Kategória: Egyéb

Varga miniszter megdicsérte Brüsszelt. Megpaskolta mintegy a vállát neki, hogy hát végre, jól döntött, miszerint egy magyar vörösbort választott meg a világ legjobbjának. Na, ugye, nem vagy annyira hülye Brüsszel, mondta magában Varga, és elégedetten nyugtázta, hogy a folyamat, amit a pártja tisztújító kongresszusán fölvázolt, miszerint kies, kipcsak hazánk képére formálja a hanyatló nyugatot, ím, máris kezdetét vette. Holott a vörösbornak és a jogállamnak nem sok köze van egymáshoz. Annyi talán, hogy jogállamban és diktatúrában egyként fogyasztják, csak más-más szájízzel.

Innen nézvést az sem igazán életszerű, hogy von der Leyen nagyasszony csettintett fogyasztván a nedűt, és adott tíz pontot rá, sokkal inkább levelet fogalmazott Varga miniszter kormányának arról, számolna már be a nagyszerű vörösbort termő földön folyó korrupciókról és más galádságokról, mert nem fog pénzt kapni különben. Ezt nevezik a jogállamisági eljárás megindításának, amiről a hét vége folyamán Vargának mondanivalója nem akadt. Még egy nyamvadt boszorkányüldözésit sem engedett el, sem kettős mércét, helyette vigyorog a képen kezében egy pohár borral.

Innen nézvést fölötlik a kérdés: iszik ez a nő? Mert emlékezhetünk, beiktatásakor kezében pohár pezsgővel nézett szerelmesen a gazdájára, halottak napján Prágában fotózkodott egy krigli sörrel Hrabalról elmélkedve, ami miatt megkapta, hogy a cseh mestert a szájára ne vegye, mert nem méltó rá. Most meg ez a bor. De ez csak ilyen kajla kitekintés volt olyan óhajokkal, igyon, amennyit csak akar, sőt, még fizetünk is neki pár rundót, ha aztán eltakarodik és befogja a száját, de Magyarország nem ilyen kocsmának tűnik. Minálunk leginkább ütnek, főleg az utcai harcosok.

Még Varga boráról annyit, hogy kiderítették, palackonként huszonötezerbe kerül, és a közösségi tér felháborodott, a Gyermekjogok Világnapján issza ezt érzéketlenül miniszterünk. A felháborodás párhuzamait nem igazán értjük, mert ahogyan von der Leyennek sem sok köze volt a bor aranyérméhez, úgy az, hogy mennyibe került a Varga által szlopált nedű, nem korrelál a gyerekjoggal. Ha viszont az árát sokallnák, tompítunk az élen, mért ne ihatná. Hegedűs szegényügyis is közpénzből vette az italait. Annyi látszik csak, hogy Vargának nincs érzéke az italos fotózkodáshoz.

Mert a halottak napi prágai sörözgetés sem azért volt visszás, mert ott Hrabalról elmélkedett, hanem, hogy ott volt, amikor mások a temetőket rótták. Így Vargának vagy halottja nincsen, vagy szíve, és ez utóbbi látszik valószerűbbnek. De ezek magánügyek, mint ahogyan az is, miképp megy tönkre Varga a Fidesz szolgálatában, Gyakran küldözgeti a képeit, amelyeken egyre rosszabbul néz ki. Nem az egészsége változik, hanem az arcéle és a szeme állaga, megül az egész képén a gonosz, de ez általános folyamat a kedves vezető szolgálatában.

Én is ismerek olyan embert személyesen, aki az orrom előtt mállott szét. Egy nyájas, szellemes és nyitott szívű embert láttam tönkremenni. Amikor most beszámolt idei kötcsei élményeiről, ahol alkalma volt láthatni és hallhatni Őt, egy tompa szemű, megtört öregember mesélt ugyan lelkesen, de egyéniségét elvesztve, lassanként beleolvadva az arc nélkül rajongó masszába. Hogy miért jó ez nekik, azt én föl nem foghatom, de legyen mindez a fideszisták nyomora, ami azonban szétterül az egész országon is. És a bajok itt kezdődnek erősen.

Mert Vargával sem ez a baj, hogy láthatóan egyre inkább összeaszva hülyeségeket beszél, hanem, hogy sorsok fölött és felől dönt, hatalma van minden alkalmatlansága és jellemtelensége ellenére. De ezt is tudtuk, mindent tudunk már, mint ahogyan Faludy parasztembere, aki kenyérrel és sóval várta a Recskről szabadulókat, közte őt. A különbség annyi, hogy a mai parasztember Orbánnal ül egy asztalnál, aki kvaterkázik vele, hogy novemberben jön nyolcvan, Feri bátyám. És mindezek után nem vágja pofán a kedves vezetőt. Nos, ez a baj, nem az, hogy döglenek a nyulak.

Ha Szijjártó nem mondja, eszembe sem jutott volna, hogy a Fidelitas huszonöt éves. De szóba hozta, mert a Párt keltetője tisztújítást tartott, ahogyan az atyák egy hete, és ezen szónokolt a külügyminiszter egészen különös dolgokat emlegetve, amitől elgondolkozott az ember, és úgy megszállta az undor, akárha Roquentin urat Bouville-ben, amikor felemelt a földről egy szaros papírdarabot. Ugyanazok a tébolyult tüzek égtek itt is a szemekben, mint ott, a nagyoknál. S már az, hogy a külügyminisztert küldték a fiatalokat lelkesíteni, felér egy vallomással.

Ugyanis nem egyebet üzen a friss húsoknak, hogy lám, nem kell különösebb tudás vagy szakértelem, hűség szükséges és gátlástalanság, s ettől legott kaphat olyan beosztást az ember, ahol kedvére leordíthatja fél Európa fejét, és két röpcsivel kirándulhat a tatárok földjére és a kipcsakokhoz. Valljuk meg, ábrándos fiataloknak, akik keresik a helyüket a világban, csábító az ilyen. Hogy helikopterrel szaladjanak ebédelni, s ha azt mondanák, más vágyai is lehetnek egy, a felnőttségbe forduló organizmusnak, fájdalmasan kell kijelentenünk, hogy nem, nem igazán. Az ilyeneknek nem.

Az a helyzet ugyanis, hogy aki ifjan, önszántából beáll akármely párt előszobájába, másért azt nem teszi, mint karrier reményében. Régebben erővel terelték a KISZ-be az ifjúságot, de olyan is akadt, aki önszorgalomból állt be, ők lettek a KISZ titkárok, ifjúgárdisták és más, velejéig romlott alakok, akik e módon igyekeztek a felnőttek hatalma felé. Ilyenekből pedig rengeteget találunk a mai Fideszben. Másból sem állnak szinte. És lám, itt az utánpótlás. Mert ma senkit akarata ellenére nem kényszerítenek sehová, ha tehát pártosdit játszanak, maguk keresik a romlást.

A Fidelitas út a karrier felé. Azt láthatják ezek a fiatalok, ha kellően hűek és alázatosak, ha megfelelnek a nagyok elvárásainak, még törvényt is módosítanak miattuk, hogy elnyerhessék a magas hivatalt. Nem kell egyebet tenni, mint a lelküket eladni, és akik ma, illetve tegnap a kongresszuson szájtátva hallgatták Szijjártót és az összes többi, nekik üzenő öreget, ezen az aktuson már rég túl vannak. Állnak a gazdi előtt, és azt kérdik minduntalan, mit parancsol nekik az édes, mi az, ami lelküket ki kell töltse. És ezek a parancsok olykor furák.

Szijjártó tegnap, az üdvözlő beszédben arra ragadtatta magát, mert fingja nem volt, mit is mond, hogy „a Fidelitas stabil értékrendje lázadást jelent az Európát, sőt az egész világot uralni akaró liberális mainstreammel szemben.” Ez már döfi. Érteni véljük, mit szeretne közölni a tarajos, de nem az sikerül neki, hanem egészen más. Szijjártó olvasatában az a világ, hogy a megkövült kereszténység jelenti a forradalmat a szabadságszerető világ ellen. Ez nem lázadás, mint ahogyan külügyminiszterünk tételezi vagy vélelmezi, hanem gyöpösödés, múltba fordulás és penészszag.

Másképp, mint karriervággyal, nem magyarázható az, hogy ezek a fiatalok a természetes ösztöneik ellen élnek, hogy önként betagozódnak egy avas szagú hierarchiába, ahol bimbózó ifjúságukban mást nem várnak el tőlük, mint a rajtuk kívül álló világ gyűlöletét, amit szorgosan gyakorolnak is. Előállnak olykor szellemesnek hitt gyalázkodásokkal, amivel mást nem bizonyítanak, mint a bennük megbúvó szellemi és lelki sivatagot, s innen nézvést az ilyen ifjúkor borzalmasnak nevezhető. Ezek a gyerekek tudatmódosító lágerben élnek, bár önként mentek oda.

Nagy valószínűséggel a Fidelitas tagjai azért adják fel a személyiségüket, és lesz belőlük nyomorult egyenmassza, hogyha nagyok lesznek, ők is szijjártók lehessenek. Szijjártó azonban nem lehet mindenkiből, így az ifjúkor lejártával és végleg a felnőttek világába lépvén ott maradnak kiábrándultan, s mivel az összes tudás, amit a Fidelitasban magukra szedtek, az ellenérdekelt fél mocskolása, ott állnak majd tömegével a kiábrándult, kopaszodó genyók, csalódva mindenben és mindenkiben. Belőlük házmesterek lesznek, lenyalt fejű csinovnyikok vagy kocsmában könyöklő kötekedők.

Erre dresszírozza őket a Párt. Már tegnap is gyakorolták, hogy kit engedhetnek be és kit nem, kivel lehet szóba állni, kivel nem, és kinek kell ütemesen tapsolni. Kiábrándító egy bagázs, de nekünk legyen mondva, semmivel sem rosszabb az egy héttel ezelőtti gyülekezetnél, amely Orbánt választotta istenéül. Ha ezek a tegnapiak nagyok lesznek, átkerülhetnek abba a körbe, eggyel közelebb a kondérhoz, csak az a sajnálatos, hogy nem látják magukat kívülről. Ha lenne ilyen készségük, és pislákolna bennük valami a fiatalság bohóságából, zokognának.

Ilyen azonban nem történik. Szűkre szorított ajkakkal igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, amelyek huszonöt évvel ezelőtt, az alapításkor egészen mások voltak, mint most. Egy maradt csupán. Hogy míg az alapító atyák arra szövetkeztek annak idején, hogy leigázzák az országot, és a puccsot végre is hajtották, ezek a maiak, hiába ábrándozik Szijjártó, már nem lázadnak, mert azt csak ellenük tehetnék. Ezek a maiak csak nyálcsorgatva várják a koncot, amit a szolgaságukkal kiérdemelnek. Iszonyú egy életük van, és nem is tudnak róla.

Kubatov Gábor, aki nemcsak a Fidesz-listák kezelője, de a Ferencváros elnöke is, életszerű megoldást talált arra, hogy magyari kisdedek is járhassanak meccsre a stadionjában lelki sérülések veszélye nélkül. A Groupama Arena D1 és D2 jelű szektoraiban ezentúl tilos lesz a trágár, obszcén kifejezések használata, az ocsmány káromkodás (bár azt nem tudjuk, ez mennyiben különbözik az előző ponttól), a közösségellenes magatartás, fenyegető, kötekedő viselkedés, illetve a kiskorúak erkölcsi, érzelmi fejlődésére károsan ható egyéb magatartás.

Eszerint a D3 – és az összes többi szektorban – ilyet lehet, noch dazu még a D1 jelű szektorban is szabad indul a vonatozni, mert arról a magyari kisdednek maximum Thomas, a gőzmozdony jut az eszébe, és nem a csordultig telt marhavagonok. Már látjuk a Ferencváros mérkőzéseit, ahol a két kiemelt és szigorított rendszabályú szektorban, illetve szektorból a kis magyar szarosok tátott szájjal bámulják a stadion többi részét, ahol mondjuk azért hörög a túlművelt publikum, mert az ellenfél esetleg letérdelt, és ezzel provokálja magyar hazánk kipcsak öntudatát.

Kubatov, illetve a csapatából az, aki ezt kitalálta, nem egy társadalomtudós, amikor azt tételezi, hogy ilyen kis szigetecskéket létre lehet hozni a mocsár közepén, amelyekben andalodik a rózsaszínű idill és a vaníliaillat, míg a környező vidéken robbannak a srapnelek. Másrészt kevéssé hihető, hogy a kis magyar bávatag szaros süket és vak, így nem hallja és nem látja, ami a mellette vagy vele szemben lévő szektorokban történik. Nem szoktam ilyet mondani, de ha babazsúrra akarjuk vinni a gyereket, hordjuk misére, ott ugyan káromkodni nem fognak, viszont más baj azért érheti.

Kubatov és a Ferencváros most azt hiszi, hogy valami nagyszerűt talált ki és valamit megoldott, holott semmit sem, sőt, még az is lehet, hogy a drága papa, aki a meccsre vinné a kisdedet, ezután nem fogja, mert ott nem teljesedhet ki a fenti kötelmek miatt. Valljuk meg, a lelátók népe nem decens, úri közönség általában, így az a buzgalom is nehezen érthető, miért kell oda gyereket erőszakkal elcipelni, amikor lehet, hogy ő szívesebben homokozna a pajtásaival, vagy rollerezne a játszótéren. De ez a magyar idill, apa meccsen van a gyerekkel, míg anya főz.

És megint csak ide jutottunk el, a magyar családmodellhez, CSOK-hoz, szüléshez, vak komondorhoz, és az egész, kilátástalan átnevelőtáborhoz, amivé valaha kies hazánk züllött. Milyen szép idea is, hogy a D1 szektorban nem lehet kurvaanyázni, mert rosszat tesz a kipcsak kölkek lelkének, míg viszont otthon, a négy fal között meg igen, sőt, az államot az sem érdekli igazán, ha a meccsen angyali mosollyal a száján zsoltárokat éneklő apuka otthon megveri anyukát. Ilyenekkel nem foglalkozunk, a szektorokkal igen, mellesleg az az apa is büntetést érdemelne, aki meccsre cipeli a gyerekét.

Viszont ebben valami generációs folytonosságot és folyamatosságot látnak, hogy én is meccsre jártam, a fiam is oda fog. Mivel ez tetszik az élet értelmének, főleg akkor, ha ilyen miniszterelnöke van az országnak, mint amilyen nekünk, és akiről meccsek tárgyában beszélni többet egyáltalán nem érdemes. Azonban, ha már nála tartunk, nem tudom, érezzük-e az ellentmondást, mikor is Orbán helyénvalónak tartja a lelátói őrjöngést, ha a szurkolót térdepléssel ingerlik a futballisták, ugyanakkor ezzel párhuzamosan tilos a káromkodás a kijelölt helyen.

Továbbá egyébiránt nem ártana tisztázni, mi számít tiltott beszédnek a két kijelölt szektorban, csak, hogy fölöslegesen ne telefonálgassanak a házmester lelkületű népek. Mert el ne feledjük, ha a Groupama Arena D1 és D2 szektorában csúnyaságot tapasztalunk, akkor azt telefonon lehet jelenteni az illetékeseknek, akik aztán intézkednek. Hogy miként, az nem világos, netán tíz méterrel odébb kísérik a renitens alakot, hogy ott tessen kurvaanyázni, zsidózni és niggerezni, mert itt kisdedek fejlődnek épp az ő lelkükben és szellemiségükben.

A ferencvárosi kopasz pediglen azt mondja, oppardon, elnézést meg kisztihand, átül a D3-ba, és ott ontja ki szurkolótársa belét. Mindezt a végtelenségig lehetne ragozni és mókás képeket festeni róla, de minek. Nem olyan időket élünk, hogy efféle apróságok töltsék ki az időnket, magam csak könnyed, reggeli utáni szórakozásnak szántam a mondandómat, felüdülésnek mintegy, míg el nem kezdődnek a hétvégi szokásos sajtótájékoztatók, amelyekből azt tudjuk meg, Gyurcsány és pajtásai miként akarják legyilkolni a magyari nemzetet. Lehet, a meccset is betiltanák, ha nyernének.

Örvendezett módfelett tegnap Novák Kati néni családügyi ablakpucoló mind a magyari fiatalok bősége felett, hogy elengedi nekik a gazda a tizedet ezentúl. Hogy nem adóznak ők, és élhetnek, mint Márton Hevesen, ha akarnak. De ki a rosseb tudja, hogy a magyari fiatalok mit is óhajtanak igazán, milyen dévaj életet, hedonizmust meg romkocsmát, csajokat, ilyenek. Novák Kati néni rég volt fiatal, nem emlékszik ő semmire, csak úgy tesz. Novák Kati nénit fölzabálta a rendszer, vagy ő maga az, ami fölzabál. Erre is juthatunk, ha látjuk, hogy amikor bejelenti csillogó szemekkel – akárha az ő érdeme volna –, miszerint a huszonöt év alattiak az új esztendőben nem fizetnek személyes jövedelemadót, akkor legott neki is lát tanácsokat adni.

Intelmeket mintegy, hogy a panelproli mit tegyen az állam által neki juttatott jótéteménnyel. Nem, hogy futszalad a keresztény magyari fiatal, és elissza a fölös pénzét vagy rollert vesz, ami régi vágya neki. A keresztény magyari fiatalnak az állam által tetszőn kell felhasználni a pénzt, amit állítólag tőle kap, mert Novák Kati néni, úgy is, mint családügyi ablakpucoló fölemeli intőn az ujját, és azt mondja a fiatalnak: “Arra szeretnénk biztatni a fiatalokat, hogy dolgozzanak, minél többet tegyenek félre, hogy amikor családalapításra kerül a sor, erre és a családtámogatásokra támaszkodva tudják elkezdeni valakivel a közös életüket” – És ha nem? Ha nem akarok én közös életet senkivel, hanem csak malmozni az ujjaimmal?

Fütyörészni, szórni a pénzt vagy koldust etetni belőle netán? Vannak ilyenek, de, hogy Kati nénit fölzabálta az idő és a rendszer, kitetszik mindabból, hogy a horizontja megrekedt a konyhán a kirántott hús fölött, a szaros pelusnál – vö. ablakpucolás –, mint ami ténykedésekre a nemzetnek szüksége van csakis. Én nem vagyok fiatal, ilyképp kedvezményezett és az államtól tenyészállatnak remélt organizmus, ámde lehetnék, és akkor én erősen kikérném magamnak Kati néni intelmeit, hogy ahogyan azt sem szeretem, ha a bugyogómban matat, azt szintúgy kiváltképp nem, ha a pénztárcámban vagy a fejemben, a gondolataimban. És szívesen mondanám neki, cseszd meg a pénzedet kisanyám, pucolgasd az ablakodat magadnak.

Másrészről azt is tudnám, hogy mindez a dörgölőzés hozzám a pénztárcámon keresztül csak választási, osztogató furmány, hogy ez sem örökös kegy. Mert majd később, ha Novák Kati néni pártja győz, és a számok nem úgy alakulnak, minden visszacsinálódik, mégpedig azért, mert pillanatnyi hatalmi kényszerek alapján vezetik az országot, víziójuk a jövőről nincs, oda szórják a pénzt, ahonnan szavazatot remélnek. És ezen a ponton föl is horgadok, de most már nem képzelt, hanem a valós magam, hogy én meg akkor dögöljek meg, mert sem nyugdíjas nem vagyok, a gyerekeim már kirepültek, így azt vonom le mindezekből az üzenetekből, hogy rám ebben az országban szükség nincsen egyáltalán. És még sok másokra sem.

Ilyen országra viszont nekem sincs semennyire, és ez nem panasz, hanem tényközlés, mert rosszul érzem magam benne. És mégsem megyek el belőle, mert ez a hazám. Ez csak kis személyes, érzelmes kitekintés volt lelkem bozontjaiba, ami nem érdekes egyáltalán. Viszont érthető, ha látom ezt, hogy pár hete maga a nagyvezír ment oda egy tétova öreghez, hogy akkor novemberben jön nyolcvan Feri bátyám, még jó, hogy ő nem kapott felhasználási tanácsot, hogy vegyen belőle alapvető élelmiszert vagy moslékot a disznónak. Mint kitetszik, nem szeretem ezt a leereszkedő, atyáskodó vagy anyáskodó stílust, hogy kapsz pénzt, de rakd félre családi kuckóra. Nem szeretem, ha idióta óvodásnak nézik az embert. Mások viszont erősen.

Az öregebbje megtanulta a Kádártól függést, hogy majd elintézi, a maiak meg most szoknak bele az Orbán függőségbe, aki atyuskaként oszt, s mint kitetszik, a krampuszai azt is elmesélik, mire kell költeni azt a kis pénzecskét. És senki nem mondja Novák Kati néninek, eridjen melegebb vidékre a tanácsaival, hogy ki a rosseb akar a kis pénzecskéjére, amit kegyesen nála hagynak, még CSOK-ot pakolni, emiatt szülni a hazának, és a hatalomnak tetsző, jámbor, ostoba keresztényi életet élni. Mert Kati néni intelmeinek ez az üzenete. Értem én, csak bele nem nyugodhatok, hogyha nagy kegyesen nem rabol ki az állam, azt jótéteménynek tünteti fel, és hálát remél érte, miért kell a képünkbe mázolni minduntalan. És ennyi az egész voltaképp.

Van egy kis sajtónyilvános affér Szabó Tímea és Rétvári Bence között. Igazából szót sem érdemelne, ha nem emberéletekről volna szó, ami drámák mostanában kimaradnak a csatározásokból, hogy amikor egymás gyalázása folyik az orrunk előtt a politikusok által, akkor rólunk van szó. Az életünkről és a halálunkról. Szabó Tímea kiakadt Orbán Viktorra, ami nem nóvum, mind így vagyunk ezzel, akikben lakozik még valamicske lélek. Kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor a kedves vezetőt a számonkérés, kérdezés vagy protestálás lehetősége nélkül hallgatja. Mostanában csak ilyen alkalmak vannak, mint legutóbb a kongresszusukon, ahol is szokás szerint ájultan tapsoltak neki, akármekkora ökörséget beszélt is.

Így nagyon könnyen képzeli tévedhetetlennek magát az ember, ami nagy hibákhoz vezet, de most inkább nézzük azt az alaptételt, ami miatt Szabó és Rétvári összekülönbözött, mert ez önmagában megér egy tapsot, pedig annak idején el is siklottunk fölötte. Igaz, nem volt nehéz, a kedves vezető ugyanis a kongresszusán olyan töménységben adta elő a képtelenségeit, hogy száz oldalakon keresztül lehetett volna elemezni, de az egész ennyit nem ért meg. Viszont, mint látjuk, a hullámverések máig tartanak, és nem is ok nélkül. A kedves vezető tételmondata pedig a következő: „Mi itt nem fogunk megfagyni télen, ők ott meg szülhetnek férfiként. Kinek mit intézett a kormánya.” – Érezzük, ahogyan a bicska mocorog? Igen? Köszönöm.

Lefordítom azért, mert ez annyira töményen aljas, hogy muszáj. Nos hát, a liberális Nyugat szapulását látjuk itt apokaliptikus képen, ahogyan a permanensen hanyatló társadalom belepusztul az energiaválságba. Nincsen áram, nincsen fűtés, süvít a jeges szél, miközben a nővé operált férfiak szülnek a hóesésben, és ott fagy meg mind az összes sorosista, ateista libernyák. Míg pedig mi, keresztény kipcsakok eltelten böfögünk, bajuszunkról a jól fűtött jurtában törölgetjük a csöpögő zsírokat, mert a kedves vezető intézett nekünk rezsicsökkentett áramot meg putyini gázt. Mindezt azért delirálta a kongresszus elé nagy vezérünk, mert volt egy kis energiazűr. Voltaképp semmi nem történt, csak szeret okádni a felcsúti.

Mindezt, hogy „Mi itt nem fogunk megfagyni télen…”, a kongresszus erősen megvivátozta, Szabó Tímea viszont szó szerint vette, és odabökött egy képpel, amely azonban nem magyar, de a hóesésben épp megfagyni készülő embert ábrázol. Szabó Tímea egy szóval nem mondta, hogy ez egy Neriában készült kép volna, és erre csapott le Rétvári, hogy a baloldal már megint hazudik és manipulál, Amerikában készült képpel riogat. Akkora a cirkusz, amekkora sosem volt a kormány esetében, amelyik meg a migránsoktól való rettegésről gyártott kamufilmet, de ez a feledés homályába veszett rég, pedig alig pár napja volt. Aztán Szabó még tetézi a saját baját, hogy szobornak képzeli a képén szerepló élő embert, Rétvári tehát teljes vértezetben támadhat.

„Újabb kamukép, újabb lebukás. Így működik az újabban újságírókat alpári módon sértegető Szabó Tímea facebookos álhírgyára.” – Ez a hangnem, megtoldva a győzelmi jelentéssel, hogy szeretett kormányunk mi mindent megtesz a hajléktalanokért, hogyan pátyolgatja őket és leheli a lábukat a fagyokban. És ez a nagyobbik baj, ha úgy vesszük. Szabó Tímea a nagy buzgalmában, mikor is egyrészt félre értette a kedves vezetőt, aki a gázhiányról értekezett a maga bunkó módján, másrészt rossz illusztrációt választott ahhoz a mondandóhoz, amit végül elő sem adott, de akkor én megteszem helyette, hogy ezzel hallgattassuk el Rétvárit. Az adatok amelyek alább következnek, ugyanis nem amerikaiak, mint Szabó képe.

Nos, Magyarországon valóban fagynak meg emberek, és mostanában egyre többen. 2018-ban 190-en, 2019-ben 196-an, 2020-ban pedig 212-en. És már idén is van kihűléses halottunk, holott még el sem kezdődött a tél. Nos, ha ilyeneket közölt volna Szabó képviselő, akkor Rétvári nem álhírgyárazhattott volna. Sőt, Szabó képviselő azt is megemlíthette volna, hogy az elmúlt télen több helyütt nyomást gyakoroltak az orvosokra azért, hogy a halál okaként ne hypothermiát (kihűlést), hanem COVID-19-et tüntessék fel, szépítve a fagyhalálra vonatkozó statisztikai kimutatást. Ilyenekkel Rétvári mit sem tudott volna kezdeni, hanem foghatta volna a cekker krumpliját és eloldaloghatott volna, ahová akar.

De mondom még egyszer, a kedves vezető inkriminált mondata nem erről szólt, hanem a kipcsakok übermensch létéről a dekadens nyugattal szemben, ilyképp ez általános tahóság volt, nem konkrét tényeken alapuló és arra utaló. No most, azt reménylem, hogy mindezt Szabó képviselő is fölfedezte, és a hiba, amit elkövetett, csak túlbuzgóságból fakadt. Mert ha nem, arról inkább nem is beszélnék. Zárásképp, és mindenféle intő szándék nélkül, csak megfontolásilag: a mostani kiélezett harci helyzetben nem kellene magas labdákat adogatni a neristáknak, ordítanak ők anélkül is eleget. Menyivel elegánsabb lett volna, ha Szabó képviselő megértve Orbánt azt posztolta volna, inkább fagy meg ott, mint él itt. Mindjárt elakadt volna a szavuk.

Varga Judit miniszterasszony módfelett elfoglalt. Temérdek a feladata, így napi rutinja közé tartozik Brüsszel ócsárlása lehetőleg külföldi tévécsatornákon, de a hazai sem rossz, hegedülgetés, dekázgatás a lasztival, pózolás a kameráknak, rövid távú menekülés újságírók elől, lájkok számolgatása, futkorászás, sportolgatás, különféle aljadék törvénymódosítások előkészítése (erről bővebben később), megfigyelési, lehallgatási engedélyek aláírása, és így tovább. Látjuk, hogy a föladat tengernyi, érthető tehát, ha olyan apróságokra, mint a rá bízott cég vezetése, aminek a neve Igazságügyi Minisztérium, kevéssé marad ideje. Mert egy nap csak huszonnégy órából áll, és a fentiek ezt mind az összeset kitöltik.

Piszlicsáré dolgokra idő nem marad. Így fordulhatott elő, hogy a miniszterasszony cégének kebelébe tartozó Digitális Szabadság Bizottság bűnöket követ el, éspedig olyképp, hogy cikkeket lopkod, és ezeket megjelenteti az oldalán minden további nélkül. No most, ez a bizottság hivatott foglalkozni – mégpedig kiemelten – a szerzői jogok védelmével, és látjuk, ezt milyen buzgón teszi. Mondhatnák, hogy nem nagy ügy, pedig debizony az, szellemi tulajdont lopni legalább akkora vétség, mint bankot rabolni, csak ennek belátásához a társadalomnak el kellene érni egy fejlettségi fokot, mi kipcsakok azonban még itt nem tartunk. Példa erre jeles köztársasági elnökünk, akiből ige lett. A megschmittelni ma már oly bejáratott, mint a jó reggelt.

Emlékezhetünk Pali bátyánk szakdolgozatának készültére, ami szintén lopásba bele is bukott a maga módján. Terhes feladatai nincsenek, ellenben pénzt házat, őrséget, mindent kap, hogy zavartalanul tárogatózhasson, és dicsérhesse Orbánt. Esetünkben a Digitális Szabadság Bizottságnak, Varga Juditnak, mint a főnöküknek meg pláne semmi baja nem esett. Egy kattintással eltüntették a lopott holmit, és meg vannak győződve arról, hogy ezzel minden rendben is van, pedig nem. Nincs. Viszont lehet, hogy mindez kényszeres, mármint a lopás, nem tudható, orvoshoz kellene fordulni a tünetekkel. A legszebb az egészben, hogy valakik(kik) ezért még pénzt is kapnak, és látjuk, hogyan dolgoznak meg érte, és ez tanulságos.

A cikkek lopkodásánál ügyeletek a minőségre, külföldi lapok mellett a hazaiak közül ilyeneket károsítottak meg, mint például hvg, telex, politico, és még csak véletlenül sem találni a listán origót, pesti srácokat és a többi hasonszőrű Orbánnak tetsző propaganda kiadványt, ami már önmagában is vallomás, ha nem nyilvános is. Újólag azt mutatja, hogy ezek a jobboldalinak, uram bocsá polgárinak, kereszténynek nevezett redakciók minőséget létrehozni nem tudnak, így a minisztérium szabadcsapata kénytelen sorosista lapok szellemi termékével dicsekedni, mint a sajátjával, és ilyenkor az embernek azért széles mosolyra húzódnak az ajkai. Ha nem is mindig jókedvében, de legalább elégedettségtől eltelve, hogy igaza van.

Mint ahogyan abban is, hogy a Fidesz már most készülődik a választási csalásra. A permanens tutulásukkal, ordenáré gyűlölködésükkel fedik el a mélyben csöndben és sunyiban zajló dolgokat, amelyek lehet, nagyobb jelentőségűek, min az arról szóló napi jelentések, hogy épp melyikük mennyit lopott. Azon dolgoznak csendben, hogy ez a számukra paradicsomi állapot továbbra is megmaradhasson, azaz, meg akarják nyerni a tavaszi választást. Mindenáron. Varga Judit minisztériumához tartozik egy törvénymódosítás is, amellyel megváltoztatták a lakóhely fogalmát, azaz nem kell ott élni, ahol az ember lakik, ergo, a lakcímhez kötött szavazással ott élnek vissza, ahol csak akarnak, és ez már elég nagy bajnak mutatkozik.

És a tavasz is messze van még, annyit és annyiszor lehet törvényt módosítani, ahányszor meg nem unják, hogy a számukra lehető legideálisabb helyzetet állítsák elő, és utána jöhetnek csak a nagyobb kurvaságok Mert ebben az országban már mindent lehet. Varga Judit minisztériuma az élő példa, ahogyan lopnak és lopakodnak, míg a miniszterasszony a jogállam fogalmának hiánya miatt visítozik boszorkányüldözést delirálva, és így telnek a napjaink. Hogy mi történt 2018-ban a szavazókörökben és a szerverrel, és mi fog 2022-ben, sajnálatos módon kevéssé múlik a szavazópolgárok buzgalmán, így ez a törvénymódosítás is figyelmeztetés az ellenzéknek, mire kell figyelni. Nem elég szépnek lenni, okosnak is muszáj.

Nem igazán akarja a Fidesz ezt a 2006-ot elengedni, amíg szavazatot remél tőle. A narratíva azonban már kezd Dózsa László 1942- nívójára süllyedni, feltéve, ha egyáltalán van hová lejjebb ereszkednie. Most épp kerekasztal beszélgetésen hamisították a történelmet „Mit tettek velünk 2006-ban” címmel. Balog püspök és Gulyás miniszter nézte sajátos szemüvegen át a múltat, ami melankolikus történelem-átpingálás akkor vált komolytalanná, amikor Balog páter elmesélte 2006. október 23-i emlékeit, ekképp: „Imádkoztam, politikusként. Az Astoriánál a gyűlés úgy végződött, hogy három felekezet papjai mondtak imádságot, én voltam az utolsó, akkor már lőttek”.

Gulyás Gergely pedig a Škoda Octaviájára emlékszik, hogy abban ülve hallgatta az őszödi beszédet, ami után egyből a Kossuth térre sietett. Nem tudni, Gulyás miniszter huszonöt évesen mért nem valami zenét hallgatott a Škoda Octaviájában, miért nem csajokat szállított buliba, és azt sem, miért sietett a Kossuth térre, hogy pisálnia vagy kakálnia kellett-e hirtelen. A történetek mesélésében pár percre vagyunk már csak attól, hogy Gyurcsány tizenöt évvel ezelőtt behívta az oroszokat a forradalmi magyar ifjúság ellen, és mindezt úgy, hogy a viedómegosztók őrzik a képeket az eseményekről, és ennek tudatában látszik, hogy Balog páter a haverjával a képünkbe hazudik.

Mindez azoknak, akik még emlékeznek, egy arculcsapás, de nem azért, mert az igazság, hanem, mert a hazugság fáj. És nem győzhetünk azon szörnyülködni, ez az egész milyen hatással van azon ifjak tudatára, akik akkoriban vagy előtte születtek, és újólag arra a szörnyűségre emlékeztetek, hogy felnő egy generáció immár lassan, amely eszmélésében Orbánon kívül mást nem ismer. Mert amióta leszokott a biliről, csak őt, és népéért való hősi küzdelmeit látja az összes médiában, úgyhogy abban is az utolsó órában vagyunk, hogy Orbán azzá váljék, ami szeretne lenni, örökkévaló és ledönthetetlen szobor, aki nélkül és aki után nincsen élet.

Minden diktátor koporsójánál láthatni a fájdalomba beleszakadó szívvel zokogó tudatlanokat, akik úgy érzik, jobb volna a kedves vezető után halni. De ennyi elég a történelmi párhuzamokból. Mi most élünk és itt. Balog páterről nincsen különösebb mondandó, csak annyi, hogy aki imádkozik, ne menjen politikusnak, aki pedig politikus, ne imádkozzon, maximum csöndben a szobája sarkában. Mert, ha a hitből és hitetlenségből politikai tényező lesz, az arra bizonyság, hogy nem vágtuk még el a középkorhoz kötő köldökzsinórt. Ezért mondhatott olyat Semjén a tisztújító szeánszon, amilyet, jellemezve önmagát és hatalmának minéműségét is.

Szerinte a mostani ellenzék reformfasiszta, reformkommunista, akik szét akarják verni a keresztény civilizációt, s ebbéli buzgalmukban két antikrisztust is – Gyurcsány, Márki-Zay – felvonultatnak, ami delíriumhoz most becsatlakozott Karácsony Gergely Gulyás előadásában. Eszerint „Karácsony Gergely azért dolgozik, hogy 2006 ősze megismétlődhessen”. Nem untatom a nagyérdeműt a sok zagyvasággal, amit kerekasztal beszélgetés formájában ezek itt nagy komolyan előadtak, tessenek elolvasni a tudósítást. Az egészben az a szomorú, hogy a kongresszusukon elképesztő töménységben előadott mocskolódás után még egy nap szünetet sem tartottak.

Az ember azt gondolta nagy naivan, hogy fújnak egyet legalább, de nem, azzal a lendülettel folytatják tovább, míg csak valakik be nem fogja a szájukat, és ez csak a nyájas szavazóközönség lehet a reánk váró tavaszon. Ami viszont mérhetetlenül messze van, ha az ember belegondol, hogy még mennyi efféle „beszélgetések” borzolják az idegzetét, tépik cafatokra, midőn látja, hogy minden következmény nélkül lehet egy komplett társadalom arcába hazudni. Például Balog páter, aki azt is kijelentette a kerekasztalnál, hogy október 23-án ott volt a Fidesz nagygyűlésen az Astoriánál, és „szerencse, hogy jó irányba indult haza, az Erzsébet híd, és nem a Deák tér felé”.

Szerintünk is. Vagy volt némi infója arról, arrafelé mi várna rá. Mert mindezek között ne feledjük azért most sem, hogy nagy valószínűséggel és sokak által bizonyítottnak tűnően is a Fidesz állt az ocsmány események mögött, most pedig az ártatlan megtámadott szerepét játsszák. Így lesz a söpredékből hős forradalmár, az eseményekből levert forradalom, ahol minden spontánul történt, Balog páter véletlenül indult jófelé haza, a taknyos Gulyás pedig véletlenül hallgatta az Octaviájában az őszödi beszédet. Mindez már annyira kezd unalmassá válni, hogy nem ártana kiállni a másik oldalról is valakinek, hogy akkor az alkotmányos rend megdöntésének kísérlete zajlott, és erre alapozva ez meg is történt a NER bevezetésével.

Sem terv, sem késztetési ösztökélés okán nem akartam én egyáltalán arról a tegnapi Fidesz-szeánszról értekezni, amit kongresszusnak neveztek a bávatagok számára, mert minek. De hát van nekünk egy Varga Juditunk. Amikor őt lehetett olvasni a fölszólalók sorában, akkor úgymond bekkattant valami, közlési kényszer generálódott mintegy a bensőmben, hogy szólani kell. Ha nem is krónikásként, lineárisan, tudósítást srejboló slapaj módján, hanem elmesélni az érzelmeimet, amit generálnak ezek, már csak egészségügyi szempontból, megelőzendő az agyvérzést és aztán a gyomorfekélyt, amikor vért okádik az ember. Volt már ilyen.

És most, hogy a konzílium véget ért, azért folytatom a panaszt, mert mondhatnád én nyájasom, minek írsz, ha nem akarsz. Fölemelhetnéd ujjadat felém intőn, hogy bár determinisztikus világban élünk, az embernek azért van szabad akarata (by: Sheldon oder Szent Ágoston), és ez igaz is. Ámde mindez az elmélet csődöt mond, amikor Varga Judit azt mondja a képünkbe bele, hogy „kitartó és következetes politikánkkal szépen lassan megváltoztathatjuk most már egész Európát is”. Ilyenkor, mivel nincs módunk megkérdezni, mitől állt be a miniszterasszony, mi ez a trip, mi a jóféle szer, az ember fölsóhajt nagy elefántként, hogy édesfaszom.

Ilyenkor dől el benne, hogy föltétlenül írnia kell most már erről az egészről, meg persze az is növeli a közlési buzgalmat, amikor Orbán kijelenti, hogy a pártelnöki szék elfoglalására szóló felkérést azért volt módjában csupán elfogadni, mert Anikó asszony ezt megértőn megengedte neki. Útjára bocsátotta őtet, hogy menj, játszódj a kis pajtásaiddal, de vacsorára itthon légy. Disznósajtot főzök koviubival. És akkor megint édesfaszom. Azt is a szememre lehetne vetni, mért foglalkoztam én tegnap ezzel, mért nem sétálgattam a réten, de az ember tehetetlen, ha ez neki a munkája. A hírekkel való bíbelődés hajnalhasadástól napnyugodásig.

Ezért nincs sehol menedék. Szagértők majd elemzik a történteket, törökgáborok és más hasonszőrűek majd megállapítják nagy okosságukban, hogy ők egy győztes pártot láttak tele önbizalommal a választások előtt és más, efféle cuki, buta kurvaságokat. Én a magam részéről egy csürhét láttam, amelyik kollektíven okádik. Mert olyan tisztújító kongresszust én még nem tapasztaltam, ahol a felszólalóknak más mondanivalója ne lett volna, mint a rajtuk kívül álló világ ordenáré mocskolása, pedig tegnap ezt tapasztalhattuk nagy bőségben. Eddig naponta megszólalt egy-egy, és ömlött belőlük a trágyalé. Az sem semmi, de még bírható idegekkel.

Tegnap azonban jöttek egymás után mind, hogy érdemes lett volna egy-egy híroldalt lefotózni az utókor számára, amikor az egész képernyőt szinte betöltötték a címek, hogy ez a fölszólaló fideszista ezt mondta, az meg azt, hogy ki mindenki tört az életükre, a leprás gyurcsányok és hasonszőrűek, de ők nagy és még nagyobb diadallal győzték le mind az összeset, hogy az ember tényleg azon gondolkozott, hol van az a tébolyda, ahonnan az ápoltakat most épp kiengedték egy kis kirándulásra. Mondom, ilyen tömény gyűlöletet és felsőbbrendű eufóriát én még sehol sem láttam, igaz, nem jártam NSDAP kongresszuson Nürnbergben. De ott lehetett valami hasonló hangulat.

És erre jön Varga azzal, hogy szép lassan ilyenné akarják tenni Európát is. Mondom, itt dőlt el a mai dolgozat témája, pedig már bimbózott a „Kedves koldusom” című karcos életkép is a Fidesz elleni vádiratként, de ma ez elmarad. Holnapra azonban megígérhetem. Voltaképp olyan sok mondandóm nincsen ezen kívül. Mert tehetném azt, hogy végig megyek egyenként mind az összesen, de minek. Ugyanazt mondják más hangon minden nap, mint itt is, csak mondom, akkor nem csokorban és elviselhetetlen töménységben. Tegnap olyan volt, mint a felszakadó és flaszterra placcsanó slejm. Ez volt a Fidesz képe tegnap komcsi lelkesedéssel.

Hogy hejj szellők, fényes szellők, holnapra megváltoztatjuk az egész világot, ahogyan a nótájuk mondja. Csak ehhez is hülyék, amíg az ukáz meg nem érkezik. Mint egyikük kifejtette: „Persze lesznek kellemetlen kérdések, azokra is válaszolni kell tudni. Itt még várunk arra, hogy a Fidesz-központ megmondja, hogy mik a jó válaszok a kellemetlen kérdésekre.” – Kedveseim, mi vagyok én, hogy ehhez akármit is hozzá tudjak tenni? Egy senki vagyok, mert vannak helyzetek, amikor elfogynak a szavak. Hogy egy bölcset idézzek, amikor nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Most jött el ez a pillanat. Ja, még annyit, Nagy Feró is küldött volt a szeánszon. Nincs több dolog, csácsumi.

Nem tudom, kedves olvasó, gyomrodban remegő izgalmakkal ébredsz-e ma bele a ködökbe, hálát adva az egy teremtő Istennek, hogy megérhetted ezt a napot is, amelyiken tisztújítást tart a Fidesz. Pedig azt tart, ha eddig nem is írtad föl magadnak, sejtetted vagy gondoltad volna, hanem úgy keltél ki a marasztaló ágyból, hogy na, megint egy nap, amit túl kell élni. Illetve másképpen: hurrá, fölébredtem világ, jó benned lenni. De mindegy is. Nékem a dédanyám jutott eszembe, a verébszerű alakja és a csomó a kendőjén az álla alatt, mikor is a dunna melegéből olvasta az okuláréjával az MSZMP megyei lapjának címoldalát fennhagon, miszerint „Kádár János ismét a körülbelül titkára lett”.

Tudom, hogy már meséltem a kölök Kázmér sztoriját, de mindig eszembe jut, s nem a vénség távoli múltat megszépítő messzesége miatt, hanem mert ugyanaz van megint. Kádár János a KB (ómami szerint körülbelül) titkára lett mindig, amiről az MSZMP megyei lapja tudósított, most pedig Orbán lesz a Fidesz elnöke mindig, amiről a KESMA megyei és összes (pár száz) lapjai tudósítanak. Tudom, hogy másabb a kommunikáció napjainkban, de nem ennyire, és azt is tudom, hogy Kádárnak a körülbelüli titkársági székére esetleg volt kihívója. Míg Orbánnak az elnöki trónusra senki sincs, az idő épp emiatt nem körben forog, hanem karikatúrába torzulva ismétli önmagát. Lelkünkre így ül ez a kor.

Csak nekünk nincsen dunnánk, ami alól ártatlan tudatlansággal nézhetnénk bele a kajla világba. És az sem tudható momentán, hogy a nagy eseményt ma mivel barikádozzák el, buszokkal vagy fóliás kerítéssel, hogy a panelproliknak még a szaga se szivárogjon be a kiválasztottak közé. De olyan megható, amikor az a játszási, hogy ez egy fontos és jelentős esemény, holott egyáltalán nem az. A küldöttek – és a vendégek – körbenyalják Orbánt, ütemesen tapsolnak neki, ő pedig fürdőzik a talmi fényekben, és újólag megbizonyosodik kiválasztottságáról. Ezen túl, hogy a miniszterség miatt az alelnöki széket elengedni kénytelen Novák Katalin helyett ki lesz az alelnök, teljességgel érdektelen. Ez az egyetlen tét ma.

De ott, ahol a folyamatosságot őrzendő alelnök marad egy Kósa Lajos vagy Németh Szilárd, oly mindegy, hogy Novák helyére milyen bábu kerül. Orbánnak még csak kihívója sincs. Hogy nem lehet, vagy nem mer senki jelentkezni, mert a basa elküldené neki a selyemzsinórt, a mi szemszögünkből másodlagos. Érdekességként akkor merül fel ez az egész, amikor mindezek ellenére azt bizonygatják, hogy a Fidesz demokratikus párt, ahol Orbánon kívül másnak is lehet véleménye. Mint például ezt mesélte lelkesen egy másik Orbán, a Balázs, aki a tanácsadója a fő Orbánnak. Hogy az érvek döntenek, a vita meg a logika. Látjuk a sokszínűséget a tisztújítás során is, hogy a mi Orbánunknak keményen meg kell küzdenie az elnökségért. Vagy nem.

Virág elvtárs örökérvényűje jut eszünkbe ilyenkor: „Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!” – Ez olyannyira tökéletes kép arról, ami ma a tisztújítás során ránk vár a sajtóban, hogy ragozni ezt tovább nem is kell. Annyit még elmesélek drága olvasó, hogy a tervek szerint délután négyig kell rágnod a körmödet, hogy Orbán vagy Orbán lett-e a Fidesz elnöke. És ebben az esetben egy és ugyanazon Orbánról beszélünk.

A köpcös felcsútiról. Tényleg, hogyan van az, hogy ebben az országban másnak is lehet ez a neve? De ez már a vészes rosszindulat a részemről, és nem szeretnék rossz színben feltűnni. Mert még azt mondja nekem is Kövér pedellus, hogy bolond vagyok. Mert Márki-Zayra ezt mondta, s ha most azt a kérdést teszed fel, ez hogyan jön ide, akkor azt kell mondjam, csak kis színesként az izgalmas nap előtt, hogy lássuk, a küldöttek és vendégek milyen nívón szórakoztatják majd egymást a paraván mögött, miközben ütemesen tapsolnak pártjuk örökös és leválthatatlan elnökének, magának a nagy Orbánnak. Viszont nem árt észbe venni, hogy ez lesz a Fidesz mint párt veszte is. Orbán után atomjaira hullik. De ez legyen a fideszisták baja.

Demeter Szilárd szereti a magyar kultúrát. Ez – mivel annak korlátlan pénzügyi ura – megnyugtató, de kiábrándító is egyben. A magyar kultúrát a magyar ember – nem fideszi, hanem anyai és apai ágon – nem szereti, hanem ő maga a magyar kultúra. Benne él, az a lélegzete neki, a szíve dobbanása, azzal és abban születik és hal meg. A magyar kultúra a magunkfajta magyar embernek a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom, a piros, rakás falucska és a Krúdynál gőzölgő velőscsont. Ilyképp, ha Demeter szereti a magyar kultúrát, akkor azt kizárólag olyan szemmel teheti, mint ahogyan mi szeretjük a franciát, oroszt vagy akármilyet, érdeklődve hajolunk föléje, mint annak idején Szerb Antal, akit és a hozzá hasonlókat viszont Demeter nem szeret. De erről majd később.

Sokan vannak ezzel úgy, hogy minek egy ilyen alakkal foglalkozni, van ennél nagyobb bajunk is, hogy mit lop el Demeter gazdája, ki ellen uszít, vagy épp, hogy miért konyul le a saját fülünk. És mégis szólni kell, mert amíg a gazda anyagi javainkat, jogainkat, hitünket és gyermekeinket sajátítja ki, ezt a Demetert azért ültette a nyakunkra a magas hivatalban, hogy – mint fentebb vázoltam – a lélegzetünket jelentő kultúránkat verje szét és alakítsa át a saját szája íze szerint, amiben az a baj, hogy nincsen semmiféle íz a szájában. Demeter feladata a rá bízott temérdek pénzzel az, hogy megnevelje az elhajló és nem kellően alázatos magyar írókat, kijelentve, hogy amit az asztalra tesznek, szar. De, hogy mit várna például az amúgy évente Nobel várományos Nádastól vagy épp Krasznahorkaitól, azt elmondani nem tudja.

Ehelyett annyit mekeg, hogy a magyar írók tegyenek már le valamit az asztalra. Neki tetszőt. Nos, ezen a ponton tényleg csak utalás szintjén, mert a két ember formátumban össze nem mérhető, feldereng egy pillanatra Aczél György alakja, majd tovaúszván sokkal kiábrándítóbb közegben találjuk magunkat máris. Mégpedig Zsdanov alakja dereng át a ködön, és felszólítása egyben, hogy írók, alkossatok remekműveket. Demeter, amikor ilyen felszólításokkal él, miszerint az írók tegyenek már le valamit az asztalra eszerint zsdanovi szellemben, azt tételezteti vélem, hogy bár szereti a magyar kultúrát, de Füst Milánt sem ismeri, aki bőségesen mesélt nekünk az alkotás-írás lélektanáról, amikor a kivételes helyzet, a tökéletes pillanat, és az egész szervezet együttes harmóniája, ha úgy tetszik, a véletlen hozza el a művet.

Mindezzel együtt és emiatt sajnálatosan az látszik, hogy az a magyar művészet, amely önerőből ért el elismerést külföldön is a példákat nem sorolva, Demeter szemében, mivel egyrészt nem ért hozzá, másrészt, mert pártkatona, semmit sem ér. De nem tud követendő példát vagy mintát felmutatni, mert azok az írók, akik világnézetileg neki és Orbánnak megfelelnek, egyszerűen értékelhetetlenek, nincsen jobboldali remekmű most sem, a baloldali kultúrterror alól felszabadulva sem, és nem azért, mert esetleg nincsen elkötelezett tehetség, hanem azért nincs tehetség, mert a szerző elkötelezett. Ha értjük az ellentmondást. Mivel remekmű csak szabadságból születhet, a NER pedig nem szereti a szabadságot, máris látjuk Demeter korlátoltságának okait.

De még, ha nem volna is az – pedig az –, ilyen habitussal ilyen székben ülni nem lehet. Egyáltalán, normális országban ilyen székre, amiben ő csücsül, nincsen szükség, mert a kultúrának – ha már – megvan a maga szerves élete, az irodalom is köszöni, ha békén hagyják, aztán jönnek a művek, amelyekről majd az idő, és nem Demeter és Orbán állít ki minőségi bizonyítványt. Momentán viszont Demeternél van a pénz, amit nem győz hangsúlyozni, és ezt a részt nem árt szó szerint idézni: „Rettenetesen sok pénzt költünk a kortárs irodalmi életre. Csak a PIM-ből évente ötszáz millió forintot fizetek ki kortárs irodalmi szerzőknek, alkotóknak.” – No most, képzeljük el Demetert a kasszánál, amint könyökvédőben fizeti ki saját kezűleg a pénzt, másrészt ne sajnálja, nem az övé, a miénk, mi fizettük be. Úgyhogy csönd legyen.

Harmadrészt pedig az íróknak cuzammen kifizetett évi ötszáz millióról annyit, hogy egy darab futballista éves jövedelme eddig az összegig adómentes. És végezetül: mi az az ötszáz millió az ezermilliárdos lopásokhoz képest, Mészáros fél napi keresménye ennyi. És ezen túl az a dilemma is támadt, hogy mi ez az egyes szám első személy, mintha a sajátját adná, és itt látszik meg Demeter habitusa, aki ezek szerint élet-halál urának képzeli magát ebben a közegben, és az a sajnálatos, lehet, hogy az is. Demeter járkál föl és alá a magyar kultúrában, ha megengednek egy ilyen képes képtelenséget, és a csizmája szárához veri az ostor nyelét. Mint a Leggyengébb láncszem című hajdani műsor, illetve az arról készült Gálvölgyi paródia. Úgy pöckösködik ez a Demeter, aki szerencsére szereti a magyar kultúrát.

Nem kellene, senki nem kérte erre Orbánon kívül. Muszáj viszont még ettől a zupás őrmestertől idéznem: „Megpróbálom felrázni őket, teljesítménykényszer alá helyezni a szcénát. Megértetni, hogy nem alanyi jogon jár a támogatás, tegyenek már le valamit az asztalra ezért a sok pénzért. Meg egyáltalán, hogy száz év múlva is legyen magyar irodalom. Ezért muszáj beleállnom, kimondanom ilyen egyenesen a dolgokat.” Ez ugyanabban az interjúban hangzott el, mint az eddigiek, és innen meg azt látjuk, hogy Demeter ténykedésétől függ a magyar irodalom jövője, élete vagy halála. Nos, ezen a ponton az ember óhatatlanul elröhögi magát, majd kicsordul a könnye, hogy mivé lett ez az ország, hogy kik ülnek a nyakunkon. Mert ez az egész erről szól, nem egyébről. Hogy hogyan igyekeznek lerágni a csontjainkról a húst.