A holland Gyurcsány

Hollandiában tüntetés volt a hét végén. Hogy miért, arról ne engem kérdezzenek, hanem külügyminiszterünket, aki azzal tölti ráérő idejét, hogy ilyesmiket gyűjt csokorba, bemutatva a hanyatló nyugatot azzal a dedukcióval, hogy ezek ne pofázzanak minekünk, lám „brutális, kutyás rendőrattak” történt Hollandiában, és Angliában egy futball meccsen fejbe dobtak egy kapust. Elszabadult tüntetőket általában rendőrattakkal állítanak meg, és például a magyar férfi kosárlabda bajnokság döntőjén, Szolnokon annyi söröskrigli és egyéb röpült a játéktérre, hogy a vendégcsapatot rendőröknek kellett kimenekíteni.

Hülyék mindenhol vannak, hogy hol nagyobb számban, és hol tartozik közéjük a külügyminiszter is, nos, ez még vizsgálat tárgyát képezi. De Szijjártó erősen gyűjtögeti a krediteket, amikor a két, hét végi „nyugati” incidens után arra jut: „Várjuk tehát a nemzetközi liberális média, Vera Jourova, Didier Reynders és a többi hivatásos rettegő elemi erejű felháborodását.” – Azt mindjárt elmesélem, hol van az aljas csavar a gondolatmenetben, előtte azonban beszámolok külügyminiszterünk Facebook oldalán tett látogatásomról, ami elemi erejű élményeket adott.

Komment szekció ott is működik, és gondolom, erősen szűrve világnézet és rajongás szerint, mert egészen elképesztő megnyilvánulásoknak lehet tanúja az ember azon a tájékon. Nem ragoznám, bemutatok egy hozzászólást, amiben minden benne van, és ami mutatja azt a habitust, nívót és hitbéli állapotot, amiben ez a csoport leledzik. „A holland Gyurcsány ténykedik, rajtunk múlik, hogy itthon is lesz-e hasonló jelenet.” Nem tudjuk, mire gondolt ekkor a költő, talán a békemenetre, vagy más attrakcióra, de, hogy azt Gyurcsány momentán hogyan verethetné szét, az nem egészen világos.

Ilyen közegben tobzódik, és ilyenek közt habzik a szája külügyminiszterünknek, aki azonban nem tesz egyebet, mint ideológiai alapú manipulációt folytat, és – ahogyan Facebook oldalán látszik – romlott magvai termékeny talajra hullanak. Ő sem felejti, és mi sem, amikor a dögletes leheletű futball EB alatt válogatottunk, amerre járt, szivárványba borult stadionokban volt kénytelen lábladázni, hogy a kedves vezető el sem mert utazni a meccsre, ami már jelez valamit. És az is nehezen törölhető az emlékekből, amikor decens közönségünk huhogott és majmozott itthon.

Mindezekből leszűrve és mindezek miatt emelte fel a szavát a „ liberális média, Vera Jourova, Didier Reynders és a többi hivatásos rettegő”. Ugyanis megállapítást nyert a rasszizmus és a homofóbia legalább annyira rendszerszintű kies hazánkban, mint a lopás. Ezt összemosni azzal, hogy egy részeg angol hajigálódik egy meccsen, nemcsak aljas, de, mint említettem, tudatos manipuláció, ami nem tartozik egy külügyminiszter feladatai közé, hogy úgy mondjuk, nincsen benne a munkaköri leírásában, ahogyan az igazságügyi miniszterében sem. Ezek a mieink viszont ezt gyakorolják csakis.

Két dolog van. Az egyik, hogy olybá tűnik, a Fidesz esszenciális lényege már, hogy egy kis vonalas füzetecskébe irkálják a sérelmeiket, és alkalmas, de leginkább alkalmatlan helyeken és időben előveszik, lobogtatják és ordibálják. Ilyenkor jönnek elő a boszorkányüldözésik, a több tiszteletet, a nekünk ne mondja senkik, és más csatakiáltások, hogy ne szóljanak bele abba, ha sötét taplók vagyunk. Ám akkor ne kopogtassunk a klub ajtaján, ne járuljunk a pénztárhoz. Ezt tetézi az a magyar öntudat, ami a külügyminiszter Facebookján kivirágzik, hogy már le is nézik a hanyatló nyugatot.

Mondhatnánk – és jogosan –, hogy Szijjártó veszélyes játékot játszik, ha valóban játszana. De nem ezt teszi, mivel az összes megnyilvánulásából az derül ki, hiszi is az igazát, és nem látja a különbséget a világnézeti alapú gyűlölet meg a részeg hőbörgés között. Anglia miniszterelnöke – bármekkora tuskó ő is – soha nem mondta azt, hogy az angolokat provokálja, ha az ellenfelük a rasszizmus ellen tiltakozva a füvön térdepel. Ez a miénk pedig igen, és Szijjártó is az ő kottájából játszik, közösen manipulálják a bávatag népeket, akik pedig eljutnak a holland Gyurcsány képzetéig.

Ez, amit a futsalos előad, nem külügyminiszterkedés, nem diplomácia és már nem is politika. Ez egy szektának celebrált szeánsz, ahogyan az összes kormánytag, a kormányfő és az egész Fidesz nevű egyház ezt teszi csakis. Mindezzel az a gond, hogy a hívők, az egydimenziós agytörzsi lények leginkább már vért innának, és lehet, hogy fognak is. Annak ugyanis soha nincs jó vége, ha központilag azt verik a fejükbe, nekünk semmit sem szabad, minket mindenhol, mindig ok nélkül bántanak. Ez frusztrálja az egybitest, és csak a hívó szóra vár, hogy rendet rakjon. Ez pedig meg fog érkezni.

Az új cserebogár

Elmúltak az ünnepek. Fába szorultak a férgek. Nézünk a kietlen pusztaságba bele. És most, hogy elmeséltem az életemet, örvendezzünk az új esztendőnek, amelyik tavasz tájékán sorsunkban döntő változásokat hozhat, hogy nyáron már Magyarország előre megy és nem hátra, hogy kedves vezetőnk idióta jelszavát idézzük fel. És nem azért, mert annyira frappáns, lényeget megragadó vagy másképp csudálatos volna és nem dedóshülye. Hanem, mert Szentkirályi Alexandra is ezzel fejezte be újévi köszöntőjét, mint valami csatakiáltással, és még csak nem is ez a szolgalélek, hanem, hogy Szentkirályi Alexandra nem úgy viselkedik ebben az esetben, mint valami csinovnyik, ami valójában a lényege, hanem, akárha valami felettünk lebegő méltóság volna ő is, akinek igényeljük az áldását, és inni óhajtjuk az összes szavát.

Hát, nem igazán. Szentkirályi Alexandra ez ideig nem szólott a néphez vagy nem sűrűn, kormányinfókon is biodíszlet volt csupán Gulyás miniszter mellett arra ügyelve, hogy fényes legyen a haja. Valami azonban megváltozott, zavar került az erőbe, mióta Novák Katalin olybá veszi, hogy máris köztársasági elnök ő, szidolozza a frissen vett töltőtollát, és nem utolsó sorban már nem pelenkaügyi miniszter, hanem Gulyás lett helyette az. Várjuk, mikor kezd el ablakot pucolni. Itt a képletből tehát hiányzik egy erős tüdő, egy ordító száj, hogy Novák nacsasszony új álcát öltve nem teljesítheti eredeti hivatását, amire Orbán szerződtette, hogy teli pofával szidja az Uniót és a liberálisokat. S hogy ne maradjunk kellő mennyiségű uszító szó nélkül, megszólalt ez a Szentkirályi, aki pedig eddig hallgatott. Akár Áder hala a fűben.

Látjuk, hogy minden mindennel összefügg, és azt is, hogy semmi sincs egészen úgy. Mégpedig azért sem, mert ez a Szentkirályi sem viszi a szót már kormányilag, hanem, mert immár más beosztást kapott, aki arra ügyel majd, hogy a Fidesz és a kormány (amely egylényegű minta az atya és a fiú, a Szentlélek viszont elveszett), kit ne hívjon meg a sajtótájékoztatóira, mely sok orgánum nem méltó erre. Ez is egy feladat, megszervezni, kit ne engedjenek be az ajtón, kivel ne álljanak szóba, kibe rúgjanak bele. Igaz, hogy egy kis irkában elfér a névsor, aki nem KESMA az mind nem kívánatos, akiben valami kérdés mocorog, az be nem mehet. Ilyképp Szentkirályi újévi köszöntője egyben a hattyúdala is volt, bele kellett gyömni tehát mindent, piros almát, mogyorót, Brüsszelt és LMBTQ-t.

És ez a Szentkirályi gyömte, ha nem is böcsülettel, s miután elmesélte Orbán Viktor jótéteményeit mind, elővette az örökzöldet, miszerint „Brüsszel újabban már nem csak a migránsok betelepítését akarja az országra kényszeríteni, hanem azt is, hogy engedjék be az LMBTQ propagandát az óvodákba és az iskolákba”. Ezután jött az előremenős csatakiáltás, mintha Novák Katalin szólt volna maga, akit azonban helyettesíteni kell, mert immár tobzódik a képzelt méltóságban. Szentkirályi megtette ezt, megszületett tehát a cserebogár, vagy inkább Kafka módján az átváltozás, hogy Szentkirályi Alexandra egy reggel nyugtalan álmából felébredve szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Folytathatnánk tovább Szentkirályi sorsát Gregor Samsáéba ágyazva, de minek, úgysem lesz olyan, mert nincs igazság a földön.

Hősünk nem is emiatt érdekes igazán, hanem, hogy látszik, mi szükséges a Fideszben a boldoguláshoz. Ez a Szentkirályi egyébként nem tudhatni, bukott-e vagy csak átrendeződött, midőn kormányszóvivőből sajtóügyis lett, de ez sem más, mint Novák pelenkaügyesből elnökké avanzsálása, hogy Gulyás meg az ő helyébe lépett CSOK reklámarcnak. Mindenkiből lehet minden, semmihez sem kell érteni igazán. Tudni kell az aktuális jelszót (előre nem hátra), egynéhány kulcsfogalmat (LMBTQ, migráncs, egyebek), és máris ott van a fazék, amit nem Németh Szilárd kotyvaszt tele velős pacallal, hanem az adófizetők nem is közpénze bugyog benne most, hogy Brüsszelé elveszni látszódik. Legalábbis egyelőre, amiért viszont harcolni kell, a kedves vezető is delirálta már, mind egy szálig megszerzi, mert az jár.

Nem mindenkinek és nem feltétlenül, s ha a kontextus és az üzenet az lesz, amit Szentkirályi cserebogár oly fennen hangoztatott, akkor nekünk nem, egyáltalán. Akkor majd kő nem marad kövön, kard ki kard, megvédjük. Jelen dolgozat viszont nem arra szeretett volna rámutatni, miért lesz az, ami már most is van, hanem, hogy minden hiába, a Fidesz nem tud felejteni de nem is akar tanulni, Novák megy, Szentkirályi jön, édesmindegy, itt mindegyik mindig ugyanazt mondja, míg el nem fehérül a szájuk. Kilátásaink tehát kilátástalanok, esélyeink a normalitásra a zérus felé tendálnak, az év új, a garnitúra a régi, és minden beleragadt az iszapba. BUÉK tehát, viszont boldog, iszonyú évünk lesz, de ez sem lesz új, tizenkét éve egyforma az összes, egyik sem különbözik a másiktól, míg a NER és még két nap.

Haverok, buli, libasült

Németh Szilárd zsírtól tocsogó tudata amúgy sem szól másról, mint a nagy zabálások dokumentálásáról, a karácsony pedig az az időszak ebből a szempontból, amikor nem is nagyon lóg ki a sorból. A karácsony a mimagyarok tudatában elsődlegesen a műpátosz, azon túl pedig az önmagunk halálba evése nagy ünnepe, nem véletlen, hogy a televízióban megszaporodnak azok a reklámok, amelyek olyan szereket népszerűsítenek, amelyek segítenek leküzdeni a gyomorégést, puffadtságot, székrekedést, támogatják az emésztést, hogy zavarok nélkül tömhesse a fejét mindenki. A karácsony ezek fényében a fingások, fosások és okádások szent ünnepe. Valamint kisjézus.

Hogy Németh Szilárd miket kotyvaszt össze egész évben, az amúgy is elborzasztó, de senkinek semmi köze hozzá. Nekem sem, csak a velős pacal gondolatától is elkezd az ember epéje szűkölni, viszont most nem azért vagyunk itt, hogy dietetikust játsszunk, hanem amiatt mégis inkább, hogy kies hazánk szellemi és erkölcsi nívóját nézegessük, és borzadjunk el romlása fölött. Ennek első jele, hogy, mint hősünktől ez alkalommal megtudtuk, fia risi e bisivel (fordításunkban rizibizi) szereti a libasültet, és ezen a ponton meglátjuk, midőn Németh Szilárd eltartott kisujjal böfög, mint a Fidesz alelnöke, ebből fakadóan pedig szintén mint az új elit.

Gyalázatos ez az állapot, és Márai jut az eszünkbe, amikor megjósolta, hogy „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok”. Ez a Németh által megénekelt görög-latin műveltségű pusztai röneszánsz ember kezében fokossal és bő gatyában. Nem volna méltó azonban, ha önmagában Némethen vernénk el a port, és kizárólag rajta élcelődnénk, mert vannak nála rosszabbak is. Ám, hogy muszáj megénekelni a közzé tett menüt, annak oka nem is ez az elszörnyedés, hanem az újabb bizonyság a feudalizmusra, amely berendezkedésben a rezsihonvédő ember a király alatt valahol középtájt helyezkedik el, aki ad, és akinek adnak is.

Megtudjuk ugyanis a menü ismertetése után, hogy az alapanyagokat hősünk nem vásárolatevettebeszerezte, nem fizetett érte, hanem „hálás vidéki fideszesektől” kapta. Érkezett a pakk Németh Szilárdhoz jókívánságok mellett, és ilyen is lehet, ámde kiderült, hogy az alapanyagok postázói között akadt, aki földpályázatot vagy jelentős uniós támogatást nyert, és így már minden szomorúan világos is egyszerre. Pár millió vagy milliárd egy libát mindenképp megér, és ebben nem is az az igazán háborító, hogy kaptak, hanem, hogy tudják, kinek köszönhetően kaptak. Németh pedig van annyira ostoba, hogy ezt világgá is kürtöli.

Ez az ő nyomora. Az viszont már a miénk, hogy Németh észre sem veszi, föl nem fogja, amivel dicsekszik, azt titkolnia kellene, vagy épp látványosan tiltakozni, neki ez nem kell, neki ehhez az egészhez semmi köze, küldözgessék a libájukat máshová. De egy családban ilyet nem tesz az ember, mert az ormain ücsörgő keresztapa habitusa és morálja ilyet meg nem enged, el nem tűr, nem tolerál. Ám ez is, hogy kinek mit kell visszaosztani. Másnak százalékokat, alkotmányos költségeket, Némethnek ezek szerint egy kis vidéki pakkot, ami azt mutatja, milyen szánalmas, szerencsétlen kis bohóc ez a mi rezsihonvédő emberünk.

A kérdés viszont, hogy ezt a szerepet, amit Németh, mint nagy nemzeti zabagép játszik, osztották-e rá, vagy magától hízott bele, ami dilemma azonban a feudalizmus viszonyrendszerében értelmetlenné válik. Ebben a kontextusban Németh a földesúr, akinek elküldik tizedet, és ez akkor is így van, ha véletlenül nincsen így. Mert nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, vagy épp megfordítva, nem elég tisztességesnek látszani, annak is kellene lenni. A NER-ben a nerhuszárok egyik feltételnek sem felelnek meg, ami nem meglepő, a kérdés viszont az, milyen nívón (morális és intellektuális) van az, aki ilyen csomagokat ad postára.

Hogy rafinált-e, aki tudja, hogy a kiskirály zsíros szívét ezekkel lehet leginkább meghatni, vagy ostoba, akinek nem jut más az eszébe Németh Szilárd kapcsán, mint a liba. Egyik sem jobb a másiknál, mindkettő gyalázatos állapotban mutatja a Fideszt, annak potentátjait, a kedvezményezetteket vagy csak a mezei rajongókat is, összességében tehát a Fidesz által uralt hazánkat. Valóban eljöttek a félművelt sunyi parasztok, amit viszont nem csak a libasült, hanem színházaink, irodalmunk, oktatásunk és szellemi életünk más területeinek trónjain ülő kiskirályok is mutatnak. Egyik sem jobb Némethnél, vagy még rosszabb is. A piszkos, gatyás, bamba társak ideje van. Ide jutottunk.

Novák, és a hivatal igézete

„A jogállamiság lebontásához én soha nem fogok hozzájárulni.” – Örvendeztetett meg minket Novák Katalin, aki máris úgy viselkedik, mintha köztársasági elnök volna, holott nem az. Ez egy csudálatos mondat, amit ajéndékul kaptunk őnagyságától, és lehet, hogy Varga Judittal közösen főzték ki azon merengve, mik is a lebontani nem engedett fogalom ismérvei, amelyek Novák barátnője szerint nincsenek is. Így tehát a lehető legteljesebb tisztelettel kérdezzük meg, hogy akkor most mi van. Elmondom kiindulásképp: az van, hogy már nincs mit lebontani, a jogállam Magyarországgal egy lapon nem emlegethető, az Unió éppen ezért morcoskodik, amit Varga boszorkányüldözésnek nevez.

Novák Katalin tehát belavírozta magát egy légüres térbe, ahonnan eregeti a dögszagú szóvirágait (le fogom védetni a képet, by: rezeda). Erről voltaképp több szót nem érdemes, mert, ha például csak arra gondolunk, ahogyan ma Novák viselkedik, már maga az bizonyság arra, hogy ahol élünk, az a világnak nem az a demokratikus, jogállami szelete, amit aztán majd tankönyvben tanítanak mindenféle egyrészt-másrészt politológusoknak, hogy miként lehet kenegetni a fekáliát. Onnan kellene elindulni, hogy mi is most épp Novák Katalin jogi és társadalmi státusza. Egy mezei Fidesz tag ő, már nem is alelnök, nem is miniszter, tehát egy ablakpucoló influenszer, egy másod-harmadvonalbéli celeb. Maximum.

Viszont, mióta a kedves vezető kijelölte őt a pártfeladatra, Novák Katalin azóta éli úgy az életét, mintha már az övé volna a magas hivatal, és ez a momentum az, amelyik szemet szúr az embernek, gyomron vágja az ebből fakadó ráismerés, hogy hol is él. Hát, a NER-ben, ami ilyen, hogy a vezér kimondja a dolgokat, és azok úgy vannak vagy lesznek, illetve legalábbis az alattvalók olybá veszik, mintha az idol által eldöntöttek másképpen nem is lehetnének. És tényleg nem lehetnek. Nos, ezért nem kell majdan védenie a jogállamot Novák Katalinnak, holott védné a rossebeket. Valószínűleg járja a töltőtollboltokat, és gyakorolja az aláírást, hogy pofás legyen. Holott, ha nem a NER-ben élnénk, semmi bizonyság nem lenne arra, hogy ő államfő lesz.

Az államfőt egy államban, amely nem diktatórikus, nem a pártvezető jelöli ki a leghűségesebb szolgái közül, és továbbá, ha a kijelölés meg is történik, még az is megeshet egy nem diktatórikus államban, hogy a jelöltet az arra hivatottak nem választják meg, mert netán kifogásaik akadnak. Ehhez képest minálunk, midőn Novák megtudta a kijelölését, egy rövid ájulás után azonmód lemondott minden eddigi dolgáról, mondván, készülődik az új hivatására, amit alapesetben nem is biztos hogy betölthetne, elnyerne, míg benne ilyen dilemmák nincsenek is. Mondom, járja a töltőtollboltokat reggeltől estig. Nem is gondol arra, hogy jelölésével akár lukra is futhat, aztán munkanélküli földönfutó lesz belőle vénségére.

Sem önmagának, sem a Fidesznek, de senki másnak föl nem tűnik, hogy már készpénznek veszi a megválasztását, és az ellenzék is csak azon sóhajtozik, hogy alkalmatlan, holott, ha volna rá módja, azon is ügyködhetne, hogy ne legyen megválasztva. Az viszont, hogy ilyen eszébe sem jut, nem a tehetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy tudja, módja sem volna erre. És itt jutunk vissza oda, hogy Novák nem engedi lebontani a jogállamot, ám, ha komolyan venné a már elnyertnek hitt hivatalt, arról kellene ábrándoznia, hogy nekilát segíteni visszaépíteni azt, de ilyesmi eszébe sem jut, mert nem úgy van kalibrálva az agya. Őszintén, nem tudjuk, hogyan is működik ez a része, mert Orbánnál van a kulcsa.

Gyalázatos az a színjáték, aminek tanúi vagyunk, és ennek az előadásnak Novák a főszereplője, aki amellett, hogy alkalmatlan arra a méltóságra, amelynek fényében annak elnyerése nélkül máris fürdőzik, de éppen ezért méltatlan is rá. Illetve kies hazánkban az államfői pártfeladat már nagyon régóta nem rejt magában semmiféle méltóságot, nem hordozza és nem tartalmazza azt, csak egy kicsicsázott bábu Cipolla kezében és semmi több. Mindezek, amiket itt fölsoroltam, egyáltalán nem hordoznak újságot, nincs bennük a felfedezés és leleplezés ereje, hanem csupán egy újabb fejezet Magyarország züllésének történetében, amit eljövendő korokban elborzadva vizsgálnak majd tudós elmék, hogy mi történt ebben az országban. Viszont mi most élünk benne.

Erős bástya a mi hazánk

Tetszenek tudni ki az a Cem Özdemir? Ő a német szövetségi kormány mezőgazdasági minisztere, a deutsch Nagy István, aki ahelyett, hogy mindenféle német műtrágyagyárosokat fenyegetne, hazájabéli Bigéket, a fiatalokat arra inti, hogy „senkinek nem kell szétszívnia az agyát”. Mindemellett annak örvendezik, hogy „a német mezőgazdaság is termeszteni fogja ezt a haszonnövényt, és ezt nem tilthatja meg többé a Kereszténydemokrata Unió (CDU)”. – A kenderről beszél, a kannabiszról, amelynek fogyasztását az új német kormány engedélyzeni óhajtja az ottani fiataloknak, akik ettől minden bizonnyal el fognak kárhozni, mert ők nem ismerik a szabad pálinkafőzés boldogságát.

Németország Neria számára elveszik teljesen. Most, hogy ilyen libernyákok uralma alá került, aki fajtát amúgy a kedves vezető a hátán szokott cipelni a csatatéren, de most nincs ott, hogy fölkapja ezt az Özdemirt. Ez is, hogy Özdemir. Már a nevéből is kitetszik, hogy migráncs a miniszter, valami török turbános, és lám, itt is van az eredménye, nekilátott lerombolni a kereszténységet, elveszejti a német fiatalokat, az az ország már most maga a fertő, pedig alig is kerültek hatalomra ezek az újak. Nekik egyébként Varga igazságügyis, mint Orbán előre tolt helyőrsége már üzent, miszerint „Németország tartsa tiszteletben Magyarország szuverenitását”, mintha ez az Özdemir a magyar keresztény fiatalok szájába tuszkolná a dzsointot.

Nem erről van szó persze. Varga sem így gondolta, mert nem kellett gondolnia sehogyan sem, mivelhogy Németország az ég egy világon semmit nem akar kies hazánkra kényszeríteni, lévén az az Unió. Ő a kényszerítő, erőszakoló, nemzeti identitásunkba gyalogló bankár, aki azt szeretné, ha a pénze kell, akkor a kirakatot ne verje be a magyar pusztai horda, ámde beveri. Mint ahogyan Magyarország szuverenitását a németektől nem most kell óvni, hanem ezt a Fidesz által bálványozott Horthynak kellett volna megtenni annak idején, de esze ágában sem volt. Ez ugyan történelem, de máig ható folyományai vannak, szellemi táptalajt adnak fideszéknek, onnan bimbózik a mocskos lelkük nekik, a nem Bige-féle műtrágyától.

Ez az Özdemir egyébként – hogy visszatérjünk kiindulópontunkhoz – egészen normálisan, hogy úgy ne mondjuk, pragmatikusan viszonyul a kannabiszhoz, dzsointhoz, ugyanis kifejtette: „A legalizálás így erősíti a fiatalok és a fogyasztók védelmét, és tehermentesíti a rendőrségünket, amely a kemény drogok feketepiacára összpontosíthat”. Minden érzelemtől mentesen igaznak tűnik a német miniszter gondolatmenete, és nincs ezzel így a világban. Nem a vesztébe induló germánok ez elsők a legalizálással, de itt elbúcsúzunk a német minisztertől, mert témánk – bár olybá tűnhet – egyáltalán nem a fű és az ahhoz való viszony, hanem sokkal inkább az ontológia, és itt úszik be a képbe Svájc.

Az ország, ahol Ráhel hercegnő magániskolában tanult, ahová a Fidesz potentátjai gyakorta bankolni utaznak, a magyar krém kapcsolata tehát az alpesiekkel szoros. És arra kíváncsi az ember, aki kaján, hogy most meg mi lesz. Mert és ugyanis januártól Svájc maga Szodoma, keresztény ember oda az új évben be nem teszi a lábát, ott az anya nem nő, az apa nem férfi, ott vége lesz a világnak teljesen, a fiúknak nem lesz kukijuk és a lányoknak sem puncijuk. Őrület. És épp a szent karácsonykor voltak képesek bejelenteni, hogy januártól csak úgy minden svájci besétálhat egy hivatalba, és megváltoztathatja a nemét, a nevét, meg minden. Pláne tizenhat éves kortól, és hormonterápia, orvosi kezelés, egyebek nélkül, csak a hasára ütve.

Mi van itt, illetve mi történik ott, kérdezzük keresztényi lelkünkben megzavarodva, pedig csak annyi, hogy személyes szabadságként kezelik a nemi önrendelkezés kérdését. És plánesőt, ezek az alpesiek nem is az elsők, ugyanis Svájc ezzel Írországot, Belgiumot, Portugáliát és Norvégiát követi, illetve és ugyanakkor például Dániában, Görögországban, Franciaországban és Spanyolországban sem szükséges orvosi beavatkozás a nemváltoztatáshoz. Ebből is látszik, hogy a világ rajtunk kívül lévő és álló része megőrült, és a saját vesztébe rohan, míg mi viszont stabilan ücsörgünk a trágyahalmon, és hallgatjuk a Fidesz-KDNP hőbörgéseit meg visításait, amit viszont mi magunk mindezek után voltaképp göcögésben eltelve figyelünk.

Milyen rövid is volt ez a karácsony, és lám, mennyi minden történt ezalatt. A kedves vezető alig is igazította el a híveket, miszerint a bejgli zabálásának sorrendje a mákos, diós, aztán meg újra mákos, tehát boldogok voltunk itt a kerítésünk mögött, míg jól láthatóan a világ rajtunk kívül álló része megzavarodott, vagy épp kezd megjönni az esze. Gusztus, vagy filozófiai nézőpont kérdése az ítélet, illetve ugyanezen tényezők szerint dönthető el az, hogy mint Varga miniszter, csattogtatjuk a fogunkat a németekre, mert ott nekünk nem tetsző dolgok történnek, vagy pediglen megértjük, hogy igazság is többféle létezik. Annak belátására ugyan vajmi kevés az esély, hogy ne a mi igazunk tűnjék a legigazabbnak, de a pofánkat azért befoghatnánk.

Kampec dolores CXII. – Pihenni vágyás

Novemberben érkezett meg Béla a temetőbe diskurálni az ott lévőkkel a nélkülük lévő világ folyásáról, hogy milyen egy kiábrándító hely ez, és várta a tanácsokat. Szavakat, jobb-e odaát, vágyakozni el innen érdemes-e, de választ nem kapott, és éppen azért, mert remélt, ott is maradt, hátha, ha majd egyszer, de valamikor biztosan. Ült tehát a kripta szélén, eső áztatta, hó szállongott reá és cinkék fészkeltek a fejére, világos volt, hol meg sötét, nap sütött, homályló északi fény borongott, és ragyogtak a csillagok, a göncölök mint rácsok a hallgatag cella fölött. Így bolyongott az öntudatlan örökkévalóság Bélában bent és a világban odakint, pedig állni látszott az idő, ám ő ezalatt csak a mamára gondolt meg megállva csikorgó kosárral az ölében, és a szekér is haladt.

Elpislantak a mécsesek, aztán el a remények is, így ezek múltán, válasz nélkül maradván vélte Béla, hogy indulni kell akkor már innen el. Ilyképp fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, recsegve, ropogva, pattogva mocorgott, ki indulni erőtlen, és sóhajtozva kelt útra a falu felé, ami emlékeiben ott pipált a kék plakátok és a kukoricás közt a kanyar után, mint találka a háború végén hétfőn este a Kehelyben nem hatkor, hanem hétkor mégis inkább, hogy senki el ne késsen sehonnan, ha el lehet késni egyáltalán bárhonnan és bárkinek is. Így ment Béla azzal a reménnyel és a csontjaiban cseleit szövő őskori fáradtsággal a falu felé, mintha haza menne, azzal a bizalommal de bizonytalansággal is, hogy a harcok után ott mit talál, üszkös romokat vagy a semmit.

A kukoricás letarolva, néhány szál kókadozott akárha fonnyadt totemoszlop, őrizve a nyarakat de legfőképp az őszt, amikor és amiben kifelé jött, és akkor alig is haladt valamit, de már olyan messze volt a piros rakás falucska, mint az óperenciák, üveghegyek, királyfik, hercegek és sárkányok, akár a gyerekkor, mikor az ember pihenni vágyik, és eljutni a nyugalmas ágyig. Most sem akart mást már igazán a kék plakátokról lefolyó jelszavak mellett elhaladva, csak menni az út végére, ahol várja őt a nyugalom, ha még nem a végeges is, de annak előszobája, az időn való heverészés, pipáló kémények füstjén ringatózás, míg az este a halkan szállók föl nem tűnnek az ég peremén Jézuska fájával a hónuk alatt, beszorítva a szárnyaik alá.

De hol volt az az idő, és hol volt még az a tér, és hol a hangulat is meg a gyantaszag, ilyképp hol a gyerekkor. És innen tetszett ki igazán, ahogyan haladt a fagyos úton, hogy az időben megy visszafelé, ügyelve arra, hogy valahol azért megálljon, nehogy beleessen a jéghideg és végtelen űrbe, mielőtt megtalálná, amit keresett, holott maga sem tudta, mit is keres igazán. Elkezdett a hó szállongani, de mintha mindegy volna, meg is állt, és Béla nekilátott egész úton hazafelé gondolkozni, és azon, miként szólítsa a rég nem látottat. De aztán meg azon révedezett, kit nem látott ő régen, amikor egyfolytában mindenkit is, ha nem is odakint, hanem legalábbis idebent, és ekkor vette észre, hogy egyre könnyebb a járás, hogy suhanás a haladás.

Ahogyan délután négykor már ereszkedett le a csendes éj, úgy lettek és a falu határához közelítve váltak mind olajozottabbá a tagjai, és lett nagyobb minden körüle, hogy amit eddig felülről látott, az már alulról mutatkozik. És lenézve kantáros rövidnadrágban találta meg önmagát, fehér térdzokniban és lakkos félcipőcskében, keresztapu fogta már a kezét, hogy távol legyen míg otthon a csoda megszületik. De azt is látta, ha nem siet, a kocsmába nem ér el soha, ott fog gőgicsélni masnis pólyában az ajtajában mint a megváltó, és hull majd az arcára a hó, és belepi egészen. Sietni kezdett tehát, versenyt futott a visszafelé haladó idővel, és loholt már lélekszakadva, hogy el ne vesszen teljesen a meséskönyv lapjain, amit aztán kitépnek.

Úgy esett be a térre a Szentháromság szoborhoz, a kocsma világító ajtajához már, mint üldözött vad, aki az életéért fut, és Béla is ezt tette voltaképp, de nem a halál, hanem a mindenségben való feloldódás elől, ami azonban ugyanaz. Kantáros nadrágjában zörgetett be a fröccsök urához, aki nem látta, mert nem is láthatta barátja átváltozását, csak egy barázdás arcú férfit, aki arcának gödreiből moha és a csillagok szaga szivárgott, szeme könnyben úszott, amiről a kocsmáros azt hitte, a hidegtől történik, mert az ő ideje már egészen más volt. Így történhetett, hogy fröccsel kínálta a vándort, és nem nyugalmas ággyal, ahol ő megkérhette volna, nem menj el, mesélj, így nem tör rám hirtelen az éj, mert én vagyok a gyermek, aki csak pihenni vágyik.

Elnökasszony

Orbán tegnap bejelentette, hogy Novák Katalint jelöli államfőnek. Ezen a jobb érzésű emberek elszörnyedtek, a politimókusok pedig megmagyarázták, hogy egyetlenünk emiatt nem aljas, hanem a végtelenségig okos. Lehangolóak ezek a politimókusok, akik a pragmatizmus szemszögéből tudnak helyeselni mindennek, megállapítva most is, hogy az államfőjelölés a választási kampány része, és Novákkal az ellenzék vitorlájából Orbán most kifogta a szelet. Az lehet, hogy ennek az egésznek ilyen olvasata is van, de aki politimókus ilyen szemszögből értelmezi csak a gyalázatot, az nekem ne szakértsen.

Mert ezzel a szakértéssel hozzájárul ő is – akárha Orbán – a köztársasági elnöki pozíció, poszt és méltóság kiüresítéséhez, életünk olyan játszótérré alacsonyításához, ahol az elsődleges szempont a történések értelmezésében, hogy a felcsúti megőrizheti-e a nyomorult hatalmát, és ezen kívül morális, jogi, intellektuális, és végül, de nem utolsó sorban érzelmi szempontok szerepet nem játszanak. Pedig a politimókus is tudhatná, hogy nagyrészt, sőt, döntő mértékben ez utóbbi a mérvadó, mert a rajongás is érzelem és az utálat is, sőt, az is tudvalévő, hogy Novák Katalin a többségből ez utóbbit váltja ki.

Pucoljon bármilyen ügyesen is ablakot. A pragmatikának annyit mi is engedünk, hogy Novák végül is nem oszt és nem szoroz, az államfői szerepet és tisztséget a jelenleginél jobban lejáratni már nem lehet, az rég elveszítette a méltóságát. Előtte az egyik a bazsarózsákkal foglalkozott, a másik tárogatózott, a harmadik pedig pecázik. Novák majd ablakot fog pucolni seggtörlővel, és innen már mindegy az, Orbán ezzel, hogy nőt jelölt a posztra, a genderezését tompítja, és azzal is ügyes volt, hogy Novák nevéhez nem köthető látványos botrány. Ha ennyi elég egy ilyen hivatalhoz, nincs miről szólni.

A politimókus szerint tehát Novák a lehető legjobb jelölt, az ellenzék szerint a leginkább alkalmatlan. Az ellenzéknek igaza van. Novák nagyon sok minden miatt alkalmatlan, de ők leginkább azt hangoztatják, hogy pártkatona, és mi más lehetne, hiszen pár héttel ezelőtt még a Fidesz alelnöke volt, és lélekben nagy valószínűséggel az is maradt. Ezen a ponton pedig beúsznak a történetbe a magukat végtelenül függetlennek és objektívnek képzelő újságírók, akik ezt a minőségüket úgy óhajtják demonstrálni, hogy mindenkibe belerúgnak. Olvashattunk olyat, az ellenzék ne pofázzon, Göncz is SZDSZ-es volt.

Az lehet, de nem hordott SZDSZ-es malomkeréknyi fülbevalót, míg viszont Novák fideszeset igen, sőt, Árpi bácsi nem járkált Kis Jánost vagy Tölgyessy Pétert éltető sapkában, ellenben Novák orbánosban nagyon is. De ezek csak külsőségek, amit a magát függetlenek és rohadt objektívnek képzelő újságíró elfelejt, az Göncz Árpád elnöki hitvallása, ami ez: “Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó.”

Nagy valószínűséggel ilyet Nováktól nem fogunk hallani, és ilyet sem, amit Göncz beiktatási beszédében mondott: „Nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája – világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, szabad szót, a szabad hazában szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni.” – Novák jelölése ettől az egésztől messzebb nem is állhatna, s ha Orbánnak hatalmi szempontból jó, az az ő nyomora.

Nekünk mint népnek ez már teljesen mindegy, évtizede vagy régebb óta nincs köztársasági elnöke az országnak, igaz, már köztársaság sincs. Hogy Novák nő, és nem botrányos alak, attól még amiatt is alkalmatlan, mert mindezideig, bár miniszter, mégis csak egy celeb. Nincs saját minisztériuma, így nem kellett komoly apparátust működtetnie, az elképzeléseiért, embereiért kiállnia, esetleges hibáikért felelősséget vállalnia. A családpolitikai döntések nem az ő szintjén születtek, Novák Katalin csak az arcát adta hozzájuk. Facebook-miniszter, aztán lesz majd Facebook-elnök.

Viszont ott tartunk országunk romlásában, hogy nagy valószínűséggel mindez már érdektelen. Voltaképp egészen addig, míg meg nem történik a második rendszerváltás, már olyan mindegy minden. Hiszen mindent elloptak, mindent lerántottak a porba, mindenki elhülyítettek. Ilyképp, ha egy felfújható szexbabát ültetnének az elnöki székbe, az is mindegy lenne, és annyit is érne mint eddig Áder és ezek szerint utána meg Novák. És legyen bármilyen fura, ezek nem a kiábrándulás, hanem a józanság szavai. Ilyen állapotban van a hazánk: hogy egy Novák Katalin lesz az államfő – delikát.

Ne piszkáljad az adatot

Most képzeljük el, hogy szenteste, midőn Kovács kartárs otthonában pátoszokkal telten két pofára tömi a hallevest/töltött káposztát bejglivel kis családja körében, eltelve szeretettel, szól a mennyből az angyal, a csillagszórók fényes csillagokat szórnak, akkor megcsörren az ő telefonja, hogy mindezt a keresztényi boldogságot hagyja oda. Iramodjon a hivatalba be, mert a Hadházy már megint nem bír magával, és adatokat kért ki, hogy még ilyenkor is folytathassa lázító és felforgató tevékenységét, hazánk és a Fidesz, a kedves vezető és minden alattvalója indokolatlan mocskolását teljes erővel.

És Kovács kartárs könnyes szemmel búcsúzik az ő szeretteitől, az ünnepi asztaltól, legyintve mond le az éjféli miséről, majd befárad a hivatalba adatokat szolgáltatni. Megyporoszkál a kihalt utcán bánattal telve, hogy a világító ablakok mögött mindenki boldog, dicséri az urat és Orbán Viktort, csak ő az, akinek dolgoznia kell, mert a Hadházynak állandóan adatokra van szüksége. Ennek a karácsony sem szent, csak a lázítás mindig és permanensen. Ugyehogy nehezen képzelhető ilyesmi, ami csak a mesében van, valamint Péterfalvi adatvédelmi biztos kopaszon csillogó fejében.

Mert ő volt az, aki felhívással fordult mind az összes magyar adathalászokhoz, miszerint „ezúton szeretném az adatigénylőket megkérni, hogy az ünnepek alatt vegyék figyelembe azt, hogy sok állami, önkormányzati szervnél igazgatási szünetet rendeltek el, illetve a munkatársak szabadságuk alatt otthonukban pihennek, családjuk körében ünnepelnek”. Tegye fel a kezét közülünk az, aki érti az adatvédő szándékait és mondandójának értelmét, mert én ehhez kevésnek érzem a képességeimet, és ilyen Kovács kartársos víziók jelennek meg bennem, midőn Péterfalvi szózatát értelmezem.

Egyáltalán, nehezen hüvelyezhető ki, mire is gondolt a költő, mert még hozzá fűzte, hogy a közérdekű adatokat nagyon szigorú határidőkön belül kell kiadni, a veszélyhelyzet alatt a szokásos 15+15 helyett 90 nap alatt kell válaszolni egy adatigénylésre. Ha most nekilátunk számolni göcsörtös ujjainkon vagy a golyótologatós számoló készségünkön, akkor azt kapjuk eredményül, hogy az adatokat őrző és azokat kiszolgáltató munkatársak/kartársak rohadt hosszan fognak karácsonyozni, a fentiekből fakadóan majd három hónapon át, de akkor meg már itt is a húsvét.

Akkor meg annak a szentsége jön el. Péterfalvi egyébként már hónapok óta karácsonyozhat, azóta nem megy semmire a Pegasus-üggyel, most meg már ne is várjunk semmit, mert sül a bejgli és fődögél a halászlé, meg egyébként is, a francokat akar mindenki állandóan azokkal az adatokkal. Innen nézvést olybá tűnik, hogy az adatvédelmi biztos nevéből fakadóan veszi halálosan komolyan a hivatalát, és mindent megtesz, hogy az ilyen Hadházy-félék véletlenül se jussanak hozzá semmilyen adathoz, egyáltalán, nyugodjon le mindenki a francba, mert karácsony van, volt, vagy lesz.

Örök karácsonyok vannak, ahogyan Orbán is boldogot kíván akkor is, amikor az oda nem illik. Permanens a pátosz, egyébként is szent szánkók, kereszténység, üldözés, Jézus és Semjén. Nem tudjuk, Péterfalvi tanult-e valamit Nyunyó nénitől, és ez erre az ő jobb szövege, illetve teljesen tanácstalanul kérdezzük, mi van, mi a jó isten van, de nem felelhet senki rá a távol, adventbe ájult Neriából. Ne piszkáljad az adatot és annak őrizőit, ne érdeklődj és ne csinálj egyáltalán semmit se, hogy a rendszer működése zavarokat ne szenvedjen, mindenki lophasson kedvére, és leginkább csöndben.

Ám ilyenkor, mert nem vagyunk egészen újszülöttek, eszünkbe ötlik, ha jól emlékszünk 2008 hasonló időszakára, a pátosztól csöpögő adventre, mikor is a Fidesz úgy nagyjából vagy éppen pontosan ezerháromszáz kérdésből álló csomagot zúdított az akkoriakra várva a választ tizenöt napon belül, és senki nem akadt, aki a bejglire vagy a kisjézus születésére hivatkozva emiatt felszólamlott volna. Igaz, akkor sem, amikor Orbán kordont bontott, és akkor sem, amikor Európában tutult, hogy a magyar kormánynak ne adjanak pénzt. Az idők is változnak és az erkölcsök is ezek szerint.

És még innen nézvést is értelmezhetetlen Péterfalvi szózata, hacsak nem érezte múlhatatlan szükségét egy kis valagnyalásnak, de akkor meg mi kérjük meg arra szépen, várja vagy várná meg vele az ünnepek múltát, mert nekünk meg az ünnepi vacsora közben rossz azt hallani, hogy csattog a ő nyelve. Mindezen túl, mert ez amúgy kivédhetetlenül mindennapos élmény, azt azért ezen a ponton megkérdeznénk, Péterfalvi mint adatvédelmi biztos mivégre van ezen a földön azon túl, hogy hivatalát megtagadva a rezsimet szolgálja, és ezért jó pénzt tegyen zsebre. Más értelme nem látszik a manusnak.

Teli pofával

A gyerekek megtudhatták a héten, Orbán Viktor azt szereti a karácsonyban, hogy együtt énekelhet a szeretteivel. Ebből a mondatból feldereng talán, hogy advent jegyében folytatódott a kis magyar politikai pedofília. Nekem viszont, mivel már nem járok oviba, Orbán és az éneklés kapcsán a legutóbbi elcsalt választás utáni danászás jutott eszembe, amikor a kedves vezető jól láthatóan félrészegen óbégatott a színpadon Semjénnel. Akkor tehát érezték a karácsonyt ők, vagy csak annyit mondtak, szüret, folytatjuk. Mármint a lopást, az örömök tehát indokoltak voltak, viszont ezek szerint Semjén is a szerettek közé tartozik, akivel énekelni oly jó.

Formában volt, úgymond hozta magát a kedves vezető a vizsgált időszakban, s ha bennem – vagy a nyájas olvasóban – fölvetülne a kétség, minek annyit foglalkozni vele, és főként egyfolytában, arra a mentség annyi, hogy hát ő üli meg az életünket. Az erkélyéről szórja a rendeleteit, amelyekkel képesen beszélve seggével telepszik mireánk és szorítja ki a szusszal teli életet. És bár azt hisszük, ismerjük sorsunk megrontóját – aki másokban rezgő élvezeteket vált ki valami misztikus ok miatt –, rá kell jönnünk, mégsem egészen. Mint valami rohadt hagyma, úgy válnak le róla a héjak, a Merkel kezére rábukó taplótól egészen addig, hogy kolbásztól teli pofával kommunikál.

Mert ilyen is volt, és ez az, ami megihletett, nem a kis szarosoknak előadott hülyeségei, miszerint ő összetöri a csúcsdíszeket, és nem tudja kibogozni a karácsonyi égősort, ami információktól olyan emberinek akar tűnni, olyan egynek közülünk. Mert ugyanis, midőn hazatért a brüsszeli rezsiharcból, ahová mindenkit kardélre hányni utazott, de dolgavégezetlen jött vissza, és ráadásul mélységes kussban, valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból kutyatápot szállított kutyamenhelyre. Hogy ez a stábnak hogyan jött ki, az nem tudható, de legalább a műsor megfelelő volt, midőn kolbásszal teli pofával örült annak, hogy még él. De ennek is sora van.

Hogy ki kire gondol karácsonyi jótéteményként, nem mindegy, akinek a kampánystábja választja ki, annak igen. Hősünk – vagy antihősünk – cocalátogatóban már volt (hello, röfi), óvodában rengetegszer, Feri bátyámmal is iddogálva örült a novemberi nyolcvannak. És egyáltalán, kies hazánknak nem igazán van olyan szeglete, ahol már ne fotózkodott volna, a kutyamenhely, az eddig kimaradt. Mi a cukiság, tépelődött a kampánystáb, és a gyerekeket Jézuska vs Mikulás vagy lepukkant nagybácsi képében mint láttuk a karácsonyi ének iránti rajongásával a hétre már kipipálta, adódott a kérdés, hogy akkor mi legyen. Legyenek kutyák, döntötték el, és lettek.

Az előkészületek – rajongó kutyamenhelyes felderítése, a terep TEK általi megpucolása és megfelelő bekamerázás, bevilágítás után – jöhetett a spontán jelenet, amikor a kedves vezető enkezével kutyatápot pakol és ad át. De, hogy közülünk valóságát még négyzetre emelje, a kamerák előtt kellett a kutyamenhelyessel közösen főtt kolbászt zabálni, hogy majdnem beterítette a kamerát a sprickoló, paprikás zsír, akárha disznóölésen volnánk a hajnali pálinkák után. Ez viszont csak maga a megrendezett műbukolika, ami megtelt élettel egy telefonhívással, de nagyon.

A rajongó kutyamenhelyes videóhívással hívta föl a cimboráját, hogy na kivel eszek, na, kivel? – És odavonta egyetlenünk bamba képét a kamera elé diskurálni. A vonal túlvégén a másik rajongó megkérdezte, hogyan van a félisten, és itt jött elő az avasszagú, tyúkszaros udvar sorsunk megrontójából, amikor a kalbászt le sem nyelve, teli pofával közölte, hogy még él, ami az ő szakmájában nagy dolog. Delikát, nem tudtam, hogy lenne szakmája, bár jobb helyeken a tolvajlás is az, sőt, a görögöknél Hermész képében még istenük is volt. Viszont ez a mi keresztényi országunkban nem játszik, mert Semjén még meghasonlik, hogy az Olümposzról üldözik őtet.

De nem is erről volna szó, és még csak arról sem igazán, hogy egyetlenünk miért tartja eredménynek életben levését. Hogy a kevlár ennyire hasznos, vagy a kardiológusa dolgozik jól, hogy a rárakódott zsírtól még nem robbant fel a szíve, nos, ez is másodlagos. Hanem a stílus, hogy épp csak a svájcisapka nem hiányzott a főhősről. Nem mintha ezen ruhadarab viselőit lenéznénk, de ők nem miniszterelnökök. Viszont látszott, hogy ez a teli pofás csámcsogás és szájunkban kalbászos zsizsikes beszéd Orbán igazi énje, ez van a hagyma mélyin, és még ez is elnézhető, ezt tanulta, ez ilyen. De, hogy ezen az egészen mi a rajongás kiváltó oka, az delikát, és jámbor népünk aggasztó minőségét mutatja.

Vétóország

Szijjártó Péter kijózanodott Brüsszelben állítása szerint („kijózanító vita volt” – mint beszámolt róla nekünk), mégis inkább tűnik olybá, mintha permanensen delirálna, szittyós volna, vagy ahogyan a környékünkön emlegetik, máttós a lelkem. De, hogy nincs magánál, az bizonyos. Az Unió bővítéséről szólt a „kijózanító” vita, és, mint mindannyiunk Petije beszámolt róla nagy duzzogva, „az észak- és nyugat-európai országok továbbra sem akarják az EU-bővítést”. Szijjártó valami különös oknál fogva balkáni országok – Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia – Unióba vétele miatt aggódik annyira, és ebből két dolog adódik kérdésként.

Egyrészt az: miért, másrészt pedig ez ellenérdekelt oldal nyűgei, hogy ugyanis az Unió miért ódzkodik ezen országok kebelbe fogadásától. Mielőtt ezekre megadnánk a rövid és velős választ, Szijjártóról és a Fideszről annyit ismét jellemzésként, hogy miután nem foglalkoztak érdemben az Európa Tanácsban ezen országok felvételével, külügyminiszterünk nekilátott toporzékolni és hisztizni, ha nem lesz úgy, ahogyan ő, illetve a főnöke elképzelte, vétózni fog. Mindegy mit, mindegy mikor, jön a vétó. Ott tartunk lassan, hogy nagyítóval kell keresni olyan ügyet, amit a NER élve, vagy inkább visszaélve ezzel a jogosítványával, ne vétózott volna meg.

Tüske vagyunk a köröm alatt, púp a háton, elefánt a porcelánosban, de semmiképp a klubba valók, akik ugyan bebocsátást nyertek, de azóta állunk a zongora tetején, és a húrok közé pisálunk. Ha volna kollektív lelke az Uniónak, mint ahogyan nincsen, gyászévvé nyilvánítaná 2004-et, amikor tűzijátékok közepette beengedett minket, de már történelmileg egy pillanatnak sem számító idő alatt annak a peremén tántorgunk, hogy a Teleki Pál levelében fogalmazott nemzet legyünk. Megjegyezve, hogy miután ezeket Horthy elé tárta, főbe lőtte magát. Ez olyan katonai vagy nemesi becsület szülte cselekedet, mint amelyet amúgy a Fidesz lelkében annyira irigyel.

De vegyünk ki pár szivárványt a gróf búcsúsoraiból, miszerint „szószegők lettünk…a gazemberek oldalára álltunk…hullarablók leszünk…a legpocsékabb nemzet”. – Erősen tartunk efelé. És most, hogy meghatároztuk néplelkünket és helyünket a nemzetek palettáján, itt az idő, hogy a két kérdéssel foglalkozzunk, miszerint ad egy, miért oly elemi érdeke a Fidesznek az emlegetett országok Unióba vétele, és válaszunk erre egészen egyszerű. Orbánnak nagyon jól jönne, ha minél több olyan ország kerülne be az EU-ba akik nem nagyon akarnak mást csak pénzt, de ha értékrendről van szó, akkor köszönik. Röviden: hasonlóak Magyarországhoz.

Sem a demokrácia nem kell nekik, sem a korrupció felszámolásában nem érdekeltek, a Fidesznek szüksége van a hasonlókra, kellenek az erősebb zsarolási potenciál miatt. Az, hogy mit okoz, mit rombolnak, mit tesznek tönkre, az ezeknek kicsit sem számít. Sem az EU-ban, sem Magyarországon. Hogy ez így van, illetve így lehet, gondoljunk bele a Fidesz balkáni fellazító politikájába, hogy igyekszik exportálni a NER-t nem kevés pénzért és nem kevés aljassággal. Amikor Varga Judit arról álmodozik, hogy az egész Uniót a maga képére formálja, akkor erről beszél, mert más partnerük már nem igazán akad. Kezdenek elveszni az álmok.

Mármint Orbánéi, amelyben Európa ormaira képzelte magát, s ha ez nem megy, akkor inkább szétver mindent. Voltaképp a vétók erről szólnak, a totális kompromisszum-képtelenségről, s ami ebből fakad, ha nem az van, amit ő akar, akkor dögöljön meg minden és mindenki. És itt érkezünk el oda – és voltaképp már meg is adtuk a választ –, hogy ugyanis az Unió miért nem futrohan az Orbán által istápolt országokat fölvenni. Ezért. Nagy valószínűséggel az EU úgy véli, még egy korrupt tűzfészekre szüksége nincsen, elég ez, ami Magyarország, illetve még a haverja, a lengyelek. És amikor emiatt Szijjártó vétóval fenyeget, voltaképp ő maga a igazi érv a bővítés ellen.

Minden egyes vétó, ami dacból és dühből, illetve az Unió szétverésének szándékából születik új és még újabb szégyenfolt a képünkön, Szijjártó (a Fidesz, Orbán és a többi) téged járat le, de ami érdekesebb, a te életedet zabálja fel. Mert ha ugyan rendelkezel is az élethez szükséges nagyvonalúsággal, miszerint ki nem szarja le, mit gondolnak róla, az már viszont baj, ha emiatt kézzel fogható hátrányt szenvedsz. Pedig már itt tartunk, mégpedig ott, hogy mivel az Unió a bájos korrupciók miatt nem utalja a helyreállítási pénzt, kormányunk leállíttatott egy csomó kifizetést népének és cégeinek. Rossz – vagy épp felhőtlen öröm – belegondolni abba, mi lesz itt, ha a pénzcsap végleg elzárul. De azért próbáljuk meg.