Kategória: Egyéb

Néhány hete élete fő művének nevezte – amire emlékezni és büszkének lenni lehet – Kocsis Máté, az alanyi költő (mint rémlik a napokból) a pedofil, más néven homofób, harmadik leütésként aljadék törvényt. Egyrészt szíve joga ez a szerencsétlennek, másrészt pedig Szájernek is az volt az Alaptörvény. Aztán meg fölsértette a kezét a belga ereszcsatorna, mert az ottani bádogosok nem számoltak azzal, hogy magyar fideszesek használják menekülésre, és nem sorjázták le rendesen az élit. Semmi sem tökéletes. A jelek szerint a homofób törvény sem az, így ez a Kocsis lelkesen bejelentette, hogy még toldozni meg foldozni akarja, bíbelődne vele még a választások előtt kicsit.

Ugyanakkor Gulyás Gergely pedig ugyanezt tagadta. Igaz, abban a kontextusban, változtatnak-e rajta azért, mert a kultúrnépeknek böki a szemét, és emiatt kies hazánkat morális sivatagnak tartják, és még pénzt sem adnak neki. Ez nem biztos, csak valószínű, mindenesetre a kollégisták előre menekülvén kedden bespejzoltak ezerháromszáz milliárdot, amit az uniós pénzzel szemben vissza kell fizetni, igaz, lehet, már nem nekik. Addig viszont ellopják, így ez az egész hitelfelvétel tiszta haszon. Kint, a sarkon ezt úgy mondják, más farkával verik a csalánt, de ehhez nekik óriási tehetségük van, lévén, felelősséget soha, semmiért nem vállalnak.

Hogy visszatérjünk Kocsishoz, elég Szájer eresztől bántott kezére néznünk, de még ez sem döbbenti rá, hogy az élete és a mások életét szabályozni óhajtó laptopra hányt műalkotása nem harmonizál egymással. Mi több, szöges ellentétben áll egyik a másikával. Szájer és a pátoszos, műmájer, istenes, hazás, anyás meg apás alaptörvény maga antagónia, igaz, a fiúknak kukijuk van, a lányoknak puncijuk kitétel később került bele, amikor végleg megőrültek. Az alaptörvény alapérdeme viszont a menekülő emberé, de azt is orrba-szájba módosítgatják különféle érdekek mentén, s most, hogy Kocsis szerint a homofób törvényre is ez vár, fölsejlik valami még nagyobb ganyéság.

Csak még nem tudjuk, mi az. A kocsmák, kommentek és az aluljárók népe konteókat gyárt a szándékokról, amelyek vezérlik Kocsis képiben a kollégistákat, s ezek közül a legfajsúlyosabb a terelés. Nagy igazság van népünk megalázott és megszomorított fiainak gondolataiban, miszerint ha igaz az, hogy újra a homofób törvénnyel akarják cukkolni a kultúrnépeket, annak oka és indoka más nem lehet, csakis a terelés valami méretesebb ótvarságról, úgymint tolvajlás vagy a választások elcsalása, s valljuk meg, az ilyen félelmeknek van is alapja. S mivel a lopás permanens, így azt aljassággal álcázni már fölösleges, marad a választások sorsa fölötti aggódás.

Ilyen lesz mindjárt Putyin országában is, és az onnan érkező hírek módszertant és sorvezetőt adhatnak Orbánnak és galerijának, hogyan lehet úgy kiherélni az ellenzéket, hogy még mindig úgy tűnjék, választások zajlanak az országban, ami viszont csak színház. Másképpen árnyképek a falon. Egyébiránt, ha el tetszenek olvasni Anna Politkovszkaja csudásan iszonyú könyvét, az Orosz naplót, föl fogják benne fedezni, hogyan másolta és másolja Orbán a putyini diktatúrát. Lidérces az egyezés, úgyhogy ajánlatom szakirodalmi szintű, mint ahogyan az is isteni jel, hogy Politkovszkaját Putyin meggyilkoltatta, holott ezt is tagadja, mint sok más hozzá fűzhető halált.

Nem ezért hoztam föl példaként azonban a tragikus emlékű Anna művét, hogy dicsekedjek azzal, ami nincs, hanem ez olybá vehető, mint mutatóujjam intő felemelése, és még csak azt sem mondom, hogy vigyázó szemetek Moszkvára vessétek. Holott nem ártana. Mert mint az orosz választásokról olvashatni, még csak nem is az az érdekes, miként kerülnek börtönbe és diliházba az ellenzékiek és rokonságuk is, hanem, hogy a járványra hivatkozva hogyan tagadják meg az EBESZ (a választások tisztaságát ellenőrizni hivatott szervezet) munkáját, és, hogy szintén a járványra hivatkozva még mi minden aljasságot vetnek be. És nálunk is elnyúlik ez a vészhelyzet, ugye.

No most, és végül Kocsis és az ő buziügyi nyüzsgése nagyon jó takaró mindezekhez, és, ha a kocsmák népe és a többi látó a flaszteron ilyet tételez, akkor nem lehet azt mondani nekik, hogy delirálnak, mert azt inkább Orbán és a pincsijei szoktak. Tehát, ha Kocsis hülyeségeket beszél, az lehet az ő saját bejáratú erkölcsi nyomora, de erősen tételezhető, a mocskos, hátsó szándék. Viszont nem akartam én ezt a szép őszi napot elrontani a rinyálásommal, csak, mint utaltam rá, intőn felemeltem a mutatóujjamat de oly kitartóan immár, hogy ebbe az állapotba rántotta a görcs. S ha már Putyin és az oroszok: будь готов, всегда готов. Ha emlékszünk még. Ha nem, az sem baj, egy kis szótárazást megér.

Kormányunk meg óhajtja hosszabbítani a járványügyi veszélyhelyzetet, s ha ez a kívánalom, akkor a bátor százharminchárom megtoldja-oldja neki. Januárig tartana, illetve a bátrak miatt egészen biztosan tart is az újabb szakasz, mert az eddigieket felettébb sikeresnek, majdnem dicsőségesnek ítélte kormányunk. Csak ne jelent volna meg a lapokban – nem KESMA –, hogy a hét végén egy pár napos csecsemő halt bele a sikerekbe, és kiderült, hogy ő a sikeres járványkezelés 30090-ik áldozata. Folytatjuk, adta ki a Fidesz a jelszót a legutóbbi kampányban.

És folytatják. Ugyanilyen siker az is, hogy a fasiszta eszmék és törvények miatt lehet, kies hazánk nem kap pénzt az uniós helyreállítási alapból, ezért kormányunk szintén tegnap mintegy ezerháromszáz milliárdos hitelt vett fel, amit még az unokáink is nyögni fognak. És akkor még Zalatnay tízmilliójáról nem is beszéltünk. Arról meg pláne nem, hogy Varga Judit elképzelései szerint Magyarország küldetése, hogy az eltévelyedett Európai Uniót visszaterelje a helyes irányba, ami Orbán félfeudális, félfasiszta, műkeresztény, tolvaj rendszere volna.

Már ennyiből is látszik, hogy aljasságban nagyon gazdag volt ez a késő nyári kedd, hogy a krónikás zavarban van, melyik bűzös eleme legyen a kiindulási pont, a hányinger kályhája, ahonnan elindulva az elbeszélés egyes elemeit lefűzhetjük majd, mint újabb bizonyítékot a tekintetes bíróság számára a megfelelő ítélethozatalhoz. A lineáris történetmesélés alkalmas ma a munkához, így induljunk el Novák miniszter reggeli sajtótájékoztatójától, amelyen egyéb győzelmek mellett jelentette be azt is, hogy a kormány ma – tegnap – dönt a veszélyhelyzet sorsáról.

És akkor – bár túl sok kétségünk nem volt – elkezdtük várni a bejelentést, mint a róka a Kis herceget, ugyanúgy sertepertéltünk a farkunkkal nagy izgalmukban. A várakozás nehéz perceit tette nekünk elviselhetőbbé Zalatnay S. megtérése és megvilágosodása, amellyel aláírta a stopgyurcsányt. És hogy a szégyene teljes legyen, valami olyasmit delirált, hogy otthonra talált a Fidesz kebelében, és idézett a „Mindig kell egy barát” című hajdani nótájából, és a kör így bezárult. Várható volt ez a megvilágosodás, mert mát hetek óta óbégatott a „művésznő”, hogy készül éhen veszni.

A párt kisegítette őtet azonban. A mosónőket, dadusokat és más haszontalan jószágokat, akik szintén éheznek, nem segíti ki a párt, mert nem méltók rá. (Köpni kell.) ezen a ponton – a lineáris mesélés miatt – azt hihettük, hogy majd később kap jutalmat a dalos ajkú pacsirta, de kiderült, ez már nyáron megtörtént. Tízmilliót adott Kásler ennek a nőnek „életmű” koncertre, ami Tárnokon volt, van vagy lesz, voltaképp teljesen lényegtelen. Hogy hol csinál tölcsért a kezéből nem releváns, ha már a szájából segg lett, és ilyen hamar teljesítette azt, amit Kásler egyszer kérni fog tőle.

Ha a tavaszi kampányban föláll a kedves vezető mellé a színpadra, még a Kossuth-díj is meglehet. Tízmillió az nem nagy pénz, Zalatnay olcsón adta el magát, ez alig több, mint a nyugdíjasok zacskó krumplija, a visszatetsző azonban az, hogy a NER-nek fontos az a szar, amit Zalatnay életműve képvisel, és azt hiszi, a fényét és hitelességét növeli ha magához von egy olyan alakot, akinek az a legnagyobb zenei teljesítménye, hogy lefeküdt valamelyik világsztárnak hitt külhoni zenésszel. Most pedig emiatt érzi magát forradalmárnak, amit még azelőtt hangoztatott, hogy eladta magát.

De mondom, mindeközben, amíg ezek történtek, róka voltunk a sertepertélő farkunkkal, és eközben mondta Varga azt, hogy megneveli az Uniót. És annyi minden volt még. Szijjártó micsoda útjai a nem is kormánygéppel, a melegek megint a házasságukkal, Szili Katalin és Thürmer újabb hittevése Orbán mellett – ez a kettő is megérne egy misét –, vagy épp Schmidt Mária megint, aki szinte biztos már, hogy elvesztette az eszét. Azt tudtuk meg tőle most épp, hogy a marxista nyugat akarja leteperni hazánkat, de mi már egyszer legyőztük a szovjet formáját. Ez sem igaz, de azért kezet foghatna Vargával.

És így jött el az este, amikor kiderült, amit úgyis tudtunk, hogy kormányunk szeretné meghosszabbítani a rendeleti dirigálást. Érthető, Hatvanpuszta még nincsen készen, ahová el lehet bújni a számonkérés elől, ki kell csempézni benne még a bunkert. Továbbá, ha a számok majd azt mutatják, hogy kinéz a bukta a Fidesznek és Orbánnak, újra még tavaszig és még tovább lehet ezt játszani, katonákat küldözgetni mindenhová, és más cuki kurvaságok. Mert mostantól mindent a tavaszi választások szemüvegén át kell nézni, illetve onnan, hogy lesznek-e. Ilyen veszélyhelyzetekkel jól lehet szórakozni ugyanis.

Hollik igazgatót minden bizonnyal ki kellene találnunk, ha nem volna. Ámde van. Orbán levette a mázsás terhet a vállunkról azzal, hogy kommunikációs igazgatót csinált belőle, és Hollik kommunikál is, ahogyan az tőle telik. Bár meg kellene kérdezni a kommunikáció szót, mit szól ahhoz, amit Hollik igazgató tesz vele, de nagy valószínűséggel elakadt a lélegzete. Jó ez az antropomorfizálás, kifejezőbbek tőle a dolgok, és minden bizonnyal Hollik igazgatóra is ráférne ugyanez, hogy emberi alakot ölthessen, mert momentán paca kinézete van. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ez a manus nem magában valóan érdekes, hanem az egyesben megbúvó általánosként mint alapvető esztétikai kategória, másképp, mint a Fidesz-agy leszedált arcehtípusa.

Innen is kitetszik, nem a húscsomó Hollik a baj, hanem a benne megbúvó Orbán ősvalami. Másképp Ősvalami, Freudi terminológiával, a hömbölgő tudattalan, vagy Id, de, hogy a keresztény Hollik igazgató is értse, az őskáosz, magyarul tohuvabohu. És most, hogy megismertük Hollik igazgatót mint hömbölgő ködöket, lássuk ennek megnyilvánulási formáját, manifesztálódását mintegy, ami maga Gyurcsány. Minden mindegy, hogy mi történik, nap süt vagy homályló északi fény borong, Hollik tartalmaiban ott bolyong az örökkévalóság: Gyurcsány. Minderre a következtetésre az sarkallt, hogy láttam direktor elvtárs szösszenetét a miniszterelnök-jelölti vitáról, ahol a résztvevők karjaikat, kezeiket Ferenc fején nyugtatják.

Nem egy Michelangelo Sixtusban. Egyáltalán, azon túl, hogy Gyurcsány, az üzenetet sem igazán értjük, csak annyi látszik belőle, hogy Holliknak erre telik, erre futja mintegy a képességeiből és készségeiből, ami középső csoportban az oviban elmegy, habos kakaót azonban ott sem adnak érte. Így nem igazán értjük, mi is ez. Ám, ha már megidéztük Zsiga bácsi szellemét az iddel, egóval és szuperegóval, amely szintek a tudat más más állapotját mutatják a tudattalantól a tudatosig és tovább, Hollik műalkotása a pszichiáternek azt mutatja, hogy ezek összemosódtak. Hollik feje egy öblös fazék, amelyben Orbán kavargatja a félelmeit, ezt azonban kommunikációnak nevezni delikát, s mint említettem, maga a lexika is tiltakozik ellene.

Visszatérve magára a műre, Lukács György zenéről adott definíciója tolul fel, miszerint az „meghatározatlan tárgyiasság” volna, lefordítva, hogy keletkeznek bennünk képzetek a zene hallatán, mégsem látjuk a virágos rétet Vivaldi muzsikájára, hanem annak csupán égi mását érezzük birizgálni a zsigereinkben. Holliknak ilyen zene Gyurcsány. A hangalak, annak kimondása, a képe, s ha volna szaga, az is, meghatározhatatlan tárgyiasságként pánikot kelt, amitől viszont egészen materiálisan Hollik igazgató beszarik. És mint valami totemista vallás képviselője, elkezdi a képmását gyártani azzal a fals hittel, hogy attól hatalma lesz felette. Téves álláspont, hogy ez bekövetkezzék, Gyurcsány még dobogó szívébe kell harapnia.

Bővebb információkért az őserdők mélyin elfeledve élő törzsekhez kell fordulni, vagy Orbánhoz, aki régebben egyfolytában dakotázott. Nem telt el olyan nap szinte, hogy ne hallottunk volna tőle – igaz, maga költötte – indián közmondásokat. Most, hogy keresztény, az evangéliumokból várnánk bölcsességeket, de olyat ő nem olvas. Igaz, Hollik sem. Nem hiányzik neki, nekünk meg Hollik, ez így egyben pedig a világűr hidege és a benne lévő vákuum, ami azonban nem tökéletes. Most már látjuk ezt a Hollikot, de funkcióját a világban nem. Nem tudható, mivégre van ezen a földön, a Teremtő rossz kedve vagy egy részeg órája mutatkozik, de nem győzöm ismételni, hogy ebben az egészben a kommunikációs igazgató mint archetípus fogott meg.

Másképp mesélve a dolgokat, ilyen mind az összes. Nem mondanék neveket, mert akkor újólag abba a hibába esnék, hogy az olvasó azt hihetné, az egyes emberről mesélek mert pikkelek rá vagy más ok miatt, holott az általánost szeretném megmutatni, ami összefoglaló nevén Fidesz. Ez a Hollikban bimbódzó őskáosz, ami bugyog, és különféle emberi alakokat öltve – Varga, Kovács Novák, Rétvári és valahány név a naptárban – kibukik belőlük a lényeg, a lényegük: Gyurcsány. S ha már Hollik a kommunikációs igazgató, akinek az a feladata, hogy az üzenet célba érjen, elmesélem neki, nem fog. Momentán egy galerit látunk, akik reggel, délben, este, szarás előtt vagy után csak annyit bírnak: Gyurcsány. Fiúk, ez így nem fog menni. Ha mégis, akkor megérdemeljük.

És akkor a fényes tekintetű Orbán kimondta a tutit, mit kívánna karácsonyra a Jézuskától. Ferenc pápán keresztül üzent neki, mert Ferenc bármily közel is áll a mindenhatóhoz, önmaga azért mégsem az. Így, amikor a fényes tekintetű azzal a kéréssel járult Ferenchez, hogy „ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot”, akkor nem azt kívánta, hogy a pápa őszentsége adja még kölcsönbe a svájci gárdáját a TEK mellé Gyurcsány és a migráncsok ellen. Hanem azt óhajtotta őszentségétől, beszélje meg a teremtővel, hogy ez a kupleráj, ami kies hazánk, így merevedjen bele az időbe, ahogyan most éppen van. Vele a trónuson.

Ami nincs, az viszont nem tud elveszni. Mert keresztény Magyarország csak az Orbán kótyagosan aljas fejében van, a valóságban ilyen egyáltalán nem létezik. Erre a példa, hogy a keresztény újság publicistája az eucharisztikus bigyó második napján azon kesergett, hogy nem érdekli az embereket a dzsemborijuk, igaz a bejegyzést aztán villámgyorsan el is tüntették. A valóság ugyanis fájdalmas, ezért mesékbe menekülnek matyóruhás és frissen megtért Tóth Gabival, aki érezte magában az Istent mindig is, csak liberális pályatársak, lemezkiadók visszagyömték bele. Most, hogy a pátosz meg áhítat jobban fizet, utat tört a Gabiban a tiszta hit.

Ez a baj vele, de ez az ő nyomora és a keresztény Magyarországé. Hogy nem Isten-, hanem pénzalapú, és azt tudjuk, Jézus mit csinált a kufárokkal. Most akkor Ferenc mit tegyen ezzel az Orbánnal? Derűs, bölcs és jó ember, ezért mosolyog a gonoszra, aki viszont vicsorogva, szemében gyűlölettel rogy meg félig előtte, mert ezzel az emberrel és a hozzá tartozó ideával kezdeni mit nem tud. Ha kereszténynek hazudja magát, meg kell hajolnia előtte, ha ugyanúgy demens vénembernek tartja is, mint az Ötös Számú Tagkönyv névre hallgató pincsije. Egyébként Orbán még ez alkalommal sem tudott meglenni sunyi politizálás nélkül, mert ajándékot is adott a szentatyának.

Hátsó szándékosat természetesen, messzeható, az egy a tábornak kihangsúlyozottat. Mint teleszarták vele a sajtót, beleverték a bávatagok fejébe mintegy, Orbán Viktor átadta Ferenc pápának annak a levélnek a másolatát, amelyet IV. Béla magyar király IV. Ince pápához intézett. És hogy miért meg hogyan, és milyen üzenettel a B-közép számára? Nos hát, ahogyan a névrokona az O. Balázs névre hallgató pincsi kifejtette, „IV. Béla uralkodása alatt szenvedte el Magyarország a tatárjárást, a mongol csapatok hódító támadását. Az ország 1242-ben, óriási veszteségek árán, de túlélte az első mongol inváziót”.

O. B. pincsi aztán így folytatta: „Ezt követően az újjáépítést IV. Béla király kezdte meg kifejezetten keresztény alapokon, az egész keresztény civilizáció védelmében…Nem nehéz belátni, hogy geopolitikai értelemben az akkori és a mostani helyzet között sok a hasonlóság.” – Íme, hölgyeim és uraim, máris előttünk áll a keresztény Európát védelmező Orbán Viktor, mint IV. Béla reinkarnációja. Ha a valahai király csontjaival Kásler legózna kicsit, és DNS-ileg megvizsgáltatná, kiderülne, hogy az egyezés száz százalékos, Orbán az Árpád-ház tömzsi tagja, ami ezek szerint nem halt ki, hanem benne lobog a felcsúti trottyosban. Az élet azonban nem ennyire szép.

Orbán viszont legalább ennyire aljas. Erre való volt neki Ferenc látogatása, meg, hogy sütkérezzen az őt körülölelő glóriában. Ferenc azonban elment, a glória eltűnt, Orbán pedig magára maradt a mocsokban. És vele együtt mi is sajnálatosan. A színjátéknak vége, jönnek a szürke és bűnös hétköznapok. Nem mintha Ferenc látogatása alatt a vétek csöppnyire is eltávolodott volna tőlünk, csak egy pillanatra a szőnyeg alá söpörte a galeri az acsarkodást és köpködést, amit így lelkükben kivirágozva, újult erővel folytathatnak tovább. Ennyi volt Ferenc magyar földön, mert a lába is alig érintette a port. A fényképek viszont elkészültek, a foglalkozás tehát elérte a célját. Ugorgyunk.

Kovács Zoltán állami levelező, de úgy is, mint agancsügyi megbízott, büszkén mutatta, hogy készen van a nagy mű, igen, és a helyére szállítódott a ciklopi agancskapu, ami bazi ronda, de legalább jó drága. Mindig örülünk, ha ilyeneket finanszírozhatunk, s pláne úgy, hogy meg sem kérdeznek róla. De ilyen ez a mi hazánk, és ilyennek nem szeretjük. Az élet pediglen csudaszép. Mindez nem ingerküszöb, sem a giccs, sem az ellopott milliók. Az már viszont, hogy Kovács levelező-agancsügyes szerint ez a bigyó nemzetünk egységét fejezi ki más csodák mellett, nos, az már delikát.

Ennél már csak az lenne klafább, ha majdan egy adag szarvasürülék is szakralizálódna, és megjelenne benne nemzetünk esszenciája mintegy, ahogyan a földre placcsant szarban lépnének egymásra talpaink. Mert olybá tűnik, mindenben, a bazi nagy Univerzum összes atomjában, amit szertesprickoltak a szétrobbanó csillagok, mindenben is a nemzeteccsége manifesztálódik. Hogy mindezideig olybá tűnt és az is hittük, hogy ez műpátosz, ez cirkusz, bábozás a bávatagoknak, de egyre inkább az csupaszodik le a tébolydában, hogy nem egészen és nem is úgy.

Minden bizonnyal komolyan gondolják, amit permanensen delirálnak. Viszont akkor új irányt kell kijelölni tépelődésünk számára, mert ez a mostani sehová sem vezet. Illetve egy kimenetele azért bizonyos, és ez a zárt osztály főnénivel, szurival és a kedves ápoló bácsikkal, mint sorsunk beteljesülése. Viszont, mint tudvalévő, semmi sem tökéletes, mindenben van gebasz, éteriebben kavics a teremtésben, de igazán profánul szar a propellerben, ami viszont fröcsög, mint a rospic, mégpedig ebben pont az, hogy a nemzeteccsége agancskölteményt az éj leple alatt vitték a helyére.

És, hogy miért, vagy mitől rettegve történnek most már egyre inkább éjszaka a dolgok, nos, ez hatalmas morfondír. Mert, hogy Semjén a genya törvényjavaslatait ilyenkor adogatja be, az még szódával elmegy, nodehogy a nemzeteccsége is halkan, suttogva és sötétben szállítódik a kihalt utakon, az már necces. Mindezzel egyébként elvették tőlünk az örömöt, hogy álltunk volna az utak mentén, s ahogy araszolt volna az orrunk ellőt a nagy, nemzeti agancshalom, benne a bús magyar sors, de mi kiáltozunk volna mégis, hogy éjjen, éjjen soká. És főleg Orbán.

Vagy pediglen egyáltalán nem is. És, ha nem is, akkor vajon mit kiáltoztunk volna, de ezt már sohasem tudjuk meg, mert csak álmodunk az agancsok gubancában megbúvó szencségtűl, ami számunkra föl nem fogható, meg nem érthető, hozzá mi föl nem érünk, mert mégsem mondhatjuk Kovács agancsfelelősre, hogy hát debil ez, pedig olybá tűnik, hogy sajnálatosan az. Egyébiránt szavunk nem lehet, mert ekképp kerek lett a világ, piros és pöttyös is, mint a japáni seggünk, olyannyira éppen. Itten bennem most lobog a lét türelme, mint kitetszik elég erősen vélekedésem szerint.

Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, és ilyen cuki kurvaságok. Tényleg levegőért kapkod az ember, hogy mit lehet még lerántani a porba, mi veszíti el végleg a jelentését, amikor átkerül a Fidesz-újbeszélbe, mert ugyan eddig is tudtuk, de most válik teljes bizonysággá, hogy a magyarságban fetrengő fideszisták magát az anyanyelvet is szétcseszik. Auschwitz után nem lehet verset írni, mondotta nékünk Adorno, mi pedig úgy látjuk, hogy a NER után képtelenség lesz magyarul beszélni, mert a szavak új jelentéseket kapnak, vagy teljesen elveszítik azokat.

No de mégis ábrándoljunk ezen az agancsba ojtott nemzeteccsége himnuszon kicsinyég, hogy a költőt mi késztette a sajátos következtetés levonására, hogy mit lát abban a kusza szaruban, amit mi képes nem vagyunk. Hol búvik meg benne Arany, hegyeink és lankáink, de mint legfőbb eccsége az, ahogyan Orbán Gyurcsányt a kebelére öleli, amitől zúgni kezdenek a bércek és az ember feje is erősen. Mert ilyen nincs és nem is lehet, de olyannyira, hogy még a mesében sem egyáltalán, következésképp ez a bomlott elme szüleménye, és ezzel már birizgáljuk is az igazat.

Bújtatják pedig nagyon, hogy mire megy ki ez az egész játék velünk, és bizonyosan arra, hogy elvertek hetven milliárdot, nagyját a zsebekbe, és abból mutatni kéne valami maradandót, és hát, ez sikerült, hogy az agancshalom a nemzeteccsége, a kismaci farka pediglen a szent jogar. Más kiváló példát is mutathatnék, milyen képzetek jelenek meg az ember fejiben, amikor szivárog el az esze, de nem győzöm elégszer mondani Ursula igazát, aki José Arcadio Buendiának, a hites urának mondta kérlelve, ha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának. És hát, így valahogy.

Amit már jónéhányszor elmeséltem, mint a NER erkölcsi és kulturális fölényének biztos lenyomatát, az az arrogáns, lenéző, harsány és tapló stílus. Erről eleddig csak a lakájmédiát lehetett felismerni, amelynek egy a nyelve: a kommunista agitpropba ojtott fasiszta frazeológia, keverve az útszéli galerik jasszával. Ez olyan elegy, amit aztán egyként használnak televíziókban, rádiókban, nyomtatásban és az interneten is. Felfedezhető benne a Szabad nép és a Wölkischer Beobachter egyként, ezidáig azonban csak a KESMA slapajai használták főszerkesztői jóváhagyással, bár elnézve például Bencsik munkásságát vagy Gajdics Ottóét, ők sem magasabb nívó annál, mint aki egy mínuszos hírt sem tud megírni.

Ilyen az összes. És bár náluk minden felület, az összes pénz és reklám, csak azon sivalkodnak mindig, hogy baloldali médiafölény van kies hazánkban csak azért, mert őket nem olvassák, míg amazokat meg igen. És nem bírnak rájönni, miért. Pedig egyszerű, írni kellene tudni, ami csuda úgy vonzaná az olvasót, mint méz a macit, de ha nem megy, kár erőltetni. Azért időztem kicsit bőségesebben az úgynevezett jobboldali újságírás nyomoránál – ami azonban nem egyéb, mint fasiszta hőbörgés – mert ezidáig olybá tűnt, elvannak ezek magukban. S ha tehetségtelenek, ostobák és gonoszak, az az ő egyéni nyomoruk. Hogy hangosak is, az a mi bajunk, de eddig az volt hihető, hogy csak ezek ilyenek, akik ott vannak az első fontvonalban.

De nem. Mind az összes, akik azt hiszik magukról, hogy Orbán hivatalt adva nekik észt is adott hozzá, de hogy is adott volna, amikor neki magának sincs elég. Schmidt Mária is, akit már szintén megénekeltem a Boris Johnsonnal való afférja miatt, mert olyan levelet rittyentett az angol miniszterelnöknek, amit egy jobb érzésű ember nem tett volna ki az ablakba. Jó, Schmidtnek nincsenek jobb érzései, de voltaképp egy állam nevében nyilvánult meg, s úgy, mint a fentebb emlegetett úriemberek. És ezen a ponton nem lehet eldönteni, hogy ez a fentebb stíl, amiből csak egy süt, a primitív arrogancia, lentről jutott fölfelé vagy onnan szivárgott le, de a végeredményen ez egyáltalán nem változtat. Mindent ellep a harsogó ganyé. Ez a NER nyelve.

Például Demeter Szilárd is, aki szintén volt tárgyunk már az ocsmány gondolatai miatt, amelyek fekáliával voltak tele, s mint emlékezhetünk, ilyen neveknek ment neki, mint Cserhalmi György, Csákányi Eszter, Hegyi Barbara, Pogány Judit, Mérő László, Gyabronka József, Gálvölgyi János, Kulka János, Gerendás Péter, Hámori Ildikó, Péterfy Bori, Lakatos Márk, Szinetár Dóra. Mégpedig azzal, hogy ők a kommunistákba oltott liberálisok utóvéd-csapata, akiket majd az általuk kineveltek, vagy az új hatalom – ez már akkor is homályos volt – föl fog falni, mert a kommunisták mind ezt csinálják a zsíros állásokért és kitüntetésekért. Ennek abszurditását már megbeszéltük, a stílusról akkor még nem ejtettünk szót, de Demeter elibénk jött.

Mintha a seggéből rángatta volna elő a felsoroltakat – és még sokan másokat is –, és azután, hogy gondolatait is cafatokra szedték azzal a toldással, egyáltalán nem méltó arra, hogy az említetteket a szájára vegye, helyesbítéssel állt elő. Nem fújt visszavonulót, hanem húszra még lapot kért, és kiegészítette a zsebnáci jelzővel a készletét, ami a helyesbítés után így fest: „Elnézve az előválasztási jelöltlistát és az így összeálló szivárványkoalíciót, igazat kell adnom nekik. Tehát helyesen így hangzik: a zsebnácikat keblükre ölelő kommunistába oltott liberálisok utóvédcsapata. A többit fenntartom”. Kikérni Demeter okádását nem kell, mert fölösleges, egy dologra azonban mindez fényesen rávilágít.

Demeter ülve a biztonságosnak vélt milliárdos irodájában okádja kifelé a fekáliát. Hozzáállása annak a hozzáállása, aki a jelenlegi status quot öröknek hiszi, mert ezt hazudja neki a gazdája. Rossz hírem van, nem az. S majd akkor, amikor Demeternek a biztonságosnak vélt irodáját el kell hagynia, kíváncsian várjuk, milyen helyesbítést tesz közzé akkor, feltéve persze, hogy emlékszik majd valaki a tenyérbemászó képére. Mert az ilyen emberekkel az a baj leginkább, ha elvégezték a mocskos munkát, amire megkérték őket és busásan meg is fizették érte, ha az óvó kart nem érzik maguk körül, sem a pénzt, mindjárt másképpen bírják látni a világot, és fogják is. Ezért szaralakok. Mind az összes, Demetertől Schmidtig és a legutolsó szolgalelkű csinovnyikig.

Hajdúnánáson a közmunkások és rászorulók kapnak egy-egy dinnyét háromszáz forint értékben. Minderről rendelet is született szabályosan, pecséttel és aláírásokkal, legépelték, iktatták, ellenőrizték, és mindeközben senkinek a képéről nem égett le a bőr, ahogyan a rendeletet megalkotó testületéről sem. Ők minden bizonnyal a jól végzett munka örömével és elégedettségével, ráadásul keresztényi jóságuktól eltelve tértek haza asszonyukhoz, aki már klopfolta a rántott húsnak valót, kezei édesdeden lisztesek és morzsásak tojással elegyest.

Ezt a rendeletet, hogy méltó helyre kerüljön, oda kellene szögezni a hivatal falára a már kötelezően ott lévő nemzeti hitvallás mellé, mint annak materializálódását, a nemzeti pátosz megjelenését a Nagy-Magyarország térkép fölé. Hogy miért dinnye, nem tudható, de nagy valószínűséggel egy fideszista zöldségesre készült rárohadni az áru, így két légy lett ütve egy csapásra, a zöldséges is jól járt, illetve a szociális kötelezettséget is letudta a testület és a település. Istennek tetszőn, viszont ótvarosan, így egyben tán úgy, mint amikor Balog páter etetett lazacot az árvákkal a Hiltonban.

Mivel ezek a szegénységet nem ismerik, közük nincs hozzá, kezelni sem tudják. Ahol az a vélekedés, hogy havi negyvennyolcezerből fényesen meg lehet élni, ott a dinnye, mint adomány csak annak tekinthető ami, csemegének a gulyás után, ami fogyasztása közben hálatelt szívvel lehet gondolni a nagyságos urakra, akik nem feledkeznek meg a jobbágyokról. Hajdúnánáson a dinnye lesz a sárga csillag, a stigma, amiről látszik, ki a földönfutó, ahogyan a kies településen mendegélnek majd a népek dinnyével a hónuk alatt, összesúgnak a hátuk megett a „polgárok”: hát ő is, nem gondoltam volna.

Miért cipelnek dinnyét a hajdúnánási számkivetettek? Mert nincs krumplijuk, amit kis lábaskában hazavihetnének a kegyelmeséktől, másrészről a Fidesz gondolkodásában fölsejlik Mária Antónia. Ő állítólag mondta volna a francia éhséglázadókra „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”? – aztán mehetett a guillotine alá elveszíteni a púderes fejét. Most azonban nem ilyen forradalmi időket élünk, így az sem várható, hogy a hajdúnánási megalázottak és megszomorítottak dinnyéikkel megostromolják a városházát, pedig milyen jól festene a falakról csorgó vöröslő fájdalom, azaz, a dinnyelé.

Ezt az egész elképesztő históriát azonban nem a kitaszítottak szemszögéből érdemes rögzíteni, hanem a Fideszéből. Hogy hát, mit gondolnak ezek embertársaikról, mi a vélekedésük életről, méltóságról és méltatlanságról, hogy az igazgatótanácsokban ülve, elégedetten böfögve a déli zsíros pörkölttől, s egyben meggyőződve kiválasztottságukról dinnyét osztogatnak az éhezőknek. Hogy mi jár a fejükben ilyenkor, mit ábrándolnak, mit csinálnak, mert, ha az a meggyőződésük, hogy jót cselekszenek, akkor takarodjanak.

Különben is, de ezért különösen. Mindez egyébként túl azon, hogy mint tételezem, egy haver zöldséges kisegítése miatt lett így, ahogy, önmagában valóan is minősíthetetlen. És egy sem akadt közülük, aki kimondta volna, ha mást nem tudunk, akkor inkább ezt se. Jól van ez ezeknek, győzködték egymást, így megszületett a határozat pöcséttel és büszkén, mint a kisdobosok kipipált jócselekedete. Nem tudom, érezhető-e, hogy dadogok és nem találom a szavakat. És azt sem, hogy erről az alávalóságról mint nagyszerűségről beszámolt-e Orbán médiája.

Mert azon a napon, amikor a megalázottak és megnyomorítottak megkapták a dinnyéjüket, az Origo névre hallgató betűkkel foglalkozó förmedvény nívódíjat kapott, mint értékek közvetítője. Meg a Tv2, meg a Metropol is. Ugyane napon Orbán Viktor kijelentette, hogy Brüsszel szétveri az Uniót, de ő majd tartja az utolsó gerendát. Tovább is van, de nem mondom, mert ennyiből is látszik, hogy ez itt egy tébolyda, itt van és vagyunk lakói. Ilyen szemszögből a dinnye sem annyira furcsa már, sőt egyenesen beleillik a szürreális képbe, amelyen szétfolyik az idő.

Minden lehet, mert minden hazug. És ezen a ponton, ebből fakadóan nem arra jutok, mint Nietzsche, hogy Isten meghalt, mert soha nem is élt. Egyébként az is lehet, hogy ez a dinnye már felhívás a tavaszi szavazatra. Hogy majd az urnához járulván Hajdúnánás testülete – meg a Fidesz – ott áll a megalázottakat figyelmeztetve: ne feledd a dinnyét, tudd, hova kell rakni az ikszet. És a megalázott nem is feledi, mert emlékszik a napra, amikor dinnyével a hóna alatt bandukolt haza, és a szomszédja rácsodálkozott, hogy Pista, te is? Nem gondoltam volna. És mégis. Mert ilyen az élet.

Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő diadalmi jelentést adott arról, hogy a magyar emberek közül egymillió négyszázezren töltötték ki a nemzeti konzultációs uszítást. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy ettől kezdve, ami következtetést levont, azt a „magyar emberek” szándékának tulajdonítsa cuzammen, amiből az fakad, hogy egyre kevesebb a magyar. Momentán ezek szerint egymillió négyszázezer, a magyarság tehát elfér egy kávéscsészében, habbal a tetején. A kormányszóvivőnek nem kellene egyik szavával homlokon vágni a másikat.

Viszont tudjuk, hogy ezért lehet kormányszóvivő, különben csak egy agyonfestett cicababa volna, akinek a férje sem nyerne permanensen rakat pénzeket pályázatokon, de a dolgok nálunk így függnek össze. A kormányszóvivő fiatal ember, mindettől függetlenül azonban történelmet tanulhatott volna, de ilyet ő nem tett. Mert ha tett volna, akkor nem meséli el büszkén, hogy a hülyébbnél hülyébb és aljasabbnál aljasabb kérdésekre milyen százalékban válaszoltak a kormánynak tetszőn a „magyar emberek”. Mert egy fehérorosz választás ehhez képest kutyafasza.

Az igenlők aránya a kilencvenhattól a kilencvenkilenc százalékig terjed. Ebből az is kitetszik, hogy eleve már csak azok láttak neki a kitöltésnek, akiket totálisan hidegen hagytak a kérdések, és szerepelt volna azon bármekkora ökörség, büszkén helyeseltek volna. Mert ezek szerint Magyarországon él egymillió négyszázezer ember, akiknek minden mindegy, ha azt Orbán mondja, kérdezi, rúgja valagba őket vagy önti a fekáliát a fejükre, ettől ők idvezülten mosolyognak, és rávágják, igen. Ők a „magyar emberek”, akikkel ezek szerint nem lehet mit kezdeni, a kormányszóvivővel azonban lehetne.

A büntetését nem én fogom meghatározni, és voltaképp nem is érdekel a sorsa, amikor majd belesüpped a feledésbe, ha egyáltalán most van olyan, aki ismeri. De a hangja azért itt van nekünk, és a hangjával ezeket mondja, amiket mond, hogy aki kicsit is hajlandó a komplexebb gondolkodásra, lefordul a székről röhögtében vagy elsírja magát. Más opció nincsen. Ha a kormányszóvivő azt mondja tudva tudván az erről szóló ellenkező igazat, hogy a „magyar emberek” elutasítják az LMBTQ propagandát, akkor én őt elküldöm melegebb helyekre, cifrábbat meg azért nem mondok, mert volt nyunyókám.

A kérdés az ilyen megnyilvánulások után nem is az már, hogy az az egymillió négyszázezer honfitársunk miért olyan hülye, ahogyan a kormány akarja, hanem, hogy mi lesz a maradék nyolcmillió hatszázezerrel, mert van az a halmaz is, és nagyobbacskának tűnik. Ezek szerint a kormányszóvivő kormánya ennek a nagyobbik kupacnak nem a kormánya, sőt, a kontextust kiteljesítve ők nem is magyarok. Akkor tehát mik vagyunk mi, páriák, Buddhában testvéreim, ez a dilemma, s egyben mélázás is, ha már nem tartanak magyarnak, mi a szándékuk velünk.

Gettó vagy marhavagon, kőbánya vagy átnevelőtábor, mert ez egyáltalán nem mindegy, az ember úgy csomagolja a motyót a hosszú útra. Meleg alsó, zsebkés, gyufa, ilyenek. Illetve azon gondolkozom, és ezt most már szigorúan egyes szám első személyben, nehogy a felbujtás vádja érjen, miért és meddig tűri a többség, hogy egy hangos kisebbség döntsön a sorsa felől, holott változtatni ezen tudna, de a jelek szerint nem is akar igazán. Ezen azért gondolkozzatok el az eljövendő hosszú, ködös estéken egy kis forró tea mellett gyertyafényél. Így jól lehet sóhajtozni ugyanis.

Más mondandóm ma voltaképp nem is volna. Ezt is elég lesz megemészteni, hogyha olvasod ezeket, akkor azok közé tartozol, akik a kormányszóvivő, tehát Orbán és a pribékjei szerint nincsenek is. Nyújtsd magad elé a karod, forgatgasd a kezedet és harapjál bele, hogy vagy-e. Ha fájt, akkor valószínűleg igen, tehát annak megfelelően kellene abszolválni a Seint. Olvassatok Heideggert, és minden kiderül, nem kell az igazmagyar Németh Szilárd lecsótól zsíros képét bámulni. Ő azért jutott az eszembe, mert általában ilyen szocreál klubokban tölti ki az elcseszett íveket.

Sok minden kiderült Demeter Szilárdról már eddig, tegnapi szösszenete után pedig még az is, hogy otthon van a marxizmus-leninizmusban, amikor azt vizionálja, hogy például Gálvölgyi Jánost fölfalja majd mondjuk valamely freSZFE-s növendék, akit most tenyészt a libsibolsikomcsi intézmény, amely ráadásul a CEU-tól kapott helyet, hogy képezze a buzi forradalmárokat vagy forradalmár buzikat. Ebből is kitetszik, hogy az élet meglehetősen összetett dolog, de olyannyira, hogy ez a Demeter nem is igazán tudja átlátni a maga teljességében.

Van neki egy szemüvege, amit úgy hívnak: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. Összefoglaló néven mind e titulusokat Orbán seggének nevezhetjük bízvást, egyúttal megállapítva azt is, hogy fiatal kora ellenére ez a Demeter már majdnem Vidnyánszky a rengeteg hivatalával és a ciklopi hatalmával, és szándékai is egylényegűek azéval.

Ez pedig az, hogy fogja a macsétét, nekiáll vele kaszabolódni mindent, ami nem népnemzeti-keresztény-nacianalista-fasiszta és Trianontól búvalbaszott. Úgy vélem, sikerült tömören megragadnom a NER kultúra-ideálját, aminek viszont ez Demeter az élharcosa, ott buzog benne a jobboldal kulturális erkölcsi fölénye. És még jós is. Mert ugyanis, hogy elérjünk a kályhához, ez a Demeter azt delirálta tegnap, hogy az előválasztási klipben szereplők, ha törekvésük és vágyaik sikerrel járnak, és megtörténik a kormányváltás, mind megdögölnek.

Nem így fogalmazott, de erre gondolt, amikor poklot vizionált nekik abból a fideszista alapvetésből kiindulva, hogy valaki, mindenki azért áll ki egy ügy mellett, hogy utána tarthassa a markát. Megmutatom betűhíven is a nagyívű gondolatkísérletet: ezekre az emberekre “egy esetleges kormányváltást követően maga a pokol vár, mert felfalják majd őket a kineveltjeik. Mivel egymásnak fogják adni az ösztöndíjakat és a zsíros állásokat”. Az első, ami ennek hallatán az ember eszébe jut, hogy mindenki magából indul ki, másrészt pedig, hogy rossz az, aki rosszra gondol.

Ez a népi-nemzeti bölcsesség illik ide, viszont egyúttal tapsolunk is ennek a Demeternek a vallomásért, amivel enszájával adta elő a NER működési alapvetését, miszerint a rajongások, dalok és versek, koncertek, színházi előadások és publicisztikák azért születnek benne, hogy utána lehessen osztogatni az ösztöndíjakat és zsíros állásokat. Megható ez a következetlenség, amivel saját magát és a gazdáját buktatja le, amikor jó fideszes szokás szerint másra keni azt, amit önmaga elkövetett, és két kézzel mutogat utána. De nem mindenki hülye.

Csak annyit mondok megint: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. És ez az ember ábrándozik a Gálvölgyi zsíros állásáról, illetve arról, hogy fölfalják őt fiatalabb kartársai, akiket ráadásul ő nevelt ki. Ugyanis, emelte fel az ujját nagy fontosan ez a Demeter: “mert a marxista baloldal mindig, minden időkben és mindenhol ezt csinálta”.

Mondom, hogy tanult tudományos szocializmust az oskolában, és most kérkedik vele. Nem kellene, mert a kép, amit mutat, önarckép, Orbán bámul ki belőle, és ránéz erre a Demeterre azt mondva neki, ha nem ontja magából továbbra is a hülyeségeket, akkor lesz helyette másik, és ez látszik is ezen a Demeteren. Hogy meg akar felelni, mert különben baj lesz. De ilyen az összes. Ő annyival terheltebb, hogy a saját stigmáit és rettegéseit kivetíti, de azt nem értjük, miért aggódik azért, hogy a kormányváltás után Gálvölgyit megeszik a forradalmárok.

Az a meglátás, hogy leginkább Demetert fogják, de erről mintha nem volna tudomása. Pedig nem ártana beszerezni. És még egy dologgal nincs tisztában ez a Demeter, mert ilyet nagy valószínűséggel nem is ismer. Van olyan is, hogy valaki nem pénzért, zsíros állásért és kitüntetésért áll ki egy ügy mellett, hanem azért, mert morális kötelességének érzi kiállni mellette. S mivel nem kér érte semmit, el sem tudnak tőle venni semmit. Pláne nem zabálják fel őt a saját gyermekei, de, mint már említettem, Demetert viszont tényleg fenyegeti ez a veszély. És most vagyunk helyben egészen.

Ha valaki szombat-vasárnap harmincnégy órát dolgozik, hogy közben aludni sem nagyon tud, akkor hétfőn reggelre másképpen látja a világot, mint az, aki épp azért durcás, mert indulni kell a dolgozóba megint, mert kezdődik a józan robot. Kialvatlanul és ezer hír súlyától roskadozva hétfőn reggel az az öröm, hogy a nap süt, a madarak csácsognak, és valahogyan életben van az ember, ha húzza is a lábát, a dereka sajog, és zúg a feje. Azt hinnénk, hogy a kávé segít, ám ez fals tételezés, de a konvenció miatt megadja a szokásnak magát a haldokló, és amint kinyit a kávézó, és a teraszon a pincérlányok asztalt törölgetve várják az első vendéget és a műszak végét egyben, recsegő térdekkel egy székbe hanyatlik arcát a napnak fordítva.

Mondaná a pincérlánynak úgy világirodalmilag, hogy egy Calvadost, gyermekem, de egyrészt nem iszik, másrészt ez nem Bouville, hanem a saját fatornyosa, viszont az undor ugyanaz. Marad a kávé cukor nélkül, és a templom harangjának kongása, mint a lélek hamis eledele, de erről majd máskor. Amint magához tér a nyitásból a kávézó terasza, jönnek sorban a népek, munka előtt, alatt, után, a kávézó mindig tele van, senki nem dolgozik, vagy mindenki főnök. Az ember mellé négyfős társaság telepszik, konszolidáltak, jókedvűek, csinosak, látszik rajtuk, hogy gondjuk alig, s mivel nem túl nagy a terasz, az ember óhatatlanul hallja a csevejt, illetve csak egy férfi hangját, aki Orbán kötcsei beszédéről mesél átszellemülten.

Már maga ez is, amikor az ember előző nap irkált róla a hányingerét visszatartva, már ez is sorsszerű, a szavak minősége és a belőlük sugárzó áhítat és rajongás a másik öröm, mert az ember más fajtársával is ritkán találkozik, lévén leginkább ül a barlangjában, fideszistát meg tényleg ritkán lát közelről. És a szem csillog, a hang lelkesült, amikor a mesélő a csattanóhoz ér, kivár kicsit, s mint valami rossz szónok, teszi föl az íre a pontot a na mit mondott, na mit – hatásszünet -. hogy mi nyerünk, ők veszítenek. És így elérve a katarzist a mesélő eltelten göcög, érezve és éreztetve azt, a világ kerek, nincs mitől félni, Gyurcsány nem jön vissza, minden rendben lesz ezután is, míg a világ, s még két nap. A NER állni fog mindörökké. Ez a sugárzás.

No most, az ember viszont ismeri a mesélőt, a Fidesz őt indította a fatornyosában polgármesternek az előző választáson, és hát, kikapott a patás baloldalitól. Viszont, mint kitetszik, azóta is álmodozik, és hisz abban, hogy ők nyernek a másik oldal veszít, pedig, mint mondtam, egyszer már kikapott. Lehet, hogy győzelemként éli meg, de csodálatra méltó ez a következetlenség, amitől szép lesz számára a világ, de a hit ilyen. És az érdek is. Mert ezen a ponton ugrik be az embernek az Orbánt felszopók hada Nagy Ferenctől Szikoráig és tovább, hogy annyi van, amennyivel Dunát lehetne rekeszteni. Ma mindenki ilyen partizán, s bár nem érdemlik meg, de az ember elkezd ezeknek a lelkén gondolkozni, hogy merre visz az útjuk, milyen ismeretlenek felé.

Nem sejtjük, csak látjuk azt a pontot, amikor ezek behódolnak. Először szervilis szolgák lesznek, s ahogyan mind többet kapnak a rendszertől, mint mélyebbre süllyednek, rajongókká válnak, hívőkké de érdekből, mert belekerülnek úgyannyira a körforgásba és elmerülnek szügyig a ganajban átvéve kitüntetéseket és pénzeket, amikor egy ponton már nem létezik visszaút. A folyamat irreverzibilis, és elönti őket a bizonyosság, hogy addig élnek – legalábbis jól –, amíg a NER létezik, és annak múltával minden: hírnév, pénz, elismertség és megrendelések tovatűnnek, és a leghangosabbak és leghűségesebbek ott maradnak a nagybüdös semmiben. Orbán őket veri át igazán, mert létezésüket a sajátjához köti.

Hogy ezt észre veszik-e, tudják-e, felfogják-e, bizonytalan. Feltehetőleg annyira nem hülye mind az összes, hogy ne lenne tisztában azzal, amit most kap, azt a szolgaságért kapja, így egyetlen reménye van: mi nyerünk, ők veszítenek. Lehangoló lehet így élni, de, mint az ember a kávézó teraszán tapasztalhatta, mégis lehet. Sőt, az is felül a meséknek, mint a kötcsei beszédről áradozó férfi, aki pedig egyszer már kapott egy maflást, de még mindig hisz. Szinte csodálatra méltó ez a következetlenség, de ennyire azért nem megengedő az ember. Főleg azért, mert mint már említette, a barlangjából előjőve és fideszistát látva elönti őt az undor. Pedig a nap süt, a madarak csacsognak, a felhők pediglen szállnak az égen.