Amikor elkezd játszani az ember

Két nappal azután, hogy Szakcsi Lakatos Béla elklimpírozta a diktátor nótáját, a paradicsomosat, megkapta a Petőfi Zenei Díj életmű kategóriájának szobrát, ami így pikáns, viszont amit amúgy megérdemelt. Aki Esős vasárnapot tud, éntőlem bármilyen díjra méltó, viszont aki ilyenre képes, nem tudni, miért áll neki paradicsomozni. Mélységes mély a lélek kútja, barlangjai és odvai kiismerhetetlenek, mint ahogyan az is, mindenféle ordas eszmék hogyan züllesztik le az embert. Hogyha pislákol még benne valami a hajdani önmagából, amikor nem kellett megromlani az életben maradáshoz, már a saját szemébe sem bír belenézni, miközben áll a csillogó rivaldafényben.

Vannak egyszerűbb esetek, akikben morális gátak nincsenek. Ilyen például Nagy Ferenc, aki kijelentette, ő pénzért nyalja a vezér valagát. Nem látszik emiatt szégyellni magát, választott, a bankókat választotta, s hogy így nyíltan el is mondta, talán még jogunk sincs megvetni őt, de azért mégis. Vannak aztán a hülyék, mint Zalatnay például, aki nem bír kikeveredni abból a problémahalmazból, miszerint föl nem fogja, miért baj az, hogy fideszesekkel fotózkodik, másnap pedig utal neki Kásler tízmilliót. A még kreténebb Tóth Gabi pedig, aki tán egy évvel ezelőttig Istent hírből sem ismerte, most matyóhímzéses ruhában énekli a mennyből az angyalt, és azzal áltatja magát, illetve azt hazudja nekünk, hogy régebben a színpadon káromkodva maga volt a szeplőtelen.

Az ilyenekkel kezdeni nincs mit. Rengetegen vannak, egyre többen, akik maguknak is hazudva vállalják a jól létet az erkölcs helyett, de nem lehet mindenki szent vagy partizán, William Wallace meg pláne nem, aki, miközben kibelezik, még beleüvölti a világ – és az angolok – arcába, hogy szabaccság. Nincsenek ilyen romantikus illúziók mibennünk, emberi tartásunk megmaradása tájékunkon egyelőre még nem vérre megy. Viszont ezért is érdekes az afölött való elmélkedés, hol az a pont, amikor ez egyén megadja magát, fölad mindent abból, ami valaha volt, amiben régebben hitt, ha hitt valamiben egyáltalán. Nem mindenki jelenti ki akárha Gloster hercege, hogy úgy döntött, ezentúl gazember lesz, és az e kérdés, gazember-e egyáltalán, ha leborul.

Bizonyos szemszögből mindenképpen, az ítélet tehát irányukban készen áll, mint ahogyan Szakcsi is bekerült abba a csomagba, akiről szomorúan állapítjuk meg, na, ez is eladta a lelkét. S habár soha meg nem tudhatom – mint ahogyan senki sem – mi játszódott le benne abban a pillanatban, amikor nekilátott a paradicsomot pötyögni a zongorán, abban teljesen bizonyosak lehetünk, hogy jól nem érezte magát egyáltalán. Mint ahogyan nem véletlenül magyarázkodik permanensen Zalatnay vagy a túl egyszerű Tóth Gabi sem, akik halványan annyit éreznek, valami nincsen jól, valami indok és ok szükséges ahhoz, hogy bizonyítsák, ők nem a lelküket adták el, hanem generikusan olyanok, amilyenek.

Szerencsétlen kísérletek ezek arra, hogy az emberi tartást valahogyan megőrizzék, de már soha nem sikerül. A korpa között vannak, éppen majszolja őket a disznó. Nem a sajnálat mondat velem ilyeneket, hanem a megértés vágya, amely arra irányul, rájöjjek, mi és mennyi szükséges egy lélek megtöréséhez, és hol az a pont, amikor például Ákos dalszerzővé válik az ember, és már nem érzi szükségét, hogy megmagyarázza, miért szolgálja a gonoszt. Mert szinte eggyé vált vele. S habár itt zenészekről van szó, de írhatnánk akár tanárt, igazgatót vagy akárkit, akit a rendszer arra kényszerít, azonosuljon vele, különben éhen döglik, elvész a háza vagy nem tud elmenni nyaralni.

A fenyegetettség érzete a lényeg, ezen túl pedig az, ki meddig bír elmenni a lemondásban, mit tud feladni ahhoz, hogy még önazonos legyen és maradhasson. Kinek milliók hiányoznának, kinek a rántott hús, másnak a fröccs. Akit meg lehet venni, azt megveszik, aki pedig nem áll be a sorba, a sárba tapossák. Ez a tömegek nézőpontja, de ott van még Orbáné, aki miatt mindez történik ebben az országban, ahol a bárdok nem walesiek, hanem magyarok, és úgy dalolnak, mint a pacsirta. Egészen konkrétan arra lennék kíváncsi nagyon, mire gondolt Orbán, amikor Szakcsi nekilátott a paradicsomnak. Hogy győzött és az élet csoda szép, vagy arra, hogy ezért is meg kell fizetni egyszer. Voltaképp ez érdekel igazán.

A Fidesz vándorcirkusza

Fekete Péter, Orbán kegyelméből államtitkár, az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár pénteki átadóján elkezdett turkálni a motyójában, és egyszer csak egy futball labdát szedett onnan elő. Ezt a Petőfi Irodalmi Múzeumból, hozta, ahová Esterházy Péter kapcsán került, annak katalogizált eleme és darabja. S miközben a labdát mutogatta, megígérte, hogy innen is elvisz majd valamit máshová, semmi sincs tehát biztonságban tőle sehol. Hurcolássza a dolgokat az országban szanaszét.

Amit az is bizonyít, hogy egy éve meg Szombathelyen jelent meg egy Ludas Matyi bábbal és Márkus Emília színpadi legyezőjével. Hogy innen mi tűnt el, nem tudható, majd a leltárkor kiderül. Ez valami mánia lehet ezek szerint nála, ami azonban érdekes következményekkel járhat. Nagy átrendeződésekkel, hogy Fekete Péter áldatlan tevékenysége nyomán a közlekedési múzeum mondjuk festményekkel lesz tele (bár azokat inkább hazaviszik az elvtársak), a festményes tárlat esetleg kitömött állatokkal.

A kitömött állatok helyére pedig egy mozdony kerül, vagy épp maga Semjén, és így tovább a végtelenségig. Orbán kegyelméből államtitkárunk ebbéli kényszere csak tünet egyébként, mégpedig annak megmutatkozása, hogy a NER úgy szocializálja a fideszistákat, ha a gazda valahová odaülteti őket, akkor azt a valamit elkezdik fenemód a magukénak érezni olyan ordas meggyőződéssel, hogy azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Sokan és sok helyen szenvednek ettől, sőt igazából az egész ország.

Ennek a betegségnek a tünete az is, hogy Orbán valóban a valahai Magyarországot érzi a magáénak teljesen. Erdeit, földjeit, vadjait és embereit, de nem utolsó sorban mind az összes pénzét is. A birtokviszonyokban ez a színtiszta feudalizmus uradalmakkal meg jobbágyokkal, lassan már várakkal, de kastélyokkal bizonyosan. „Számmal, múzeumi tárgyként a Petőfi Irodalmi Múzeumba bevételezték ezt a tárgyat…én megengedtem magamnak, hogy egy ilyen tárgyat hozzak kulturális kincsként magammal erre az eseményre.”

Ezt Fekete Péter mondta a futball labda felmutatásakor, és nem az az iszonyú benne, hogy jól láthatóan nem ismeri a kulturális államtitkár a mindenféle múzeumi gyűjteményekre vonatkozó szabályokat, hogy nem cipelgetjük azokat a hasunkra csapva ide-oda. Hanem, hogy láthatóan és hangoztatva szarik ezekre a szabályokra, amikor kijelenti: „megengedte magának”. Innen látható, hogy a szabályok, törvények akkor ezek szerint ezeknek ennyi. Megengedik maguknak, oszt jónapot.

Továbbhaladásunk előtt nem mentségként, hanem a tények rögzítése okán jegyezzük meg azért, hogy Fekete Péter szakmája szerint bűvész is volna, már majdnem illuzionista, egyenesen Cipolla, ha ezt a gazdája nem érdemelné ki sokkal inkább. S ha már a gazdánál tartunk, és belátjuk, mert be kell látnunk, hogy ő az egész országot tekinti porondnak, innen is jobban érthető, ha azon merengünk, honnan a késztetés szimbólumok, eszmék és tárgyak kisajátítására, amitől kies hazánk valami különös és elborzasztó vándorcirkusznak látszik.

És voltaképp az is. Színes, felfújt sátor, benne majmokkal és táncoló medvékkel, de ne essünk túlzásokba magunk sem a karakterisztika meghatározásában. Mára egyébként az is kiderült, hogy Fekete Pétert a Jobbik e legutóbbi pörformansza miatt feljelenti folytatólagosan elkövetett lopás miatt. Félrecsúszott igyekvés ez, ami következmények nélkül marad. És nem a Polt-művek ténykedése okán elsődlegesen – persze azért is –, hanem, mert a maga módján Fekete nem lop, hanem átrendez, átcsoportosít.

Ez jogilag kevéssé szankcionálható. Etikai vonzata lehetne, de a mai Magyarországon morális elvárások nincsenek, ilyesmit számon kérni akármely potentáton balgaság és fölösleges. Annyi marad a valaha volt realista valóságból, hogy szájtátva és értetlenül bámuljuk a bűvészt, akinek az életet egészen másfajta szabályok szerint kell élnie, mint akármely porbafingó polgártársnak. Érdekességképp valami, mert Orbán sajtójában Orbán államtitkárának különös hóbortjáról szó nem esik, ellenben valami másról igen.

A KESMA Feketéről ugyane nap kapcsán azért emlékezik meg, mert a friss Magyar Zene Házában is volt jelenése, ahol ekként nyilatkozott meg: „Csak úgy őrizhető meg a nemzeti identitásunk, ha ápoljuk, gyarapítjuk és tovább örökítjük kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat. Magyarságunk egyaránt táplálkozik ősi szokásainkból, életszemléletünkből és a keresztény értékekből” – Minden világos, csak azt nem tudjuk, oda mit vitt, onnan mit hozott, elég annyi, hogy Szakcsi Lakatos itt a Piros volt a paradicsomot kezdte klimpírozni. – Ez pedig egy új dolgozat kezdete volna.

A menekülő utcai harcos

A járványhelyzetre hivatkozva lemondták Orbán boszniai útját, vagy ugyanerre hivatkozva mondta le ő maga. Vagy a titkársága, vagy mi/ki intézi az ilyen ügyeket. Ha a bosnyákok tették meg a lépést, akkor azzal kinyilvánították, hogy persona non grata náluk. Ha a második variáció az igaz, akkor pár nap alatt itt a többedik bizonyíték, hogy egyetlenünk beszari alak, aki nem csak MZP-vel nem mer vitázni, hanem egyáltalán fél mindentől, ahol a legkisebb kellemetlenség is érhetné. Ilyen habitussal – ám nem csak ezért – viszont miniszterelnöknek alkalmatlan. Egyik sem rosszabb a másiknál, illetve mindkettő okot ad arra, hogy Orbánt – és szintén nem csak ezért – megvetésünkkel illessük.

Mert emlékszünk még a labdarúgó Európa Bajnokságra. És arra is, amikor a pedofiltörvény miatt szivárványszínű stadion, és abban szivárványszívű németek várták volna, őszentsége egy vacsorára hivatkozva mondta le a meccsnézést, ami azonban neki olyan lehetett, mintha a szívét tépték volna ki. A páni félelem legyőzte a futballt, ami a maga módján Orbán életének értelme és középpontja, futballmeccsre nem elmenni olyan neki, mintha a saját identitását tagadná meg, de a félelem miatt lám, erre is képes volt. Bosznia azonban nem stadion, és Bosznia nem hazai pálya, ott ki is fütyülhetik vagy más módon tüntethetnek ellene, mint arra is számos példa akadt, legutóbb épp Csehországban.

Kevés olyan hely van a világban, ahol Orbánt szeretik. De ne legyünk ilyen ábrándosan romantikusak, kevés olyan hely akad, ahol érdekből fogadják esetleg és kizárólag, akárha Putyin. Mostantól Bosznia is ezek közé tartozik, mert a bosnyákok egészen világosan elmondták, mi is a bajuk a magyarok miniszterelnökével. „Orbán – Dodik révén – az európai muszlimok Kristályéjszakáját készíti elő” – így vélekedett Semsudin Mehmedovic, a bosznia-hercegovinai törvényhozás bosnyák képviselője. Ez azért elég fajsúlyos kijelentés, várjuk, hogy Szijjártó bekéresse a nagykövetet fejleordítási szándékkal. Ez azonban az ügynek csak a röhejes oldala, mert van szomorúbb is, mivel igaz.

Mi megszoktuk, hogy Orbán mindenféle hazai felületen – ez alkalommal egy kormányinfón – beszél kreténségeket, amivel az a baj, hogy bár a talpasainak szól, de mások is hallják. A bosnyákok is hallották, amikor azt delirálta, hogy: „Mindent megteszek annak érdekében, hogy meggyőzzem Európa nagy vezetőit arról, hogy ugyan a Balkán lehet, hogy tőlük messzebb van, mint Magyarországtól, de az ő biztonságuk szempontjából is kulcskérdés, hogy hogyan oldjuk meg egy olyan államnak a biztonságát, amelyben kétmillió muszlim él.” – És ettől a jámbor, bosnyák muszlimok bepipultak nagyon is érthető módon. Pedig csak a hazai vizek migráncsos szólamát akarta erősíteni, ez azonban a jelek szerint így nem megy.

Semsudin Mehmedovic a mi utcai harcosunkat egy jól irányzott gyomrossal küldte padlóra, amikor ezt mondta róla: „Nem bevándorlók vagyunk, hanem – Orbántól, Dodiktól és a hozzájuk hasonlóktól eltérően – őshonos európai nép. Ők ugyanis nem illeszkedtek be a civilizációs értékekbe, hanem a gonosz oldalán állnak”. Hogy tisztán lássunk, a Mehmedovic által emlegetett Dodik Orbán cimborája, a bosznia-hercegovinai elnökség tagja, akivel együtt kavarják a szart a Balkánon, a jelek szerint oly teljes sikerrel, hogy Boszniába belépni számára már nem komilfó, és úgy látják a helyiek, jobb, ha távol marad a köreiktől. A járványra hivatkozva természetesen. Ez is egy pályaív, csak lassan nincs hová menni.

Maradni kell Magyarországon, ahol viszont teljes a szüret, Orbán Viktor azt csinál következmények nélkül, amit csak akar, illetve, amit nem szégyell. És elég kevés dolgot szokott szégyellni, ahogyan látjuk és ismerjük őt. Egy elmaradt utazás még a választások előtt amúgy nem oszt és nem szoroz, mint ahogyan az is jelzésértékű csupán, kihez utazik (Putyin) és kit fogad (a brazil Bolsonaro), aki Orbánhoz hasonlóan lóg ki a kultúrnépek táborából. Vele majd az erkélyen nézelődnek. Bajunk ezzel az egésszel annyi csupán, hogy a kedves vezető az országot és benne az ő népét járatja le egészen, de annyira, hogy jó lesz majd azt megúszni, hogy láttunkkor ki ne köpjenek. És ezt nem kellene hagyni, mint ahogyan nagyon sok minden mást sem.

Szamizdat Tatabányán

Mint emlékezhetünk, a tatabányai Fidesz az őszön egy rendeletben megtiltotta, hogy az önkormányzat saját ügyeiről akármilyen hivatalos felületen (újság, tévé, rádió vagy akármi) hírt adjon, illetve beszámoljon, a tatabányai Fidesz tehát egy fekete lyukat csinált az önkormányzatból, ahonnan ki semmi sem szivároghat. Ilyen tilalom alá esik a közgyűlések közvetítése is, a tatabányai választópolgárok tehát bolyonganak a ködben, fogalmuk sincs, mert nem lehet, ki és hogyan dönt az ügyeikről. Majd kiderül valahonnan, szájhagyomány, kisbíró és egyéb feudális közlési formák által.

A polgármester – akivel a Fidesz ezzel a rendelettel ki szeretett volna cseszni – túljárt a basáskodó képviselők eszén, és saját költségén a saját Facebook-oldalán kezdte közvetíteni a város közgyűlését, mint valami összeesküvő partizán. Beláthatjuk, hogy ez az állapot messze van az ideálistól, amelyben törvény írja elő a tájékoztatási kötelezettséget az önkormányzatok számára, de a helyi Fidesz – akárha az országos – törvényekre, jogra, ilyenekre magasról tesz, ha pitiáner bosszúról vagy a saját érdekeiről van szó. Tatabányán tehát visszatért a szamizdat kora.

És e ponton jut eszünkbe a kedves vezető szintén szamizdatnak nevezett sorozata, amit a kormany.hu oldalon futtat közpénzből, a lehető legnagyobb támogatással és nyilvánosság mellett. Ez azt mutathatná, hogy őszentsége nincsen tisztában a szamizdat fogalmával, viszont ennyire azért nem hülye, csupáncsak aljas. Rémlik neki, hogy amikor ő forradalmárnak hazudta magát, viszont csak KISZ-es volt, a nagyfiúk valóban éltek ilyen eszközökkel Kádár ellen, ő azonban soha, és mégis ő állt oda ordibálni, hogy ruszkik haza. Ki érti ezt? Ezért is vagyunk ott, ahol.

Ugyanott, vagy még galádabb állapotban, mint Kádár bukásakor, és ezen a ponton tehetnénk fel a kérdést, hogy merre is megy ez az ország, mert, hogy nem előre, az bizonyos. Ezért fordulhat elő az a számunkra biztató, ám kies hazánkról lehangoló bizonyítványt kiállító tény, hogy az EBESZ választásaink teljes körű megfigyelésére készül, mintha valami banánköztársaság volnánk, és ebből fakadóan valószínűleg – illetve minden bizonnyal – azok is vagyunk. Erre utal a tatabányai incidens is, amikor a hatalomnak nem tetsző polgármestert teljesen el akarják hallgattatni.

És el is érünk a miniszterelnök-jelölti vitához is, amelynek megtagadása újabb fejezethez, mérföldkőhöz érkezett tegnap, mikor is Dömötör Csaba államtitkár sok mocsok mellett előállt a végső érvvel, miszerint az emberek nem szeretik, ha a politikusok vitatkoznak egymással. Itt minden bizonnyal a Fideszen szocializálódott emberekre gondolt, akik azt veszik jó néven, ha a Párt megmondja nekik, mit kell gondolni a világról, és ebbe minden apróság bezavarhat. Tatabányán például a közgyűlés közvetítése, vagy annak az általános tudása amúgy, hogy az országban élnek szegények.

A Fidesznek nem jó, ha kiderülnek dolgok. Ha belegondolunk a magyar sajtóviszonyokba, a nem a Fidesz holdudvarába tartozó orgánumok nagyon közel állnak a szamizdat-léthez. Anyagi kiéheztetés, velük szóba nem állás, eseményekről kitiltás és más cuki kurvaságok, amelyek a törvényen kívüliség létállapotára utalnak. Ez a baloldali médiafölény lényege, és többek között ezért is akarnak hozzánk érkezni az EBESZ emberei nézelődni, hogy mi folyik itt. Mint Fidesz-közlésekből tudjuk, a baloldal „be akar avatkozni” a választásokba.

Ez csupán annyit jelent, hogy nem szeretné a Fidesz győzelmét, és ezért tenni óhajt, de az ellenszél hatalmas. Mondhatni orkánerejű, mert ahogyan a tatabányai példa is mutatja, a Fidesz azt hiszi, mindent megtehet, és a jelek szerint nem is fél megtenni akármit vagy bármit is. Az elképzelhetetlent. Ám, amíg Tatabányán a polgármester minden tőle telhetőt bevet az elkendőzni óhajtott nyilvánosságért, miniszterelnök-jelölti vitát folytatni egyedül nem lehet, mert azt monológnak hívják, és az Orbán műfaja a Kossuthon és minden egyéb felületen.

Orbán állítólagos szamizdatjai is ilyen kontroll nélküli ömlengések, és nincs ami gátat szabhatna nekik, hacsak nem az érdeklődés totális hiánya. Viszont ott tartunk, hogy az is teljesen mindegy. Azoknak – nekünk –, akik látják az ország hatalmas bajait, nem oszt és nem szoroz, mit hazudozik össze szamizdatnak nevezett közpénzen, másoknak, a hívőknek pedig minden egyes szava maga a kinyilatkoztatás. Akkor is, ha épp délben az ellenkezőjét mondja a reggeli állításnak, minden mindegy, mert a szavaknak már nincs értelme. Radioaktív érzelmi sugárzása van, ami mindent fölemészt.

Két fideszizmus

Tizenöt plusz egy polgármester nyilvánította ki hűségét a Párt felé akképp, hogy deklarálták, nem vesznek részt Márki-Zay rendezvényein, amelyek – a polgármesterek szerint – „a megosztó politikát hurcolják be” a békés vidékre, ahol ők népeikkel együtt a Fidesz gondoskodása alatt punnyadnak. Közös nyilatkozatot adott ki Magyarcsanád, Ambrózfalva, Csanádalberti, Apátfalva, Földeák, Királyhegyes, Kövegy, Makó, Nagyér, Óföldeák, Székkutas, Kiszombor, Magyarcsanád, Maroslele, Nagylak és Pitvaros első embere ebben a szellemben. Abban a körzetben, ahol MZP egyéniben is megméretteti magát miniszterelnök-jelöltsége mellett.

Magyarcsanád polgármestere, bizonyos Farkas János indoklásában elmondta: „Településeink a kormánynak köszönhetően fejlődnek, gyarapodnak, nincs szükségünk kioktatásra, lenézésre, legfőképpen szánalomra”. Világos beszéd, amely egy lépésre van attól, hogy Márki-Zay kampányeseményét településeikre be se engedjék, és meg is tennék, ha ehhez joguk volna, ami szerencsére egyelőre nincs, de még lehet. Nem jó megzavarni a kormány jóságának hitében lubickoló lakosságot mindenféle bonyolultságokkal, mert még elvész a kirántott hús kétszer kettőjének nyugalma. A vegytiszta szervilizmus mellett viszont ez mást is mutat.

A tizenöt plusz egy polgármesterek vágya a központi propaganda által elhülyített népek, akiket felzaklatna, ha kiderülne az, ez a világ nem a lehetők legjobbika, a „megosztó politika behurcolása” nyomán pedig kétségeik támadhatnak, a választás pedig elhozhatná a bajt. A polgármesterek mossák kezeiket előre, hogy ők ilyen felforgató dologban részt nem vesznek, tőlük az a lehető legtávolabb áll, olvasatunkban viszont féltik a nyomorult életüket, mert az is tudható, hogy minden egyes elveszített szavazatot háromszor ver vissza rajtuk Döbrögi, a feje tetejére állítva Lúdas Mátyás meséjét és történetét. Ilyen nyilatkozatok áprilisig még bizonyára születnek majd.

Máshol, más indokokkal, ami azonban a NER-t megülő félelmet szimbolizálja, mint ahogyan ez is. Félni lehet, delirálni nem szükséges, mert ez az állapot egészen elképesztő szellemi termékeket szül. A fent említett polgármesterek Hódmezővásárhely és térsége termékei, de nem kell túl messzire menni ennél sokkal röhejesebb hűségnyilatkozatért, aminek láttán az ember azon gondolkozik el, emberek meddig képesek elmenni az önfeladás azon fokáig, amitől már saját maguk látszanak hülyének. Szolnokig érünk ezen az utunkon, ahol is a Fidesz helyi erői Facebook oldalukon mutatták meg a kreténizmus véget nem érő útját.

Csak az a baj, hogy ők bensőleg úgy érzik, valami klafa-ötletes-fiatalos-odabaszóst alkottak. Pedig csak a nyáluk csorgott. Nos, a szolnoki fideszisták szerint Facebook oldaluk bejegyzése alapján az igazi férfi ismérve az, hogy a Fideszre szavaz. Mindenki más ezek szerint más kategória, hogy mi épp, homokos vagy csak szimplán a farka lekonyul, az nem tudható meg, de a világlátás kitüremkedik az előállított tartalomból. Ha azt hiszik, hogy mindenki annyira férfi akar lenni, mint a fideszisták minden jellemzőjükkel együtt – homofóbia, rasszizmus, vak komondor, futball –, tévedésben leledzenek erősen és nagyon.

Mint ahogyan abban is, hogy a férfinépek mindettől megrémülve rohannak a Fideszre szavazni azért, hogy igazi férfiak lehessenek. A szolnoki fideszisták nem tudják, hogy ez nem így működik, hogy amit ők férfiideálnak tételeznek, az a fajta kiveszőben van, és még csak az sem jellemző rájuk, hogy a Fideszre szavaznának. Két dolog jött itt szembe velünk tegnap, és mindkettő azt mutatja, milyen véglegesen és végzetesen elhülyült Magyarország népe, Orbán nagy műve tehát voltaképp készen is van. Önjáró minden elemében és alkatrészében olyannyira, hogy a szervilis nyalakodásban nem győznek egymásra licitálni. Voltaképp ez ellen már védtelenek vagyunk.

Hogy amiként tegnap a felcsúti rádió névtelen műsorvezetőjének megszólalásán mutattam meg, mennyire a zsigerekbe ivódott a propaganda, a maiak is erre példák, és még mennyi van, hogy a végtelenségig lehetne sorolni. Nos, ők az a masszív tömeg, akik miatt héroszi munka lesz tavasszal legyőzni a Fideszt, de ami még ennél is elborzasztóbb, e példák mutatják, milyen sivatagot kap az, aki a választásokat megnyeri. Tényleg, mint ahogyan korábban már néhányszor tételeztük, nemzedékek szükségesek ahhoz, hogy a morális, lelki és kognitív romlást valahogyan helyre lehessen hozni, ha lehet ilyet valaha egyáltalán.

Zűrzavar és borzalom

Kályhánk ma az a megható fotó, amelyen Varga Judit dekázgat egy labdával azt sugallva a bávatag fideszistáknak, nemcsak okos és szép, de ügyes is. Ha akarna, futballista is lehetne, vonósnégyes tagja vagy vadakat terelő juhász. Mindenki fideszista bávatag a földön fetrengett a gyönyöröktől, hogy – akkor még – friss minisztere a futballban is otthonos. Ezt meg kellett mutatnia mindenképp, hiszen a gazdája előtte jelentette ki, hogy a futballt – magyarán láblabda – a művészet kategóriájába sorolja, illetve kultúraalkotó tényezőként határozta meg, ami így egyben maga az élet.

Ez a kedves vezető ontológiája (úgy is, mint lételmélet), ebből virágzik ki minden a disznósajttól a pálinkáig. Mindebből következően futballozni (dekázni, lásd Varga J.) a fideszfilozófia fundamentuma, nem véletlenül akarták megtiltani az ellenzéknek a meccsre járást. Futballozni, meccsre járni, szotyolázni és kurva anyázni vagy huhogni a színesbőrűeknek az együvé tartozás és az akolmeleg maga. Aki futballozik, még nem a maffiacsalád tagja, de a fentiekből fakadóan ez a belépő egy szelete. És itt futballozáson a VIP páholyok tagságára is gondolunk.

Azokban mindenki meg szokott fordulni, aki már kapott vagy kapni fog közpénzt, a VIP páholy voltaképp a pénzosztó hely. Mindebből fakad, hogy a láblabdázás, vagy a körötte való sündörgés Neriában maga az élet. Levegő a tengerek mélyin, pohár víz a sivatagban és falat kenyér az éhenhalás szélén. Futball nélkül nincsen Fidesz, aki futballt nem ismer vagy nem szeret, magyari ember nem is lehet. Nos, ehhez képest hallgatott bele Hrutka János – volt válogatott fodbalista – a NER legújabb, friss és ropogós, felcsúti székhelyű sportrádiójába, és elmesélte élményeit.

Köszönjük az érettünk végzett munkát, hogy az öklendezést megspórolta nekünk. Másutt is akad ilyesmire serkentő eszme, elég csak a KESMA és a közrádió oder televízió teljesítményére gondolni. Hrutka János sorsa azonban azt példázza nekünk, hogy a NER-ben a futball sem véd meg mindentől, ugyanis őt annak idején a Spíler TV-től azért rúgták ki, mert kiállt a melegek elfogadására buzdító Gulácsi Péter mellett. Hrutka tehát meghasonlott futballista abban az értelemben, hogy gondolkozik, és lám, ennyi elég a kegyek elvesztéséhez, holott fürödhetne ő is tejben is és vajban is.

Erről a felcsúti sportrádióról már elmeséltük, hogy Orbán egyik legnagyobb pincsije, a Nemzeti Sport főszerkesztője – és még sok minden más – kapta ajándékul erre az évre, s mint Hrutka tapasztalataiból kiderült, nem fél használni. Azaz, ocsmány propagandaadó ez is, egy újabb a sorban, de tegye fel a kezét, aki valami mást várt. Az lenne a delikát, ha nem lenne az, de ilyen baleset a Fidesz kezébe került médiumokkal meg nem eshet a kék plakátoktól a Facebookig bezárólag.

De nem is ez. Hanem a gőzök. Mert és ugyanis az tényleg nem nóvum és nem váratlan, hogy ezen a rádión – is – hírek fedőnéven a Fidesz dicsőítése és az ellenzék mocskolása zajlik. De híreket sem lehet egyfolytában mondani, más tartalmak is szükségesek, és abban sincsen köszönet a beszámolók szerint, és ugyan, miért is volna. Ez az egész dolgozat nem született volna meg, ha Hrutka János nem számol be arról, hogy az egyik néven nem nevezett műsorvezetőnek „legnagyobb félelme, hogy a kislánya lemegy a barátnőivel focizni, mert ez mennyire testidegen már.”

Itt ugrott be Varga dekázása, és a kérdés, hogy kinek a teste és mitől idegen. Ebben az egy mondatban benne van a Fidesz homofóbiája, a nemátalakító műtéttel riogatás, a női princípiumról konyhai robotként való gondolkodás, az egész suttyó, ótvar gondolatvilág és ideahalmaz. Túllépve Vargán, mert kit érdekel, hogy akkor ebben a kontextusban hová is helyezhető ő, a futballozó kislányra visszatérve, innen már karnyújtásnyira van a burka és annak folyományai, és újra látjuk, nem alaptalan az, amikor olykor-olykor elhangzik a fidesztálib besorolás.

Mint kitetszik, a bajok nem kicsik, és tényleg ontológiaiak, amikor egy műsorvezetőből az előírt propagandától függetlenül, mint lényének leglényege buzog föl a feudalizmus. Eco „Új középkor” című esszéjében a modern társadalmakban például az egyetemi kampuszokat hasonlította a valahai kolostorokhoz, ahol a világtól teljesen elzárva és a valóságtól függetlenül burjánoznak az eszmék. Mint ebből a sztoriból is kitetszik, a Fidesz is ilyen homogén és belterjes alakulat már, amelyben a közkatona legalább annyira hülye, mint a vezénylő tábornok.

Lassan be kell látnunk, ez az egész, amit Fidesznek, NER-nek, vagy akárminek neveznek, egy gennyes fekély az ország testén, szaga van, és mindent megrohaszt maga körül. Viszonyulnunk és iszonyodnunk ekképp kel hozzá és tőle, nem elég fintorogni, hanem ki kell metélni tövestől. Ez úgy hangzott, mint valami csatadal a partizánok torkából, holott csak egy gondolat következetes végigvitele volt. És az a legmegrázóbb, s egyben legfelemelőbb az egészben, hogy akárhonnan is indulunk el, bármilyen Fidesz tételtől, mindig, ide fogunk jutni.

Ki a főnök?

Mint arra tegnapról emlékezhetünk – mikor is láttuk Orbánt, a malacgyőzőt –, épp, amikor a röfit állítása szerint egy ipponnal földre vitte, pont akkor hívta ki őt Márki-Zay vitatkozni. Igaz, nem úgy, ahogyan Orbán szívének kedves volna, akárha a kocsmában, hogy gyere ki, oszt lerendezzük, hanem csak úgy üzent, hogy beszélgetne vele kamerák előtt. Nyilvánosan és élőben. Az ilyesmi a kedves vezetőnek maga a veszedelem. Ahogyan másoknak rémálmaikban mondjuk egy matematika érettségi jelenik meg visszatérően és rend szerint, a mi hősünk arra riad éjjelente csatakosan, hogy Gyurcsány mossa föl vele a padlót, és éppen csavarja ki a szennyes levet belőle.

Márki-Zay naiv egy alak. Azzal a sóhajjal hívta ki a nemzetvezetőt, azzal az ábránddal, miszerint leendő ellenfele ha másnak nem is, legalább a saját párttársainak és választóinak tartozik ezzel a vitával. Nem tudható, Márki-Zay látta-e már közelről Orbánt, érezte-e a leheletét, vagy belenézett-e savós és véreres szemeibe, de ez kevéssé feltételezhető. Ha mindeme borzalmakat elszenvedte volna, akkor látta, érezte, tudta volna, Orbán nem az az ember, aki úgy érzi, tartozna valakinek önmagán kívül. Illetve mai napság az tűnik ki belőle, a külvilágot nem ismeri vagy nem tartja semmire, a nap őbenne kel és nyugszik, mert vannak a történelemben ilyen alakok.

Mi is megkaptuk, és most Márki-Zay is, aki megismeri ezzel a kihívással a magyarok részeges és bamba istenét. Igazából nem is volt reményelhető, hogy erre a felszólításra valamiféle válasz születik, mert a dolgok intézésnek ez is a fideszes rendje, aztán mégis megszólalt ha nem is a tetemre hívott maga, hanem Hollik István kommunikációs igazgató a kényes ügyben. Minden külön kötözködés helyett, milyen egy párt az már, ahol egy Hollik igazgató, pláne kommunikációs, és hát ilyen, mint a Fidesz. És ez jelző nélküli minősítés volt, amikor a név magában hordozza a minőséget, garancia mintegy önmagára, amikor a névben testesül meg a tartalom: legalja.

Hollik igazgató nem hazudtolta meg a névmágiát, kiömlött belőle a mocsok, ami így fideszileg fölhalmozódott, és azt a választ adta Márki-Zaynak a kihívásra, a miniszterelnök-jelölt olvasatában a párttársaknak és választóknak, miszerint „Mindenki tudja, hogy a baloldalon Gyurcsány Ferenc a főnök. Beosztottal pedig nincs értelme vitatkozni”. Ez mélységesen delikát, több szempontból is. Ha nagyon bele akarnék merülni, akkor azt olvashatnám ki belőle, egy beosztott nem is ember (akkor mi lehet Feri bátyám a kocsmában), továbbá, a kedves vezető meghúzta a szintet, ami alatt mással szóba nem áll.

Ám mindenki tudja, Orbán Viktor nemes egyszerűséggel be van fosva. Egy utolsó, gyáva tróger, aki a függöny helyett most azzal takarózik, beosztottal szóba nem áll, mert az nem méltó arra. Tudjuk, hogy ez álca és hamis indok, de még ehhez is sikerült olyat kitalálni, amiből csak az fakadhat a józan ész számára, hogy ez az Orbán egy szaralak. Semmivel sem több, de talán valamivel kevesebb. Innentől a játszma viszont több kimenetelű. Ebben a Hollik-állításban ugyanis az van elrejtve le sem tagadhatóan, hogy akkor viszont Gyurcsánnyal most és ezúttal kiállna. Ki kellene tehát hívni. Én ezt tenném, várva az újabb kifogást, de ezek után arcvesztés nélkül már nem lehet.

Tudjuk persze, ha megtörténne a gyurcsányi felkérés, az lenne ám csak a magas labda a Fidesznek, hogy naugye, mégis csak Gyurcsány a főnök, mi megmondtuk. Erre viszont azt a választ kaphatná a maffia: ki nem szarja le, aranyom, akkor most gyere vitatkozni, kibúvó immár nincs. Aztán meg mégis lenne, ez egészen bizonyos. Innentől fogva ez az egész csak fikció, a mesék birodalma, ahol minden kihívás vagy józan szó úgy pereg le Orbánról és a Fideszről, úgy csúszik alá, mint a takony az üveghegyen. És, ha már a fikciónál tartunk, a gyurcsányi kihívásra az lehetne a válasz, az ő főnöke meg a Soros, aztán a Sorosé maga az ördög, így eljutnánk Orbán isten mivoltához a végén.

Illetve a hívek szemében máris ott vagyunk, minden és mindenki más pedig bekaphatja. Szerintük. Viszont nem tudható, miért is várt volna mást az ember, amikor immár tíz éve látjuk, amíg Kádár, még a rendszere bukása előtt azt hajtogatta, hogy aki nincs ellene, az vele van, Orbánnál ez úgy módosult, aki nincs vele, az nincs is. Márki-Zay sincs, és te sem, én nyájas olvasóm, nincs az az uszkve nyolcmillió, aki nem rá szavazott. Mi vagyunk a birnami erdő, akinek/aminek lassan meg kellene indulni. Abból a viszonyból, ami Hollik kijelentéséből fakad, hogy és ugyanis csak a főnökkel állnak szóba, az következik, tehát azt kellene megmutatni: ki is itt a főnök.

Ippon a malacnak

Azon a hétvégén, amely előtt hatósági árassá tettük a csirkefarhátat az alattvalók számára, megkoronázva mintegy tizenkét éves kormányzásunkat, disznóölésről posztolgatni nem komilfó. Például Gyurcsány ráérzett erre, ő azon kesergett, a farhát önmagában milyen semmi étel, legalább annyira semmi, mint „ezek”, utalt Ferenc politikai ellenfeleire. Az üzenet szép volt, a kivitelezésbe hiba csúszott, mert és ugyanis Orbán nemezise csillivilli konyhában, élire vasalt ingben borongott a farhát (és egyben Orbán) mihasznasága fölött, és akkora fazoka volt, amit, ha telefőz, egy falut jóllakathat belőle.

Értjük mi az üzenetet, és még ez is jobb mint az éhségmenetelés, mert ennek azért van kontextusa, és közelebb áll a valósághoz. Hogy Orbán meg disznót vág, az is. Viszont miként Gyurcsánynak nem áll jól az éhezés, hasonképp Orbánnak meg a zabálás, illetve visszatetsző az üzenet, amit közvetít. Főleg, amikor azt írja a képre, amelyen egy halott malac lábai merednek az ég felé, hogy „ippon”. Hősünk a jól ismert zöld munkamellény, kockás ing kombóban áll a legyőzött állat teteme fölött, és bambán vigyorog, mint a nép egyszerű gyermeke.

A szó, amely megédesíti a bukolikus képet „ippon”, előtte való küzdelemre, és totális győzelemre utal. Mielőtt ennek vesézésébe belefognánk, azon merengünk el, ha hősünk a kisonokával csapd le csacsit játszik (netán), mi a rosseb történik, ha a kis trónörökös esetleg nyer. Kap-é búcsúpuszit, vagy visszavágót kér a nagypapi mindaddig egészen, míg győztesen nem kerül ki a kártyacsatából, és lenéz a is szarosra, miszerint: na, ki a király? Orbánnak ugyanis – többek között – olyan agyi defektje is van, hogy veszíteni nem tud. Ez látszik kormányzásán és titkos vágyain is.

Így néz ki kies hazánk is, égnek meredő lábakkal fekszik kiterítve. De nem ezen kesergünk most, hanem azon, hogy hazának lakosai – illetve egy halmazuk – miként viszonyulnak ahhoz a parasztromantikához, amit bálványuk eléjük tár. Szarrá lájkolják, úgy viszonyulnak, s ha az baj, hogy a kedves vezető ily faék egyszerűen érzi elemében magát, ott van ő honn, ott az ő világa, mit is lehetne kezdeni azzal az el nem hanyagolható tömeggel, amely a homokos, füves, vizes síkra bő gatyában őt vakon követi. Akárha hűséges pincsikutya.

Semmit se lehet kezdeni vele, mert miként idoljuk, királyuk és egyben istenük öregedvén egyre-, és leginkább a nép egyszerű gyermeke álcát ölti magára, tábora pediglen arc nélkül oldódik fel őbenne. Egy test és egy lélek ők. Legalábbis az egyatábor szerint azzal a defekttel, hogy ugyanis Orbán csak játszódik velük a homokozójában, s aki távolságot tőle tartani nem tud – függetlenül a megvetéstől –, a színjátékot észre nem veszi. Ez a populisták sikerének örök titka, Orbán pedig ismeri a receptet, és nem fél használni. Holott mindez egészen átlátszó.

Mert ez az ippon is. Ez a cselgáncsos szakszó, amely győzelmet érő dobást jelent, és mi, akik tudunk erről, röhögve képzeljük el, ahogyan Orbán küzd a malaccal életre-halálra, majd pediglen földhöz nyekkenti őt – hogy lábai aztán az ég felé merednek –, aztán áll fölötte teljes győzelemmel (zöld munkamellény, kockás ing). Mária néni viszont az otthonkájában ilyet nem tud és nem ismer, csak látja ám és érzi, hogy akinek a farhát árának megszabását köszönheti, külföldiül jelent be valami diadalt. És Mária néni nem Gyurcsányhoz fordult farhát receptért, hanem hálaimát zeng a kockás ingesnek.

Miként azt sem tudja a nép egyszerű gyermeke, hogy imádottját Márki-Zay vitára hívta, igazi öldöklő küzdelemre, de vele nem mer kiállni az utcai harcos, inkább pálinkázik egy szerencsétlen malac teteme fölött diadalt sugározva. Sok kép van, amelyek jellemzőek a NER-re és Orbánra, ez azonban pitiáner suttyóságában mindent elmond, mint ahogyan az is – mint már bátorkodtam utalni rá –, hogy ettől az egésztől széles tömegek állva pisálnak gyönyörűségükben. Ilyen állapotban van hazánk, és most azon tűnődünk, volt-e valaha egyáltalán másmilyenben.

Arra kell jutnunk, nem igazán. Viszont hogy tud-e, illetve akar-e kikeveredni a ganyéból, az sem egészen bizonyos. Orbán és az ő népe teljesen egymásra vannak találva mint germanikus létállapot, és húzzák le az egész országot maguk mellé, az iszapba. Innen minden világos, buzik, migráncsok, gyűlölet, aminek az esszenciája a jó ebédhez szól a nóta, ha van ilyen műsorszám még a rádióban. Ha nincs, vissza kell hozni sürgősen a déli harangszó után. Azt szeretik a piszkos, gatyás, bamba társak és a csorda. Fohászkodva: nézz reánk, Ady Endre.

A Fidesz mindig a liftbe szellent

Orbán tamburmajor azzal, hogy sugallata szerint a homoszexualitás átfordul mintegy pedofíliába, átlépett egy vörös vonalat az uszításban, amit egy módon lehetne megállítani, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mert mindeközben, amikor melegezik, pedofilozik és LMBTQ-zik, látjuk Szájer csupasz seggét lefelé csúszni az ereszen, és nézzük Kaleta nyálcsorgatását is, amikor tiszta keresztényi hittel gyerekek meztelen képeit nézegeti a számítógépén, és még ki tudja, mit nem tesz mindeközben. Mindeddig az az európai álláspont volt a mérvadó, hogy a nemi irányultság, vallás, és más benső dolgok az ember legmélyebb magánügyei, ahhoz a másiknak köze nincs.

A Fidesz azonban mindent megtesz, hogy ez ne ilyen kultúrnépesen legyen, hanem ágyékkötős vademberesen. És nem azért leginkább, mert hasonló primitív, agytörzsi szintre óhajtanánk süllyedni, mint ahová a kollégisták és csatolmány csürhéjük jutott, hanem a képmutatás miatt, amikor – mint általános Fidesz-tempó – olyannal vádolnak meg másokat, amit maguk is tesznek, csak letagadják. A legprofánabb példával, belefinganak a liftbe, és a többi utasra mutogatnak. Ez dedós viselkedésnek elmegy, ott is csak szódával, kormányzati filozófiának tarthatatlan és undorító, párt-taktikának nem kevésbé, pedig ez szerepel a kollégisták nagykönyvében boldogulásuk zálogaként.

A fiúk ilyenek is. Nagyon régóta nincs egy igaz szavuk, hogy úgy ne mondjuk, ez a jellemük és tartásuk leglényege, és ez egyben meglehetősen lehangoló, valamint egyszersmind undorkeltő. De térjünk vissza a melegekhez. Hogy Orbán miként érzi magát, amikor buzizik, azt mi nem tudhatjuk, de, hogy meleg párttársai, csinovnyikjai és rajongói milyen állapotban lehetnek mindeközben, az erősen sejthető. A meghasonlás enyhe kifejezés, a skizofrénia talán sok, valahol a kettő között lebeghetnek, és garantált, hogy rohadt rosszul érzik magukat. Ennek létezik feloldozási módja, a coming out, fasiszta, képmutató pártban azonban az ilyesmi elképzelhetetlen.

Nézzünk csak rá Szájerre, aki az ereszen a semmibe csúszott, sajnálni őt azonban bajos, mert a saját sírját ásta meg. És még azért sem érdemel szánalmat, mert mindaközben, hogy annyira meleg, mint egy túlfűtött kályha, olyan párt tagja volt – vagy még most is az –, amelyik kriminalizálni óhajtja a melegséget, és teli pofával uszít ellene. Szájer ekképp belefingott a liftbe szintén, fintorog a saját szagától, és még hányan lehetnek ilyenek. Nos, ez a kérdés ezen a fagyos vasárnapon, s nem én tettem fel, hanem Ungár Klára. Ő már a kezdetekkor kilépett a Fideszből, mostani megnyilvánulását azonban nem a bosszú vezérli, hanem a farkasfalka üvöltésének lehetséges elhallgattatása.

Ungár azt mondja: „Azt már nem is érdemes leírni, hogy a pedofilok többsége, szignifikáns hányada heteroszexuális. Ettől még nem lesznek a heteroszexuális, nem pedofil emberek elítélendők. Kivéve, ha olyan gazember, mint Orbán és csatlósai/alattvalói.” – Ami kétségtelenül erős érzelmi töltetű ítélet, de gyógymódnak vagy utolsó védekezési lehetőségnek a gyalázat ellen azt javasolja, hogy „név szerint meg kell nevezni a Fidesz vezérkar és a kormány meleg tagjait.” A Magyar Nemzet nevű nyomdaipari termék szerint ezzel ő listázni akar, felőlünk nézvést csak tiszta vizet óhajt a pohárba tölteni, hogy kik azok, akik a saját szarukat másokra kenve óhajtanak élni.

Ungárnak minden joga megvan ahhoz, hogy kinyissa a száját, ő már nagyon régóta nyilvánosan és büszkén meleg, de amikor 1993-ban a Fideszt odahagyta, az nem ezért történt, hanem, mert meglátta, milyen irányba indulnak a fiúk, akik ím, meg is érkeztek a maguk kietlen szellemi sivatagába. Ez a tisztánlátás, hogy tudjuk, ki meleg a pártban és csatolmányában, a KDNP-ben, arra való volna, hogy tudjuk, ki fingik a liftben és ki fintorog ezért. Hogy megszűnjön az a gyakorlat, amelyben az elkövetett bűnökkel másokat vádolunk meg, hogy a mi szennyesünk tisztának lássék. És itt már nem is a melegségről van csupán szó, hanem az általában vett erkölcsökről.

Amelyek a Fideszben nem látszanak létezni. Ma már, mint Orbán okádásából is kitűnik, semmiféle morális gát nem szab határt sem a szavaknak, sem a tetteknek, ma már eltátott szájú üvöltés van csupán, mint mikor Kukorica János gazdája fölfedezte a nyájban való hiányokat, és, mint olvasmányunkból emlékezhetünk, elbődült ő is, miszerint: vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül, jajj a zsivány, jajj, az akasztani való, hogy vájja ki mind a két szemét a holló (nem betűhíven, csak emlékezetből megidézve). Viszont valahol itt tartunk most, és lesz ez még rosszabb is, ha valami módon gátat nem szabunk neki. Például úgy, hogy rámutatunk a Fidesz melegjeire.

Orbán, az uszító ember

Orbán nagyvezír azt mondta a rádiójában (Kossuth), hogy „a felnőttek szabadon élhetik meg szexualitásukat Magyarországon, ez jól van így, ezért harcoltunk a kommunizmus idején.” Nem tudjuk, mire gondolt a költő, hacsaknem arra, hogy kies hazánkban 1961. december 15-én fogadta el az Országgyűlés a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvényt, amely megszüntette a férfiak közötti, beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat büntethetőségét. Derekas harc előzhette meg, főleg Orbán részéről.

Leginkább, ha tudjuk, őszentsége 1963-ban született, ebből fakadóan már mínusz két évesen ütötte a komcsikat, az oroszokat pedig csak azért nem zavarta ki akkor, mert még nem találták fel a mikrofont. És mégsem ez a legnagyobb trip, ami tegnap hallható volt ez éterben, mert és ugyanis a felszopó mikrofonállvány gondoskodott róla, hogy messzebbre is tekintsen a csillagokkal kacérkodó horizont. Nagy Katalinnak hívják az állványt, ezt soha ne feledjük, csak azért, ha a rendszerváltás után újságírói munkára jelentkezne valahol.

Nagy Katalin iskolai foglalkozásokkal, transzvesztiták előadásaival hergelte beszélgetőpartnerét, minden valószínűséggel azért, mert ez volt a papírjára írva feladatként. A kegyelmes úr pedig hergelődött is, és e lélekfolyamat során nekilátott összemosni a pedofíliát a homoszexualitással, ami amellett, hogy nem igaz, tehát hazugság, másrészről nettó uszítás a társadalom egy rétege ellen, ami miatt a kedves vezetőt jámboran föl kellene jelenteni valami olyan grémium előtt, amelyik hajlandó őt számon is kérni. Tehát Polt és csapata most sem játszik.

Az uszító ember „bizonyos szexuális szokásokról beszélt, és azon dilemmázott, hogy „van egy nagyon nagy vita” arról, hogy ezek a „bizonyos szexuális szokások” elvezetnek-e a pedofíliához. Nem, nincsen ilyen vita sehol és semmilyen körben, ezt Orbán az ujjából szopta, illetve neki is úgy írták le, hogy az uszító gyűlölködés kiteljesedhessen. Megtörtént. Orbán Viktor nagy nyilvánosság előtt aljas indokból (szavazatszerzés), előre megfontolt szándékkal, és nem erős felindulásból követte el a bűncselekményt, így most várjuk, mi fog történni vele.

Leginkább semmi. Mindemellett a nem létező vita tárgyában tanácsot kérhetne országos cimborájától, az alaptörvény fogalmazójától, hogy miközben ereszen csúszva menekült a melegorgiáról, mindaközben nem pedofilodott-e meg, vagy egyáltalán hogyan is van ez akkor a génekkel. Ugyanakkor mindebből az is kitetszik, hogy a Fidesz nem gyermekvédelem, hanem a homofób uszítás ügyében tart majd népszavazást a Kúria szentesítésével, ráadásul a választásokkal együtt. Ezen a ponton emlékezzünk Orbán tavalyi hazugságára, miszerint ő védi a melegek jogait.

És ugyanitt idézzük ide megint az előbbieket, amikor már – számítások szerint – mínusz két évesen is ugyanezt tette. Ugyanakkor, hogy kicsit világosabban lássuk, Orbán nagyvezír miként harcol a melegek jogaiért, elevenítsük fel azt, amiben jelenleg élünk: például egyes műsorok késő esti idősávba kényszerítése, az az országos kampány, amit a melegek ellen folytatnak, és akkor a közmédiában rendszerint feltűnő, a melegséget betegségként beállító, azt gyógyítani akaró műsorokról nem is beszéltünk, de nem is kell, nem nekünk szól ugyanis.

Akinek van szeme, látja, akinek van füle, hallja, akinek lelke is van, érzi. Azok pedig, akiknek ez az egész színjáték szól, fogják a furkósbotjukat, és elmennek melegekre vadászni. Kaleta helyében nem lennénk mindezek után, akinek papírja is van a bajáról, arról, hogy meleg sohasem volt, pedofil viszont igen. De az ő pedofiljuk jó pedofil, mint ahogyan a kommunistáik is egészen másfajták, mint a másokéi. Viszont ezt – is – számon fogjuk kérni, mint ahogyan nagyon sok mindent, hogy felsorolni is bajos Isten és ember mely sok törvényének megsértése miatt.

Az a dilemma most épp ebben az esetben, hogy Orbán akkor hazudott-e, amikor azt mondta, hogy nem szólnak bele felnőtt emberek magánéletébe, amit ím, megcáfolt, vagy most hazudik, amikor úgy szól bele a homoszexuálisok életébe, hogy igyekszik kriminalizálni őket. Vagy pedig permanensen hazudik, és délután már nem tudja, délelőtt mit lódított, és ezért van az, olybá tűnik, összevissza beszél ez az ember. Ül a homokozóban, és mondja, ami a száján kijön. Mert azt hiszi, nem lesznek következményei, pedig dehogynem. A karma is kérlelhetetlen, sőt, mi is.