Kategória: Egyéb

„A jogállamiság lebontásához én soha nem fogok hozzájárulni.” – Örvendeztetett meg minket Novák Katalin, aki máris úgy viselkedik, mintha köztársasági elnök volna, holott nem az. Ez egy csudálatos mondat, amit ajéndékul kaptunk őnagyságától, és lehet, hogy Varga Judittal közösen főzték ki azon merengve, mik is a lebontani nem engedett fogalom ismérvei, amelyek Novák barátnője szerint nincsenek is. Így tehát a lehető legteljesebb tisztelettel kérdezzük meg, hogy akkor most mi van. Elmondom kiindulásképp: az van, hogy már nincs mit lebontani, a jogállam Magyarországgal egy lapon nem emlegethető, az Unió éppen ezért morcoskodik, amit Varga boszorkányüldözésnek nevez.

Novák Katalin tehát belavírozta magát egy légüres térbe, ahonnan eregeti a dögszagú szóvirágait (le fogom védetni a képet, by: rezeda). Erről voltaképp több szót nem érdemes, mert, ha például csak arra gondolunk, ahogyan ma Novák viselkedik, már maga az bizonyság arra, hogy ahol élünk, az a világnak nem az a demokratikus, jogállami szelete, amit aztán majd tankönyvben tanítanak mindenféle egyrészt-másrészt politológusoknak, hogy miként lehet kenegetni a fekáliát. Onnan kellene elindulni, hogy mi is most épp Novák Katalin jogi és társadalmi státusza. Egy mezei Fidesz tag ő, már nem is alelnök, nem is miniszter, tehát egy ablakpucoló influenszer, egy másod-harmadvonalbéli celeb. Maximum.

Viszont, mióta a kedves vezető kijelölte őt a pártfeladatra, Novák Katalin azóta éli úgy az életét, mintha már az övé volna a magas hivatal, és ez a momentum az, amelyik szemet szúr az embernek, gyomron vágja az ebből fakadó ráismerés, hogy hol is él. Hát, a NER-ben, ami ilyen, hogy a vezér kimondja a dolgokat, és azok úgy vannak vagy lesznek, illetve legalábbis az alattvalók olybá veszik, mintha az idol által eldöntöttek másképpen nem is lehetnének. És tényleg nem lehetnek. Nos, ezért nem kell majdan védenie a jogállamot Novák Katalinnak, holott védné a rossebeket. Valószínűleg járja a töltőtollboltokat, és gyakorolja az aláírást, hogy pofás legyen. Holott, ha nem a NER-ben élnénk, semmi bizonyság nem lenne arra, hogy ő államfő lesz.

Az államfőt egy államban, amely nem diktatórikus, nem a pártvezető jelöli ki a leghűségesebb szolgái közül, és továbbá, ha a kijelölés meg is történik, még az is megeshet egy nem diktatórikus államban, hogy a jelöltet az arra hivatottak nem választják meg, mert netán kifogásaik akadnak. Ehhez képest minálunk, midőn Novák megtudta a kijelölését, egy rövid ájulás után azonmód lemondott minden eddigi dolgáról, mondván, készülődik az új hivatására, amit alapesetben nem is biztos hogy betölthetne, elnyerne, míg benne ilyen dilemmák nincsenek is. Mondom, járja a töltőtollboltokat reggeltől estig. Nem is gondol arra, hogy jelölésével akár lukra is futhat, aztán munkanélküli földönfutó lesz belőle vénségére.

Sem önmagának, sem a Fidesznek, de senki másnak föl nem tűnik, hogy már készpénznek veszi a megválasztását, és az ellenzék is csak azon sóhajtozik, hogy alkalmatlan, holott, ha volna rá módja, azon is ügyködhetne, hogy ne legyen megválasztva. Az viszont, hogy ilyen eszébe sem jut, nem a tehetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy tudja, módja sem volna erre. És itt jutunk vissza oda, hogy Novák nem engedi lebontani a jogállamot, ám, ha komolyan venné a már elnyertnek hitt hivatalt, arról kellene ábrándoznia, hogy nekilát segíteni visszaépíteni azt, de ilyesmi eszébe sem jut, mert nem úgy van kalibrálva az agya. Őszintén, nem tudjuk, hogyan is működik ez a része, mert Orbánnál van a kulcsa.

Gyalázatos az a színjáték, aminek tanúi vagyunk, és ennek az előadásnak Novák a főszereplője, aki amellett, hogy alkalmatlan arra a méltóságra, amelynek fényében annak elnyerése nélkül máris fürdőzik, de éppen ezért méltatlan is rá. Illetve kies hazánkban az államfői pártfeladat már nagyon régóta nem rejt magában semmiféle méltóságot, nem hordozza és nem tartalmazza azt, csak egy kicsicsázott bábu Cipolla kezében és semmi több. Mindezek, amiket itt fölsoroltam, egyáltalán nem hordoznak újságot, nincs bennük a felfedezés és leleplezés ereje, hanem csupán egy újabb fejezet Magyarország züllésének történetében, amit eljövendő korokban elborzadva vizsgálnak majd tudós elmék, hogy mi történt ebben az országban. Viszont mi most élünk benne.

Tetszenek tudni ki az a Cem Özdemir? Ő a német szövetségi kormány mezőgazdasági minisztere, a deutsch Nagy István, aki ahelyett, hogy mindenféle német műtrágyagyárosokat fenyegetne, hazájabéli Bigéket, a fiatalokat arra inti, hogy „senkinek nem kell szétszívnia az agyát”. Mindemellett annak örvendezik, hogy „a német mezőgazdaság is termeszteni fogja ezt a haszonnövényt, és ezt nem tilthatja meg többé a Kereszténydemokrata Unió (CDU)”. – A kenderről beszél, a kannabiszról, amelynek fogyasztását az új német kormány engedélyzeni óhajtja az ottani fiataloknak, akik ettől minden bizonnyal el fognak kárhozni, mert ők nem ismerik a szabad pálinkafőzés boldogságát.

Németország Neria számára elveszik teljesen. Most, hogy ilyen libernyákok uralma alá került, aki fajtát amúgy a kedves vezető a hátán szokott cipelni a csatatéren, de most nincs ott, hogy fölkapja ezt az Özdemirt. Ez is, hogy Özdemir. Már a nevéből is kitetszik, hogy migráncs a miniszter, valami török turbános, és lám, itt is van az eredménye, nekilátott lerombolni a kereszténységet, elveszejti a német fiatalokat, az az ország már most maga a fertő, pedig alig is kerültek hatalomra ezek az újak. Nekik egyébként Varga igazságügyis, mint Orbán előre tolt helyőrsége már üzent, miszerint „Németország tartsa tiszteletben Magyarország szuverenitását”, mintha ez az Özdemir a magyar keresztény fiatalok szájába tuszkolná a dzsointot.

Nem erről van szó persze. Varga sem így gondolta, mert nem kellett gondolnia sehogyan sem, mivelhogy Németország az ég egy világon semmit nem akar kies hazánkra kényszeríteni, lévén az az Unió. Ő a kényszerítő, erőszakoló, nemzeti identitásunkba gyalogló bankár, aki azt szeretné, ha a pénze kell, akkor a kirakatot ne verje be a magyar pusztai horda, ámde beveri. Mint ahogyan Magyarország szuverenitását a németektől nem most kell óvni, hanem ezt a Fidesz által bálványozott Horthynak kellett volna megtenni annak idején, de esze ágában sem volt. Ez ugyan történelem, de máig ható folyományai vannak, szellemi táptalajt adnak fideszéknek, onnan bimbózik a mocskos lelkük nekik, a nem Bige-féle műtrágyától.

Ez az Özdemir egyébként – hogy visszatérjünk kiindulópontunkhoz – egészen normálisan, hogy úgy ne mondjuk, pragmatikusan viszonyul a kannabiszhoz, dzsointhoz, ugyanis kifejtette: „A legalizálás így erősíti a fiatalok és a fogyasztók védelmét, és tehermentesíti a rendőrségünket, amely a kemény drogok feketepiacára összpontosíthat”. Minden érzelemtől mentesen igaznak tűnik a német miniszter gondolatmenete, és nincs ezzel így a világban. Nem a vesztébe induló germánok ez elsők a legalizálással, de itt elbúcsúzunk a német minisztertől, mert témánk – bár olybá tűnhet – egyáltalán nem a fű és az ahhoz való viszony, hanem sokkal inkább az ontológia, és itt úszik be a képbe Svájc.

Az ország, ahol Ráhel hercegnő magániskolában tanult, ahová a Fidesz potentátjai gyakorta bankolni utaznak, a magyar krém kapcsolata tehát az alpesiekkel szoros. És arra kíváncsi az ember, aki kaján, hogy most meg mi lesz. Mert és ugyanis januártól Svájc maga Szodoma, keresztény ember oda az új évben be nem teszi a lábát, ott az anya nem nő, az apa nem férfi, ott vége lesz a világnak teljesen, a fiúknak nem lesz kukijuk és a lányoknak sem puncijuk. Őrület. És épp a szent karácsonykor voltak képesek bejelenteni, hogy januártól csak úgy minden svájci besétálhat egy hivatalba, és megváltoztathatja a nemét, a nevét, meg minden. Pláne tizenhat éves kortól, és hormonterápia, orvosi kezelés, egyebek nélkül, csak a hasára ütve.

Mi van itt, illetve mi történik ott, kérdezzük keresztényi lelkünkben megzavarodva, pedig csak annyi, hogy személyes szabadságként kezelik a nemi önrendelkezés kérdését. És plánesőt, ezek az alpesiek nem is az elsők, ugyanis Svájc ezzel Írországot, Belgiumot, Portugáliát és Norvégiát követi, illetve és ugyanakkor például Dániában, Görögországban, Franciaországban és Spanyolországban sem szükséges orvosi beavatkozás a nemváltoztatáshoz. Ebből is látszik, hogy a világ rajtunk kívül lévő és álló része megőrült, és a saját vesztébe rohan, míg mi viszont stabilan ücsörgünk a trágyahalmon, és hallgatjuk a Fidesz-KDNP hőbörgéseit meg visításait, amit viszont mi magunk mindezek után voltaképp göcögésben eltelve figyelünk.

Milyen rövid is volt ez a karácsony, és lám, mennyi minden történt ezalatt. A kedves vezető alig is igazította el a híveket, miszerint a bejgli zabálásának sorrendje a mákos, diós, aztán meg újra mákos, tehát boldogok voltunk itt a kerítésünk mögött, míg jól láthatóan a világ rajtunk kívül álló része megzavarodott, vagy épp kezd megjönni az esze. Gusztus, vagy filozófiai nézőpont kérdése az ítélet, illetve ugyanezen tényezők szerint dönthető el az, hogy mint Varga miniszter, csattogtatjuk a fogunkat a németekre, mert ott nekünk nem tetsző dolgok történnek, vagy pediglen megértjük, hogy igazság is többféle létezik. Annak belátására ugyan vajmi kevés az esély, hogy ne a mi igazunk tűnjék a legigazabbnak, de a pofánkat azért befoghatnánk.

Novemberben érkezett meg Béla a temetőbe diskurálni az ott lévőkkel a nélkülük lévő világ folyásáról, hogy milyen egy kiábrándító hely ez, és várta a tanácsokat. Szavakat, jobb-e odaát, vágyakozni el innen érdemes-e, de választ nem kapott, és éppen azért, mert remélt, ott is maradt, hátha, ha majd egyszer, de valamikor biztosan. Ült tehát a kripta szélén, eső áztatta, hó szállongott reá és cinkék fészkeltek a fejére, világos volt, hol meg sötét, nap sütött, homályló északi fény borongott, és ragyogtak a csillagok, a göncölök mint rácsok a hallgatag cella fölött. Így bolyongott az öntudatlan örökkévalóság Bélában bent és a világban odakint, pedig állni látszott az idő, ám ő ezalatt csak a mamára gondolt meg megállva csikorgó kosárral az ölében, és a szekér is haladt.

Elpislantak a mécsesek, aztán el a remények is, így ezek múltán, válasz nélkül maradván vélte Béla, hogy indulni kell akkor már innen el. Ilyképp fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, recsegve, ropogva, pattogva mocorgott, ki indulni erőtlen, és sóhajtozva kelt útra a falu felé, ami emlékeiben ott pipált a kék plakátok és a kukoricás közt a kanyar után, mint találka a háború végén hétfőn este a Kehelyben nem hatkor, hanem hétkor mégis inkább, hogy senki el ne késsen sehonnan, ha el lehet késni egyáltalán bárhonnan és bárkinek is. Így ment Béla azzal a reménnyel és a csontjaiban cseleit szövő őskori fáradtsággal a falu felé, mintha haza menne, azzal a bizalommal de bizonytalansággal is, hogy a harcok után ott mit talál, üszkös romokat vagy a semmit.

A kukoricás letarolva, néhány szál kókadozott akárha fonnyadt totemoszlop, őrizve a nyarakat de legfőképp az őszt, amikor és amiben kifelé jött, és akkor alig is haladt valamit, de már olyan messze volt a piros rakás falucska, mint az óperenciák, üveghegyek, királyfik, hercegek és sárkányok, akár a gyerekkor, mikor az ember pihenni vágyik, és eljutni a nyugalmas ágyig. Most sem akart mást már igazán a kék plakátokról lefolyó jelszavak mellett elhaladva, csak menni az út végére, ahol várja őt a nyugalom, ha még nem a végeges is, de annak előszobája, az időn való heverészés, pipáló kémények füstjén ringatózás, míg az este a halkan szállók föl nem tűnnek az ég peremén Jézuska fájával a hónuk alatt, beszorítva a szárnyaik alá.

De hol volt az az idő, és hol volt még az a tér, és hol a hangulat is meg a gyantaszag, ilyképp hol a gyerekkor. És innen tetszett ki igazán, ahogyan haladt a fagyos úton, hogy az időben megy visszafelé, ügyelve arra, hogy valahol azért megálljon, nehogy beleessen a jéghideg és végtelen űrbe, mielőtt megtalálná, amit keresett, holott maga sem tudta, mit is keres igazán. Elkezdett a hó szállongani, de mintha mindegy volna, meg is állt, és Béla nekilátott egész úton hazafelé gondolkozni, és azon, miként szólítsa a rég nem látottat. De aztán meg azon révedezett, kit nem látott ő régen, amikor egyfolytában mindenkit is, ha nem is odakint, hanem legalábbis idebent, és ekkor vette észre, hogy egyre könnyebb a járás, hogy suhanás a haladás.

Ahogyan délután négykor már ereszkedett le a csendes éj, úgy lettek és a falu határához közelítve váltak mind olajozottabbá a tagjai, és lett nagyobb minden körüle, hogy amit eddig felülről látott, az már alulról mutatkozik. És lenézve kantáros rövidnadrágban találta meg önmagát, fehér térdzokniban és lakkos félcipőcskében, keresztapu fogta már a kezét, hogy távol legyen míg otthon a csoda megszületik. De azt is látta, ha nem siet, a kocsmába nem ér el soha, ott fog gőgicsélni masnis pólyában az ajtajában mint a megváltó, és hull majd az arcára a hó, és belepi egészen. Sietni kezdett tehát, versenyt futott a visszafelé haladó idővel, és loholt már lélekszakadva, hogy el ne vesszen teljesen a meséskönyv lapjain, amit aztán kitépnek.

Úgy esett be a térre a Szentháromság szoborhoz, a kocsma világító ajtajához már, mint üldözött vad, aki az életéért fut, és Béla is ezt tette voltaképp, de nem a halál, hanem a mindenségben való feloldódás elől, ami azonban ugyanaz. Kantáros nadrágjában zörgetett be a fröccsök urához, aki nem látta, mert nem is láthatta barátja átváltozását, csak egy barázdás arcú férfit, aki arcának gödreiből moha és a csillagok szaga szivárgott, szeme könnyben úszott, amiről a kocsmáros azt hitte, a hidegtől történik, mert az ő ideje már egészen más volt. Így történhetett, hogy fröccsel kínálta a vándort, és nem nyugalmas ággyal, ahol ő megkérhette volna, nem menj el, mesélj, így nem tör rám hirtelen az éj, mert én vagyok a gyermek, aki csak pihenni vágyik.

Orbán tegnap bejelentette, hogy Novák Katalint jelöli államfőnek. Ezen a jobb érzésű emberek elszörnyedtek, a politimókusok pedig megmagyarázták, hogy egyetlenünk emiatt nem aljas, hanem a végtelenségig okos. Lehangolóak ezek a politimókusok, akik a pragmatizmus szemszögéből tudnak helyeselni mindennek, megállapítva most is, hogy az államfőjelölés a választási kampány része, és Novákkal az ellenzék vitorlájából Orbán most kifogta a szelet. Az lehet, hogy ennek az egésznek ilyen olvasata is van, de aki politimókus ilyen szemszögből értelmezi csak a gyalázatot, az nekem ne szakértsen.

Mert ezzel a szakértéssel hozzájárul ő is – akárha Orbán – a köztársasági elnöki pozíció, poszt és méltóság kiüresítéséhez, életünk olyan játszótérré alacsonyításához, ahol az elsődleges szempont a történések értelmezésében, hogy a felcsúti megőrizheti-e a nyomorult hatalmát, és ezen kívül morális, jogi, intellektuális, és végül, de nem utolsó sorban érzelmi szempontok szerepet nem játszanak. Pedig a politimókus is tudhatná, hogy nagyrészt, sőt, döntő mértékben ez utóbbi a mérvadó, mert a rajongás is érzelem és az utálat is, sőt, az is tudvalévő, hogy Novák Katalin a többségből ez utóbbit váltja ki.

Pucoljon bármilyen ügyesen is ablakot. A pragmatikának annyit mi is engedünk, hogy Novák végül is nem oszt és nem szoroz, az államfői szerepet és tisztséget a jelenleginél jobban lejáratni már nem lehet, az rég elveszítette a méltóságát. Előtte az egyik a bazsarózsákkal foglalkozott, a másik tárogatózott, a harmadik pedig pecázik. Novák majd ablakot fog pucolni seggtörlővel, és innen már mindegy az, Orbán ezzel, hogy nőt jelölt a posztra, a genderezését tompítja, és azzal is ügyes volt, hogy Novák nevéhez nem köthető látványos botrány. Ha ennyi elég egy ilyen hivatalhoz, nincs miről szólni.

A politimókus szerint tehát Novák a lehető legjobb jelölt, az ellenzék szerint a leginkább alkalmatlan. Az ellenzéknek igaza van. Novák nagyon sok minden miatt alkalmatlan, de ők leginkább azt hangoztatják, hogy pártkatona, és mi más lehetne, hiszen pár héttel ezelőtt még a Fidesz alelnöke volt, és lélekben nagy valószínűséggel az is maradt. Ezen a ponton pedig beúsznak a történetbe a magukat végtelenül függetlennek és objektívnek képzelő újságírók, akik ezt a minőségüket úgy óhajtják demonstrálni, hogy mindenkibe belerúgnak. Olvashattunk olyat, az ellenzék ne pofázzon, Göncz is SZDSZ-es volt.

Az lehet, de nem hordott SZDSZ-es malomkeréknyi fülbevalót, míg viszont Novák fideszeset igen, sőt, Árpi bácsi nem járkált Kis Jánost vagy Tölgyessy Pétert éltető sapkában, ellenben Novák orbánosban nagyon is. De ezek csak külsőségek, amit a magát függetlenek és rohadt objektívnek képzelő újságíró elfelejt, az Göncz Árpád elnöki hitvallása, ami ez: “Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó.”

Nagy valószínűséggel ilyet Nováktól nem fogunk hallani, és ilyet sem, amit Göncz beiktatási beszédében mondott: „Nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája – világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, szabad szót, a szabad hazában szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni.” – Novák jelölése ettől az egésztől messzebb nem is állhatna, s ha Orbánnak hatalmi szempontból jó, az az ő nyomora.

Nekünk mint népnek ez már teljesen mindegy, évtizede vagy régebb óta nincs köztársasági elnöke az országnak, igaz, már köztársaság sincs. Hogy Novák nő, és nem botrányos alak, attól még amiatt is alkalmatlan, mert mindezideig, bár miniszter, mégis csak egy celeb. Nincs saját minisztériuma, így nem kellett komoly apparátust működtetnie, az elképzeléseiért, embereiért kiállnia, esetleges hibáikért felelősséget vállalnia. A családpolitikai döntések nem az ő szintjén születtek, Novák Katalin csak az arcát adta hozzájuk. Facebook-miniszter, aztán lesz majd Facebook-elnök.

Viszont ott tartunk országunk romlásában, hogy nagy valószínűséggel mindez már érdektelen. Voltaképp egészen addig, míg meg nem történik a második rendszerváltás, már olyan mindegy minden. Hiszen mindent elloptak, mindent lerántottak a porba, mindenki elhülyítettek. Ilyképp, ha egy felfújható szexbabát ültetnének az elnöki székbe, az is mindegy lenne, és annyit is érne mint eddig Áder és ezek szerint utána meg Novák. És legyen bármilyen fura, ezek nem a kiábrándulás, hanem a józanság szavai. Ilyen állapotban van a hazánk: hogy egy Novák Katalin lesz az államfő – delikát.

Most képzeljük el, hogy szenteste, midőn Kovács kartárs otthonában pátoszokkal telten két pofára tömi a hallevest/töltött káposztát bejglivel kis családja körében, eltelve szeretettel, szól a mennyből az angyal, a csillagszórók fényes csillagokat szórnak, akkor megcsörren az ő telefonja, hogy mindezt a keresztényi boldogságot hagyja oda. Iramodjon a hivatalba be, mert a Hadházy már megint nem bír magával, és adatokat kért ki, hogy még ilyenkor is folytathassa lázító és felforgató tevékenységét, hazánk és a Fidesz, a kedves vezető és minden alattvalója indokolatlan mocskolását teljes erővel.

És Kovács kartárs könnyes szemmel búcsúzik az ő szeretteitől, az ünnepi asztaltól, legyintve mond le az éjféli miséről, majd befárad a hivatalba adatokat szolgáltatni. Megyporoszkál a kihalt utcán bánattal telve, hogy a világító ablakok mögött mindenki boldog, dicséri az urat és Orbán Viktort, csak ő az, akinek dolgoznia kell, mert a Hadházynak állandóan adatokra van szüksége. Ennek a karácsony sem szent, csak a lázítás mindig és permanensen. Ugyehogy nehezen képzelhető ilyesmi, ami csak a mesében van, valamint Péterfalvi adatvédelmi biztos kopaszon csillogó fejében.

Mert ő volt az, aki felhívással fordult mind az összes magyar adathalászokhoz, miszerint „ezúton szeretném az adatigénylőket megkérni, hogy az ünnepek alatt vegyék figyelembe azt, hogy sok állami, önkormányzati szervnél igazgatási szünetet rendeltek el, illetve a munkatársak szabadságuk alatt otthonukban pihennek, családjuk körében ünnepelnek”. Tegye fel a kezét közülünk az, aki érti az adatvédő szándékait és mondandójának értelmét, mert én ehhez kevésnek érzem a képességeimet, és ilyen Kovács kartársos víziók jelennek meg bennem, midőn Péterfalvi szózatát értelmezem.

Egyáltalán, nehezen hüvelyezhető ki, mire is gondolt a költő, mert még hozzá fűzte, hogy a közérdekű adatokat nagyon szigorú határidőkön belül kell kiadni, a veszélyhelyzet alatt a szokásos 15+15 helyett 90 nap alatt kell válaszolni egy adatigénylésre. Ha most nekilátunk számolni göcsörtös ujjainkon vagy a golyótologatós számoló készségünkön, akkor azt kapjuk eredményül, hogy az adatokat őrző és azokat kiszolgáltató munkatársak/kartársak rohadt hosszan fognak karácsonyozni, a fentiekből fakadóan majd három hónapon át, de akkor meg már itt is a húsvét.

Akkor meg annak a szentsége jön el. Péterfalvi egyébként már hónapok óta karácsonyozhat, azóta nem megy semmire a Pegasus-üggyel, most meg már ne is várjunk semmit, mert sül a bejgli és fődögél a halászlé, meg egyébként is, a francokat akar mindenki állandóan azokkal az adatokkal. Innen nézvést olybá tűnik, hogy az adatvédelmi biztos nevéből fakadóan veszi halálosan komolyan a hivatalát, és mindent megtesz, hogy az ilyen Hadházy-félék véletlenül se jussanak hozzá semmilyen adathoz, egyáltalán, nyugodjon le mindenki a francba, mert karácsony van, volt, vagy lesz.

Örök karácsonyok vannak, ahogyan Orbán is boldogot kíván akkor is, amikor az oda nem illik. Permanens a pátosz, egyébként is szent szánkók, kereszténység, üldözés, Jézus és Semjén. Nem tudjuk, Péterfalvi tanult-e valamit Nyunyó nénitől, és ez erre az ő jobb szövege, illetve teljesen tanácstalanul kérdezzük, mi van, mi a jó isten van, de nem felelhet senki rá a távol, adventbe ájult Neriából. Ne piszkáljad az adatot és annak őrizőit, ne érdeklődj és ne csinálj egyáltalán semmit se, hogy a rendszer működése zavarokat ne szenvedjen, mindenki lophasson kedvére, és leginkább csöndben.

Ám ilyenkor, mert nem vagyunk egészen újszülöttek, eszünkbe ötlik, ha jól emlékszünk 2008 hasonló időszakára, a pátosztól csöpögő adventre, mikor is a Fidesz úgy nagyjából vagy éppen pontosan ezerháromszáz kérdésből álló csomagot zúdított az akkoriakra várva a választ tizenöt napon belül, és senki nem akadt, aki a bejglire vagy a kisjézus születésére hivatkozva emiatt felszólamlott volna. Igaz, akkor sem, amikor Orbán kordont bontott, és akkor sem, amikor Európában tutult, hogy a magyar kormánynak ne adjanak pénzt. Az idők is változnak és az erkölcsök is ezek szerint.

És még innen nézvést is értelmezhetetlen Péterfalvi szózata, hacsak nem érezte múlhatatlan szükségét egy kis valagnyalásnak, de akkor meg mi kérjük meg arra szépen, várja vagy várná meg vele az ünnepek múltát, mert nekünk meg az ünnepi vacsora közben rossz azt hallani, hogy csattog a ő nyelve. Mindezen túl, mert ez amúgy kivédhetetlenül mindennapos élmény, azt azért ezen a ponton megkérdeznénk, Péterfalvi mint adatvédelmi biztos mivégre van ezen a földön azon túl, hogy hivatalát megtagadva a rezsimet szolgálja, és ezért jó pénzt tegyen zsebre. Más értelme nem látszik a manusnak.

A gyerekek megtudhatták a héten, Orbán Viktor azt szereti a karácsonyban, hogy együtt énekelhet a szeretteivel. Ebből a mondatból feldereng talán, hogy advent jegyében folytatódott a kis magyar politikai pedofília. Nekem viszont, mivel már nem járok oviba, Orbán és az éneklés kapcsán a legutóbbi elcsalt választás utáni danászás jutott eszembe, amikor a kedves vezető jól láthatóan félrészegen óbégatott a színpadon Semjénnel. Akkor tehát érezték a karácsonyt ők, vagy csak annyit mondtak, szüret, folytatjuk. Mármint a lopást, az örömök tehát indokoltak voltak, viszont ezek szerint Semjén is a szerettek közé tartozik, akivel énekelni oly jó.

Formában volt, úgymond hozta magát a kedves vezető a vizsgált időszakban, s ha bennem – vagy a nyájas olvasóban – fölvetülne a kétség, minek annyit foglalkozni vele, és főként egyfolytában, arra a mentség annyi, hogy hát ő üli meg az életünket. Az erkélyéről szórja a rendeleteit, amelyekkel képesen beszélve seggével telepszik mireánk és szorítja ki a szusszal teli életet. És bár azt hisszük, ismerjük sorsunk megrontóját – aki másokban rezgő élvezeteket vált ki valami misztikus ok miatt –, rá kell jönnünk, mégsem egészen. Mint valami rohadt hagyma, úgy válnak le róla a héjak, a Merkel kezére rábukó taplótól egészen addig, hogy kolbásztól teli pofával kommunikál.

Mert ilyen is volt, és ez az, ami megihletett, nem a kis szarosoknak előadott hülyeségei, miszerint ő összetöri a csúcsdíszeket, és nem tudja kibogozni a karácsonyi égősort, ami információktól olyan emberinek akar tűnni, olyan egynek közülünk. Mert ugyanis, midőn hazatért a brüsszeli rezsiharcból, ahová mindenkit kardélre hányni utazott, de dolgavégezetlen jött vissza, és ráadásul mélységes kussban, valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból kutyatápot szállított kutyamenhelyre. Hogy ez a stábnak hogyan jött ki, az nem tudható, de legalább a műsor megfelelő volt, midőn kolbásszal teli pofával örült annak, hogy még él. De ennek is sora van.

Hogy ki kire gondol karácsonyi jótéteményként, nem mindegy, akinek a kampánystábja választja ki, annak igen. Hősünk – vagy antihősünk – cocalátogatóban már volt (hello, röfi), óvodában rengetegszer, Feri bátyámmal is iddogálva örült a novemberi nyolcvannak. És egyáltalán, kies hazánknak nem igazán van olyan szeglete, ahol már ne fotózkodott volna, a kutyamenhely, az eddig kimaradt. Mi a cukiság, tépelődött a kampánystáb, és a gyerekeket Jézuska vs Mikulás vagy lepukkant nagybácsi képében mint láttuk a karácsonyi ének iránti rajongásával a hétre már kipipálta, adódott a kérdés, hogy akkor mi legyen. Legyenek kutyák, döntötték el, és lettek.

Az előkészületek – rajongó kutyamenhelyes felderítése, a terep TEK általi megpucolása és megfelelő bekamerázás, bevilágítás után – jöhetett a spontán jelenet, amikor a kedves vezető enkezével kutyatápot pakol és ad át. De, hogy közülünk valóságát még négyzetre emelje, a kamerák előtt kellett a kutyamenhelyessel közösen főtt kolbászt zabálni, hogy majdnem beterítette a kamerát a sprickoló, paprikás zsír, akárha disznóölésen volnánk a hajnali pálinkák után. Ez viszont csak maga a megrendezett műbukolika, ami megtelt élettel egy telefonhívással, de nagyon.

A rajongó kutyamenhelyes videóhívással hívta föl a cimboráját, hogy na kivel eszek, na, kivel? – És odavonta egyetlenünk bamba képét a kamera elé diskurálni. A vonal túlvégén a másik rajongó megkérdezte, hogyan van a félisten, és itt jött elő az avasszagú, tyúkszaros udvar sorsunk megrontójából, amikor a kalbászt le sem nyelve, teli pofával közölte, hogy még él, ami az ő szakmájában nagy dolog. Delikát, nem tudtam, hogy lenne szakmája, bár jobb helyeken a tolvajlás is az, sőt, a görögöknél Hermész képében még istenük is volt. Viszont ez a mi keresztényi országunkban nem játszik, mert Semjén még meghasonlik, hogy az Olümposzról üldözik őtet.

De nem is erről volna szó, és még csak arról sem igazán, hogy egyetlenünk miért tartja eredménynek életben levését. Hogy a kevlár ennyire hasznos, vagy a kardiológusa dolgozik jól, hogy a rárakódott zsírtól még nem robbant fel a szíve, nos, ez is másodlagos. Hanem a stílus, hogy épp csak a svájcisapka nem hiányzott a főhősről. Nem mintha ezen ruhadarab viselőit lenéznénk, de ők nem miniszterelnökök. Viszont látszott, hogy ez a teli pofás csámcsogás és szájunkban kalbászos zsizsikes beszéd Orbán igazi énje, ez van a hagyma mélyin, és még ez is elnézhető, ezt tanulta, ez ilyen. De, hogy ezen az egészen mi a rajongás kiváltó oka, az delikát, és jámbor népünk aggasztó minőségét mutatja.

Szijjártó Péter kijózanodott Brüsszelben állítása szerint („kijózanító vita volt” – mint beszámolt róla nekünk), mégis inkább tűnik olybá, mintha permanensen delirálna, szittyós volna, vagy ahogyan a környékünkön emlegetik, máttós a lelkem. De, hogy nincs magánál, az bizonyos. Az Unió bővítéséről szólt a „kijózanító” vita, és, mint mindannyiunk Petije beszámolt róla nagy duzzogva, „az észak- és nyugat-európai országok továbbra sem akarják az EU-bővítést”. Szijjártó valami különös oknál fogva balkáni országok – Albánia, Észak-Macedónia, Szerbia – Unióba vétele miatt aggódik annyira, és ebből két dolog adódik kérdésként.

Egyrészt az: miért, másrészt pedig ez ellenérdekelt oldal nyűgei, hogy ugyanis az Unió miért ódzkodik ezen országok kebelbe fogadásától. Mielőtt ezekre megadnánk a rövid és velős választ, Szijjártóról és a Fideszről annyit ismét jellemzésként, hogy miután nem foglalkoztak érdemben az Európa Tanácsban ezen országok felvételével, külügyminiszterünk nekilátott toporzékolni és hisztizni, ha nem lesz úgy, ahogyan ő, illetve a főnöke elképzelte, vétózni fog. Mindegy mit, mindegy mikor, jön a vétó. Ott tartunk lassan, hogy nagyítóval kell keresni olyan ügyet, amit a NER élve, vagy inkább visszaélve ezzel a jogosítványával, ne vétózott volna meg.

Tüske vagyunk a köröm alatt, púp a háton, elefánt a porcelánosban, de semmiképp a klubba valók, akik ugyan bebocsátást nyertek, de azóta állunk a zongora tetején, és a húrok közé pisálunk. Ha volna kollektív lelke az Uniónak, mint ahogyan nincsen, gyászévvé nyilvánítaná 2004-et, amikor tűzijátékok közepette beengedett minket, de már történelmileg egy pillanatnak sem számító idő alatt annak a peremén tántorgunk, hogy a Teleki Pál levelében fogalmazott nemzet legyünk. Megjegyezve, hogy miután ezeket Horthy elé tárta, főbe lőtte magát. Ez olyan katonai vagy nemesi becsület szülte cselekedet, mint amelyet amúgy a Fidesz lelkében annyira irigyel.

De vegyünk ki pár szivárványt a gróf búcsúsoraiból, miszerint „szószegők lettünk…a gazemberek oldalára álltunk…hullarablók leszünk…a legpocsékabb nemzet”. – Erősen tartunk efelé. És most, hogy meghatároztuk néplelkünket és helyünket a nemzetek palettáján, itt az idő, hogy a két kérdéssel foglalkozzunk, miszerint ad egy, miért oly elemi érdeke a Fidesznek az emlegetett országok Unióba vétele, és válaszunk erre egészen egyszerű. Orbánnak nagyon jól jönne, ha minél több olyan ország kerülne be az EU-ba akik nem nagyon akarnak mást csak pénzt, de ha értékrendről van szó, akkor köszönik. Röviden: hasonlóak Magyarországhoz.

Sem a demokrácia nem kell nekik, sem a korrupció felszámolásában nem érdekeltek, a Fidesznek szüksége van a hasonlókra, kellenek az erősebb zsarolási potenciál miatt. Az, hogy mit okoz, mit rombolnak, mit tesznek tönkre, az ezeknek kicsit sem számít. Sem az EU-ban, sem Magyarországon. Hogy ez így van, illetve így lehet, gondoljunk bele a Fidesz balkáni fellazító politikájába, hogy igyekszik exportálni a NER-t nem kevés pénzért és nem kevés aljassággal. Amikor Varga Judit arról álmodozik, hogy az egész Uniót a maga képére formálja, akkor erről beszél, mert más partnerük már nem igazán akad. Kezdenek elveszni az álmok.

Mármint Orbánéi, amelyben Európa ormaira képzelte magát, s ha ez nem megy, akkor inkább szétver mindent. Voltaképp a vétók erről szólnak, a totális kompromisszum-képtelenségről, s ami ebből fakad, ha nem az van, amit ő akar, akkor dögöljön meg minden és mindenki. És itt érkezünk el oda – és voltaképp már meg is adtuk a választ –, hogy ugyanis az Unió miért nem futrohan az Orbán által istápolt országokat fölvenni. Ezért. Nagy valószínűséggel az EU úgy véli, még egy korrupt tűzfészekre szüksége nincsen, elég ez, ami Magyarország, illetve még a haverja, a lengyelek. És amikor emiatt Szijjártó vétóval fenyeget, voltaképp ő maga a igazi érv a bővítés ellen.

Minden egyes vétó, ami dacból és dühből, illetve az Unió szétverésének szándékából születik új és még újabb szégyenfolt a képünkön, Szijjártó (a Fidesz, Orbán és a többi) téged járat le, de ami érdekesebb, a te életedet zabálja fel. Mert ha ugyan rendelkezel is az élethez szükséges nagyvonalúsággal, miszerint ki nem szarja le, mit gondolnak róla, az már viszont baj, ha emiatt kézzel fogható hátrányt szenvedsz. Pedig már itt tartunk, mégpedig ott, hogy mivel az Unió a bájos korrupciók miatt nem utalja a helyreállítási pénzt, kormányunk leállíttatott egy csomó kifizetést népének és cégeinek. Rossz – vagy épp felhőtlen öröm – belegondolni abba, mi lesz itt, ha a pénzcsap végleg elzárul. De azért próbáljuk meg.

Jó az nagyon – mondta miniszterelnök-helyettesünk –, ha a „kisfiú katonásdit játszik”, képzeletben gyilkolászik, elmereng a vér fröccsenésén és a belek kifordulásán, mert ez erősíti az ő kis hazafias lelkét, és férfi lesz belőle nagyon. Semjén beteg agyát, a puskához való perverz vonzódását, mindenféle isten gyermekei állatok öldöklésének imádott ideáit ismerjük, nemrég rendezett neki a gazda egy ezt bemutató panoptikumot. Drága volt rohadtul, és az is megesett, Semjén miniszterelnök-helyettes azt óbégatta, hogy Magyarországon mindennek ellenére elnyomják a vadászokat, majdhogynem annyira üldözik őket, mint a keresztényeket.

Egy pokol lehet Semjén élete, hogy két minőségében is üldöztetést szenved el, nem csoda, ha kifordul önmagából, és a leventemozgalmat kezdi el dicsőíteni, mint tette azt tegnap, mikor is felavatta az ország első „honvédelmi sportközpontját” Szabolcsban. De, mint megtudhattuk, hamarosan minden megyében, aztán minden járásban is lesz ilyen csudálatos objektum, teleszarják mintegy az egész országot „honvédelmi sportközpontokkal”, ahol a magyari kisdedek katonásdit játszhatnak és tanulnak. Mi mással, mint kezében puskával, célra tartva fotózták miniszterelnök-helyettesünket, jobb szeme gyakorlottan csukva a szarvas bemérése céljából.

„A katonásdinak a végén arra kell kimenni, hogy a hazáját védje, értékeket védjen, ne pedig másikat támadjon” – adta meg a lövöldözés filozófiáját. Ám, mielőtt elgondolkodnánk ennek naiv ostobaságán, azért nézzük meg még egyszer a többkötetes, teológiai tárgyban publikáló szerző mondatszerkesztését és szóhasználatát, ami valamely kiképző őrmesterével vetekszik. Ennyit a horizontról. Magáról a hordozott tartalomról annyit, hogy egészen profánul: baromság, mert és ugyanis ha nincs kitől védeni a hazát és az „értékeket”, az egész értelmetlen, és a militarista nevelést (vö: fasizmus) szolgálja csakis. És, hogy nem tévedünk nagyot, elő is állt a leventemozgalom dicsőítésével.

Ekkor érkeztünk meg a célba teljesen, ilyen homokos, füves, vizes síkra, ahogyan a költő mondta (J. A.) annak idején teljes kiábrándultságában. Ámde ő nem volt levente, miképp magunk sem vagyunk azok, de a gyermekeink még lehetnek, amitől mentse meg őket a jóisten, de a Semjén-féle semmiképp. A leventemozgalom, mint az ismeretes, Horthy Magyarországán a 12-21 éves, rend szerint az iskolából kimaradt ifjak katonai és nemzeti szellemű nevelését szolgálta középpontjában a fegyelemmel és vallással. Az ilyen mókák és ez a társadalmi közeg hozta el aztán a Don kanyart és a II. magyar hadsereg „dicsőségét”, a totális boldogságot.

Nagy valószínűséggel annak idején is Semjén ideájával és szavaival arra nevelték a magyari ifjakat, hogy „A katonásdinak a végén arra kell kimenni, hogy a hazáját védje, értékeket védjen, ne pedig másikat támadjon”. Mindezzel arra utalnék szordínósan, hogy vannak idők és korok, ahová nem kellene feltétlenül visszavágyódni, Semjén, a NER, Orbán és a többi borult tudatú alak viszont ezt teszi. Ursula (Száz év magány) szavaival, ha meg kell őrülniük, őrüljenek meg maguknak, ezek azonban a gyermekeink lelkét akarják, mint az buzgalmaikból kitetszik. Mindenki eldöntheti, hogy odaadja-e nekik, amíg van választási lehetőség, és nem veszik el erővel.

„Ami a történelemben régen jól működött, azt – a mai kor viszonyaihoz igazítva és megfelelő átalakítással – meg kell tartani és vissza kell hozni.” – idézte még a Fidesz távirati irodája a mi fegyverbuzinkat, és ehhez nincs mit hozzá tenni. Ha valakinek a leventenevelés jól működő ideának tetszik, azzal nem lehet mit tenni, csak rá kell hagyni a bolondériáját. Viszont, ha valaki miniszterelnök-helyettesként teszi azt, amit Semjén tesz, abból egészen messzeható folyományoknak kellene következni, de kies hazánkban ilyen balesetek nem történnek. Megy minden tovább az aljas nyomor kitaposott útján, bele a nihilbe, hülye, masírozó ifjúsággal és idióta vezetőikkel.

Róluk mélázva és Semjénnél kilukadva csak föltenném neki a kérdést, hogy ő személy szerint volt-e valaha katona. Lőtt-e olyan isten bárányára, akinél esély mutatkozott, hogy netán visszalő, egészen gyakorlatiasan, hogy verték-e már pofán miniszterelnök-helyettes elvtársat. Vagy csak a más farkával csépeli a csalánt, és a más gyerekét küldené csatába, míg ő maga a kandalló mellett, a falon lógó szarvasfejek körében hörbölgeti a borait, míg a nép hazaszerető fiai a lövészárokban fagynak meg. Ebből az egészből ez türemkedik elő, és a megvetéssel elegyes undor, ha miniszterelnök-helyettes elvtárs vizenyős szemeire gondolunk, amellyel a védtelen szarvast nézi.

A tatabányai fideszesek erejükkel (többség) élve és visszaélve megtiltották az önkormányzatnak, hogy a polgármesteri hivatal munkájával, az elfogadott rendeletekkel, a város működtetésével, városi rendezvényekkel, intézményi információkkal kapcsolatban hírt adjon a város. Nem adhat ki hírlevelet, újságot, nem adhat fel fizetett hirdetést semmilyen módon, nem közvetítheti a helyi tévé a közgyűlést. Ez a jövő évi költségvetés elfogadásáig, tehát márciusig lenne vagy lesz így, és a tatabányai fideszesek most biztosan nagyon elégedettek. Lehetnek is.

Ugyanekkor ugyanis azt is megtudtuk, hogy Észak-Koreában tizenegy napra betiltották a nevetést az előző kedves vezető, Kim Dzsongil halálának tizedik fordulója miatt, a lakosok csak ünnepélyes komolysággal az arcukon járhatnak az utcákon, tilos alkoholt fogyasztani, szórakozni és nevetni. Az emberek még születésnapokat sem ünnepelhetnek, és saját halottjaikat sem gyászolhatják meg, ha pont ekkor halnak meg. Azt hisszük, Észak-Korea messze van, de jámbor tévedésben leledzünk, minálunk ugyanis suttogós advent van, amire lehet hivatkozni.

Nem is olyan régen, amikor a mi kedves vezetőnk elfogadtatta a „rabszolgatörvényt” amely a munkavállalót kiszolgáltatta a munkaadónak, szerveződött némi tüntetés emiatt, amit a keresztényi Fidesz hörögve fogadott. Szerinte a megalázottak és megszomorítottak nem tisztelik a kereszténységet, sőt, egyenest támadják azzal, hogy advent szent idején óbégatnak, mert eladják őket rabszolgának. Ha például tatabányai mintára nem tudták volna meg, hogy született ilyen törvény, senki nem ment volna a megszentelt napokon tüntetni, hanem bávatagon várta volna a csendes éjt.

Amiről nem tudunk, az nem fáj, ha a lakosság ostoba és tudatlan, akkor elégedett. Erre bazíroz a mi jótevőnk, amikor szintén tegnap – mennyi minden bír történni egy rövid napon – felcsatolta hadi kellékeit, és ellovagolt Brüsszelbe harcolni a rezsiért. Mit gondolhat most magában szegény Németh Szilárd, hogy elveszik az ő identitása, amely a múltban már névben is testet öltött, Rezsiszilárdnak nevezte őt a puszták népe, mint aki annak őre az egész nyüves országban, hogy Bözsi nénnye elégedett lehessen a langyos szobában, dicsérve az urat, akinek köszönheti, hogy nem fagy le a bütyke.

Bezzeg a baloldal, amely nemzetére tör. Mert Bözsi nénnye emlékszik még arra az időre, amikor Lendvai Ildikó lassan mondta, nem lesz gázáremelés, aztán megforgatta a kést a jámbor keresztény szívekben. Bezzeg, mióta a Fidesz és a kedves vezető gondoskodik az árakról, az élet csodaszép, duruzsol a konvektor ingyenbe szinte, pedig lófaszt mama (by: Gyurcsány). Bözsi nénnye ugyanis nem tudja, mert nem tudhatja tatabányai mintára, hogy miközben a sárga csekken nagy bötűkkel virít az összeg, hogy egyetlenünk mennyit spórolt meg neki, mindez csak átverés.

Mert hősünk és sorsosai, a bávatag magyarok nem szereztek tudomást arról, hogy sokkal kevesebbet is fizethettek volna, mert a gáz titokzatos ára sokkal alacsonyabb volt tíz éven át, mint a rezsicsökkentettt díj, és így éltek boldog tudatlanságban, illetve abban a tévképzetben, hogy Orbánnak köszönhetik a nyomorult életüket. Szintén idetehetnénk a gyurcsányi igazságot a mamáról és a ló illetlen szervéről, de nem kell annyira sulykolni a dolgokat. Azt viszont igen, hogy így mennek a dolgok, ha a piacot és annak irányító erejét önhatalmúlag kiiktatjuk.

És akkor, amikor nekünk már hazugságra nem megfelelően működik, mint most, hogy nem lehet olcsóságot hazudni, akkor Brüsszel formájában szidjuk annak céda anyukáját, és Bözsi nénnyének azt hazudjuk, indulunk lekardozni Brüsszelt, mint Orbán okádta tele tegnap ezzel a közösségi teret és mind az összes, sok száz médiumát. A hazug embert utolérte a sánta kutya, hogy kifordítsuk a népi bölcsességet egy szürreális képben, ami olyan, mint az ország maga. Szétfolyik, mint Dali ideje, van, ahol nevetni nem lehet, másutt az igazságot tudni, seckojedno.

Mindemellett, és ebbe azért gondoljunk bele, mekkora és milyen szomorú szegénységi bizonyítvány már egy országra nézve, ha évtizedekig a rezsi miatt kell aggódni, mint olyan összeg miatt, amit, ha kifizet a választópolgár, akkor éhen fog dögleni, mint ahogyan azon is gondolkozik, hogy gyógyszert vegyen vagy tyúklábat, mert a kettőre együtt nem futja. Így megy előre Magyarország nem hátra, és mindennek tükrében várjuk lélekszakadva a híreket, mit intézett Orbán Bözsi néninek. Vagy mit hazudik majd róla. Érdekes lesz olvashatni a pártsajtóban.

Rákay Kálmán akkor veszett el a józan ész számára, amikor annak idején kétmillió fideszeset delirált a Kossuth térre. Ezzel kijelölte a helyét a Fidesz-univerzumban, voltaképp ekkor döntötte el, hogy gazember lesz, és ehhez az elképzeléshez azóta is görcsösen ragaszkodik. Közpénzzel jól kitömve szolgálja az urát, hogy alkalmasint miképp, az őt minősíti. Az eltelt hosszú évek alatt az egyik legellenszenvesebb, ilyen csigataknyas megmondó emberré vált a galeriben/maffiában, de megvan az a képessége, hogy mindig tud mélyebbre süllyedni az ótvar kútjában, ami számára már-már Thomas Mann és az ő Józsefje mércéjével mérhető, miszerint mélységes mély.

Miként megállapítottuk Rákay Kálmán csigataknyas esszenciáját, ezzel a lendülettel azt is felismerhetjük benne, hogy beszari alak, aki, miután elvetette a gyűlölködés magvait, úgy vonul vissza, mintha ott sem lett volna soha, de a szaga azért jelzi, hogy arra járt. Ezúttal Fekete-Győrnek ment neki, de csak úgy, mint utcai harcos főnöke a függöny mögött kevlár mellényben. Fekete-Győr ugyanis közzé tett egy fényképet, amelyen a Baptista Szeretetszolgálat Cipősdoboz Akciója előtt tiszteleg úgy, hogy ő is adományoz, s mindeközben újszülött fia egy kendővel rá, azaz az apjára van kötve, mint az látható ma rend szerint más fiatal anyákon és apákon is.

Rákay Kálmán mindebből az adományozás gesztusát nagyvonalúan kikerülve, az apa és fia kapcsolatára fókuszál akkép, hogy a képhez csak ennyit ír: „Szép, új világ”. Sem többet, sem kevesebbet, hanem csak sugall annak, azoknak, akiknek erre van kiélezve az agya, tehát a buzizó, LMBTQ-zó, genderező hordáknak, hogy végezzék el ők az aljamunkát, amit Rákay Kálmán megálmodott. És ők a kommentjeikben végzik is alaposan. Ám mindezt, hogy el ne feledjük, azon a Facebook oldalon, amelyet a Megafon Központ közpénzekből stafíroz ki, Rákay Kálmán tehát az aljamunkával pénzt keres, mintha más csatornákon nem adna neki a kedves vezető épp eleget.

Nem mondunk ítéletet, és nem szabunk ki büntetést, azt megeszi majd a karma, és első ténykedését már abban is látjuk, amikor a néhai Rákay Kálmán Philipre módosította a nevét, ami úgy hangzik, mintha egy hímringyó volna, de ez legyen az ő baja. Ebben a cselekedetben, az akcióban azonban próbáljuk meglelni mintegy a mozgatórugót és Philip, a férfi alacsony horizontját, és ott tudunk rá akadni, hogy sugalmazása szerint az, hogy Fekete-Győr apaként magára kötve hordozza a gyermekét, valami egészségtelen, sőt, egyenesen perverz dolog. Mindebből az fakad, hogy Rákay Kálmán szerint egy ilyen bensőséges viszonyból a csecsemőnek, vagy az apjának baja származik.

Vagy mindkettőnek. Úgy véljük, az a delírium, hogy a fiú csecsemő attól, hogy egy férfi testének melegét érzi, meghasonlik nemi identitásában, és olyan zavarok támadnak bene, hogy felnőve Philippé keresztelkedik át netalán. Apai oldalról pedig az lehet a bírálat oka és a sugalmazott ítélet, hogy aki így viselkedik, az nem férfi, még vak komondorja sincsen, a felesége az ilyenre nem főz, noch dazu, még a futballt sem szereti, és még csak nem is utcai harcos. Benne van ebben a Fidesz bunkó férfiideálja, homofóbiája és nőgyűlölete, voltaképp a fasiszta erőkultusz, aminek ím, Fekete-Győr nem felel meg. Hogy is felelhetne, hiszen csak egy libernyák.

Ilyesmik derültek ki Rákay Kálmán Facebook posztja alatt a hozzászólásokból, s miután így megjelölte, néven nevezte és fényképen megmutatta a gyűlölet újabb tárgyát, eltüntette a bejegyzést. Nem komilfó, mivel azt mutatja, hogy ő is azok közé tartozik, akik nem vállalják a felelősséget a tetteikért, s miért ne lenne ilyen, hiszen fideszes, és hiszen aljas. Apró dolog ez, mégis tán az ilyenek mutatják a leghűbben Orbán mancsaftjának morális és kognitív állapotát, ahol például az ilyen Kálmánok azt hiszik, ha a gazda pénzt és felületet ad nekik, akkor nagy valószínűséggel ők szarták a spanyolviaszkot. Rossz hírünk van: nem. És ez a tavasz után ki is fog derülni széles körben.