Kampec dolores L. – Élet

Még mindig a reklámokon vihogott Béla, amikor hatalmas zúgást, sivítást hallott, majd egy fémes csattanást, amely pillanat végén mint valami rossz plecsni, a Nap odakenődött az égre, jelezve, hogy dörömböl a nyár. Nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy belássa, három hónapig ott is marad, és csak a jóindulatától függ, szétéget-e mindent, fákat, madarakat és likacsos agyakat, hogy még a falak is izzadni fognak, vagy beéri valami szelídebb kínzásformával is.

Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni szaharai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy szardarab, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mit csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.

Villamos a Holdra

Most már teljesen biztos, hogy prime minister Victor Orban nem csak a fedett sportlétesítmények, hanem mindenféle síneken guruló közlekedési eszközök irányába is perverz vonzalmakat érez. Kisdobos korában az ő édes apukája még nem volt bányatulajdonos, így bizonyára nem tudott az ő kicsi fiának csillogó villanyvasutat abszolválni sem TT, sem PIKO méretben, ami hiátust most a romlott kamasz uniós pénzből pótol, s nagyban. Ilyen pénzekből és pénzekről hazudozik itt nekünk.

A felcsúti pöfögmény még el sem ért nagy duzzogásában Bicskéig, most a hódmezővásárhelyieket szórakoztatja ez a trampli egy Tram Trainnel, azaz helyközi villamossal, amely az ábrándokban Szabadka-Szeged-Hódmezővásárhely vonalon szaladgálna. Bár mehetne akár Belgrádig is, vagy a Holdra, a játékos képzeletnek semmi sem szab határt egyrészt, másrészt pedig kicsire nem adunk, a csillagokat is oda lehet ígérni az égről, mibe kerül az? Semmibe sem.

Valami ilyesmiről szól a „Modern városok program”, ami örömökkel első emberünk házal szerte a hazában, és a nagyszabású turné most épp Lázár úr szerelmes hazájába érkezett villamosi álmokkal. Másutt mást, akármit, mindent megígért és aláírt dobpergések közepette. Ott tartunk, hogy eddig huszonhárom várossal köttetett meg a szellem-megállapodás mindösszesen háromezer négyszázmilliárd 3.400.000.000.000 forint értékben. Másképpen 3.400×10 a kilencediken, vagy hogyan is mutassam a valószerűtlent.

Nem tudom már végképp, miképp fösthetném le mutatósan a hazugság mértékét, ami bazi nagy, voltaképp igazából már szó sincsen rá. Mert mi is történik velünk, drága polgártársak? Házhoz megy ez a Cipolla, és minden szart megígér, amiből kedves szokása szerint semmit az ég egy világon be nem tart, sőt, szándékában sincs, még gondolatban sem akármit is teljesíteni. A huszonhárom város közül alig pár kapott csupán néhány nyüves milliót, és a költségvetésben sincsen se híre, se hamva ilyen tételeknek. És mégis nyomatja a kamut.

Akkor mégis mért teszi? Tehetnők föl a kérdést, ami bonyolultságra válasz nemigen van. Az állhat a legközelebb az igazsághoz, hogy ő ilyen, ilyennek született, vagy ilyenné tette az élet. Ebben lehet valami spiritusz, hiszen a filozófiája is az ennek a kóklernek, hogy mer nagyot álmodni, másrészt meg, hogy a bamba népség ne azt nézze, amit mond, hanem, amit csinál. Ennyire antagonisztikus ellentét azonban a kettő között meglehetősen ritka a történelemben, ilyképp egyedüli példány ő, kiállítani való organizmus.

De ezt is tudja, sőt, csak ezt tudja. Viszont így egyesével hülyét csinálni a városokból, megalázni a polgármestereket mégis csak beteg lélekre vall, amin viszont meglepődni fölösleges. Járja itt a vidéket a páncélozott szánjával, mint valami télapó, de semmit sem visz, csak képzeletben szórja a nemlétező pénzét. Mosolyogva kiáll az emberek elé, és villamost ígér, meg űrállomást, repülőteret és mindent, amit a paraszt elképzel az ő hülye agyával. Ami pénze egyébként van neki, azt is Brüsszeltől kapja, míg meg nem állítja, vagy az nem őt, s akkor lesz vége ennek a cirkusznak.

Olyan ez az egész delír, mintha én összetrombitálnám az utcabélieket, és megkérdeném, mi köll, emberek? Új gumi a tolószékre? Meglesz. Formatervezett kampósbot? Az is. Toronyóra aranylánccal? Pláne. Kiskutya fasza? Naná. Így haladnánk sorban az óhajokban, mindenki megkapna képzeletben mindent, a népek a vállukon vinnének a sarki kocsmába, ahol szidnám a Fő térieket, holott belőlük élek napra nap. Éltetőim pedig a kocsma előtt várnának, hogy na, mi lesz? Én pedig a hátsó ajtón iszkolnék a francba.

Csakhogy az ilyesmit nem kormányzásnak, hanem szemfényvesztésnek nevezik, és mégis ez a létezés alfája meg omegája kétmillió ökör számára. Végül is és voltaképp ezeknek a szeánszoknak az igazi célja ez: gyarapítani a nyájat. Milliárdokkal villogni, Trump mögé beállni, hülyeségeket beszélni, gondolatokat beszántani, szotyolát zabálni, böfögni a pörkütt után. Ez Orbán Viktor kivonata és végső olvasata közel három évtized teltével, ami meglehetősen lehangoló, és egyre inkább trágyaszagú. Ahogyan az egész ország is, ha tetszik, ha nem. Leginkább nem.

Demencia

Itt, minálunk vidéken a választópolgár különösen ki van téve az ártó szellemeknek. A megyei napilapban látok ám a minap egy tudósítást valamely hagyományőrző – nem átvizsgálandó – civilekről, és a leadnél már nem is kellett tovább erőlködnöm, hogy kiderüljön a baj.

Azt írta az újság, hogy ma is naponta meg kell küzdenünk függetlenségünkért és szabadságunkért. Arra már kíváncsi sem voltam, hogy ez a slapaj polgártárs saját gondolata, jellemezvén a vészterhes időket, vagy a hagyományőrzők dilije, mert végül is, mindegy is. Kifolyt belőle a kék plakát mocska.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mint amikor a „Szellemirtók” névre hallgató böszme filmalkotásban a kisded ott heverészik a múzeumban, és éppen kúszik beléje sűrű folyamként a gonosz, hogy új alakot nyerjen. Aztán megérkeznek a hősök, és minden pitypalattyos lesz megint.

A különbség annyi csupán mese és valóság közt, hogy itt soha nem jön felmentő sereg, és a romlás voltaképp már megtelepedett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most ők a világ romlására törnének, sokkal inkább védelmezik a kivívott leépülést, amely a rendszer veleje.

Mintegy fölülről szivárog alá az elhülyülés, amióta a Fidesz vezérkar vészesen fölhígult, és megállapodott a Németh Szilárdok szintjén, amelyben tagolatlan mondatok szakadnak ki az emberből a butaság bátorságával. Valaha, nem is oly rég még értettek ezen a vidéken magyarul, ma már csak a harci kürtök jeleit képesek fölfogni, igaz, azt oda-vissza.

A röhej az, hogy nem időskori bajról van szó. Ebben az országban már az óvodában kívánatos fogatlan vénemberként fungálni, beállni a sorba, a határra menni migráncsot csodálni, hülye képviselőtől pöttyös labdát kapni, első áldozáson sorban állni, hogy ne érje szó a ház elejét. Szivárványba öltözni veszélyes üzem.

A bambaságra épül a rendszer. Sokszor, sok mindent kikiáltottam már a regnáló hatalom legfőbb bűnének, de végül is megleltem az igazit. Ez az. Tanulmányozva a történelmet, régebben nem értettem, hogy Hitler bácsi hogyan volt képes oly rövid idő alatt elhülyíteni egy teljes társadalmat. Hát, így.

Nem kell hozzá túl sok, úgy tűnik, az emberi fajba genetikusan oltották bele a csordaszellemet. Ez a mamutok korában érthető volt, máma olyan csökevény, amely sok bajt megmagyaráz. Íme, itt tartunk, hogy a hagyományőrző szabadságharcol. Igaz, nem tudja ki ellen, de mégis jól esik neki összebújni.

A szomszéd Józsi, bármely baj éri, szidja a dakotákat, amely meghatározás őnála minden kicsit is karamellesebb bőrszínű embert jelent. Sőt, minapi beszélgetésünk során azt is kifejtette, hogy a nő nem ember, illetve csak félig. Miután nagyon határozottan küldtem el a picsába, bambán vigyorgott, és örült a barátságnak.

Józsin nincs mit csodálkozni, Kossuth rádiót hallgat hajnalonta. Ebben az a teljesítmény mércéje, mint a tegnapi kormányinfón kiderült, hogy Orbánnak végre sikerült a másik barommal Trumppal egy légtérbe kerülnie, mint diplomáciai siker és mérce. Ezzel most ellesz egy darabig, és nincs menedék.

Látod, ez már pont az: zuhanórepülés, danászta annak idején a Sziámi, és a rosseb se tudta, hogy vátesz veszett el benne, pedig az. És ha most azt várod nyájas olvasó, hogy miután a látleletet fölvettem, valamely szert is ajánlok a bajra, akkor csalódást kell okozzak. Nincsen. Én is csak könyöklök, és hallgatok.

Hagymás kenyér

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Ne üljünk fel a sorosista FB incselkedésének, amely nemzetellenes diablo azzal vádolja meg a mi egészségügyünket, amely példát mutat minőségről még a dévaj Brüsszelnek is, hogy nem megfelelően táplálja a hont teleszülő kismamáinkat a János kórházban.

Kép kereng ezen ellenforradalmi fórumon, rajta jófajta magyar kenyér, magyar hagyma, magyar tejszínkrém, és azon élcelődik, hogy mi ilyennel etetjük kismamáinkat, akik teljesítették a Párt felé vállalt legszentebb kötelességüket, és fiút adtak Németh Szilárdnak. Azt sugallják a sátáni képpel, hogy ez nem elég, így vádaskodnak alaptalanul.

Polgártársak! Nem arról van szó, hogy nem tudnánk egyebet is kékszegélyű kistányéron a mi szoptatós kismamáink elé tálalni, nem. Egyszerűen nem akarunk. Több ezer évre visszatekintő, népi táplálkozástudományi megfigyelések alapján, amelyet a „van vöröshagyma a tarisznyába” mutatóval ellátott rigmus is mutat, alaposan átgondolt etetési stratégia ez. A disznóknál is bevált.

Mert nézzük csak, polgártársak! A kenyér, amelyhez a gabnát Szent István aszott jobbjával aratjuk, mily szakralitást is képvisel, mily emelkedettséget, nem véletlenül nevezi azt szíriuszi nyelvünk másként életnek is. Hogy mily verejtékek szükségesek ahhoz, hogy ezt a sajátos kulináriát kismamáink elé tehessük vérrel és izzadsággal, amelyet keményen dolgozó népünk hullat.

Pékjeink fáradságot nem ismerve, s ügyelve, hogy a veknibe patkány, kisegér ne kerüljön, ennen verejtékükkel locsolva hajnal hasadtára elébünk teszik munkájuk eredményét. Az elkészült kincsből pedig, polgártársak, egy egész, nem fél, nem harmad, hanem figyeljetek, egy egész szeletet kap nemzetünk lánya. S mi a köszönet? Az értelmetlen gúny.

Aztán a vereshagyma, polgártársak! És nem is öregen, hanem hamvasan, újkorában, hogy örömmel halljuk képzeletünkben, miként reccsen a húsa kismamáink gyöngy fogsora alatt. Tele e növény jófajta illóolajokkal vitaminokkal, sőt, pektinnel, de még guvertinnel is. Oly erővel, amely féregűzésre, sőt vizelethajtásra is jó.

Hát mi a baja ezzel a hanyatló nyugatnak, hacsaknem az, hogy elirigyli tőlünk. Ezért mondja, a szoptatós anyák kerüljék az erősen hagymás ételek fogyasztását, mert az illóolaj-aromák átmennek a tejbe. Átmennek, és? Egyenest a kisdedek gyomrába, akik így már az első napokban szívják magukba a magyarságot, már öntudatlanul, így válnak bizton igaz hazafikká. Ne higgyetek a Sorosnak, egyetek ti is hagymát hagymával. Ez az egyetlen nemzethez méltó cselekedet.

És hát a tejszín. Nem is csak úgy póriasan, hanem krémmé kavarva. Sőt, bár adhatnánk akár bivaly, kecske, szamár, ló, teve vagy akármi más lábasjószág nedvéből készítve, de mi nem, mi a tehénből csöpögtetjük alá a mennyei folyadékot. Fáradságot nem ismerve dolgozzuk fel krémes eledellé, és nem kenjük meg vele a kenyeret, hanem egy egész tégellyel teszünk a kismamák elé, felkínálva nekik a kenés, mártogatás, tunkolás mérhetetlen szabadságát.

Polgártársak, véreim, magyar anyák! Hát ki tesz, ki tenne meg még ily sokat táplálásotokért? Na, ugyehogy senki más. Látjuk, mily temérdek munka és gyötrelem jár azzal, hogy feltálaljuk e nemes eledeleket, és nem csak kilökjük a kismamát a rétre legelni, hogy zabálj, paraszt! Nem, mi elébe tesszük, s ez a hála. Élcelődnek mirajtunk, támadják vívmányainkat, de mi Isten segedelmével megvédjük ezt is.

Senki, hangsúlyozom, senki nem szólhat bele abba, milyen étket kínálunk nemzetünk frissen szült lányainak. Nem leszünk gyarmat! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Megazisten.

MI LETT VELED, BORRAVALÓ? – tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó…

Ami ma történik a vendéglátással, amolyan utójáték.
Az is lehet, hogy a klasszikus huszonötödik óra.
Ötletelés, agyalás, a leglehetetlenebb helyzetből való mindenáron kilábalás álma – úgy nagyjából erről szól a „kötelező borravaló”.
Abszurd, mint a „békefront” és az ahhoz hasonló badarságok!
Ami eddig az elégedettség fokmérője lehetett, amivel a vendég képes volt kifejezni odaadását és elkötelezettségét, új költségként, megnövekedett kiadásként fog gátat szabni bizonyos köröknek, akik eddig is mérlegelni kényszerültek, mielőtt az önfeledt pillanatokba feledkezhettek volna.

A Balaton környéki vendéglátó egységek indulása is kétséges, a működéshez szükséges minimális, szakképesítéssel rendelkező személyzet annyira elérhetetlen, hogy olykor még a vendégeket is arra kell kérni, hogy becsüljék meg azt a keveset, amit ezek az „értéktelen” emberek nyújtani tudnak.

A bevezetés előtt álló „kötelező borravaló” eredményeként, annak kiagyalói nem kevesebbet várnak, minthogy a már-már működésképtelen, elnéptelenedő szakma maradék képviselői itthon tervezzék a jövőt. Több jusson nekik a magasabb árak révén a bevételből.

No, de valójában, mi az a borravaló?
Ha hinni lehet a történetíróknak, akkor a borravaló eredetileg valóban borra való volt. A bor megvásárlására, beszerzésére kialkudott összeg, a vételár része. A feljegyzések szerint a XVI-XIX. sz. között, bizonyos helyzetekben még törvény írta elő a borravaló kötelezettséget. Az írásbeliség szigorú előírásai előtt még minden adás-vétel csak akkor volt érvényes, ha a felek kezet ráztak, utána pedig áldomást ittak, amit a vevő volt köteles fizetni, és ez minimum egy liter bor árának kellett, hogy megfeleljen. Kézfogás és áldomás nélkül mit sem ért az alkudozás. Az adott szó, a másik tisztelete akkoriban többet jelentett, mint ma egy szignó, vagy éppen pecsét.


A XIX –XX. században, az addigi „törvény” megszűnése után a borravaló funkciója átalakult.
Általában valamilyen szolgáltatás igénybevételét követően, elégedettségünk kifejezésére adhattuk, de már nem bort adtunk, hanem készpénzt. Ennek a legjellemzőbb példája lett a vendéglátásban a fizető pincérnek, a kiszámolt végösszegen felül juttatott összeg.

Még tíz éve háromszáz, ma százötven sincs a nettó… pedig akkoriban többnyire még alapbér sem igazán járt a pincérnek. Talpalt egész héten, jóformán a semmiért, azután szombaton és vasárnap éjszaka megkereshette egy átlagos ember jövedelmének a többszörösét! Ez volt a borravaló, ezért volt vonzó a vendéglátásban dolgozni! Na, ez az, ami mára elfogyott – valahogy a vendégekkel együtt. És valószínűleg ez az, amit nem lehet majd elfogadhatóan kárpótolni a kisajtolt kötelező borravaló összegéből!

A tíz évvel ezelőtt háromszáz bizony ma csak egyetlen módon érhető el, sőt, akár annak többszöröse is – ha a jól felkészült vendéglátós szakemberek a külföldi egységekben vállalnak munkát. Itthon marad a kiöregedett, lestrapált és többnyire holtfáradt személyzet, vagy a zöldfülüek serege, akik a vendégek ölébe öntözgetett fröccsök és levesek hurcolásával tesznek úgy, mintha vendéglátást nyújtanának.

Na, éppen értük fizetünk majd egyre magasabb árakat, pluszban a kötelező borravalóval, de ehhez nem ritkán még a mosdóhasználati díj, meg olykor a ruhatári forintok is a vendégek kedvét veszik el!

Egyszerűbb lett volna az egészet egy sima adóként bevezetni! Ahhoz szokott a magyar vendég! A borravalót pedig jobb lesz elfelejteni, mert ami a pincér zsebében marad, lassan szódára sem lesz elég!

Apa, kezdődik!

Maga a minden bizonnyal szeplőtelen, ezen kívül rohadt sokat is érő überminiszter, összefoglaló nevén Lázár János járult a magas hatóság elé, amely aktus folyományaként a Polt cirkusz hirtelen felébredt téli álmából, és legott nyomozást rendelt el különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanúja miatt a Welt 2000 Kft. ellen.

A hirado.hu, amely a Kunigunda utcai házimozi testvérlánya, pedig rákapott a neki rendelt koncra, és megszületett az „ügyet” majd kísérő vezérmotívum, amely így hangzik: „Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnököt és feleségét, Dobrev Klárát is érintő”. S ezután már akármit mögéje, eléje lehet tenni. De, hogy úgy kétnaponta halljuk majd, az hétszentség, hiszen vészesen közelednek a választások, és a konzultációjuk is véget ért.

Ugyanígy életre kelt az eddig tetszhalott Budai Gyula is, aki szerint „az előzetes teljesítés, a közbeszerzés kijátszása és a metrókocsik előzetes engedély nélküli legyártása mind azt feltételezik, hogy előre megállapodott szereplők voltak, a beruházás körül bábáskodó SZDSZ-MSZP városvezetés a saját haszna érdekében valósította meg azt.”

Itt tartunk hát megint. A szavazóbázis ébren tartása érdekében életre kelt a rendszer egyik – persze melyik nem az – legaljasabb technikája, amelynek végén vezetőszáron lehet majd mutogatni mindenféle mókusokat a tévéjükben. Hogy később, ki tudja mikor, de mindenképpen 2018 tavasza után majd felmentő ítéletek születnek, azt ki nem szarja le, magunk közt szólván.

Hogy más példával ne éljek, 2013-ban Simon Gábort is úgy sétáltatták, mint valami cirkuszi medvét, és most, négy év után sincsen semmi sem, mutatja a módszer lényegét. Pedig Simon még lehet szaralak, de, hogy Dobrev Klára nem az, az is ziher, és mondom ezt annak ellenére, hogy nem ismerhetem. Viszont a férjét, a Patásfletót meg alaposan, és közelről.

Bizton állíthatom, lehet, hogy bohóc, lehet, hogy elbaszta, de a kisujjában több ész van, mint a Németh Szilárd vonulatnak, valamint, hogy a zsebében meg több gerinc és tisztesség, mint a Rogán Antaloknak, az is teljesen bizonyos. Mégis ő a Sátán egy személyben Igaz, már vetélytársai is akadnak, momentumosok, Gulyás Márton, egyebek, akik friss húsok a piacon.

Csak akad majd köztük valaki, akit mutogatni lehet a kameráknak bilincsben, mint aki élve megette a saját anyját. Ez itt a koncepciós perek kies világa azzal az abszurddal, hogy nincsen előre megírt ítélet, mert nem is lehet, a hangsúlyok eltolódtak a sugallás felé, ami médiától átitatott korunkban éppen elég. A prolinak meg lehet mutatni, ő lopta el a kabátot, és kész is a tudatmódosító. Egy egész ország gágogott évekig a Libajnainak. Ki törődik ma már vele mi volt az igazság?

Így lesz ez az elkövetkezendő rohadt hosszú évben, csak szólok, mielőtt majd nagyon elkezdenek csodálkozni a népek, hogy ezek ilyen gecik? Ilyenek, a Simicska is megmondta, és ő csak tudja, csupán immár a szopóroller másik oldaláról. Hogy amúgy ezt az egész mostani bagázst kéne a manézsban mutogatni, azt is tudjuk. Viszont annak csak később jön el az ideje.

A MEGSÉRTETT TEKINTÉLY – de jó lenni Simicska Ádámnak!

Őszintén mondom, nagyon irigylem Simicska Ádámot!
Irigylem, mert írásos dokumentuma van arról, hogy kizárták, s még megfelelő indokokkal is sikerült alátámasztani ezt a rendkívül komoly döntést!

A történet lényege, hogy a kormánypárti sajtó egy szép napon úgy vélte, éppen Simicska Lajos fia lesz a befutó egy jó kis, zsíros, jobbikos parlamenti zsöllyére – mely felvetésre Ádám nemes egyszerűséggel volt bátor kijelenteni, hogy ő bizony a jelentős hagyományokkal bíró (sic!), nagy múltú, fidelitas nevű ifjúsági kormányszerv tagja, s mint ilyen, nyilván nem pályázhat az ellenzéki párt ülőhelyére.

Nem áll módjában egy seggel két lovat megülni – ha így pontosabban értelmezhető!

No, lett is az okfejtésből jó nagy perpatvar!
Kapkodták magukat ezek a derék fideliták!
Mert nagy hiba volt, hogy ők bizony elfeledkeztek a nagy geciző csemetéjének élő párttagkönyvéről.
Ugyan, hogy is fordulhatott elő, hogy a fidesz egyik alapító tagjának, –
évtizedeken át életben tartójának – fia nem záratott ki abban a pillanatban, amikor derék édesapja tömören és velősen a világ tudomására hozta az ő príma kis „őszödi beszédét”? Mert Simicska rövid értékelője, mely szerint Orbán egy geci, lassan még a néhai Ferenc miniszterelnök történelmi mondolatát is fölülírja…

A nagy fidesz kisfidesze osztott és szorzott, aztán a mai napon pont került e kényes ügy végére, melyről Simicska Ádám maga számolt be közösségi oldalán.
Megírta korholmányát a nagy Böröcz László, alápödörte azzal a leendő miniszteri gyötrelménnyel, ami valószínűleg az ő nemes aláírása, s ezzel Simicska Ádám megszűnt fidelitának lenni. Jajj, jajj, jajj…

Az indoklás sikeredett a legtökéletesebbre!

„Panaszolt véleménnyilvánításai, nyilatkozatai tartalma alapján az Elnökség megállapította, hogy magatartásával megsértette a Fidelitas és a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség tekintélyét, jó hírnevét és az Alapszabályban foglaltakat. Megsértette egyúttal a Szabályzat 6.§ (2) bekezdését, mely szerint a közösségi médiumokban történő véleménynyilvánítás során a tag köteles a Fidelitas alapelveinek és jogos érdekének következetes képviseletére és érvényesítésére.
Fentiekre tekintettel a kizárás alkalmazását az Elnökség indokoltnak találta.”

Őszintén mondom, nagyon irigylem Simicska Ádámot!
Irigylem, mert írásos dokumentuma van arról, hogy kizárták, s még megfelelő indokokkal is sikerült alátámasztani ezt a rendkívül komoly döntést!

Utóirat:
Jómagam, nyilván több évtizede sértegetem magatartásommal a fideszt, közösségi médiumokban próbálom – állítólag – rendre és következetesen lejáratni a meghasonlott és egykori önmagával gyökeresen szembe fordult szervezetet.
És semmi, de semmi nem történik…

Na, ezért irigylem ma Ádámot és az Édesapját!

FACEBOOKOS ISMERŐSÖK, MOCIBŐGETŐK, ÉNEKES VILÁGSZTÁROK STB. – amúgy papok…

A világ minden kincséért sem gondolnám, hogy egy papot faarccal, a maga zárkózottságában, no meg reggeltől estig reverendában kell elképzelni!
Ők is hús-vér emberek – egyre inkább mutatják és hangoztatják is ezt!

Nem múlhat el úgy hét, hogy ne szóljanak hírek egy-egy főtisztelendő legeslegújabb akciójáról, hóbortjáról, vagy éppen attrakciójáról.

Ki ne emlékezne szívesen az első hírekre a rédicsi guruló lelkipásztorról? A gördeszkás pap azóta ünnepelt sztár lett a világkiállításon – igaz, csak a szlovén sátorban…-, most pedig hatalmas iramban deszkás pályát és múzeumot épít, így gondoskodva a további világhírről… Most éppen Székelyhídra hivatalos, Böjte Csabához megy vendégségbe…

Egy paptestvére a közelmúltban mutatta be kiváló énektudását, amikor egy esketés kapcsán élőben nyomta a Hallelúját – persze, a leginkább annak könnyűzenei változatát! A siker nem maradt el!

A napokban még őt is felülmúlta egy reverendás pacsirta, amikor elindult, sőt meg is nyerte az ukrán Voise-t! Az ő készülő lemeze nyilván világsikerre számíthat – nem tudni ugyanakkor, hogy neki is szembe kell-e találkozni a végtelenhosszú, üres padsorokkal a vasárnapi szentmisén?

A szent emberek amúgy imádnak motorozni, méretes szörnyetegeikkel a templom előtt pózolni,

s ha úgy adódik, még film is készülhet róluk, amiben ecsetelik, mennyire élvezik a száguldást… a pálinkafőzést, és igen, olykor még a szerelem is megérinti a szívüket…

Ahogy ez történhetett az általunk többször is bemutatott Róbert Atyával, a híres neves, fürjeket nevelő főtisztelendővel, aki mostanra csak egyszerűen Robi apuka lett, három gyermekét boldogságban nevelve…
Korábbi írásunk: http://revolucio.blogin.hu/2016/04/14/robert-atya-furj-farmja-szombathelyen-kopogtat/

(…)
Végül egy igazi gyöngyszem!
Ha jártál mostanában a szombathelyi belváros egyik – persze csak a közelmúltig – legforgalmasabb területén, bizonyára magad is elcsodálkoztál! Kaotikus állapotok, teljes közlekedési káosz jellemzi a Berzsenyi tér, Széchenyi és Szily János utca – vagyis a nagytemplom! – környékét. Vállalkozások sora került a tönk szélére, hivatalok, rendelők vendégei és betegei kénytelenek naponta megszenvedni, akadnak vendéglátó egységek, melyek már lehúzták a rolót, s az idősek élete szó szerint megkeseredett az elviselhetetlen por és mérhetetlen zaj okán. SEBAJ!!! ( Bár az idősek leromlott életminőségéről már volt szerencsénk írni az épülő Haladás stadion kapcsán is – ott sem igazán érdekelt senkit e felvetés…)

Persze, mindenre lehet legyinteni, tudományos magyarázatokkal élni, meg a közösen vállalandó áldozatokra hivatkozni – ami sok az sok! Jó lenne már túlesni az egész felforduláson és persze meglepődni, milyen további bénulást okoz majd a végállapot! Vitatkozni ugyan nem érdemes a már eldöntött tényekkel, de mostantól a mozgásukban akadályozottak jobb, ha elköltöznek Szombathelyről – itt a séta birodalma lesz minden talpalatnyi hely, akinek kocsija van, jobb, ha már a peremkerületekben leparkol!

De ugyan, minek ez az egész??? Bizonyára mindenféle számítások és kalkulációk születtek már korábban arról, vajon mit eredményez az újabb több ezer négyzetméternyi kockakő, vajon miért is kellett megszabadulnunk árnyat adó fáktól, miért volt fontos, hogy a megyeháza és az egyetem előtti térség sétatérré változzon… Azt nyilvánvalóan csak kevesen tudják, vajon miért is volt szükség erre a hatalmas rekonstrukcióra?
Még jó, hogy az interneten böngészve, egy mindenhez a legmagasabb fokon értő személy – természetesen egy katolikus plébános…- oldalán szinte egyszerre mindenféle kérdésünkre magyarázatot kaphatunk!

Mert ki ne tűnődött volna el, vajon, miért is kellett felborítani az eddig jól megszokott és így is csak szűkös parkolási rendet, miért kell szinte ellehetetleníteni bizonyos területek működését? Vajon, mért volt szükség a több száz esztendővel ezelőtti forgalmi viszonyokra jellemző „üres térség” létrehozására? Nos, a válasz mellett még azt a fontos kérdést is megválaszolja a „szaki”, hogy vajon, miért is nem akaródzik Ferenc pápának új püspököt kinevezni Szombathely élére. Ezzel összefüggésben ismét megerősíttetünk abban a tudásunkban, mely szerint Veres püspököt „érdemei elismeréseként” vezette a szentatya a fővároshoz kissé közelébb… A gondolatfűzés megfelelően csavaros, bájos a serteperte a püspökszentelés ürügyén, tehát, kéretik kissé lassabban végigolvasni és eltöprengeni:

„Mára megértettem, hogy miért késik az új szombathelyi püspök kinevezése. Most is a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánul meg.
Amikor Veres András püspök úr Győrbe került, maga nyilatkozta, hogy a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánult meg abban, hogy Győrbe helyezte, ugyanis mint a Magyar Püspöki Konferencia Elnökének így könnyebb megfelelni, mivel lerövidült a távolság Budapest irányába Győrből.
Most megint a Szentatya gondoskodó szeretete nyilvánul meg, miszerint tudomására jutott bizonyára, hogy nagy építkezés és szépítkezés folyik a székesegyház és a püspöki palota előtti téren. Nos ilyen körülmények között nem lehet püspökszentelést végezni a székesegyházban. Hol parkolnának a meghívott méltóságok, vendégek? Az egy évvel ezelőtti figyelmessége nem lankadt a Szentatyának. Gondolom most a Szentatya kivár.”

Ennyi a tudományos magyarázat. Ezért hát a végeláthatatlan felfordulás, melynek végén nyilván püspökszentelés is lesz Szombathelyen! Tán még Ferenc pápa is újból ideígérkezik, akár Hende meghívásának eleget téve…ugye? Csak győzzük kivárni! A Szentatya megrendelte, az EU megfinanszírozta, hős városvezetőink rábólintottak, mi meg csak várakozzunk békésen és szájtátva! Ez is igen rendjén való a segítés, meg persze Szent Márton városában…

Amúgy ismételten hangsúlyozzuk, hogy a fenti idézet egy főtisztelendő, naná, hogy egy katolikus pap facebook oldalán található, ahol néhány jópofa képecske is megtekinthető – a lábaik helyett püspökeinek fejét mosó – Ferenc pápáról… sok más egyéb, válogatott locsogás mellett!

Kis esti elfoglaltság, némi szórakozás a plébinek is jár… ugye?
A hívekből ismerősök lesznek, gyónás helyett lájkolnak, s ha tanúságtételre készülődnének, ott a hely a kommentek között…

Ámen!

Kósalajosok és más hangalakok

Nem a mondat, nem a tartalom, ami nincs, és amely a némethszilárd betűsorral jelölt organizmus mélyiből előbugyog, hogy kihívom egy birkózómeccsre, ha van kedve, aztán leülünk tárgyalni. Hanem a tempó, hogy gyere ki, ilyenek, akárha valamely falusi búcsú szaros budija mellett hullámzanának a dolgok, olyan itt.

És akkor rájöttem, hogy mi mozog bennem, mint a lét türelme, hogy nem a düh, nem a lázadás már, mert ez immár felesleges. És nem is a tanáros tempó, hogy elmesélem, mért vagy hülye fiam, mert nem érti, föl nem foghatja, lepörög róla, bambán bámul, vigyorog és vicsorít.

Hanem az undor. Az ösztönös, génbe kódolt roguentini öklendezés, amikor a beleivel gondolkozik az ember, mert ez az egész kupleráj egy lila nadrágtartó, szaros, vizes papír vagy göcsörtös fa. Egy calvadost, gyermekem! Megy ez fiúk, még darabig, aztán vége lesz, és úgy tetszik, az csúnya lesz.

Midőn némethszilárdok, kósalajosok és más hangalakok teljesítik a beléjük kódolt parancsot, és nem azért, mert meggyőződésük, és már nem is csak azért, mert lopni muszáj, hanem az erősebb kutya ököljogán, amely csak a csordájában, az övéi közt bimbózik, idáig züllöttünk nagy igyekezetünkben.

A spirál rég önmagába fordult, és minden egyes tüntetés, az összes érv csak még egyet teker rajta, s amint egyre világosabb szavak hallatszanak el, úgy bukik elő belőlük egy újabb mélység, hogy tárgyalunk, persze, csak gyere ki te takony, liberális állat, vedd a karikás ustort, oszt nézzük, ki a faszagyerek.

Mint alvadt vérdarabok pörögnek le róluk a szavak, csak az ököl a tiszta beszéd, s ha ettől az ember okádva aláfordul, akkor nem férfi, hanem Tajgetoszra való bölcsész, ahonnan majd a melós alapú társadalom olajtól iszamos kezű hóhérai taszajtják alá, miközben böfögve törlik meg pörküttől zsíros pofájukat, ahogyan a vezérürü, dagadt angyalkám.

Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő, amely lassan elszivárog, és nincs alku. Lehetett volna más, és mégsem az lett. Valamikor a születéskor volt néhány kósza, ihletett pillanat, csak hát fölbuktak az árból az y-végűek, jött a bocskai, a zuram, a bátyám, és abban a szétcseszett pillanatban lett vége az egésznek.

Ez, ami most itt folyik, már a végjáték. Kiteljesítése az antalli bűnöknek, és Soros vétkének is, aki a saját csecsén hizlalta ide nekünk ezt a disznót, és már minden hiába. A csuhások fölálltak a térdre imához után, és míg a Lőrincek az ország egyik felét viszik el, ők a másikat, és fogy a levegő, és nő a baj, hámlik le a vakolat.

És már minden mindegy, gyí lovam, gyí betyár, megy ez fiúk, fokozzuk a tempót, míg el nem fehérül a száj is. Aztán nosza, gyere ki, ég a házad ideki, meg vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül! És akkor csönd lesz végre. Kurva nagy, halálos csönd. Míg el nem kezd az eső cseperészni.

Három ebéd (szociográfia)

Part. 1./ Miközben az ország első számú embere – aki csak érettünk él – betért egy lakótelepi étterembe, amelyet előzőleg féregtelenítettek és bombamentesítettek, a panel alatt sátrat vertek a tévéstábok, és alkalmi árusok telepedtek meg. Eközben pedig első számú segítője asztalterítőből partedlit kanyarított a kedves vezető tokája alá a népiesch hatás kedvéért. A műalkotás, amely emberünk ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt alaposan ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyarosch, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. A stábok ezt az idillt kiküldik az éterbe, és magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik fele egyből elalél, és rohan a fülkébe forradalmárkodni. Röhögni ér.

Part. 2./ Midőn országunk másik embere – aki majd érettünk él -, és aki ezt az elsőt igyekszik leváltani, betér egy pesti kisvendéglőbe, amelyet nem féregtelenítettek, bombákat meg nem raktak oda, mert minek, a kertek alatt nem települnek meg alkalmi árusok, és stábból is csak egy van, hogy diabolikus voltát megmutassa magyarságunk böszmébbik, ámde kisebbik és hangosabbik felének, hogy hitében őt megerősítse, semmi különös nem történik. A másik ember nem gyöm partedlit a füle mögé, hanem csak úgy van. Az utcára pakolt asztaloknál foglal helyet a vendég, a kép nem népiesch, se nem magyarosch, látszik rajta a Soros keze. Míg az ország első számú embere magányosan zabál, ez itten ketten van, és láthatóan konspirál. A tudósítás szerint nem ez a botrány, hanem, hogy mi várható egy olyan alaktól, aki Budapest egyik legdrágább éttermében bukott le, holott az árakat nem közli a hívekkel. Itt az állítás önmagáért beszél, mint úgy általában, ahogyan máma a propaganda működik. Ettől elalélva magunk a képen migráncsokat is föl vélünk fedezni, akiket ez a másik ember az asztal alatt a tenyeréből etet, és látszik, hogy titokban patája van neki. A tudósítás szétterül az éterben, és az ország nagyobbik, ámde halkabbik fele az asztal alá esik a röhögéstől nagy kínjában.

Part. 3./ Amikor az ország egyik embere – özv. H. J.-né – a tízmillióból, akiért/ből ez az első jelenleg él, a másik meg majd szeretne, ebédhez készülődik, csak a Blöki van féregtelenítve, és kerti budi mellett várja majd a terített asztal, viszont addig meg is kell főzni. Az ország egyik embere tehát szertenéz a nagybüdös spájzban. Az egyik sarokban talál egy marék sárgaborsót, ami életet majd fokhagymával készít el, szerencsére zsír is akad a bödön alján (mázli). Fölteszi ezt a kibaszott borsót, és addig rotyogtatja, míg fölismerhetetlen massza nem válik belőle. A szalonna bőrét már tegnap megfőzte feltétnek, így már csak annyi a feladat, hogy első fogásnak magyarosch köménymagos levest kreáljon, amibe a száraz zsemléből pirít népiesch kockákat, hogy tartalmas legyen. Amint készen van a nagy mű, kiviszi a menüt a budi mellé, mert már csirpolnak a madarak, elmondja magában az asztali áldást, és fogatlan szájához emeli a falatokat. Végezvén az ötszáz michelines tobzódással a maradékot a féregtelenített Blöki elé önti, aki majd ettől lesz anyahordozó. Stábok őtet nem kísérik, csak leveleket kap, hogy állítaná meg Brüsszelt a göcsörtös hátával. Ennyi figyelem jut rá, mert ő nem Bözsi, hanem Jolán, hogy bassza megazisten! Érzelmi reakciót ki-ki a gusztusa szerint produkálhat.