő – politikus mondott volna ilyet, ezzel szemben Márki-Zay Péter, az ellenzék vezére (akit Gyurcsány mozgat) megjegyezte, nem gondolná, és nem is mondta soha, hogy el kellene zárni a gázcsapokat. Sőt, ilyet szerte Európában nem akar senki – kivéve a lengyeleket, de erről később –, így az a következtetésünk krónikásként, hogy Szijjártó külügyes már megint hazudik.

De mindez nem elég, ráadásul még és mindemellett apokalipszist delirál, hogy aszondja „ha nem jön földgáz Magyarországra, akkor nem lesz fűtés, nem fog működni az ipar, és nem lesznek munkahelyek”. Mindmegfagyunk tehát, elvész a munkánk és még éhen is döglünk. A bajokat – ha lehet ezek után – még tetézi is a látnok (próféta?), hogy szintén aszondja: „ha nem épül atomerőmű Magyarországon, akkor nem lehet fenntartani a rezsicsökkentés eredményeit, akkor brutális energia-áremelkedés következik”. A krónikás ezen a ponton nem kötözködésiből, pláne halkan és hozzávetőleg megjegyzi, ez már rég bekövetkezett.

És az is, hogy ezeket a lukakat a költségvetés adófizetői pénzből súlyos százmilliárdokból tömködi be, Szijjártó sivalkodása tehát nettó hazugság és hangulatkeltés. Abba az irányba tagozódik, amelyben Kocsis Máté pár napja arra jutott buzgalmában, hogy a vészterhes időben egyedül Orbán alkalmas a kormányzásra, mert ő – mint emlékezhetünk – tapasztalt, higgadt és megfontolt. Ezzel szemben a szijjártói kiegészítés szerint az ellenzék még fagyhalálba is taszítaná a mimagyarokat, elvenné a munkájukat, tisztára mint a migráncsok, már csak az hiányzik, hogy a gyurcsányok megerőszakolják lányainkat és asszonyainkat.

De nem vegytiszta választási buzgalom az, aminek tanúi vagyunk, hanem egy dráma zajlik a szemeink előtt. Ez pedig arról szól, hogy meg kellene tagadni tizenkét év kormányzását és ideáit, amit például Szijjártó külügyminiszter orosz plecsnije is igazol és mutat. És amit – szintén az ő előadása szerint – azért nem ad vissza, mert Gyurcsány is fogadta Putyint. Ettől a Fidesz annak idején okádott, majd pediglen belegyalogolt a saját hányásába, és még meg is hempergőzött benne (lásd kitüntetés). A történet és a dráma, ami a szemünk előtt zajlik, annyi csupán, hogy le kellene szakadni az orosz csöcsről, de, mint kitetszik, ez elég nehezen megy.

Visszatérve egyébként a gázzal való riogatásra és a lengyelekre, Európában egyedül a Fidesszel szövetséges lengyel jobboldali PiS színeiben miniszterelnök Mateusz Morawiecki követelte a Németországot Oroszországgal közvetlenül összekötő Északi Áramlat 1 vezeték leállítását. Így ránézve ez a Morawiecki nem a magyar ellenzék, sőt, ő és az övéi a békemenetek lengyel vendégmunkásai, a helyzet itt tehát gabalyos, magyarán recseg és ropog az ereszték, mert a lengyelek azt is megjegyezték, hogy nem értik magyar barátaikat, akik teli pofával ordították tele a világot azzal, hogy nem engednek át fegyvereket kies hazánkon.

Itt ismét eljutunk az orosz csöcsig, mert Putyin fegyvereit annak idején lehetett szállítani Szerbiába, de ezt most nem teszik a kirakatba, majd előbb-utóbb kiderül, hogy Gyurcsány. Megtudtuk még, hogy a Sberbank Brüsszel áldozata (nem az orosz agresszióé), Donald Tusk hazudik, egyáltalán minden és mindenki már megint Magyarország és a magyarok ellen van. Az igaz, hogy Orbánt leprásnak nézik mint utolsó Putyin-csatlóst, aki hangzatosan száznyolcvan fokos fordulatot tett, de a régi reflexek még működnek benne. Orbánnal már senki nem számol. Most derült ki, mennyire nem tényező, de Orbán azt sem tudja, mit csinál.

A határon fotózkodik katonák közt, menekült gyerekek buksiját simogatja, legutóbbi bejelentkezésekor szélfútta hajjal áll egy helikopter tövében, oldalán katona, s hozzá a szöveg: „Ma erősebbek vagyunk, mint korábban.” Dübörög a kampány, a Fidesz a háborúból igyekszik politikai tőkét kovácsolni, míg viszont az ellenzéket emiatt megrója, sőt, azt tanácsolja neki, hogy fogja be a száját. Azt már nem teszik hozzá, a legjobb az volna, ha egyáltalán nem is lenne. És mégis van, Szijjártó szerint pedig meg akarja fagyasztani a mimagyarokat, ami új félnivaló tőlük, most már tényleg nemzethalál lesz, ha győznének. Nos, majd kiderül.

Szemforgató bagázs

A bátor százharminchármak 2018 decemberében elfogadták a rabszolgatörvényt, amely a magyar munkavállalót kiszolgáltatta a Fidesz által álszent módon annyit szidott multiknak. Számtalan hátrányt szenvedett a magyar proletár emiatt, s éppen ezért morgások, tüntetésecskék voltak az országban, holott meg kellett volna állítani az életet, de szeretett népünk ilyenhez szokva nincsen, és talán alkalmatlan is rá. Mindemellett az apró fölhorgadások miatt is elkezdte a hatalom a szemeit forgatni a kereszténységre mutogatva nem először és nem utoljára.

Hogy a szent ádvent csendjét ne zavarják háborgásukkal se a dolgozók, se a nemzetére törő baloldal, hovatovább keresztényüldözésnek állítva be az életükért való morgolódást. Ekkor jelentek meg a tereken a szent szánkók, mint amiket szintén nem tiszteltek áhítattal a megalázottak és megszomorítottak, és ekkor mutatkozott meg, ha nem is először, de teljes mocskosságában, mire használják ezek a hazudott hitet, és mire használnak mindent, ami a nemzetnek fontosabb, mint a dolgozó saját nyüves élete, elsősorban is Orbán hatalma.

Nem erre mutogattak, de erre gondoltak, amikor barbároknak állították be a tüntetőket. Itt látszott kristálytisztán először, hogy miként a kedves vezető a függöny mögé, úgy bújik a Fidesz aljassága is valami kreált magasabb rendű idea mögé, ami ráadásul hazug is. Nem véletlenül ötlött az eszünkbe ez a lehangoló történet, mert most – mint hajdan az ádvent – újra maszatolás és kioktatás van, hogy az egyén adja fel az életét, mert a háború és a kampány mindent felülír. A Médiatanács és a Magyar Püspöki Konferencia húzta elő ezt az alávaló kártyát, amit majd alkalmasint nem feledünk.

Sztrájkolni nem engedik a tanárokat, viszont ők polgári engedetlenséget folytatnak szerte az országban, egyre több iskolatípusban és mind számosabban. Nem jókedvükben elégedetlenkednek a tanárok, hanem legvégső elkeseredésükben amire a magyar katolikus felsőbbség az alábbi közleményt bírta kiadni: „A katolikus egyházmegyei fenntartók a hangulatkeltést nem tartják célravezetőnek, különösen nem a választási kampány idején.” – Nem engedünk a kísértésnek, amely arra buzdítana, hogy minősítsük, ahogyan a katolikus papság a Fidesz szekerét tolja.

Annak a buzgalomnak azonban már megadjuk magunkat, hogy a bennünk feltoluló emlékeket, amelyek a szószékekről való kampányolásokról szólnak, azért rögzítsük miheztartás végett, és megint ott vagyunk, mint ’18-ban a szent szánkók és az áldott ádvent békéjének megzavarásakor. Kampányban a papok szerint nem komilfó az életünkért harcolni, ha jól értjük tehát, várjuk meg az újabb Fidesz győzelmet, aztán óbégathatunk. Mert még ez a polgári engedetlenség szavazatokat vinne el az egyházat pénzzel tömő hatalomtól. Elképesztő ez a sunyi szemforgatás.

Mint ahogyan a Médiatanácsé is, amin igazán meg sem lepődünk, csak csendben megjegyezzük a tekintetes bíróság számára ezt is. A köztelevízó, mint ahogyan mindnyájan látjuk – már akinek van gusztusa nézni – undorító Putyin propagandát nyomat még mindig, ami kiverte a biztosítékot a ellenzéknél, és a józan honpolgároknál is. A Médiatanács a következőkre jutott: „az elmúlt napokban politikai szereplők irányából súlyos kritika érte a közszolgálati médiát és a média más szereplőit”,…”ezek a megnyilvánulások alkalmasak lehetnek a közvélemény megtévesztésére és közhangulat indokolatlan felkorbácsolására”.

Hogy értsük, nem a propagandát sugárzó médium téveszti meg a közvéleményt, hanem az, aki emiatt kritizálja. Ha a papság megnyilvánulását szemforgatónak minősítettük, akkor erre az utóbbira jelzőket sem igen találunk, azt minden nyájas olvasó képzeletére, nyelvi leleményére és szókincsére bízzuk a magunk részéről azzal a megnyugvással, hogy ezt is rögzítettük az utókor számára, mint a NER jellemzőjét, amikor a multi fontosabb az állampolgárnál, a kampány szentsége az életnél, és végezetül Putyin (Orbán) érdeke az igazságnál. Ennél aljasabb bagázst nem hordott a hátán a föld.

Orbán atyuska

Kocsis Máté tegnap egy nagyívű gondolatmenetet eresztett meg háborúról és békéről rengeteg bölcsességgel, akárha napkelet, aminek a végén csöndre intett mindenkit szerte Neriában. Mert, mint kifejtette: „most engedni kell a kormány tapasztalt, higgadt, megfontolt vezetőjét ebben az ügyben dolgozni”. Egészen őszintén száradt ki az ember torka, hogy sem köpni, sem nyelni nem tudott ettől az indoklástól, amiben az lenne a baj, ha Kocsis Máté ezt komolyan is gondolná, ez azonban momentán nem eldönthető. A frakcióvezető képe Orbánról, amit elibénk tárt, a gondoskodó atyuskáé a három jelzőjével, miszerint: tapasztalt, higgadt és megfontolt.

Nem mennénk bele most itt a jelentések boncolgatásába, mert mindenkinek minden mindig mást jelent, megfontoltság, tapasztaltság és higgadtság nem ugyanaz ezek szerint Kocsisnak és azoknak, akik nem bizonyos alfelekből szemlélik a világot, úgyhogy nem árt tisztázni az álláspontokat. Kocsis egyébként a mi bölcs vezérünk kép kialakításával Márki-Zaynak üzent, hogy ne legyen hebehurgya és beszéljen összevissza zöldségeket, ám ezen a ponton nem árt leszögezni, hogy neki döntési jogköre nincs. Akármit is mond, annyi a súlya, mintha a Kétfarkúak ígérnek örök életet és ingyen sört azzal a különbséggel, hogy ők nem veszik komolyan magukat.

Innen nézvést tehát Márki-Zay, de még Gyurcsány is, sőt, mit ád a teremtő, az utolsó kalifaszi Józsi is azt mond, amit csak akar, ezzel szemben viszont ott áll az a tíz-tizenkét év, amit Orbán atyuska tapasztaltan, higgadtan és megfontoltan végigdolgozott, és most ott áll az országgal együtt, ahol. Hogy amikor egyszer majd vége lesz ennek a borzalomnak valahogyan, akkor, ha a lelkiismeretével nem is – mert olyanja nincsen neki –, de a nagyvilág előtt el kell számolnia azzal, hogy a háborút ugyan nem ő robbantotta ki, de mindent megtett, hogy a mára sátánná és szégyenné vált Putyinnal eddig is ne az érdemei szerint bánjon a szélesebb közösség.

Gondolunk itt vétókra, szükségtelen és ferde szemmel nézett meghívásokra és Moszkvába rohanásokra, amit szemléletesebben úgy érzékeltethetnénk, hogy miként Kocsis az Orbánéból Orbán pedig a Putyinéból, így áttételesen Kocsis az oroszéból lógott ki higgadtan és megfontoltan. Úgyhogy nem ártana csöndben maradni, amíg valaki a képükbe nem dörgöli az igazat, amit a médiájuk is mutat. Ez olyan mahomet képződmény, hogy a váltók átállítása még nem sikerült, a szerelvények pedig robognak az orosz propagandát harsogva a napokban is. Ennyi slágvortokban arról, ami volt, és arról, ami most van, miközben Kocsis csendre int.

Egyébként ez a Kocsis testében még fiatal embernek tűnik, hogy a lelke azonban miért ős bolsevik, az az ő egyéni nyomora. Pedig a kép, amit elibénk tár, és a három jelző, amivel vezérét jellemezte, mintha valami ősi propagandafüzetből került volna elő, amit Szabad Nép félórákon osztogattak a bávatagoknak a bölcs vezetőről, aki ráadásul tévedhetetlen is. Nincs ezen többet mit ragozni, de máris eljutunk addig a vádig Kocsis előadásában, hogy ez a Márki-Zay politikai haszonszerzésből beszél háborús helyzetben, és ezért fogja be a száját. Itt felidéződik bennünk a kedves vezető menekült gyerekek buksiját simogató képe, mint ami ezek szerint nem politikai haszonszerzés.

Másrészt pedig belénk fészkel az aggodalom, mert ezt az egész megnyilvánulást mi egy olyan irány kezdetének sejtjük és érezzük, ahol az ország elemi érdekének lesz beállítva, hogy Orbán hatalmon maradjon, mert különben nyakunkon a háború, ő viszont tapasztalt, higgadt és megfontolt, ilyképp egyedül képes arra, hogy az országot vezesse a vérzivatarban. S holott ezek most csak kósza szavak, megvannak annak az adminisztratív és jogi eszközei, hogy a fenti – hamis – indokkal a választást egy kicsit szüneteltessék, odébb tegyék, vagy azt csináljanak vele, amit csak akarnak. Ne legyen igaz, de ennek a szele lengett ki Kocsisból, ha tudta, ha nem. De minden lehet.

Buksi

Nagy idők nagy embereket kívánnak – kezdi nekünk Hasek a világirodalom legszórakoztatóbb, s egyben legszomorúbb regényét, a Svejket. Mikor is, mint tudjuk, hát, megölték azt a Ferdinándot, és elszabadult a téboly. S mintha a nagy cseh intését és intróját tudná, a kedves vezető is venné föl a nagy ember álcát, de nagy a zakó rá, tíz golyóálló is beférne alája, és még mindig lötyögne. Hogy miként farolt ki Putyinból, mintha soha benne sem lett volna, az egy másik dolgozat témája lenne és lesz is majd talán a háború után, hétfőn este hétkor a Kehelyben.

Ezúttal a jótevő és szeretettel teli, az elesetteket és szenvedőket gyámolító álcát rántjuk le róla, amit az idézett meg bennünk, hogy menekült gyerekek kobakját simogatva került be a lapokba épp tegnap ez a mi Orbánunk. Szavazatszerzési gusztusa, késztetése mintegy van a politikai pedofíliához, járja a magyar óvodákat futball labdával a hóna alatt, kis, pomponos sapkás szösziket zaklat, akik azt sem tudják, ki ez a bácsi és mit akar tőlük. Csak odalökték őket kampánytölteléknek a kamerák elé, szenvedik el a populizmus simogatását, és néznek kerek, tágra nyílt szemekkel.

Ilyképp és ezek után nincs mit csodálkozni azon, ha a halál elől futó sokaságban is a gyereket találja meg, és cirógatja a buksiját, ami azt mutatja nekünk, hogy gondolkodásában ugyanaz, mint aki miatt most a kisgyerek – akit molesztál – földönfutóvá lett, akit immár egy egész világ megvet és retteg, hiába más az álca. Szót sem érne mindez és nem is érdemelne, ha nem élne bennünk egy másik kép is élénken és éppen az, amikor Orbán igazi szellemében egyik híve forgórúgással fogadott egy menekülőt, akibe a gyereke kapaszkodott sírva talán.

Hét éve volt ez, és akkor nem voltak a maihoz hasonlatos nagy idők, nagy embereket sem kívántak, csak egy uszító szörnyeteget, de ugyanazzal a szándékkal, mint amilyennel most a menekülő kiskölök fölé hajol óvó, áldást osztó krisztusi és hamis kézzel. Mindebből, és abból, hogy menekülő és menekülő közt különbséget tesz ő és a rendszere is, messzeringó következtetések volnának levonhatók, amelynek az egyik szelete a keresztényi lélek hiánya, helyette a számító, ördögi megléte, és úgy mellékszálként tán a rasszizmus is.

Hogy a barnább bőrű kisgyerek nem érdemel irgalmat, eléje kerítés építendő távoltartási célzattal, és ő szimbolikájában azt a keresztényi létet veszélyezteti, ami a vele való bánásmódból fakadóan nincsen is. Előttünk áll a nagy hazugság, és az is, hogy míg most állami szinten tarhálnak a menekülteknek, annak idején az, aki adott nekik az emberség nevében, majdhogynem a nép ellensége lett. Pedig a segítő emberek ugyanazok, a hatalom is, csak épp momentán más taktika szolgálja az érdekeiket. A hét évvel ezelőtt történtek után lehet emberséget hazudni, csak fölösleges.

Varga Judit is azt hiszi, minden aljassága feledésbe merül, és minden bűne alól feloldozást nyer, ha most egy menekült családot befogad. Nem, annak ellenére, hogy a gesztus önmagában méltánylandó, csak fölsejlik mögötte a hátsó szándék, ami nem tiszta, inkább züllött, ahogyan a gazdája buksit simogató keze is. Félreértés és a fölös kommentek elkerülése érdekében tisztázzuk, nem az a baj, hogy Varga most habos kakaót főz reggelente egy menekült családnak, hanem az előtte lévő dolgok az Unió bántásáról, amit azért szenvedett el, mert ellenezte a menekültek istápolását.

Mi több, beléjük is rúgott, mint azt bírósági ítélet és kötelezettségszegési eljárás bizonyítja, ami profánul kifejezve azért indult, mert más menekültekkel úgy bántak, mint az állatokkal. Ezért visszás a mostani nagy keresztényi szeretet, ami helyénvaló, viszont emlékszünk mindezekre is, amiket szőr mentén megemlíteni voltam bátor. És még azzal sem lehet sarokba szorítani, ha más kultúráról, állítólagos görög-zsidó-keresztény gyökereink fenyegetéséről van szó. Krisztusi elvekről sokkal inkább, amelyek eddig csorbát szenvedtek, és ez a mostani flastrom sem takarja a hegeket.

A kedves vezető ilyen engedjétek hozzám a kisdedeket gesztusa pedig egyenesen vérforraló, és nem csak az elébb felsoroltak miatt, hanem mert ilyet formátumos vezető nem tesz. Nem birizgálja rémült szemű menekült gyermekek kobakját szavazatszerzési szándékkal, mert ettől nem elalélunk akárha Mária néni az otthonkájában, hogy de áldott lélek ez a mi miniszteres urunk, hanem inkább öklendezni kezdünk a látványtól, ami giccses, hazug és manipulatív. Tehát olyan, mint Orbán egész eddigi élete. Mert ugyan nagy idők vannak, de mégsem változott semmi sem.

Színház a határon

Háború van. Egyszerű ezt így leírni, de nehéz megélni a békéhez szokott embernek azzal a ráismeréssel, hogy nagy valószínűséggel faja (homo sapiens sapiens) neve ellenére a legostobább és legvérengzőbb, öncélúan gyilkoló organizmus, amelyet az evolúció kitenyésztett. Rettegések viszont élnek benne, mint ahogyan a házilégy is fél a haláltól, neki viszont nincsen tankja, és talán jobb is így. Az ősi halálfélelmet ki is lehet használni, mint ahogyan mindenféle remegéseket, az ismeretlen elmúlástól való iszony termi meg az isteneket, ez viszont műkeresztény államokat hoz létre, és máris leírtuk azt a fejlődési ívet, amely a barlangrajzoktól Orbánig vezet. Működtető veleje pedig az elemi ösztönök, és így jutunk el az ukrán-magyar határra.

A kedves vezető ott járt tegnap, megtekintett mintegy, egyrészt, hogy jelenlétével biztonságot igyekezzen sugározni, másrészt pediglen, hogy mindezt aztán egy hónap múlva szavazatokra váltsa. Ez a végső cél. Képeket kaptunk a megtekintésről, amelyeken a kedves vezető a pusztaságba bámul oldalán nem pocakos, neki tetsző tábornokokkal. Fürkészi a horizontot ott, ahol az ég a földet éri, és konstatálja, semmi nem történik az ég egy világon, hacsaknem annyi, hogy valahol messze lőnek és bombáznak, amitől ő megvédi a népét. Feltehetőleg entestével fog a nehéz harci járművek elé feküdni, mint annak idején a víznek, mert eszünkbe jutnak más megtekintések, korábbi színházak, amelyek építették a hős nimbuszát.

És amiként eszünkbe jutnak ezek, nevetnénk nagyon, de nincsen ahhoz nekünk kedvünk, csak a forgatókönyv hasonlósága ötlik fel, és ide is idézzük annak bizonyságára, hogy nem a levegőlégbe beszélünk. Most a muszka fenyeget minket, hajdan a víz, abban az időben, amikor még Bakondi is katasztrófában utazott és nem migráncsokban. Innen nézvést tehát egyszerűbb volt a világ, következésképp mókásabb is. Amikor a víz támadott és nem a muszka, akkor még kuncogni is volt érkezésünk, így milyen jó is megidézni, hogy miből lett a tegnapi háborús határt szemléző cserebogár. 2014-et írtunk a jelent idején, és még nem tudtuk, hogy egyszer háború is lesz. Következésképp a víz fenyegetését kellett kampányelemmé tenni. Mutatom.

…Öblözet – mondja Orbán Viktor, “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek, – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit, – Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán, – Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ, – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl?, Másfél méter?, – Onnan? Igen! – feleli Bakondi… – Hát nem délibábos Hortobágy az ember egész rohadt élete? Debizony. Mert és ugyanis tegnap a határon ugyanezt tapasztaltuk, csak a dramaturgia volt kicsit más, ám végül is ugyanaz.

Orbán merengve megtekintette a horizontot, és amiként annak idején megállapították, hogy a víz föl fog jönni, most meg az volt a konstatálás, hogy a háború fog eddig felhúzódni. Bokáig, vagy akár térdig is. Ahogyan személyesen maga ő előadta: „Megnéztem a katonáinkat, és megnéztem a rendőreinket. A katonáink elfoglalták a kijelölt pontokat és telephelyeket. Összességében tehát azt mondhatom, hogy itt a keleti határvidéken rend, nyugalom, fölkészültség és biztonság van. A határ másik oldalán egy háború zajlik, aminek a frontvonala még odébb van, nem érkezett be még Kárpátaljára. Itt még komoly katonai cselekmények nem voltak, de ha elhúzódik a háború, lesznek itt is komoly katonai cselekmények.”

Fölhúzódik a víz. Sokan mondták tegnap, nagyon helyes, hogy a kedves vezető kilátogat a határra rendet rakni, mert ez a dolga. Kétkedésben vagyok: nem igazán, és legfőképp nem így. Orbán minden nagy megtekintésében van valami sunyi sandaság, ahogyan a nagy, márciusi havazás idején, a megmutatott árvíz kapcsán, ahogyan a járvány elején a kórházakban szuszogott, vagy aközben a reptéren fogadta a használhatatlan lélegeztetőgép-szállítmányokat. Azt mutatni igyekezvén, mindenhol ott van, de voltaképp sehol sincs, csak önmagában, a hatalomért kepesztető lehangoló világában. Még a háború is csak ezt hozta ki belőle, a shakespeare-i igazat: „Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő.” – De legfőképp ő maga.

De, hogy rosszkedvünk tele múljon, mintegy mókaképpen éljük át újra a nagy havazás idején készült műalkotást újra, hogy a dolgok körbe érjenek: …Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is. “Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol), És még egyszer: “Na!”, Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat., Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról. Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd., Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt… – Függöny.

A Pesti Srácok szerint Orbán hazaáruló

Mint tudjuk a Pesti Srácoktól, aki a mostani háborúban az ukránok oldalán áll, az hazaáruló. Viszont a kedves vezető, aki maga Orbán, két nap után sziszegve és meghasonulva, de csak kimondta, hogy elítéli az orosz agressziót. Számomra ebből az jön le, hogy Orbán Viktor az ukránok oldalán áll, következésképp a Pesti Srácok szerint Orbán Viktor hazaáruló. Ilyen az, amikor a kitartott és etetett média önjáró lesz, vagy a központi direktívák nem bírják követni az eseményeket. Most az az érdekes helyzet állott elő, hogyha valaki ennek a dolgozatnak a címét olvassa, akkor arra jut, na, ez a Kázmér már megint nem bír magával, és ócsárolja a magyarok istenét.

Holott, mint kiderült, csak a csicskasajtó gondolatmenetét vittem végig, amiből ez a következtetés fakad. Orbánt nagyon sok minden miatt lehetne – és teszik is – hazaárulónak nevezni, ebben a konkrét esetben azonban a sajátjai ítélik el, de annyira hülyék, hogy észre sem veszik. A köztévé – amely M1 néven híresült el – is így van ezzel. Ők is kialakítottak egy mechanizmust, amivel a diktátor valagát nyalják és propagandáját terjesztik, ami módszer annyira rájuk jegecesedett, hogyha a felgyorsult világra reagálni kell, képtelenek rá. Ott is az orosz propagandát nyomták akkor, amikor az idoljuk már más húrokat pengetett.

Vannak a szagértői a Fidesznek, akik, mint valami cirkuszi idomított majmok, tolják a debilt a népek képébe. Nógrádi szagértő és Spöttle szagértő, akik ezúttal is utat mutattak a Mari néniknek, miképpen kell fideszi szemel szemlélni a világot, csak egy kis fáziskéséssel. Mindemellett egészen elképesztő dolgokat lehetett hallani a két médiamalactól. Spöttle szagértő szerint az oroszok higgadtan teszik a dolgukat, például hajtanak át tankkal autókon, tehát szakszerűen rohanják le Ukrajnát, míg ellenben az ukrán elnök meggondolatlan, amikor népe kezébe fegyvert ad. Sőt, olyan mint Hitler, aki szerinte a történelemben utoljára fegyverzett fel öregeket és gyerekeket.

Ezt a Spöttlét, ha nem lenne, ki kellene találni, és nézegetni, hogy jó pénzért meddig bír elmenni az aljasságban, de nagy valószínűséggel a falig. Nógrádi szagértő sem jobb, aki szerint Putyin csupán az ukrán népért megy keresztül rajtuk tankokkal és bombázza őket a városaikban – azért veri, mert szereti, ez ilyen atyai gesztus –, és ukránbarát kormányt szeretne az ország élén látni. Ilyen hangnemben folynak a dolgok a köztelevízióban, amelynek a hírhamisító – és erről papírja is van – Papp Dániel a főnöke, akihez Ungár képviselő keresetlen kérdéseket is intézett amiatt, ami folyik a cégénél százmilliárdért, ami összegből akár dolgozni is lehetne.

Nos, Ungár képviselő az iránt érdeklődik, hogy Papp Dániel 1./ kapott-e pénzt a Kremltől azért, hogy kiszolgálja a geopolitikai érdekeiket? 2./ Kellett jelentést tennie az orosz nagykövetség valamelyik alkalmazottjának? 3./ Milyen formában kapja Moszkvától az instrukciókat a műsor elkészítéséhez? – A képviselő kérdései ugyan jogosak, de okafogyottak, illetve kevéssé életszerűek. Mert és ugyanis Moszkva a Karmelitába küldi az instrukciót, a Karmelita pedig ennek a Pappnak, csak most épp szar került a propellerbe, a dolgok összekeveredtek, így ennek a Pappnak nincs meg az útjelző cövekje a megfelelő irányról.

Idő kell, míg a dolgok a helyükre kerülnek. A jelenlegi helyzet csak azt példázza, mi történik akkor, amikor egy médium nem a valósággal foglalkozik, hanem a kedves vezető képzeletére hagyatkozik, és egy idő után már képtelen követni azt. Kíváncsiak ezen a ponton arra vagyunk, mikor állítják át a váltót, ami még abban az ügyben sem történt meg, hogy Orbán sajtója a háború kitörése előtti napon is azt harsogta, hülye az, aki úgy gondolja, hogy háború lesz, és röhögött a Soros által megtévesztetteken. Nos, az élet olykor felülírja a propagandát, és a dolgok más irányt vesznek, mint azt a médiapulik képzelhetnék, és máris kész a káosz.

Mindebből persze semmi nem következik, ha csak annyi nem, hogy a köztévét és az orbáni sajtót a remélt de kevéssé bízott győzelem után be kel szántani, a helyét pediglen sóval behinteni. És még ez is kevés volna annak fényében, amilyen mérhetetlen károkat okoztak a magyari emberek elhülyítésében. Mert egy diktátor sem képes önmagában ámokfutni, kell hozzá szolgaszemélyzet is, amelyik mindezt lehetővé teszi. Az ebből fakadó folyományok meghatározását mindenkinek a képzeletére bízom, addig is az a házi feladat, figyeljék, mikor ér el a hazaárulózó médiáig, hogy az irány megváltozott. És az is érdekes lesz, ahogyan ezt tálalják majd.