EL TUDOD MÉG KÉPZELNI – hogy normális világ vesz körül?

Hosszú hónapok óta töprengek, vajon, minek kellene történni, hogy akár csak pillanatokra is, de visszatérjenek „azok az idők”. Vajon, képesek volnánk újra félelem nélkül élni? Megoldható volna, hogy ne kelljen titkosítani a számainkat, ne kelljen inkognitóban megjelenni fontos találkozókon, ne járjon az eszünk újabb és újabb álneveken – hogy vállalhassuk valaha volt önmagunkat! Milyen volna hozzánk hasonlóan gondolkozni tudó emberekkel találkozni, megbélyegzés nélkül elmondani, sőt, kimondani, ami a szívünket nyomja? Olyan valószínűtlenül messze van már az a világ, amikor nem kellett órákon át morfondírozni – vajon, kinek, mit mondhatunk el? Oly messze kerültünk attól a valóságtól, amiben nem tételezünk fel a másikról ostobaságokat, melyben nem vélünk és vélekedünk, úgy, ahogy éppen elvárják tőlünk! Ahol egy öregember arcképét bámulva utcasarokról utcasarokra nem a gyűlölet különböző formái kell, hogy az eszünkbe jussanak, de eltöprenghetünk a bácsi gondjain, kínjain, látva a megszámlálhatatlan ráncot…

Egy barátunk hívott: megtörténhet velünk, hogy felkérnek egy rendezvényre, megtörténhet, hogy meghívót terveztetnek, majd örömmel kézbesítik egy település minden lakójához. És megtörténhet, hogy ugyanezen nekibuzdulással lemondják másnap a meghívást, csak mert célba ért egy utasítás! És ami a legszebb – tudatják a meghívottakkal, milyen aljas volt a tisztelt vendég, aki nem jött el, s még elnézést sem kért…

Ez történt egy barátunkkal, de ez történhet bárkivel, aki másokért szeretne tenni! Hiszen az mostantól tilos! Bűnné vált a mások segítése!

A kormány és a haverok privilégiuma a jótettek sorozata…

Már nincs miért reménykedni!
Csak jöjjön az újabb négy év!
Még négy év!
Valaki majd csak kihúzza a lefolyóból azt a mérhetetlenül geci dugót!

Ufók, nőügyek és teknősök

Azt nem lehet tudni, hogy azzal a tizenhárom millióval, amelyet ötezer Soros-könyvre utalt át Pártunk, a pestisrácok büdzséjét, vagy a kötetet jegyző Andreas Von Rétyi ufológus és bohóc számláját óhajtotta-e föltuningolni. Azt azonban igen, hogy állítólag ezzel a könyvvel a Párt képviselőinek szellemi horizontját óhajtották szélesíteni, és illik is a nívóhoz a műalkotás, azt meg kell hagyni.

Ezen a Rétyin a Lajtán túl csak röhögnek, hogy miket delirál össze ufókról, illuminátusokról és csillagkapukról, ezeknek viszont ez is megteszi, gondolta valaki, és így is lett. Mit lehessen tenni, ha valami perverz módon vonzódik miniszterügynök úr a németbe szakadt hazánkfiaihoz, mint ez a Leslie Mandoki zenészügyi kamumókus is például, akinek a munkásságát szintén támogatják a magyar adófizetők.

Mégsem ez az érdekes igazán, hanem, hogy miniszterügynök úr miképp reagált arra a kérdésre, miszerint akkor most mi van Rétyi-ileg, amire ez volt a válasz: „A kormány nevében vissza kell utasítanom a feltételezést, hogy ufókkal foglalkozunk. Nem, az ufók nem tartoznak a kormány hatáskörébe.” Ezt már ismerjük, az ilyen válaszokat, amikor is egészen véletlenül Orbán et.-t meglegyinti a valóság, és ettől szűkölni kezd flegmán.

Amikor arra vártak választ tőle, hogy mért rúgja valagba Szemerkényi Réka washingtoni nagykövetet, lányos zavarában azt felelte, hogy: „Nőügyekkel nem foglalkozom”. Ebből egyfelől az látszik, hogy Orbán et. egy szexista vadbarom, másrészt, hogy alkalmatlan egy ország vezetésére, mert az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások inkább egy bandavezérhez illő stílust és habitust mutatnak nekünk, mintsem valaminő emelkedett államférfiét.

Ez sem igazi nóvum azonban, az már sokkal inkább, hogy ezek a jópofinak szánt mondatköpedelmek a valósághoz való ambivalens viszonyát mutatják. Ez sem most alakult ki, kedvenc példabeszédem, amikor személyesen toltam a képibe a kérdést, hogy mondjon már valamit az ÉS riportjáról, amely a tokaji szőleivel foglalkozott, arról sem tudott, mondván „ilyen sajtótermékeket én egészségügyi okokból nem olvasok”.

Az ember nem hülye, jól tudja tehát, hogy a pökhendi tudatlanság csak álca, arra utal viszont mégis, milyen szűkölve kell menekülnie mindentől, ami élő, s emiatt kellemetlen. Ez egy ponton túl betegség – s bárcsak ez az egy gondja lenne -, amikor a delikvens kialakít magának egy hermetikus búrát, amelyben aztán a rögeszméi beterítik. Ilyen most épen a Soros-dolog, amely egyetlenünk tudatának minden szögletét kitölti.

A jobbikos Mirkóczi Ádám feljelentése nyomán az NNI tételesen cáfolta Orbán lázáros Soros-álmának összes tételét, így mondta ki kimondatlanul, hogy a Fidesz, következésképp Orbán Viktor hazudik, és ezt nem lehet másképp mondani. Erre sincsen reakció, senki meg sem szólal fideszéknél, Orbán meg pláne nem, nyilván egészségügyi okokból. Lehet ezt így csinálni csak a végtelenségig nem megy.

Épp tegnap, amikor ez a sok minden kavargott a fejemben meg a számológépem monitorján, elém került egy érdekesség a drága teknőcökről, akik télvíz idején, hogy túléljék a fagyokat meg az összes kínt, a külvilágot teljesen kizárva a seggükön át lélegeznek. Ez a kloákalégzés, amely módit O. V. is bevezetett minden jel szerint, hogy elmenekülhessen a zavaró hétköznapok elől. Hogy a jég alatt Putyinról és Kínáról álmodhasson. Ilyen képet mutat miniszterügynökünk drága proletárok, amit alaposan meg kell gondolni. A költő is ezt tanácsolja nekünk.

Etetés

Pártunk vasökle ezúttal az EMMI képében óhajt lesújtani az ellenre, így megtiltaná a civileknek meg a pártoknak, hogy ételt osszanak az arra rászorulóknak, csak azt nem tudni, miért. Illetve dehogynem. Összefoglaló képet föstve, mert legalja, mocsadékszarok, de ha az ember ilyen karcos, akkor azt nem árt alá is támasztani, hogy mért érett meg a pusztulásra az egész végőzös NER-kupleráj.

Mint azt a fentiekből érezhetted, nyájas olvasó, a fogalmazás bevezető része az indulat jegyében született erre a világra, aminek az a megfejtése, hogy így kellett tennem, mert nem óhajtottam, hogy az agyam fölrobbanván a képernyőre fröccsenjen, mert akadályozott volna a kilátásban. Ebből is látszik, hogy Pártunk működése erősen káros az egészségre, csak épp nincsen figyelmeztetés írva a csomagolására.

Az úgy van, drágáim, hogy miközben jobban teljesítő, rózsaszínű barbie-babák potyognak alá a kénköves égből, országunk báránykái egyre szaporodó számban készülnek éhen dögölni, ezért civilek az igazi segítő szeretet – az agapé, amely terminus technicust semjének nem ismernek – nevében etetik őket, hogy éljenek még kicsit. A civilek viszont sorosügynökök, rések a monolit NER pajzsán, miniszterügynök úr számára eltakarítandó piszkok csupán, mióta teljesen elment az esze.

Nem úgy van tehát, hogy a hasára üt a partizán, és eteti az éhezőket – akik a nagykönyv szerint nincsenek -, mert egyrészt hogyan néznek ki már a kilométeres, gulyásra váró sorok, amelyek a hazaáruló ellenzék kreálmányai, és valami forradalmi tüzeket is oszthatnak nekik étel formájában. Különben is rosszul mutatnak a stadionok árnyékában, zavarják a permanens holidayt.

Erre utalhat az is, ahogyan fejlődik honunk, már nem csak a homelessek tátják a szájukat két megfagyás közben, hanem átlagmókusok is. A kormánynak pedig nyilván nem tetszik, hogy a választások előtt azok a nyugdíjasok és nagycsaládosok állnak sorban közterületeken a fővárosban és vidéken, akiknek hivatalosan egyre jobb a helyzetük, a kormány politikájának a homlokterében álnak, és egyik ajándék után a másikat kapják .

A NER megoldása tehát az, hogy az etetést is központosítja, mert már Kádár apánk óta tudjuk, hogy ami államilag működik, az szarul működik. A bejáratott módszeren meg minek is változtatni, ugye. Viszont énbennem – mert eredendően gonosz vagyok – fölsejlik egy másik ok és indok. Ha nem egy ütemre táplálják az éhezőket – akik nincsenek -, ki tudja, mivel tömik tele a fejüket, milyen, a NER számára ordas eszmékkel.

Jobb tehát a szánalmat saját kézben tartani. Az EMMI ugyanis úgy képzeli, hogy a jövőben kizárólag az állam, az önkormányzat vagy az egyház etethet. S mint az tudvalévő, ez a három minálunk egyenlő a Fidesszel, máris előttünk áll a terv aljassága, hogy még az éhező is a Fidesztől függjön, az ő tenyeréből kapja a kaját, így sulykolva Pavlov módjára a nyálat csorgatóknak, hogy kinek is köszönhetik nyomorult életüket.

Amikor a bevezető részben villámokat okádtam, akkor ez a következmény járt a fejemben, így tehát és talán megbocsátást nyerek a cafatos szájamért. De, hogy ezek mennyire nem keresztények, figyelmezzünk arra, hogy amit Jézus a felebaráti közösségvállalás dolgában kíván, az mind egyszerű dolog. Az éhezőnek ennivalóra, a ruhátlannak ruhára, a jövevénynek befogadásra, betegnek és fogolynak látogatásra van szüksége. A szeretet parancsa feltételezi, hogy az ember ezek alapján el tudja dönteni, mit kell tennie az adott esetben.

Orbán szerint meg nem, ezt is csak ő döntheti el hatalmi tébolyának alárendelve. Már köpni sem kell.

Belzebub térgye kalácsa

Az indiánok köztudottan tisztelték a szellemi fogyatékosokat, miniszterelnökünk tán ezért menekült egy időben dakota földre. Most viszont már odahagyta azt, semmi nem indokolja tehát, hogy vele és udvartartásával irgalmasak legyünk. Ám a gyermeki kíváncsiság nem hagyja nyugodni az embert, és vizsgálgatja, mint tudós néz üvegedénybe, a szellemi toprongyság sajátos jeleit és hömpölygő áradatát.

Itt van nekünk mindjárt ez a Halász János, aki szóvivője volna a Párt farkának, amelyet frakciónak neveznek tévesen egyes híradásokban. Lelkük rajta. Ő az egyik jele, megtestesülése annak a jámbor hivalkodásnak, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenféle rangokat osztogatnak egymásnak, ez a Halász épp szóvivője a faroknak, és emellett mókamester is, természetesen.

Most is térdre ereszkedett, úgy könyörgött az országgyűlésnek, amelyek voltaképp ők maguk, napirendezzen má’ kicsit sorosilag, hogy a képviselők elmondhassák a véleményüket. Mintha olyan lenne nekik egyáltalán, és nem Orbánt okádnák ki magukból fékek és kontroll nélkül. Ennek jele az is, hogy ez a Halász a nemzeti levelezősdiről azt állította, a legtöbb emberre van szükség ahhoz, hogy meg tudják védeni Magyarországot a migránsok betelepítésétől. (Most elmélázok kicsit, ha szabad.)

Szerinte Soros György “frontális támadást indított”, azt szeretné, hogy másik, bevándorláspárti kormány kerüljön az Orbán-kormány helyére. Abban épp igaza van, hogy rajtuk kívül a háromnegyed ország és a fél világ szeretné, ha másik kormány kerülne a mostani helyére, amelyet viszont kormánynak nevezni erős eufemizmus. Nem más ugyanis, mint az ütődött főnök kannásbor lerakata, és annyi kárt is okoz, ha jól belegondolunk.

Mintha részegek volnának ezek, elég csak Kósára gondolnunk, midőn megszólal, vagy a rezsiharcosra. Látatlanban és szonda nélkül mégsem mondhatja az ember, hogy máttós volna az egész bagázs, és nem is lenne helytálló meg ildomos. Marad tehát az a végkövetkeztetés, hogy degeneráltak, mint például valami Puskás Imre, aki megint csak szóvivő és zászlófelelős.

Ő meg azt hangsúlyozta – ezek mindig nagyon hangsúlyoznak, követelnek, öklöt ráznak, egyebek -, hogy az ellenzéki politikusok nyíltan szembehelyezkedtek a magyar emberek álláspontjával, akik az erről szóló népszavazáson elsöprő többséggel utasították el a kvótát. Ha belegondolok, az a referendum érvénytelen volt, arra hivatkozni, mint népakaratra erősen aljas dolog, de én ilyet nem feltételezek.

Viszont bárhogyan is forgatom, egy következtetés marad: ha a valóságot ennyire és ilyen következetesen hagyják figyelmen kívül, akkor tényleg fogyatékos ez a sajátosan eszelős társaság. Látni a permanens kontraszelekció eredményét abban is, amit összedelirálnak a kézivezérelt híradójukban, amiben tiszteletet is követelnek, és csodálkoznak, ha röhögnek rajtuk. Itt értünk vissza az indiánokhoz.

Ám a dakota vonal befulladt, így a körtánc helyett valahogyan tenni kell a démon ellen, aki a Soros, a jelek szerint megszállta az egész országot, és nem elég ellene a fokhagyma. Keresztény kultúránkat óvva ajánlom a plébániák szakirodalmát a mostani vész esetére. A démoni befolyás elleni tennivalók eszerint:

„Sok odaadott szentmise, szentáldozással. Gyakori gyónás, nagyon komoly imádságos felkészüléssel, különösen nagy hangsúllyal a megbocsátáson és az erős elhatározáson. Rózsafüzér (Rendszeresen). Felajánlások, életfelajánlás. Dicsőítő imádságok, szabadulást és gyógyulást kérő imádságok. Szent zene. Gyakori szenteltvíz-használat. Áldáskérés a szülőktől.”

Szent könyvünk szerint a démonok olyan szellemi lények, akik a Sátán királyságában a gonosz angyalok alatti hatalmi szinten vannak, céljuk pedig az, hogy emberek testébe költözhessenek, és bűnös kívánságaikat rajtuk keresztül végrehajthassák. Vezetőjük Belzebub. Ebből a szemszögből, amely látásmód immár jellemző Pártunkra, nem elég csak a Soros tökeire lépni.

Ez a Belzebub még számtalan formában küldi országunkra a rontást, úgymint Gyurcsány, Vona, Botka meg a többi, csak úgy nyüzsögnek. A drágalátos fidesz-faroknak így a nagyágyú bevetését javasolnám ennek a Belzebubnak a térgye kalácsa szétrúgása témakörében, hogy a veszedelem egyszer s mindenkorra elmúljék sokat szenvedett hazánk egéről, s amely ez:

“Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica…Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica…Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos.”

Van bővebb változat is, de én ezek helyett nem dolgozok. S ha most, midőn ide jutottam, azt mondanád, nyájas olvasó, hogy én is hülye vagyok, meg kell cáfoljalak. Kognitív készségeim strammul működnek, és épp emiatt jutottam a fentebb vázolt képtelenségekre. A fortyogó téboly, mint kiindulási pont, hülye válaszokat feltételez, így kívánja a logika. De, hogy e kettő elegye épp a NER maga, arról én már végképp nem tehetek.

Kamuzáció

Hadházy Ákost természetszerűleg bepörölik, mert más valóságot látott, mint amit mutatni óhajtottak neki. Örök dilemma ez, hogy mi az igaz. Most épp az-e, hogy valóban annyian küldték vissza a konzultációs szerelmes levélkéket, mint azt Pártunk állítja végtelen hatalmában, vagy csak annyi elveszett lélek akad, mint amennyit Hadházy látni vélt.

Nem mindegy, hogy egészen pontosan, mégis úgy, hogy senki emberfia nem számolta meg 1 754 128, vagy 400 000, mint azt egy ügyintéző elkotyogta, akinek most nem igazán lennénk a helyében, mert már gyűjtik a rőzsét a segge alá szolgáló máglyához. Ennek a kekeckedő LMP-alaknak sok-sok dobozt mutattak a csinovnyikok, mondván, bennük lapul az igazság, Hadházy szerint pedig üresek voltak azok.

Ezt már soha nem tudjuk meg, pör ide esetleg oda. Bizonyítani úgy lehetne valamit is, ha a drágalátos bíróság kiszállna a dobozokhoz, megrázogatná őket, mint a rumbatököt, hogy kotyog-e benne sok levél oder nem. A bíróságnak azonban dobozokat rázogatni ideje nincsen, valószínűleg becsületszóra és eskü alatt mondanak majd neki ellenkező dolgokat.

Bölcs pedig akkor lehetne, ha odabaszna egyet a pulpitusra, és elordítaná magát, hogy neki fütyöl. Más igazság soha nem is fog kiderülni, és fölösleges is volna teljesen, mert az az alternatív valóság, amelyet a NER épített föl, mindent fölzabál, de a polgártársak tudatát egészen biztosan. Tele van zombikkal az ország, nekik szól a dal, a tátott szájjal bámuló magamfajtának biztosan nem, de a játék nem is az ilyen hazaárulók számára zajlik.

Az ilyenekről rég lemondtak, levelet sem kapnak, kívül esnek a fideszvilág folyásán, mert menthetetlenek. Én például azt látom már százezer éve, hogy például a munkanélküliség adatai, a szegénység és különösen a gyermekszegénység tényei, a migránsok áradata és nem utolsó sorban Soros rontó szelleme egészen másképp jelenik meg nekem, mint az ő mozijukban.

De mit is várhatunk, amikor miniszterügynök úr azt mondja, hogy ne azt bambulja a nép amit mond, hanem, amit tesz. Sajátos módon ez a duma annak az Uniónak szól, aki a lóvéjával életben tartja a kábulatot, a nyáj szíves felhasználására ott a mindent megülő kamu, magyarul hazugság. Hacsak nem fogadjuk el a húrelmélet párhuzamos univerzumait, hogy mi egy másikban ülünk, mint ő, de ugyanaz történik mégis. De itt még nem tartunk.

Van úgy az ember, hogy azzal verte meg a teremtő, értelmet keresgél ott, ahol ilyennek nyoma nincsen. Így vagyok én is, és regényíró mesteremtől (F. M.) tudom, hogy hazudni lehet, fikciót teremteni lehet, minden ábrázolható és elhitethető, egyetlen föltétellel, éspedig, hogy nem szabad kiesni a szerepből. A legkisebb részletnek is passzolnia kell, s akkor szárnyal a történet és a mese.

Ez mondjuk, nem megy a fiúknak, és sajnálandó igyekvésükben olykor és gyakorta K.F.H. von Münchausen nívóján állnak. Ő például olyannal szórakoztatta a nagyérdeműt, hogy úgy szerezte vissza a kését egy fa tetejéről a medve szorításában, hogy lepisált, a húgy azonmód megfagyott, és mint valami vontató kötéllel húzgálta föl a bicskát magához a mackó orra előtt.

Ez például nem F M. alaposságával kidolgozott hazugság. A mi NER-ünk mégis hasonló színvonalon áll, amikor például a gáz áráról állítja, hogy megvédte azt a némethszilárd, holott feketén-fehéren látható, hogy drágább, mint egyetlenünk uralma előtt. De ilyenekkel a hívek nem foglalkoznak egyáltalán, akárha degenerált Tertullianusok lennének – “credo, quia absurdum” -, viszont nem azok.

Sőt, és pláne. Végül azonban az összes lufi kipukkad, csak ki kell várni. Minden jóslás és ráolvasás helyett idesrejbolom a szerencsétlen Münchausen gyászos végét. Felesége elvesztése után, hetven évesen újra megnősült, de ezúttal rajta fogtak ki: a tizenhét éves asszony fűvel-fával csalta, ura hét év boldogtalan házasság után, botrányok közepette, szegényen halt meg.

És most mindenki arra asszociál, amire csak akar.

Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.

AZ EGYENLŐBBEK – megadóztatják az ételosztást

Amióta tudjuk, hogy az ételosztás gyomorforgató cselekedet, különösen akkor, ha a kiváltságosok bálozni méltóztatnak, s a tál meleg ételt Czeglédy a túlsó sarkon szolgáltatja a nélkülözőknek – úgy éreztük, már semmin nem rökönyödhetünk meg. Pedig de!

Az ételosztás nem egyszerűen sérti, bántja, irritálja a mindent ellopni kész naccságosékat, de lássuk be, egyenesen felháborító, ha nem hoz a konyhájukra némi aprót! Ezért kellett lépni, cselekedni Kósa egykori fellegvárában.

„Csütörtökön kerül a debreceni közgyűlés elé a város köztereinek használatáról szóló rendelet módosítása, amely amellett, hogy az inflációra hivatkozva 3 százalékkal megemeli a közterület-használati díjakat, bevezeti – az ellenzéki szocialisták szóhasználatával – a „töltöttkáposzta-adót”: az ételosztást szervező karitatív szervezeteknek naponta négyzetméterenként 35 forint díjat írna elő.”

Mert a szegényeknek mért töltöttkáposzta, ha Czeglédy méri, ha nem, nyilván ismételten gyomorforgató, ezért négyzetméterenként legalább két zsemle árát ki kell passzírozni az ételosztókból.

Valahogy el kell venni az adományozók kedvét, el kell őket tántorítani a feladattól, meg kell ölni a még foltokban pangó szolidaritás érzését, mert nem hagyhatjuk, hogy a végén Soros nevessen! Mert ne gondolja senki, hogy nem ez az oka a vámnak! A Soros, aki megtámadja, lerohanja, időről időre bekebelezi Magyarországot, nem szabad, hogy emlékeztesse az éhezőket a töltöttkáposzta ízére! A négyzetméterre kivetített adó szigora pedig a legjobb megoldás, hogy működhessen a NER, az anti-mumus, minden Soros mondat legjobb ellenszere!

De vajon mit szól a törvényalkotó ahhoz a tényhez, hogy az októbertől január végéig tartó karácsonyi adománygyűjtések évek óta egyre szomorúbban mutatják meg a hanyatló társadalom fogyó erejét?

Mert már alig akadnak, akik adnak, s akik adnak, azok is kétkedve teszik! Nyilvánvalóvá vált a hazugságok tömege, az államilag elfogadott átverések hálózata, már mindenki látja a szétlopott Magyarország csontvázát – csak éppen a tegnap még egymillió százezer, ma pedig az egymillió nyolcszázezer nem, aki elmondta a véleményét! Egyetlen éjszaka alatt több százezer ember döntött úgy, hogy meg kell adóztatni a szegényeket támogatókat! Több százezren ítélik el a másokon segítőket, az adományozókat!

Ez is Soros, meg persze Czeglédy bűne!
Miattuk éheznek itt annyian, s miattuk állnak kígyózó sorokban töltöttkáposztáért a rászorulók.

Ahogy a lábukat nézem, abban a széttiport, szétmállott, tizenöt éve viselt bakancsban, ezek mindegyike legalább fél négyzetméter! Nosza, fizessenek fejenként egy húszast! Ennyit megér az általuk bőszen elfoglalt terület – ugye?

Komcsizó bolsevik

A „van annak valami diszkrét bája” jól bevált és nagyvilági fordulattal kezdené az ember az olyan szöveget, ami majd itt eljő nekünk, ha lelkében csupán rőzse-dalok pislákolnának. Viszont nem engedhető meg az andalodás luxusa, amikor igen erős késztetést érez a magamfajta elfuserált organizmus, hogy szétcsapja a monitort maga előtt felhorgadásában.

Akkor viszont az a sajátos helyzet állana elő, hogy nem tudnám megfelelő sorrendben nyomogatni a billentyűket, következésképp nem teljesíthetném a magamra rótt föladatot, hogy bemutomam a világ kajla folyását. Összefoglalva tehát a fennállást, ez egy méretes csapda, amely próbára teszi csatakos és cafatos neuronjaimat. Ekkor kell felvenni a kétszer kettő és Micimackó józanságát, aztán erősen gondolni, most épp Budai Gyulára.

Egy kósza és elfeledett mikrofon az oka, hogy hősünk lelkének mérhetetlen sötétségéről révedezhetek. Ám ezzel még semmi újat nem adtam elő, ezzel a sötétezéssel, hiszen minden elsőáldozó sorosista tisztában van vele, hogy mesénk tárgya, B. Gy., amellett, hogy némethszilárdi intellektussal van fölszerelve, még aljas is. De hát, melyik nem az a kretén bagázsból, ha jól belegondolunk.

Bekapcsolva felejtődött az a rohadt hangtovábbító szar, s így óhatatlanul kiderült, mi jár a mi Gyulánk fejében, ha gondolatai nem a közönségnek csomagolva jönnek elő a szájából. Most épp ezek, amikor arról volt szó, hogy a Fidesz Poltja a bíróságokat basztatja. Ezt mormogta a Gyula: „Jól teszi. Hát azok a bírók, nem? Komcsi mindegyik.” Meg még valami olyasmit, hogy „gyökerek”, ami így, az ő szájából épp figyelemre méltó következetlenségre utal, mert tükör nélkül borotválkozott ezek szerint.

Két dolgot kell megvizsgálnunk, amikor a Gyula kórlapját kitöltjük. Az egyik, hogy voltaképp infantilis szinten van a lelkem ezzel a komcsizással. A net, az nagyon sok mindenre baromi hasznos bír lenni. Most is, hogy ennek a Budainak az ostobaságán révedeztem, meg szörfözgettem az éccakában, mit nem látok, embervirágszálaim?

Egy kétségek közt vergődő diákember tanácsot kért, mert nem értett valamit. Ezt panaszolta: „Mi az a kommunista? Suliban nem tanultuk még töriből se, és engem érdekel, mert az egyik hülye osztálytársam mindenkire azt mondja. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, nem tudja, de az apja is ezt mondja mindig. És nem akarok butának látszani, de tényleg nem tudom.”

Erre ezzel nyugtatgatták szegényt: „A szélsőbaloldal képviselői. A köznyelvben, ha az ember ilyet mond a másikra (mint pl. osztálytársad), az a megvetést, a gyűlölködést képviseli.” Nem tudhatom, hogy szegény érdeklődőt kielégítette-e a válasz, arra azonban karakánul rávilágított, hogy a NER előállítói és elszenvedői is egyazon szinten, az általános iskola ötödikesén vannak, ha nagyon megengedő vagyok. Viszont ettől egyáltalán nem lesz jobb.

A kommunizmus, ami a könyvtárnyi hadova ellenére soha nem is volt és nem is lesz, megfoghatatlan egy valami. Bakunyin például, mint valami liberális álmodozó a szabadságról ábrándolt vele kapcsolatban, aszonta: „az én szabadságomhoz nélkülözhetetlen mindenki szabadsága”. Viszont egész életében menekülni volt kénytelen az anarchista lelkem, de ebbe fölösleges belemerülni.

Az sokkal érdekesebb, hogy a kommunisztikus kísérletek hogyan torkolltak tragédiákba, mint az majd Magyarországra is vár mindjárt. Azt írja a szakirodalom, hogy a komcsik az egész gazdaságot, a termelést, az elosztást és a fogyasztást újraszervezték. Ez a folyamat törvényszerűen két következménnyel járt: szabadságelkobzással és az egyenlőtlenségek új típusának megjelenésével. Így szükségszerűen alakult ki egy új osztály, az élcsapat, a pártelit, a funkcionáriusok osztálya.

A régi egyenlőtlenségek felszámolása az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek új formáit hozta létre. A centralizált gazdaság kiépítése szabadságkorlátozáshoz vezetett, ahol az erőszak, a terror nem szükséges rosszként, hanem pontosan fordítva, a rendszer nélkülözhetetlen elemeként jelent meg. Ebből a logikából fakad a kommunizmus fő jellemvonása, tehát a hatalomkoncentráció, a szabadságkorlátozás, és az erőszak alkalmazásának létrejötte.

Ebben a történetben, amely viszont már maga a bolsevizmus, a magam részéről egyetlen bírót sem látok, fidesznyik mocsadékokat és a főgecit viszont annál inkább. A bolsevizmusról még kiegészítésképp: ez a szörnyszülött az is, amelyik a törvénykezést hatalma szolgálatába állítja, tehát minden rémsége paragrafussal alátámasztható és igazolható.

Már megint a NER áll előttünk, benne a mi kis Berijánkkal, aki mindenkit elveszejtene, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. És megint csak Budaihoz lukadtunk ki, a bolsevikhez, aki valami perverz hóhérként viselkedik, és egy pokol lehet a fejében. Bárándy Gergely az egész cirkusz kapcsán kifejtette: “Budai Gyula intellektusával mi már régóta tisztában vagyunk, most a széles közvélemény is megismeri azt.”

Bárándyt ki kell ábrándítsam. Nem, nem ismeri meg egyáltalán. Ugyanúgy, ahogyan Sorost is patás ördögként azonosítja, és fingja sincs arról, valójában mit is akar ez az öregember. A széles közvélemény számára Budai a hős donkihóte, akinek bolsi buzgalmát a komcsi bírák lohasztják le minduntalan. A széles közvélemény számára ez a világ.

De szar, hogy mindig erre köll jutni.

Jesajá könyve

Az Eurostat statisztikája szerint ma, Magyarországon, a NER-ben, a jobban teljesítben minden harmadik gyerek szegénységben él, vagy a szegénységbe süllyedéstől fenyegetett. Ez félmillió kölköt jelent. Ha melléjük rendeljük a szüleiket, vagy az egy szál szülőjüket – mert az egyszülős családokban élő szemünk fényeinek igen tragikus módon közel háromnegyede virul ilyen körülmények között – az egymillió, vagy több polgártárs. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol a gyerek szegény, ott a mama meg a papa sem dizsihavajozik.

Ez az adat csupán a kisdedek kapcsán mérte fel a nyomort, ha hozzácsapjuk a farháton élő nyugdíjasokat, meg a kakaós csigát és kósza rőzséket lopkodó más felnőtteket, akkor máris előttünk áll az Orbán-rezsim foglalata a maga három-négy-ötmillió nélkülözőjével, akik nincsenek is. Hegedűs múmia tovább pöffeszkedhet az Audijában, Harrach hóhér pedig meggyőződéssel állíthatja, hogy ezek azért nem esznek, mert így szeretik az életet. Mindeközben pedig nyomják a Sorost bele az ember pofájába, mintha a konzultációs levelet el lehetne rágcsálni, holott aki szegény, az a legszegényebb, ugye és persze.

Az írással foglalatoskodó organizmus, aki magam volnék ebben a kontextusban, ilyenkor adatokat gyűjt, véleményeket idéz, költői képeket fest, hogy mondandóját minél jobban alátámassza, és valami változást idézzen elő a világ folyásában. Én ilyet most nem teszek, és nem restségből vagy idő hiányában, hanem, mert újat mondani ez ügyben már egyáltalán nem tudok. Épp most néztem rá, hogy uszkve négy év óta, amióta annak szentelem magam, hogy bemutassam Orbán Bosch-i világát a javítás szándékával, már közelítem az ezerkétszázadik írást, amelyekkel alulról, felülről, kívülről és belülről mutatom-mutattam be azt a ganajulatot, amelyben élnünk adatik.

És nem arról van szó, hogy újat ne tudnék mondani, vagy, hogy az ismétlés ne lenne hasznos, hanem, hogy a környülállás más. A helyzet fokozódik, mint azt Virág elvtárs óta tudhatjuk, így mára a sötétség, amely ellepi hazánkat oly mértékig fokozódott, olyan töménységű, hogy híven és ütősen versben vagy balladában, esetleg zenében – siratóének illetve zokogó blues – lenne helyesen ábrázolható, ilyenekhez azonban tehetségem nekem nincsen. Jó, néhány verset fabrikáltam, mégsem az az én világom. Viszont most nem az a munka, hogy az elbeszélés nehézségeiről értekezzek, megtette azt Ottlik helyettem, hanem, hogy égi és pokolbéli hatalmakat híjak segítségül az ábrázoláshoz, mert eláradt a gonoszság.

Viszont nem Jónáshoz fordulok, aki közkeletűen rühellte a prófétaságot, hanem Jesajához, aki az átkozódás igazi nagyágyúja. Nevezhetném őt akár Ézsaiásnak is, de akkor esetleg Semjén is fölfogná, vele viszont nem óhajtok szóba állni. Ennél érdekesebb, hogy a lánglelkű manus már Jézus előtt kábé hétszáz évvel miben látta a bajok okát és indokát, amelyek miatt szükségszerűnek vélte a nemzeti összeomlást. Ezek pedig a következők: Isten tiszteletének megsértése, a bálványkultusz, az erkölcstelen élet, a formális vallásosság és a szociális igazságtalanságok. Mintha máma élne ez a jóember, és éppen minálunk. Így más dolgom most már nincs is, mint engedjem, hogy elmondhassa méltó átkait.

Így kerek lenne a történet, de igazságtalan volnék a valósággal, ha annak tragikuma mellett nem mutatnám be bohózati elemeit is, az egyatábor ostobái ugyanis Brian nagy rohanására hajaznak. Ők csak most, csak itt, csak maguknak megtalálták Orbán büdös saruját meg az ő tökét, és iramlanak utána azzal a különbséggel, hogy az elvetélt focista nem egy karakán manus, és nem kéri meg a híveket, hogy menjenek a picsába. Sőt. Ilyen helyzetben van tehát visszavonhatatlan szükség Jesaja átkaira, akinek hű tolmácsa leszek, ígérem: „…bátran/ szólhassak s mint rossz gégémből telik/ és ne fáradjak bele estelig/ vagy mig az égi és ninivei hatalmak/ engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” Ha már belemerültünk a prófétákba.

JUHÁSZEMBEREK A VESZTES OLDALON – ahol a nyáj elbitangol!

Stadler József barátom emlékére… (Írás 2015-ből!)

Még javában perzselt a nyár, amikor az elmúlt év augusztusában az alábbi meglepő hirdetésbe botlottam:

„Egész nap a gép előtt görnyed, hogy aztán hazautazzon egy tömött buszon abba a szűk kis lyukba, amit az élet lakásnak osztott? Ahol nem tarthat kutyát, pedig szeretne? Ahol a friss tej és hús, a jó levegő luxusnak számít?
Talán itt az idő, hogy pályát váltson!
Három egyetemen indul felnőtt juhászképzés nemsokára! Jelenleg mintegy hatezer juhász dolgozik az országban, a juhászok fele tagja a szövetségnek, de már azzal elégedettek lennének, ha legalább 500 juhászt sikerülne bevonni a képzésbe.
Ha sikerült felkeltenünk az érdeklődését, jelentkezzen!”

Karácsony előtt valamivel, már az első eredményes kurzusról tudósítottak.

„A juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak, ezen túlmenően új takarmányozási ismereteket, genetikát, kiválasztást, szelekciót és szaporodásbiológiát is kell tanulniuk.”

( Részlet az első egyetemi juhászkurzus hallgatóinak köszöntőjéből; Jávor András, rektor-helyettes, Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-, Élelmiszer-tudományi és Környezetgazdálkodási Kar )

A magyar pásztorkultúra, ősi mezőgazdasági mesterségeink története évezredekkel ezelőttre vezethető vissza. Mivel már az ősmagyarok is alapvetően állattartásból és pásztorkodásból éltek, a különböző állatfajok pásztorainak más-más nevet adtak.

A legjelentősebb pásztornépek: a csikósok – „lópásztorok”, a ménes legeltetői, őrzői, a gulyások azaz marhapásztorok, a gulya őrzői, a juhászok – juhpásztorok, a juhnyáj őrzői, a kondások, kanászok – disznópásztorok, a konda vagy falka őrzői, végül a csordások és a csürhések – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzői voltak. Megmaradásunk alapvető feltétele, hogy képesek vagyunk-e értékelni a pásztornépek intelligenciáját, mentalitását…

Mivel a nyugati határszélen élők számára meglehetősen különös megérteni a juhászemberek, e rendkívüli mesterség őrzőinek mentalitását, felidézném egy a közelmúltban tragikus hirtelenséggel, igen gyanús körülmények között meghalt juhászember legendáját, és megemlékezem egy még élő, öreg barátomként szeretett nagybeteg juhász sorsáról, akit a huszonegyedik századi kiskunsági népnyelv csak nagy jótevőként emleget… akit a hatalom adócsalóként börtönbe záratott.

Váradi András 1964. május 7-én született.
A legendásan jólelkű juhászember a Csákvár és Alcsútdoboz közötti különböző földterületeken folytatott mezőgazdasági tevékenységet: birka- és kecsketenyésztést valamint búzatermesztést. Míg tehette…

001

„Két gyerekével és feleségével egykori cselédlakásban élt, lavórban mosdott. Ott, a szomszédban a gazdagok világa van, mondta, nem a miénk. Mégis küzdött az igazáért, mert hitte: neki is jár a tér, a lehetőség, nem csak azoknak, akiket a kormányfő barátsága hizlalt fel.”

Az igazság iránti elkötelezettsége okán, meg, mert Mészáros Lőrinc szerette volna a Föld színéről is eltűntetni a cigány származású juhászt, Váradi András elindult a 2014-es magyarországi önkormányzati választáson.

003

A választás előestéjén plakátokat ragasztott Alcsútdobozon, majd hazaindult autójával. A 8106-os közút 16. kilométerszelvényében leesett a létra az autójáról, ezért Váradi megállt és kiszállt a kocsiból. Ekkor elgázolta egy „véletlenül” éppen arra haladó osztrák rendszámú Mercedes, amelyet egy 84 éves magyar–osztrák kettős állampolgárságú férfi vezetett…

„Az édesanyámnak köszönhetek mindent. Ő volt az, aki hatalmas tudással és tapasztalattal rendelkezett, miközben nagyon szorgos asszony volt. Hatan voltunk testvérek, de neki mindig volt ideje arra, hogy velünk is foglalkozzon. A föld, a haza szeretete, a jóság, a tisztaság – ezt mind-mind ő táplálta belém gyermekkorom óta. Sokszor hallottam tőle, hogy mindegy, milyen szakképzettségem lesz, de maradjak mindig jó ember. Ő egy elismert gazdasszony volt a környéken, szerették és tisztelték. És „megfertőzött” engem is, mindenképp azt akartam folytatni, amit ő elkezdett. Ő a földben látta a megélhetést, a jövőt. Szeretettel gazdálkodott, és jól is csinálta, s én ezt nagyra értékeltem. Az első földemet tőle kaptam, majd aratáskor elsírta magát Etyeken, amikor látta, hogy rekordtermésünk lett. Tőle kaptam meg az alapokat, de mindig tanultam, képeztem magam. Esti tagozaton fejeztem be az iskolát, majd aranykalászos gazda lettem. Sikeresen gazdálkodtam, és ennek már híre is ment, de ekkor jött Mészáros Lőrinc, és szinte minden összeomlott…” (magyarnarancs.hu)

A temetése kapcsán írta a hatalmasságokhoz írt döbbenetes bejegyzését a közismert blogger, Szabó Gábor, vagy ahogy többen emlegetik, Tuareg:

„Ott, Etyeken, a temetésen, és utána, mikor a “baleset” helyszínén megálltunk, sokat beszéltünk helyiekkel: senki nem hiszi el a végelgyengülésben szenvedő kettősállampolgár gázoló meséjét. Egyszerűen túl sokat tudnak túl sokan az előzményekről és a kapcsolódásokról, na meg a helyszínről, hogy beetethessétek Őket. Ki fogjuk nyomozni, mi a valóság, kerüljön amibe kerül, és tartson ameddig tart.

002

Titeket egy kislány fog lehúzni a vécén: az a kislány, aki a korábbi képeken az édesapjába kapaszkodik két kézzel, mint biztos, rendíthetetlen pontba a félelmetes világban. Az a kislány, aki tegnap a temetésen végig tartotta magát, pedig nemcsak az édesapját vesztette el, hanem a biztos talajt is a lába alól. Annak a kislánynak a végtelen, leírhatatlan fájdalmát, azokat a szemeket SOHA nem fogjuk elfelejteni, mert egyszerűen nem lehet elfelejteni…”

Váradi András juhász meghalt.

Stadler József juhász… még él.

Börtöncellák és kórtermek közt imbolyog az egykori akasztói juhász, a vállalkozó, akit a kiskunsági szegényvilágban csak jótevőként, Józsi bácsiként, Jóskaként, több ezer mélyszegénységben élő ember megmentőjeként, egykori munkaadójaként tartanak számon.

A hatalom pedig adócsalóként tartja nyilván és zár alatt…

„Tanyán születtem, Akasztótól hat kilométerre. Volt egy csomó földünk, megműveltük, búza, kukorica, takarmányok, kellett az állatoknak. Anyámnak akkor sok műtétje volt, kimaradtam az iskolából, és apámmal vittük a tanyát.

A nyolc általánost úgy ahogy elvégeztem. Ott voltak ezek az idős juhászok, akik világéletükben juhászok voltak, de én már tizenöt évesen egy bárányról egy kilóval több gyapjút nyírtam, mint ők. Gondozni, olajozni a birkákat, a patájukat késsel kezelni, nevelgetni, az is tudomány, nem csak a filozófia. Egy háromszázas nyájnál nem mindegy, hogy a kezed alatt háromszázötven lesz belőle, vagy kettőszázra fogy.

Tizennyolc éves koromban katona lettem két évre. Miután megjöttem, még egy évig juhászkodtam, de láttam, hogy tovább kell lépnem. Nekiálltam kereskedni, bőr- és tollfelvásárlónak álltam, jó szakma volt. A libatollhoz kevesen értettek, én meg ebben nőttem fel. Nem mindegy, hogy első tépés, második, harmadik vagy negyedik, a fejpárnába csak első tépésű toll a jó, mert abban a legtöbb a pehelytartalom.

Egy nap alatt annyit kerestem vele, mint a juhászkodással egy hónap alatt. Ebből indultam el, aztán jött bőr, de adtam-vettem szőlőket is itt a megyében. Sokat mozogtam az országban, és nyitott szemmel jártam.

Huszonöt-huszonhat. Akkor már a környéken ismertek, Akasztón is akkor vettem egy szép házat.

Harmincévesen elmentem Ceglédre, a megyei tsz-ker-hez bőrfelvásárlónak, majd bővítettem a munkakörömet minden irányba. Tíz évet dolgoztam ott. Rengeteg pincegazdasággal, gyárral, feldolgozó üzemmel, tsz-szel kerültem kapcsolatba. Szállítottunk szőlőt meg bort az egész országba, de adtunk el kifelé is, főleg a Szovjetunióba. Annyira jól ment a bolt, hogy majdnem egymagam tartottam el a kétszáz fős céget, már akkor piszkálni kezdtek, de az igazgató urak elrendezték, hogy hagyjanak békében dolgozni. Mindig megláttam azt, hogy mibe kell belenyúlni. Mikor eljöttem, a maszek világ egyik legelső kft.-je az enyém volt. Megszimatoltam, hogy a sörösüveg betétjét, ami akkor két forint volt, fel fogják emelni jócskán.

Kapcsolatban voltam sok sörgyárral, nem bírtak kiszolgálni, mert nem volt mibe tölteni, akkor láttam, hogy más nem következhet, csak áremelés. Szépen elkezdtem fölvásárolni országszerte az üvegeket, így még inkább hiányt képeztem. De nemcsak az üreset, a telit is. Sörrekeszhegyek álltak a tsz-ker telephelyein. Na, két hét múlva fel is ment a betét ára hat forintra. Csak az üvegeken tisztán hatvanmilliót kerestem.

Kilencvenegyben szabályosan, lepapírozva csináltam, semmi csalás nem volt benne. Csak ügyes voltam, és merész. Először a románokhoz szállítottunk magyar árut, aztán jöttek a szlovákok, lengyelek, végül az orosz piac lett a nagy üzlet. Kilencvenháromban nyolcvanezer vagon árut szállítottam hozzájuk, elsősorban élelmiszert. Magyarország összes bent ragadt, eladhatatlannak vélt készletét kitakarítottam.

004

A liszttől kezdve, konzerveken, üdítőkön, felvágottakon, befőtteken, a boron, sörön, a pezsgőn át minden. Mikor a legjobban ment, így-úgy ötvenezer embernek volt munkája rajtam keresztül. Sok gyár Szobtól Nagykanizsáig a belföldi szállításain kívül csak nekem termelt. Mentünk egészen Vlagyivosztokig. Mentünk volna Mongóliába is, már fel volt térképezve a terület, de azt már nem hagyta az adóhivatal.

Két éven keresztül itt ültek mindennap az irodámban, együtt a személyzetemmel. Nem akarom mondani, ki került akkor az adóhivatal élére, egy tollvonással áthúzta az addig szabályosnak tartott dolgaimat.

Sztornó.

Ez az ember azt mondta, hogy szabálytalan az eddigi összes áfa-visszaigénylésem. Én a nyolcvanezer vagonnyi árut áfástól vásároltam meg, ahogy kiment az áru az országból, az áfát vissza lehet igényelni. És rendesen vissza is fizették. Amelyik árut nem áfásan vettem, ott nem is igényeltem vissza semmit. Az apeh-os azt mondta, hogy ez mind jogtalan, és utólagosan a nyolcvanezer vagonnyi áru áfáját vissza kell fizetnem.

Elindították a bűntető eljárást, a futballcsapatot lefoglalták, a játékosokat gyakorlatilag elkobozták. A stadion ellen még ma is tart a felszámolás, be se tehetem a lábam.”

„Az boldogít, mikor a földből vagy a semmiből egyszer csak kinő valami a kezem alatt.” (Stadler József: Életem)

Hogy valójában milyen ember Stadler József, csak az tudja, aki szorította már kérges tenyerét, aki nézett már mélyen a szemébe, s ott meglátta a könnycseppet, miközben édesanyjáról mesélt… Én tudom!

001

Hetekkel utolsó börtönbe vonulása előtt jártam soltvadkerti áruházában. Tudta jól, hogy esélytelen, mégis bizakodott. A juhászemberek mesterségéről mesélt… Meg a stadionjáról, amelyhez egyetlen fillért sem kellett a szegény emberektől, a közösből elragadni… Röviddel ezután bevonulhatott a magas falak közé.

Az akasztói juhászember története hamarosan véget ér…

Betegségei elhatalmasodtak felette, a mindig csillogó szemére furcsa fátyol ereszkedett. Már csak az egyetlen kifelé vezető útról beszél, a koporsóról, amiben hazaszállítják édesanyja falujába.

003

Az én juhászembereimet lehet szidni, ócsárolni. Gazembernek, nyughatatlan fickónak nevezni mindkettőjüket. Mert mentalitásuk, képességeik előbbre vitték őket, mint a kisemberek többségét. Juhászemberek, a pásztornépek különleges egyedei ők, Váradi András és Stadler József.

Mert a juhászat nagyon bonyolult tudomány, nagyon nehéz állattal foglalkozni. Ez egy néma állat, a baját sem nagyon közli, nagyon kell érteni hozzá, a szeméből, a mozgásából, az életjelenségeiből a bajokat fel kell tudnia tárni egy juhásznak…