Váltásidő

Csak egy csöppet nem figyeltek a TEK harcosai, mert éppen váltásidő volt – ezt Bakondi árvízügyi gurutól tudjuk -, és seperc alatt összegraffitizték a járgányukat nekik. Méltatlan móka, hogy miközben marcona migráncsokat remélnek, akiktől megvédhetik a kisjézust, vásott polgártársak zavarják meg a spréjükkel a vadnyugati tekintetű férfiakat, és a legenda máris oda.

Az elmúlt napokban égette a szívemet az ismeret hiánya, hogy nem tudtam nevén nevezni a most megszentségtelenített sok kerekű izéket, de tegnap kiderült, hogy BTR-nek híják Már ezért megérte az egész hacacáré. Meg azért is, hogy kiderüljön, a magyar kommandós az olyan magyar, ha tetszenek érteni. Az incidens után lányos zavarukban egy furgonnal takarták el a gyalázatot, mert nem volt nekik kromofágjuk.

Ezek a BTR-ek viszont valami okból nagyon fontosak a mostani hétköznapokban, és a NER kommunikációs gépezete mozgásba is lendült, hogy megmagyarázzák a szüzesség elvesztését. Ezekből aztán kiderült, hogy Orbán magánhadserege fegyvertelen népekkel – mondjuk, akiknek sípja van – talán (de nem egészen biztosan) el tud bánni, a gyorsmozgású, flakonnal szerelkezett proletár már nagy falat neki.

Visszatérve azért erre a Bakondira, aki a jelek szerint nem csak az árvízhez meg a gumicsizmához ért, ő úgy magyarázta a malőrt, hogy a pancserekből legott hősök lettek, akiknek – így a vizesember – nem a csapatszállítójuk, hanem a karácsonyi vásáron tartózkodók védelme a feladata. A kettő összehangolása, viszont már őrjítő logisztikai dilemma, és ebből – így ez a Bakondi – egyesek viccet csinálnak.

Azt megnézném, hogy a világ más tájain lehet-e viccelődni kommandósokkal, de, mint azt már pedzegettem, ezek a mieink nem dzsihádisták, hanem részeges bölcsészek ellen vannak idomítva, de még ezekkel sem bírnak. Mert a renomét annyira fontosnak tartották helyre állítani, hogy az M1-en már elfeledték ezt a váltásidőt, és más lett az ok és indok, hogy mért voltak töketlenek a kemény fiúk.

Bizonyos Jasenszky Nándor, a TEK szóvivője az igazmondó csatornán már azt magyarázta, hogy, amikor a spréjjel nekitámadtak ennek a BTR-nek, akkor egy jelzés nyomán minden TEK-es, aki élt és mozgott, egy gyanúsan viselkedő embert hajkurászott, de nem találták. A „páncélozott jármű” vezetője volt csak ott, de neki nem dolga figyelni az embereket.

Biztosan időre kell megfejteni neki a keresztrejtvényt, amelyben a vízszintes sorban arra keresik a választ, hogy ki a hülye. Mert ez a szóvivő még azt is elmondta, hogy – ezt idézni kell – „A páncélozott jármű azért is van körbekordonozva, hogy ne másszanak fel rá.” Mindemellett annak örültek még a mértékadó műsorban, hogy a népek gyöngéden szeretik ezt a BPR-t. (Na, mindegy)

Viszont nekem erről, hogy olyan telefonhívással csalták el a fogdmegeket a tankjuktól, hogy gyanús külsejű alakot láttak, a Bud Spencer-Terence Hill páros „Bűnvadászok” című örökbecsűje ugrott be. Abban is ilyen szesszel távolították el az útban lévő hekusokat, és ennek lett a vége, hogy ”Te mondd, hogy rablás, a te hangod mélyebb”, mint emlékezhetünk.

Az film volt, ez viszont a valóság, ami egyáltalán nem érdemelné meg, hogy ennyit foglalkozzunk vele, ha a TEK-ről szólna csupán. Viszont ez az egész a NER foglalata inkább a rongyrázó pitiánerségével, a lufivá fújt dölyffel, és a működésképtelenséggel. Ebben a történetben benne van az elcseszett, szétkúrt Magyarország, és még egy valami. Hogy miheztartás végett szereti mutogatni egyetlenünk, van neki ilyenje, és nem fél használni.

Most pedig mindenki arra gondol, amire csak akar. Én például kiflire.

AZ EGYENLŐBBEK KARÁCSONYA – meg akiknek most is csak tömlöc jár

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet.

Ez az a nap, amikor a hős tábornokok elrendelik a tűzszünetet, amikor megenyhülnek a jégszívű bankárok, s a legszegényebbek otthonaiba arany manírt varázsolhat egy éjszakán át a millió gyertyaláng… Legalább egyetlen napon mindenki jóllakhat, pattogó tűz költözik a korábban jéghideg kandallókba, s a házőrző ebeket sorra betessékelik az árnyas előszobákba.

Ugyan már!…

Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban.
Jött a december huszonnegyedike, osont a ropogó hóban… hetekig lázasan készülődve dugdostuk a magunk által barkácsolt meglepetéseinket, s esténként lázas izgalommal próbáltuk kilesni a nekünk szánt csomagok titkait. És azon a bizonyos estén mindenki boldognak látszott, mert az égvilágon semmi más feladatunk nem érkezett!

A mai nap híre, hogy „nyomkövetővel a lábán, házi őrizetben karácsonyozik szegény M. Richárd”.

Csak a rozogább emlékezettel rendelkezők kedvéért muszáj leírni, Emrihárd az a fickó, aki kinyírt két nyomorult közlekedni merészelő polgárt a Dózsa György úton, vagy, ahogy a szakszöveg diktálja: M. Richárd „a gyanúsított közúti veszélyeztetés bűntette miatt indult büntetőeljárás hatálya alatt követte el azt az újabb cselekményt, amely bizonyítottság esetén halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége és kábítószer fogyasztásával elkövetett kábítószer birtoklás vétségének a megállapítására lehet alkalmas.”

„Mint ismert, a tragikus baleset május 15-én délután történt. A körülményekről a rendőrség akkor annyit közölt, hogy két autó karambolozott a Kassák Lajos és a Dózsa György út találkozásánál, és az egyik jármű az ütközés erejétől belerohant a buszmegállóba. A szemtanúk arról számoltak be, hogy a fehér kabrió nagy sebességgel rohant bele a másik, éppen kanyarodó Citroën oldalába, amely így a várakozók közé csapódott. A balesetben a Vízművek két munkatársa vesztette életét. Egy 23 és egy 37 éves férfi…”

Emrihárd megölt két embert. Ennyi. Na persze, csak bizonyítottság esetén!

Ő az egyenlőbb. Az egyenlőbb karácsonya lett a napi disputa tárgya.

Mert ma az volt a kérdés, vajon miként lehetne őt végre szabadon engedni, „lábperec” nélkül – ugyan, hogy is élvezhetné kicsit jobban az ő gyönyörű életét Karácsony ünnepén, távol az ő rideg otthonától, mondjuk egy tengerpart, egy beach homokján, néhány szilikoncsöcs társaságában.

Mert szegény Emrihárd, miután kinyírt két embert, házi őrizetbe került, s most azt újabb három hónappal meghosszabbították. Márciusig szinte biztos, hogy odahaza kell átvészelnie, lábpereccel a bokáin ezt a szörnyű telet!

Az egyenlő nem ölt meg senkit.

Megilletné őt is az ártatlanság vélelme, de őt már mindenféle bírósági tárgyalás nélkül elítélte a magyar parlament.

Igaz, valódi meghallgatása valahogy elhúzódik, valami miatt akadályokba ütközik, tehát nem volt…

Nála nincs szükség a bizonyítottságra!
Neki nem adtak lehetőséget, hogy házi őrizetbe kerülve szerethesse gyermekeit, hogy gondoskodhasson róluk, akár lábpereccel is!
Márciusig szól az ő hosszabbítása is, a tömlöcben, ahova bezárattatott.

Ez lett a „szép kis megtorlás”, ezzé vált a kezdetben felfoghatatlan történet…

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet. Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban. De ma már nincs jóságos és régimódi mesekönyvünk, nincsenek barkácsolt ajándékok, sem kilesett kincsek szanaszét! Ma valóság van, az egyenlőbbek karácsonya jön.

Ennyi!

Mi a büdös francért kell itt Emrihárd lábperecén meditálni! Ha akar, úgyis lelép! Megoldja… Neki nyilván klassz lesz ez a karácsony is! Ő Emrihárd. Egyenlőbb…

Most meg a korona

Pártunk és kormányunk erősen gondolt, pedig nem is Micimackó. E különös erőfeszítés után arra jutott – pártunk és kormányunk -, hogy „Szükségesnek tartja a Szent Korona mint a Magyar Állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklye és a hozzá tartozó magyar királyi koronázási jelvények megismertetését, a nemzet tudatának és közjogi hagyományainak megfelelő erősítését.”

Erre egymilliárd pénzt szánnak jövőre.

Hogy mi lesz belőle, ha el nem cseszik, még nem tudható, fogvájó, vagy ha nem, hát kisnyúl. Balog páter lesz a főnök, és mindenfajta minisztériumok, egyházak és a Szent Korona Testület fog erősen dolgozni a majdan kitalálandó eseményeken. Ebből az fakad, hogy semmi jóra ne számítsunk, igaz, ilyen scifibe illő elvárásai már nagyon régen nincsenek az embernek ebben az országban.

A koronát hogyan lehet ismertetni, azt én nem tudom.

Ha csak a szomszéd Józsiból indulok ki, aki organizmus, ha nem vegetatív szükségletekről esik szó, csak annyit bír mondani, hogy he, és így kerek neki a világ. Ilyen Józsikkal van szügyig tele a NER. Korona, ugyanmá’, fröccs, és ricsaj. Másrészt ez az egymilliárd az semmi, lepkefing, egy Schmidt Maris a kisujját meg nem mozdítja ezért az apróért. De lehet megint mégis pofázni egy évig, hogy szent, független, nemzet, meg ilyenek, amiktől az elrévedést várja el a Viktor, nekem pedig tele van a tököm vele.

Mégpedig a Fidesz ócska és emelkedettnek vélt, amúgy meg avas szagú szimbólumaival, amelyek a középkorba álmodják vissza az országot. Már el is felejtettük nagy jódógunkban, hogy mivel kezdődött a kollektív őrület.

Emlékszünk még az Országimázs Központra? (Csak azért, hogy lássuk, nem most kezdtek lopni.) Nos, az ő szervezésükben 2000. január elsején megúsztatták a koronát, a Dunán vitték a Parlamentbe, hogy ott Habony gondoksága alá kerülhessen később. Lehet, hogy ő mutogatja majd a cuccost a milliárdért. Nem tudom.

A fülkeforradalom után voltak más cukiságok is. Fölidézem, mert nem árt a diagnózisnál, hogy a kórlapra rákerülhessen, nem hirtelen és váratlan ment el a csekélyke eszük, hanem kitartó munka eredményeként. 2010 áprilisában deklaráltan megszületett a NER, amiből lett NENYI is, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely annyira fontos volt, hogy kormányrendeletben tették kötelezővé a kifüggesztését a középületekben. Ezeket dobálták akkoriban tojással a forradalmárok.

Egy évre rá megszületett a gránit szilárdságú, amelyet a nemzet golyóstolla aláírt, természetesen. 2012. január elsején mindenfajta hazai és nemzetközi visítás ellenére hatályba is lépett, és ebből is sikerült cirkuszi mutatványt csinálni. A kormány kötelezővé tette, hogy az összes, mintegy háromezer kétszáz önkormányzatnak külön szobát, asztalt és asztalszolgát, valamint dekorációként virágot kell biztosítaniuk az új alkotmánynak a Magyar Közlönyben megjelent példány olvasásához, illetve a saját példány megrendeléséhez.

Most meg a korona következik, mert a hatalmukat ezek most már Istentől óhajtanák eredeztetni. Vagy köll valakinek egy kis apró.

Mindemellett ócska kis cirkusz csak ez is, mint az összes fölsorolt szarság, amitől sűrű volt az elmúlt hét és fél év, és penészes lett az ország. Arra gondoltam egyébként, hogy ezt az értekezést úgy oldom meg, hogy idemásolom a vikipédia koronás bejegyzését, és nyújtom a mocskos mancsomat a milliárdért, hogy elvégeztem a munkát. Többet más sem fog vele dolgozni, és értelme is csak annyi lesz – semmi -, viszont valaki elteszi a dellát, és az nem én leszek. Különben is rohadt hosszú szöveg van a mi drágalátos koronánkról ebben a vikiben, ember azt el nem olvassa. Viszont van benne egy érdekes mondat:

„A korona egy absztrakt, metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.”

Aha. Tehát nem a választás lesz az. Helyben agyunk.

AMIRŐL NEM BESZÉLHETÜNK BANDÓVAL – vajon a mi cenzorunk várja már a Jézuskáját?

Öregapám, aki meglehetősen egyszerű, amolyan kétkezi munkás volt, a „cementben” melózott egy életen át – ha éppen nem a Don poklában, vagy a Corvin közben harcolt… – minden pillanatban vigyázni próbált ránk.

Kedvenc szavajárása volt: az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni! Kínosan ügyelt arra, hogy amit mond, csak azok előtt legyen hallható, akik azzal nem élhetnek vissza. Hja, a Don, meg az utána következő német, majd orosz hadifogság megtette a hatását! Tudta jól, van olyan, amiről nem beszélhetünk! Nem a félelem, inkább csak a tapasztalat irányította.
Nem félt, de féltett, s próbált józanságra nevelni…

Három évtizede már, hogy eltemettük őt…
Most mégis, egyre többször jut eszembe ez a „nekünk meg jónak kell lenni”! A dolog egyszerű: nem érezhetem magam szabadnak, nem gondolhatom, hogy önfeledten élvezhetem az életet – mert alig van úgy pár nap, hét, hónap, hogy ne tapasztalnám meg a retorziókat. A recept nem mai, de tökéletesre sikeredett az aktualizálás… talán túlságosan is tökéletesre!

A tegnap esti Bandó beszéd szétszakított néhány már eddig is bomló félben lévő kerítést, szétfeszített falakat, melyeket persze most kozmetikáznak beszari kollaboránsok, meg egyéb médiatéglák. (Emlékeznek, ugye, nem volt az olyan rég, hogy Cseh Péter plébános – szintén Baranyából! – kérdezni merészelt. Hatalmas napszemüvegében a tragacsába szerelt kamerába kérdezte korunk egyik legfontosabb kérdését: Kicsoda Habony Árpád? Cseh Pétert persze elcsapták, püspöke elzavarta, mert olyan kérdése volt, amit nem szabadott megkérdezni.)

Most Nagy Bandó András feszeget.
Olyan kérdést, amit nem szabad feszegetni!
Azt mondja, Kecskeméten a kórházban az a hír járja, hogy Orbán feleségét olykor elszállítják oda. Mert rendbe kell hozni, a családfő egy-egy kiadós verése után. És még azt is mondja Bandó – pedig nyilván ezt sem szabadna – hogy az önbíráskodás lassan kötelező lesz, de már bizonyára elfogadott eszköz – a „mindenki” kezében.

Ugye, hogy ezt a kérdést sem hallhatja majd senki.
Nem láthatjuk Nagy Bandó András szavait, mert letörlik.
Ez a sorsa a bátorságnak.
Elhatárolódnak tőle!
A cenzor betiltja, a cenzor letörli, letörölteti.

Még jó, hogy nekünk, szombathelyieknek nem kell elmagyarázni, hogy néz ki, milyen fazon a cenzor! Mi kérem az elmúlt években tökéletesen megismertük a cenzort! A cenzort, aki betilthatja mások véleményét, aki akár tömlöcbe záratja az ellenfelét, aki saját harsonákat építve sulykolhatja az iránta kötelezővé tett szeretetet a nap huszonnégy órájában…

P.s.:
Na, és azt már hallották, hogy ennek a cenzornak, a mi cenzorunknak a családtagjai milyen remek közösségi életet élnek? Lehet, hogy éppen a mérhetetlen szégyenük okán megváltoztak! Valahányan nevet változtattak a legnépszerűbb közösségi oldalon! Új család-nevük az IGAZSÁG! Hja persze, nyilván ez véletlen… Amolyan gyermeki csíny.
Hajajj, lehet, hogy erről sem szabad beszélni???

A cenzor mindenesetre várja már Jézuskát. Az övét!

Ezer éves erőtér, meg a történelem ura

Grezsa Istvánt (Fidesz-KDNP, pláne kormánybiztos) megszállta a szentlélek, ilyenkor pedig a fennakadt szemű médiumokból ömlik a túlvilági okosság. Egy óvoda alapkövét helyezte ő a megszentelt anyaföldbe, ráadásul idegenbéli véreinknél, és ez a két trauma így együtt arra késztette őtet, hogy igyekezzen otthon érezni magát a világban, bármekkora ökörség is ez.

Ezt a komfortot, az otthonosság csalfa érzetét a tágas és szellős Kárpát-medence egészében vélte megtalálni, ahol is önmagát építgette ilyen delikátokkal: “Ha el tudjuk magunkról hinni, hogy össze tudunk fogni, akkor együtt be tudjuk szellemileg lakni azt az erőteret, amelyet ezeregyszáz esztendővel ezelőtt a történelem ura nekünk rendelt.”

A kormánybizonytalan nem tudja, mert csak beszél ki a fejéből, de ez – és főleg Szlovákiában okádva – ölég kemény revizionista duma, amiért egyszer majd az ilyen grezsák tökeire lépnek. Mert képtelenek fölfogni, hogy amit ők szavazatok megszerzése okán összedelirálnak, miközben azt hiszik, hogy fennkölten elemelkednek a földről, az csak ócska fasiszta duma.

Grezsa főnöke, ez az Orbán nevű még 2002-ben ábrándozott a magyar élettérről, ami óhajok egészen a Washington Postig szálltak, nem kevés bonyodalmat kavarva. Egészen addig, hogy az akkori amerikai adminisztráció szívesen látta volna Orbán et. bukását, mint ahogyan ma is, Trump ide vagy oda, ami nem kis teljesítmény, ha belegondolunk.

Annyit tizenöt évvel ezelőtt megtanultak, hogy ilyen élettér szavakkal nem jó dobálózni, mert nagyon könnyen Lebensraumnak értik, és ilyet kultúrember bizonyos áthallások miatt nem vesz a szájára. És hiába pofázza azt Orbán, hogy kétszer kettő az négy, ez minden nyelven másképpen van, a mocsok akkor is csak mocsok marad.

Az életteret egy huszárvágással helyettesítették tehát az erőtérrel, amit szellemileg be kéne lakni. Ezt mondta ez a Grezsa, és megtört szívvel be kell vallanom, én nem érek fel ilyen magasságokig, nem foghatom fel, mi az az erőtér. Talán a pilisi szívcsakra szétsugározása, de, hogy ezt hogyan lehet belakni, főleg szellemileg, ahhoz én kevés vagyok.

Sőt, tetézve azzal, hogy ezt az egészet a történelem ura rendelte nekünk ezer éve. Ez az egyik olvasatban azt jelenti, hogy Isten csak a mi pöttyös seggünket látja itt szívesen, és mindenki más húzzon el a jó francba. Ezért vizionálom a grezsák tökön rúgását a szlovák, román, szerb, meg az összes nagyrabecsült és lenézett szomszéd népek által.

Más megközelítésben Grezsa, és az, aki őt odaküldte Révkomáromba tutulni, egészen egyszerűen barom. Ennek a leépülésnek egyébként a fetisizált Antall J. az oka, aki az ő lelkében tizenöt millió magyar miniszterelnöke volt. Orbán ezt a lebegést manifesztálja máma, és már tizenegy milliónál jár. Ez az ő játéka határok nélkül.

És szét is cseszi az egész országot, mert képtelen fölfogni a történelem menetét. Darwin bácsi evolúciójából ugyanis tudjuk, hogy nem a legerősebb marad életben, hanem az, aki a legjobban alkalmazkodik. A mindig emlegetett Szent István bácsi is ezt tette, ezért keresztelkedett. Orbán et. meg még mindig itt tart, ezer évvel ezelőtt, meg erőről ábrándozik vicsorogva. Így megy az ország a lecsóba tarhonyának.

De én vagyok a hülye, hogy ilyen bonyolultságokat tételezek a futballista lelkéről, hogy a kreacionisták elcseszett útját járja, és tudatosan. Ugyan már, ilyeneket, de más dilemmákat sem ismer, a parasztudvar sara még ott van a gumicsizmáján. Grezsát is csak azért küldte veszélyes mondatokat böfögni a végekre, hogy tavaszra összekalapozzon pár szavazatot, más egyéb nem számít.

És ez a mi vesztünk, hogy ilyen mókusok ugrándoznak a fejük tetején főnéninek képzelve magukat, holott még ápoltnak is kevéskék. De, ha ez így marad, márpedig így marad, helyzetünk amilyen, reménytelen, olyan kilátástalan is lesz az idők végezetéig. Békés karácsonyt egyébként, majdnem elfeledtem az ilyentájt bevett törzsi formulát. Meg még az erőtér is legyen veletek, drága polgártársak.

AJÁNDÉKOZNI JÓ! – de tényleg csak a hatalom láthatja azokat, akik kimaradnak a jóból?

Karácsony közeledtével szinte egymást érik a karitatív szervezetek felhívásai, olvashatunk a gondosan megítélt és még gondosabban kiosztott állami, meg párt-adományokról, a soha ki nem ürülő nagy kalapból elővarázsolt (olykor „júdás”) pénzekről, a „haveri” nagy forgalmazók által felajánlott tartós élelmiszerekről, meg a cipős dobozokról, melyek rengeteg játékot rejtenek… Na, meg a Böske jegyekről…

Úgy tűnhetne, hogy ezek a napok már tényleg a jóságról szólnak.

Nincs humbug, meg mindenféle kifogás a dologházakról, melyekről oly szívbemarkolóan írt Dickens. Tehát, úgy is tűnhetne, hogy minden rendben van! A propaganda televíziók, meg propaganda napilapok beszámolnak a megszűntetett nélkülözésről, a legyőzött szegénységről, így ebben a legeslegjobb világban kár azon vacakolni, vajon maradnak-e még láthatatlanok?

Polgármester(ek), parlamenti képviselő(k), államtitkárok, miniszterek, meg – nehogy kifelejtsük: országgyűlési alelnök – sertepertélnek mindenféle adományozásnak tűnő , pénzátcsoportosítások mögött, és mosolyognak, vigyorognak. Fát osztanak, csomagokat, borítékokat, s már-már glóriájuk, meg angyalszárnyuk is lehetne, ha ez is egy rendelettel elrendezhető volna.

Tehát simán átverik mindazokat, akiknek egy keveset visszaadnak mindabból a sokból, amit aljas módon elloptak!

A szegénység megszűnéséről gagyognak!
A dolog szépséghibája, hogy valaminek a harmada a legkevésbé sem nevezhető elenyészőnek!
Pláne, valami kétharmada!
Márpedig a magyar társadalom harmada még mindig nem élhet emberhez méltó életet, vagyis a havi jövedelem nem biztosíthat a hónap minden napjára való muníciót, s az idősek, akik lassan az össznépesség kétharmadát fogják jelenteni, még mindig nem képesek megbirkózni a tél öt feladatával: képtelenek a mindig állandó mértékű pénzből ugyanolyan szinten fedezni ételeik és italaik árát, a szétszakadozott ruháik pótlását, lakhatásuk állagának megőrzését, melyhez a hideg időszakban a jellemzően még több gyógyszert és rengeteg fűtőanyagot kellene vásárolniuk!

A „kórképet” tovább bonyolítják a mamaotthonokban ragadt generációk, meg a nyugdíjfizetési napokon a jussért futó gyermekek, akik egyetlen biztos pontként számíthatnak és számítanak szüleikre, nagyszüleikre – meg a nyugdíjukra persze!
A kevés “píz” így válik szűkös alamizsnává, s az amúgy is csendes öregek így némulnak meg, télvíz idején olykor napokig ki sem mozdulva jéghideg, vagy éppen áporodott szagú konyháikból. A sparhelt mellett ülők, az olykor egy-egy félig nedves, vagy korhadt fadarabot a tűztérbe helyezők, a mára rendszeresen nélkülözők nem kapnak semmit az osztásokból. Láthatatlanokká váltak, mint a lakhatatlan bérlakásokban mérhetetlen lakbérhátralékot felhalmozók, ők, a feleslegessé vált, beteges öregek.

Karnyújtásnyira a karácsony estétől, mi még mindig csak ugyanarra az egyetlen Emberre várunk.

Aki sokunkat megtanított az emberségre!

Akitől kapni, akivel adni valódi öröm volt.
Mert nem éreztük az adományainak „valahonnan ellopott” szagát.
Mindig adott, mindig a sajátjából, s tudta, érezte, kik a valódi rászorulók!

A helyébe furakodók egyike sem gondolt még arra, hogy segíteni nem állami pénzből szokás??? Az adományozás mámorát tőle elirigylők egyike sem vette észre, hogy Ő mindig úgy adott, hogy közben láthatatlan maradt??? A helyébe furakodók újságok címoldalán pózolnak, vigyoruk eltakarja a fenyőfák lámpácskáit…

Karácsony este majd gyertyát gyújtunk.
Rá gondolunk, meg a két kicsinyke gyermekére, akiktől fél éve már, hogy elzárták az Édesapát…

Meg néhány pillanatra a nélkülözőkre, akik semmit nem kaptak, kaphatnak ettől a hatalomtól! Mert aki mindent elvesz, nem vethet alamizsnát a kisemmizettek elé…

Csendes éj

Nincs ezen mit szépítgetni, takargatni, a csendes éj leple alatt valaki pofán szarta Füzesabonyban a Kisjézust, aki jászlában virtuálisan gőgicsélt. Úriember ilyet nem tesz, vagy, csak akkor, ha Takács Laci szintjén van, aki úttörő korunkban ilyen rigmusokkal szórakoztatta a Mormota Őrs tagjait: Mi az abszolút nem mindegy, szarra csapni, vagy csapra szarni. És ezek végtelen számú permutációja.

A mai sötét időkben a tizenhat éves korukban közmunkássá váló organizmusok csudálatos nyelvünk ilyen gazdag kajlaságát még Takács Laci szintjén sem ismerik, így nem ennek demonstrációja volt az aktus, egyszerűen valakit szólított a szükség. A dolgot viszont nagyon akkurátusan végezte el, a kisded pólyájával kitörölve a seggét, hogy ne legyen vonalkódos a gatyája.

Az emberiség ambivalens viszonyban van az élet eme természetes oldalával és termékével. Józsi bácsi, akit bigott nagyanyám sózott a nyakamba bérma keresztapának, például büszkén mesélte, hogy talált egy szaros tízest, karakánul letörölgette, és eszméletlen mennyiségű fröccsre váltotta be. Akkor még három hatvan volt a kenyér, ezt csak az újszülött kollégák kedvéért közlöm.

De Antoine Roquentint, Sartre antihősét például, amikor engedve agymacskájának fölvett a földről egy papírfecnit, amiről kiderült, hogy szaros, egyből elöntötte az undor. Ez azonban nem a fekáliából fakadt, mert egy lila nadrágtartó vagy egy fa göcsörtjei ugyanúgy alkalmasak voltak a roham előidézésére, mint a nedves papír. A baj a kerek világgal volt, mint most is.

Füzesabony a mi Bouville-ünk, amely azt mutatja, hiába a XXI. század, kies hazánk néhány (jó sok) polgára a korai fétisizmus szintjén lengedez, mert a skandalum annyira fölháborította őket, hogy ötvenezer forint vérdíjat tűztek ki a szaró polgártárs fejére. Pedig már Mózes atya is arra intette a hajdani hippit, hogy ne csináljon magának faragott képeket, meg ne imádja és tisztelje azokat. (II/20)

Ezek a betlehemek is, amik vannak nekünk, nem mások, mint csámpás cirkuszi mutatványok, amelyekkel hamis áhítatot és a szeretet morzsáit óhajtják kipréselni a népekből. Rászarni mégsem komilfó, ezt meghagyom, viszont amiatt elégedett lehetek, hogy semmiféle migráncs vagy terrorista képzete nem merült fel az üggyel kapcsolatban, mint aki így óhajt csapást mérni kereszténységünkre, de még ez is lehet.

A delirált vészektől reszkető Budapestet, annak csillivilli vásárait és betlehemeit ugyanis megszállta a TEK. Marcona alakok és komor harci járművek védik a beszerzési lázban égő pöttyös seggű választópolgárokat a nem tudhatni, mitől. Ez Pintér Olajos döntése volt, aki hó hiányában nem tud sms-eket küldözgetni, tehát ezzel szórakozik, vagy a hamvába holt forró ősz helyett izmozik a tankjaival, miheztartás végett.

Nem voltam katona, ezért azt sem tudom, hogyan nevezik ezeket a páncélozott izéket. De azt a hülye civil szememmel is látom, hogy arra, amire állítólag rendeltettek, egyáltalán nem alkalmasak, főleg úgy, hogy snájdig kordon is van körülöttük, hogy ne tudjanak gyorsan mozdulni, ha kell. De nem kell, az Istennek sem.

Ez az egész legalább annyira szétbassza a forralt boros idillt, mint a füzesabonyi pörformansz. És mégsem tűz ki senki jutalmat az elkövető kézre kerítéséért, mert úgyis tuggyukki a bűnös, csak a záloga nincsen a kezünkben, így nem adhatjuk meg neki, amit megérdemel. Ilyen erővel a kisvasútját is idetolhatta volna, az legalább csöngetne kicsit, bár az a villamos.

Így élünk mi Neriában, a szétkúszó téboly sajátos országában, ahol szerencsésebb helyre született organizmusok fényképezkednek a TEK bumfordi járműveivel, hogy megmutassák a távoli otthoniaknak majd, milyen egzotikus helyen jártak, és milyen jól szórakoztak ott. A Kisjézust itt leszarják, ami olyan képzetet kelt, mint amikor a kisded Brian, mint elvetélt megváltó fölsírt a csendes éjben, a jó édesanyja pedig rárivallt, hogy kussoljon.

A Monty Pythonon lehetett röhögni, ezen, ami itt folyik, nem. Boldog karácsonyt.

Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

“A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Kampec dolores LXVI. – Fényhiány

Még mindig rezgett a harang kongásától a kocsma levegője, amikor a friss fröccs ízétől, amely távoli garázsok tablettáinak ízét idézte, Irén szelleme is tovaszállt. Visszakúszó, menekülő, hátráló szublimációval a Szentháromság szobor talapzatába kövült bele, és Béla egész boldogult úrfikora ott terült szét flaszterrá válva a téren, amelyen a két közmunkás tapodott. Így zökkent helyre az idő, és megint vasárnap volt, ami viszont semmiben nem különbözött egy akármely csütörtöktől, ám mégis ezüstnek nevezték.

Csupán azért, hogy útjelző karót verjenek egy ünnep felé, amely a szeretet álcáját öltve magára váltott ki minden emberi lényből vergődéssé fajuló idegbajt. Ez akkor érte el csúcsait, amikor a rántott hús sületlen volt, a ponty még vert egyet a farkával a halászlében és fejest ugrált a paprikás löttyben, a bejgli dagadt földesúr módján repedt meg hosszában, az első tányérok pedig elcsattantak a falon a csendes éjben. Viszont a szeretet ott csordogált izzadság formájában a bánatos szemű fiatalasszonyok és a frissen mosott traktoristák tarkóján, és ott vibrált a bádogbános malacszemeiben. Olyan is volt.

Isten jelmezes és hamis szolgája ezekben a vészterhes időkben fokozta felforgató tevékenységét, kongatta a harangjait veszettül, amitől csörömpöltek a ködök, a duplagyűrűsök pedig sánta hangyarajként iramodtak bele a csontig hatoló dohba, amit a hit szagának véltek. Az volt tagadhatatlanul. Ez áradt az uraiktól rájuk maradt nehéz tölgyfa szekrényekből molyirtóval vegyesen, ez kúszott elő ágyékukból ammóniával keverve. Istennek öregség meg elmúlás szaga volt, és olyan erős, hogy még a tömjén sem segített rajta, sem a töltött káposztába morzsolt hagyma édeskés, csípős illata. Ők így, Isten szagától verve keresték a megváltó hazug születésébe göngyölt boldogságot.

Mégsem találták meg, pedig a bádogbános, sőt, a Kis Herceg is ezt hazudta nekik, és még csak nem is tudtak róla, mert a róka már sehol sem volt, a rózsa pedig lekonyult a búra alatt. Ez a két összeesküvő azzal áltatta a lelkükben éhezőket, ha díszbe öltöztetik a szívüket, akkor a gyertya meggyújtásával rájuk terül a boldogság. Véget érni készülő életük összes keserve sem volt alkalmas és elég arra, hogy belássák az egyetlen igazságot, minél inkább várják az örömöket, az annál inkább nem jön, mert az a természete neki, hogy váratlanul csap le a sarkokból és a pókhálók közepéből, a neki megvetett ágy elől pedig sebesen iszkol. Ezért ízetlen a várva várt vacsora, és ezért jár zokogással a parfüm illatú, remegős randi.

Mert a kiképző őrmestereknek van igaza, hogy nem az eltávozást kell várni, hanem a vacsorát meg a takarodót, mert ezek beláthatóan eljönnek, míg a kaszárnyából való menekülés talán soha. Ilyen katonásan determinált az élet, és mégis, minden friss hús, de az összes hanyatló lélek is a kivételes pillanatokat várja, ezért boldogtalan mindig. Ilyen következtetésekre jutott Béla, hogy igazolja a rá guanóként rátelepülő kérget, hogy neki azért jó, mert semmit sem vár, így nem is csalódik soha. De ahogyan idáig jutott, meglátta a templom felé vonuló halálra ítélteket, akiknek a szemében mégis csillogott valami, mert tudtak maguknak hazudni valami szépet, ami ringat, mielőtt megölne.

Ott állt, illetve ült hát megint Béla kétségek közepette, mint már százezer éve, tűnődve lassan, hogyan lehetne túlélnie ezeket a napokat, amikor szeretet csordogál a falakon, és még a rigók is jámbor boldogságot szarnak, a világ pedig sistergő olaj és narancshéj illatba merül, miközben a templomban nem is a lelkük üdvéért imádkoznak a hívek, hanem havazásért, hogy szép legyen a színpad, kerüljön is akárhány csípőtörésbe, mert semmit sem adnak ingyen. Így hát úgy határozott, hogy elkerülje az elmúlt évek nagy botrányait, amikor rendőrök cipelték el az éjféli miséről, vagy az oltárra alábocsátott Buddha szoborral akarta jobb belátásra bírni a tévelygőket, idén beáll a hazugsággyárba, és fahéj illatú lesz, ha beleszakad a lelke, akkor is.

Eleve elvetélt kísérlet volt, viszont sodorta magával a lelkesedés, amit a fröccsök ura bambán nézett csak. Azzal kezdte vég felé rohanását, hogy forralt bort óhajtott az illatos gőzök miatt, majd hazament, és a padlás porai alól előkotorta a múltját, Rudolfokat, kisdedeket, Máriák göthös maradékait, csillogó gömböket meg fényfüzéreket, és ezekkel felszerelkezve, mint valami mindenhez értő szaki érkezett vissza az ivóba, hogy ünnepet fabrikáljon a kopott abroszokra és a légyszaros ablakok pállott üvege mögé. Gyertyákat gyújtott az asztalokon, a villanyt lekapcsoltatta, bicebóca betlehemet fabrikált az ajtó elé, poros gömbjeit ide-oda akasztgatta, és minden örömök koronájaként fölszögezte az égősort, hogy majd teljes lehessen az áhitat.

Amikor szuszogva a konnektorhoz járult, hogy elektronokkal noszogassa a kajla égőit, akkor ütött be a nem tervezett, viszont sejthető ménkő. Nem gyulladtak ki azok a cafatok, de hiába vette elő az összes karácsonyi rutinját, és nézegette meg egyenként őket, nem lehetett beléjük életet lehelni. Amikor minden remény elveszett a fényes vigyorgásra, az történt, mint az összes traktoristánál, duplagyűrűsnél és bánatos szeműnél ilyenkor. A felgyülemlett feszültség egyetlen óriási káromkodásban összegződött, amelyben annak az anyját szidta, akinek a születését állítólag ünnepelni készültek. És nem az történt, mint az szokásban van az örömökre éhes házakban, hogy a nap csúcspontjaként zokogásban tört volna ki, legyintett inkább. – De legalább megpróbáltam. – Ezzel összegezte a kilengést, és látta, hogy megint igaza volt, csessze meg.

Piások, hercegek, grófok

A napokban dőlt el bíróságilag, hogy Pálffy István négy évvel ezelőtt máttós volt a munkahelyén. Igaz, akkor és ott azt senki nem kérte tőle számon, mert ez az ország gyűlése volt, ahol csak az a méltatlan, ha Bangóné káposztát főz, és a kontya alá üt a gőz neki.

A Kúria ezt ilyen költőien fogalmazta meg: „Valóságalappal bíró tényállítást tett Novák Előd, amikor négy éve arról írt Facebook-oldalán, hogy Pálffy István korábbi híradós műsorvezető, akkori kereszténydemokrata országgyűlési képviselő ittas volt egy plenáris ülésen.”

A jódógos, jómunkásember magyarul társalog, és a képibe mondja a tutit a delikvensnek, hogy már megint be vagy baszva Pista. Novák ezzel szemben emelkedetten „Piálffy”-nak nevezte a szomjas embert, akinek ez annyira fájt, hogy egymillió forint sérelemdíjat követelt.

Négy év után nem kapja meg, de ebből is látszik, hogy milyen komoly munka folyik a megszentelt falak között, ahol az összes jámbor képviselő kizárólag népének él, akárha Lenin et. Viszont Pálffy már nem itt hörbölget, hanem Dublinban, ahová nagyköveti minőségben bukott.

Száműzték őtet, ha szabad így mondani, mert nem lehetett az út szélén hagyni. Ám már papírja van arról, hogy ivott, és ehhez nem szükséges szonda vagy vérvétel, a Kúria szerint egy ember spicces állapotáról „érzékszervekkel (látás, hallás, szaglás) is meg lehet győződni”.

Pálffy most már tehet, amit csak akar, egy életre megjegyzi mindenki a borvirágos szereplését, bár már senkit nem érdekel. Esélye a rehabilitációra úgy lehet, mint Ovidiusnak, akit kétezer év elteltével helyezett vissza jogaiba Róma, így téve jóvá az őt ért súlyos igazságtalanságot.

Még Augustus száműzte őt Kr. u. 8-ban Tomiba, és ott is halt meg 43-ban. Az első császárnak – akinek az volt a heppje, hogy a züllött erkölcsű Rómát megtisztítja, s ezért még a házasságtörő saját édes lányát is száműzte – nem tetszett neki Ovidius léhasága (három feleség), mehetett hát a tengerpartra.

Erről az Augustusról még lehetne mesélni, hogyan tenyésztette ki ő is a nemzeti, neki hű tőkéseket, viszont én most Orbánról akarok inkább. Hogy az ő mostani száműzetései – Csiszár is konzul Milánóban, Istenem – hogyan higítják fel a külügyi kart, hogy Caligula kutyafasza hozzá képest a kinevezett lovával.

Visszatérve még a volt híradósra, neki immár papírja van arról, hogy iszik. Rogánnak meg arról, hogy bűnöző és bűnözőkkel üzletel. Ezt is a bíróság mondta ki, mint ahogyan azt is, hogy a kormány hazudik az ő utánozhatatlan konzultációjában. Csodálkozunk azon, hogy ezek után minden bíró kommunista? Egyáltalán nem.

Viszont nem ártana elgondolkozni azon, hogy mire megyünk mi ezekkel a papírokkal, és ezekkel az ítéletekkel. Semmire sem megyünk vele, lássuk be. Kimondhat itt a bíróság akármit, a NER beolajozott gépezete surrog tovább, és minden elmarasztalás olyan csak, mint árnyképek a falon.

Szórakozhattam én a címben cinikus áthallással a „Fel vörösök proletárok” című örökbecsű nótával: „Királyok, hercegek, grófok,/ Naplopók és burzsoák,/ Reszkessetek, mert feltámad/ Az elnyomott proletár.” – ugye, ezzel is csak azt bizonyítom, hogy csak olyan komcsi vagyok, mint a bírák. Ezzel nem érdemeimet óhajtom öregbíteni, hanem arra utalok, hogy csak úgy kitörölhetem a seggemet az irományaimmal, akárcsak ők. A gép forog, az alkotó pedig szotyolázik.