Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

SZÓLOK, MERT ELFELEJTED – jön május első vasárnapja!

Hálás dolog élni, a ma emberének! Mert szólnak…
Négy esztendővel a választások előtt, – már akkor, igen, közvetlenül az előző voks lezajlása után emlékeztettek – hamarosan újra kezdődik minden az elejéről! Szólnak azóta is hetente, naponta, üzenik, vajon, hogy állnak azok, akik általam lehetnek újra hatalmasságok! Egyetlen dolgom, hogy megyek, voksolok, ahogy ígéreteiket sorolva kérnek. Azután simán elfelejthetnének, de lám! Ma már egyvégtében kampány van!

Hálás dolog, hogy élhetek a fizetésnaptól majd egy héttel a fizetésnap előttig. Majd megszenvedem azt a böjti hetet, kéthetet…
Amint megszenvedi mind, ki bérből-fizetésből tengeti életét.
Persze, szólnak időben, nehogy elfelejtsem, hogy még a fizetésem érkezése előtt fizetnem kell! Meg persze szólnak a tűrés napjairól, no meg a bünti, a szankciók kezdetéről is!

Hálás dolog ma élni, mivel szólnak, ha adót kell bevallanom, szólnak, ha okmányokat kell megújítanom, szólnak, ha lejár a biztosításom és persze szólnak, ha a szabadságom korlátozása kedvéért új jogszabályt alkottak… megüzenik, mivel idomulhatok!

Már szeptemberben szólnak, hogy ideje felkészülnöm a karácsonyra. A képembe tolják a csokimikulásokat, roskadásig telnek a polcok szaloncukrokkal. Aztán január elején a mikulások nyúllá öltöznek, szólnak tehát, hogy iparkodjak a húsvéti bevásárlással…

A mai embernek szánt jóistenek mindig időben szólnak!
Ma már a születésnapom privát örömét is elrabolják – akkor kell okmányokat cserélnem! Az intim zónámba türemkednek, s nem azért, hogy felköszöntsenek, hanem, hogy azt az egyetlen általam megjegyezhető dátumot elorozhassák!

„Mocskos idők….szeretnem kéne? A jövő itt van…de sosem lesz vége?”

Milyen szerencse, hogy a helyettem nagyon pontosan fontoskodók soha nem emlékeztetnek május első vasárnapjára!

Az anyám napját meghagyják nekem – nekünk!
Ugyan, ki a fenének volna fontos ez a nyomorúságos alkalom?
A virágárusoknak ott a ballagás, jóval jobb kasza holmi anyák napjánál!

Ha valakivel mégis sikerül jót tennem, s írásom felkelti az érdeklődését, csak csendben, mondhatni, suttogva szólnék: most, vasárnap aktuális a köszöntés, a vers, az apró figyelmesség, az ölelés!

Valahogy úgy, ahogy erre Mécs László emlékeztet:

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Műtőbe menet

A SOTE I. számú női klinikáján kibocsátottak egy Befehlt a bizonytalanba indulóknak, amely tartalmazza a szokásos magyar utasításokat, hogy mit vigyen magával az ember, ha műtétre készül kivirágos jókedvében. Nincsen benne nagyobb meglepetés. Ahogyan megszokhattuk, akinek fölvágják a hasát, előtte még hozzon magával vizet, poharat, evőeszközt, tisztálkodási dolgokat, bugyogót, intimbetétet, papírzsebkendőt, vécépapírt, gyógyszereket meg törölközőt. Valamint kutyafaszát is a biztonság kedvéért.

Egyetlen úttörő vagy cserkész sem megy felkészületlenül táborozni, és ők, akik soha nem látott merészséggel indulnak a magyar egészségügy koszos karmai közé, ezt már jól tudják. Vagonnyi dolgot cipelnek a kórházba, hogy a csomagok alatt elvész a beteg, de itt, az egyes számún a kívánalmak két darab fáslival gyarapodtak – tíz centissel -, amelyeket a műtőssegéd kezébe kell nyomni, amikor az embert félkómásan tolják a kivégző helyre. A fásli az nem jó, erről búbánatos tapasztalataim vannak.

Ahol fásli van, ott más is van. Az én anyám immár három és fél éve döntött úgy, hogy elhasal az előszobában, miközben sikkant egy aprót, mint amikor a gazellát torkon ragadja az oroszlán. Bal lába a melle alá csúszott, amely mutatványt a kiérkező mentősök élénk hümmögéssel és jó szaki módján kommentáltak, hogy ez bizony az. Hogy eltörött a combja nyakja neki, és az ember akkor, úgy vélte, hogy Isten segedelmével majd megoldjuk ezt is, és aztán nem. A műtét után négy nappal szórták vissza nekem meregetni őt a mocsokból.

Nem küldtem vele fáslit, aztán azzal kaptam vissza mégis. Mint a múmiát tekerték be vele a kopottas szemérméig, és közösen a hasába adogattuk az injekciókat, hogy mért, azt nem tudom. Talán azért, hogy többször elájuljak, miközben ő teljesen elbambult, elment az esze neki, és nagyon sürgősen halt meg. Olyan gyalázatosan, hogy az utolsó emlékem nem megszépítő volt, hanem, hogy a torkán ragadott vad fátyolos szemével csorog vissza a szájából a beléje szuszmakolt joghurt, de az látszott, hogy ízlett, és annak én akkor és ott örültem, hogy jó azért neki egy kicsit.

Aztán teljesen jó lett, és most már a nagy óceánon habos kakaót majszol ő. Nekem viszont akkor lett rossz, amikor a proszektúrán fölnyisztolták, és adtak a műveletről egy papírdarabot, hogy az az organizmus, aki valaha az anyám volt, és a Gabriella nevet kapta a hülye nagyanyámtól, vénségére, miközben vagdosták őt, kapott egy szepszist, ami leállította a veséjét. Utólag megadtam neki a felmentést, hogy nem önszántából lett jámbor idióta, hanem, mert mindenféle mérgek öntötték el az agyát, egészen addig, hogy az ágyról lecsúszva adta elő a végleges szaltó mortálét, és most már por és hamu.

Ilyen kondíciókkal vettem kézbe a fásliról szóló híreket, és a fentebb vázolt tapasztalatokkal vértezve érett módon nem a reflex működött bennem, hogy hány stadion az hány tekerős dolog. Mert most már tudom, a lutri az nem ez, hanem, hogy úgy kapjuk vissza az egészségügy futószalagjára bocsátott szerettünket, hogy nem mászkálnak benne olyan paraziták, amelyek a tusolóban lévő hullákból indultak lehengerlő útjukra. Jobban teljesítünk, az egészen bizonyos.

Mert lássuk be, amikor kórházaink áldásos működése okán többen halnak meg fertőzésben, mint frontális ütközésben Mészáros Lőrinc útjain, akkor nem az az aggodalom oka, hogy egy szelet dohos kenyér mackósajttal az eledel, amit a ketteske kap, se nem, hogy mivel törli a seggét, hanem, hogy élve kerül e ki a darálóból. Miután a vizitdíjat fiatalos lendülettel leszavaztatta az akollal a nemzet jótevője, most már baszhatjuk, és nem a várólista, nem a bunkó nővér kínja, hanem az a nagy büdös kérdés, ha leszedálva nem tudjuk a műtőssegéd kezébe nyomni a fáslit, kettőt, tíz centiset, akkor megdöglünk é, avagy sem. Többnyire igen.

Levél születik

– Gyere Árpi, hozz tollat, papírt, levelet írunk.

– De főnök, az előbb írtunk, még ki sem ment az összes, mert a postát lefizette a Soros, tudod, a Sziszi mondta.

– Hülye vagy, Árpi, nem a sok kreténnek írunk, hanem ezeknek a Verho…, a tököm se tudja, hogy mondják, még rendes magyar neve sincs, ennek a Verho… buzinak, meg a többi hülyének Brüsszelbe.

– De hát, most hajtottak el minket a picsába, főnök.

– Nem baj, azt kell lássa a proli, hogy a markomban vannak.

– Azt mondták rád ott a Brüsszelbe’, hogy hazudsz.

– Az lehet, de itthon az nem érdekes.

– Látták a tévében.

– Múló káprázat.

– Azt is mondták, hogy félsz.

– Tényleg be voltam szarva, de nézd a képemet, ettől olyan elszántnak tűnik.

– Nyalogattad a szájadat, rángatózott a fejed.

– Mindig rángatózik, mint egy fenséges nagypapának, ezeket ez nem érdekli.

– Azt is mondták, olyan vagy, mint a régi komcsi káderek.

– Nem láttak azok élő kommunistát, én igen. Különben sincs kalapom.

– Ezek már utálnak téged.

– Ki nem szarja le?

– De minek írunk akkor?

– Hiába tanítottalak Árpi? A sok senkiházi, aki majd rám szavaz, ettől azt hiszi, hogy én szartam a spanyolviaszkot, azok meg ott elnyammognak rajta, én meg itt zavartalanul csinálok megint kétharmadot a pénzükön.

– Nagy vagy, főnök. Mit írunk?

– Hogy nyitott vagyok, meg hálás, és tényszerű.

– Te? Főnök.

– Ejj, de nehéz veled, agyadra ment a kokó? Árpi!

– Azt én honnan tudhatnám?

– Hülye vagy, írd ezt: „Szeretném kifejezni hálámat, hogy részt vett az Európai Parlament plenáris ülésén. Biztosíthatom Önt, hogy mindig nyitott vagyok az eszmecserére és vitára annak érdekében, hogy megkönnyítsük a tényszerű és méltányos európai párbeszédet a minket közösen érintő ügyekről.”

– Elég lesz ennyi?

– Talán. De a biztonság kedvéért tegyél bele egy Jimmy cd-t, azt, hogy “Egyszer megjavulok ééén, jóóó leszek majd….”

– Nem értik.

– Én se értek semmit, kvittek vagyunk, de az a vonyítás majd megenyhíti őket. Írd alá helyettem, remeg a kezem.

– Oké, főnök.

– Hány óra van?

– Tizenegy.

– Éhes vagyok. Foglaltass asztalt abban a lakótelepi étteremben, ahol a múltkor voltam, jó volt a pörkütt, az Anikó már nem főz nekem, valamit csak kell enni, a szotyola nem telít eléggé.

– A szokásos módon?

– Ja. Kiüríteni, civil ruhás tekesekkel berendezni, ételkóstolót vinni, egyebek. Fényképész is jöjjön.

– Rendben, főnök. De mi legyen ezzel a levéllel, ha a sorospostások ezt se viszik el?

– Küldd el hollóval, nem a középkorban élünk, nemigaz?

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

RAJZOLJ NEKEM EGY BÁRÁNYT – a ládát akaróknak, benne a báránnyal…

Valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Csak egyre nehezebb viselni a gügyögő fölnőtteket.
Mert egyre inkább úgy érzem magam, mintha mindenki és mindenáron pecsenyesütőként akarná végezni.
Ezért ez a végtelen tilláromhaj…

Pedig szólni, kérni, vagy akár a fejjelafalnakfutók útjába állni – ez mind a mi felelősségünk volna! De nem, nem lehet, aki most nem őrjöng a gyönyörűségtől, az nyilván ellenség.
Besúgó, vagy mi a nyavalya!

Ha már azok feltették a fazekat a tűzre, hórukkoljunk csak, kiabáljunk eszeveszetten, mennyire szuper lesz az a leves. Az ő főztjük! Majd jól körbeüljük. Csak a leforrázás pillanatával nem számol senki.

Azt mondják, nem lesz nehéz az egész.
Csak jókedv kell, meg egyre több ember, s a zsarnok fogja magát és eltakarodik! Mert majd belátja. Meg fél is nagyon, aztán majd menekülni fog.

És erről persze lehet majd órákon át hozsannázni, s rengeteg jelszóval és jelmondattal támogatni ezt a nagyszerű álmot! Már a taktika is kész! Felrakunk mindent pontosan, úgy, ahogy a forgatókönyvet kitaláltuk. Már tudjuk, mikor jön az a rész, hogy rajzoltatunk egy bárányt, jönnek a süket bari képek, amiket leszavazunk… aztán jöhet a doboz, a három lukkal. Na, az lesz, amiért ez a vidám és felszabadult sok-sok együttlét hullámzik, itt, szerteszét!

A dolog éppen csak attól sántít, amitől a magyar népmese több, mint a happy enddel felszerelt amerikai love story. Hogy felénk a jó elnyeri jutalmát, a gonosz meg megbűnhődik.
Na persze! Csak éppen ez utóbbi gyakorlata kicsit el van szabva e méltóságos hazában! Csak éppen ez a fránya elszámoltatás lesz lehetetlen!

Mert lesz majd egy ellenzék, aki abban érdekelt, hogy váltson.
Mint rendesen!
És itt a bibi, mely rosszabb, mint mindenféle bárányka firka elutasítása!

A doboz ugyanis nem egyéb, mint az ábránd!
Nem egyéb, mint Európa, ha úgy tetszik, Brüsszel!

És akkor talán nem kell tovább magyarázni, miért ennyire gáz a sok vénember örömködése. Na ugye! Na végre! Gyerünk, gyerünk, húzzatok bele! Meg hajrá Magyarország… stb. stb.

Nem volna egyszerűbb az öregre figyelni.
A kampec ugyanis kampec.
Még akkor is, ha minden marad a régiben!
De pofára esni minek, ha egyszer szólt valaki, azok közül, akik láttak már valami hasonlót. Akkoriban ugyan azt mondták róla, hogy rendszerváltás. Később rendszerváltozásként szokták emlegetni. Ma meg…

Na valami olyan jön most is!
Megjött a kis herceg.
Legalább kettő…
És azt mondják, rajzoljunk nekik egy bárányt.
Nem volna egyszerűbb, apukáim, eleve a dobozt felpingálni?

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.

TÍZ ÉVE TÖRTÉNT – “deréktól fölfelé” elrabolták Kádár Jánost!

Azt már hetek óta lehet tudni, kik lopnak ma Magyarországon, amíg mi dolgozunk…

Viszont éppen tíz esztendeje, hogy senki sem sejti, kik lehettek anno a tettesek, akik az éj leple alatt feltörték és kiásták a Magyar Népköztársaság néhai vezetőjének a sírját, s magukkal vitték Kádár János csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét – a koponyájával együtt… Elvitték a vezető csontjait és felesége Tamáska Mária urnáját!

A tíz esztendővel ezelőtt történt bűncselekmény elkövetői először eltávolították a fedlapot, amire a „gyilkosok 56” feliratot fújták rá, utána majdnem 2 méter mélyen kiásták a sírt. A fémkoporsóba a lábhoz közeli részen egy 30×30 centis lyukat vágtak. Alapos munkát végeztek, szinte értékelhető nyomok nélkül távoztak, s a mai napig semmit sem tudhatunk az elrabolt maradványok hollétéről.

2011. decemberében a borsonline.hu különös részleteket közölt a felbukkant „ereklyéről”:

„…arra voltunk kíváncsiak, vajon kik és miért lopták el Kádár János koponyáját? S hogy bizonyosságot nyerjünk, ezúttal is Nadint, az ismert fővárosi médiumot, jósnőt faggattuk. A hölgy megidézte a holt pártvezér szellemét, aki elmondta, 2007. május másodikán nem ketten (amint azt a rendőrök feltételezték), hanem öten bontották meg a sírját, amelyben testével együtt nyugszik a felesége hamvait rejtő urna is.
Nos, egy olyan, 1956-ban Magyarországról az NSZK-ba disszidált férfi bérelte fel őket, aki él, elmúlt 76 éves. Gazdag ember, több ingatlannal rendelkezik. Ezek egyikében rendezett be egy műemlékszobát, ahol több más „ereklye” mellett őrzi az egykori magyar kommunista politikus koponyáját is.

Nadin megtudta Kádár megidézett lelkétől, hogy a sírrablók 35-40 év körüli emberek voltak, német rendszámú kocsival érkeztek a Fiumei úti temető sírjához. Amúgy egyikőjük már Kádár temetésén is jelen volt, mert fel kívánta mérni a leendő tetthelyet. Az öt férfi 2007 tavaszán, profi módon szervezett meg mindent. A sofőr a kocsiban maradt, négy társa közelítette meg a sírt. Hárman eltávolították a fedlapot, miközben a negyedik társuk arra ügyelt, nehogy megzavarják őket.

Precízek voltak, előre megtervezték, mennyi idő alatt ásnak le a kétméteres mélységbe. A koporsó felnyitása mellett váratlanul előálló nehézségekre is hagytak tíz tartalékpercet. Szakszerűen dolgoztak – mesélte Kádár lelke Nadinnak –, és amikor végeztek a koponyája leválasztásával, a kocsijukba ültek, és aznap hajnalban elhagyták Magyarországot. A ritka hobbit választó megbízó, az idős magyar férfi kora délután Németországban átvette tőlük a koponyát, az öt sírrabló felvette a fizetségét, és eltűnt.”

A tíz esztendeje történt bűncselekményt sem addig, sem azóta nem követte különösebb sajtóérdeklődés – úgyszólván tudomásul vettük, hogy Magyarország egyik legnagyobb sírkertjének talán legfrekventáltabb területén található síremlékét egyszerűen feltörhették, s az abban nyugvó holttest maradványait a maguk módján exhumálhatták az elkövetők. A munkálatokat kísérő fény és zaj nem tűnt fel senkinek, a mozgást nem rögzítették kamerák, s a sírkert egyik kapuján mindenféle gond nélkül gördülhettek ki a nem mindennapi zsákmánnyal!

A jósnő szavait senki nem vette komolyan.

Nem kezdtek nyomozni a német megbízó után, így a Fiumei úti sírkertben található sír a mai napig csak a deréktól lefelé megmaradt Kádár János előtt tisztelgő elvtársakat várja, ahogy felesége hamvainak hollétéről sem tudunk semmit…

Ezért is olyan fontos, hogy legalább azt tudhatjuk, kik lopnak ma!

Kampec dolores XLVIII.- Táncköszöntse

Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen.

De ilyen veszély nem fenyegetett, mert Béla eszébe jutott az egy évvel ezelőtti gyalázat, amikor ugyanezen a napon három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, azok rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítőből jönne elő, de nem. A kölkökhöz oda lehetett menni, méretes pofont adni nekik, amit az apjuk elfelejtett, de értelme ennek nem lett volna semmi sem.

Tavaly a koszos melegítős fiatalasszonyok – akik kivirulva hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla eszébe jutott, hogy milyen tehetetlenül nézte akkor ezt az egészet, amikor rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, elbódítva a traktoros legényeket meg a nyáladzó öregeket, mintha ez lenne a boldogság, meg az élet.

Egy éve mezítláb, alig ruhában tekergőztek a boszorkányok, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így mérte fel Béla a mai napra rendelt cifra hazugságokat, és, hogy ne ordítson fel hangosan, fejest ugrott az időbe, abba a szeletébe, amikor ő volt műanyag dömperes stádiumban, de csak fakerekű járgánnyal, az apja nyakában ücsörgött hülye napszemüvegben, kezében hurkapálcás papírzászló, és imbolyogtak a tömegben, az akkori olajos hajúak különös táblákat cipeltek, mígnem a massza túl nem jutott a kritikus ponton, és tűzhangyaként marcangolta szét a sörös sátrat, ami habos ital ott és akkor tényleg majdnem ingyen volt, de Bélának csak bambi jutott.

Egy lappal később már a saját lábán haladt el a tribün előtt, amelyről felnyírt hajú, kalapos, drótkeretes szemüvegű emberek integettek kínos vigyort küldve az alant haladók felé, és mindkét oldal tudta, hogy ez az egész hazugság, de még nem pattant el a húr, és akkor sem, amikor Béla már nem is vonult, hanem csak kipergett a zöldbe ilyen napokon, és addig ivott, míg el ne veszítette az önkontrollját, és csak este tért magához, amikor már mindennek vége volt.

Ott ült ilyenkor kerti székeken, amelyek föltörték a seggét, és mégis boldog volt, mert az ivás huszárvágásával kiemelte magát az időből, átlapozott egy napon, így menekülve meg a közös hazugság álságos mosolyaitól. S mivelhogy az idő körben forog, mint azt José Arcadio Buendia volt szíves fölfedezni, Béla azon kapta magát, hogy ugyanaz van, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy a mai kalaposok nem hagyják magára, hanem agyának legrejtettebb zugába is befurakszanak, így téve pokollá azt az életet, ami nélkülük is alig elviselhető.

Idáig jutott elmélkedésében Béla, amikor a harang kolompolásába bekavart a két bazi hangszóró a téren, olyan kontrasztot mutatva, hogy egyből leomlottak a falak, és amikor a disznószarral kevert kölni illatú népek elözönlötték a Szentháromság szobor tövét, és eldurrant az első luftballon, Béla a számítógéphez libegett, nyomkodta, míg föl nem hangzott belőle a mai nap örökzöldje, az énekszó és tánc köszöntse féle elfeledett sláger.

Béla engedelmeskedett a régmúlt idők harsogó gyerekhangjának, ezzel kiemelte magát a valóságból, és motyogva topogott ide-oda, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura viszont azt hitte, hogy stroke-ot kapott, vagy valami gonosz lélek szállta meg, és rárivallt, hogy igyon inkább, de Béla nem törődött vele. Ajkainak mozgása lassan kivehető alakot öltött, és asztráltestként, tejszerűen folyt elő belőle monomániásan ez: soledad. És amikor odakint egy basszustól összedőlt a sátor, a kocsmára ködszerű csönd ereszkedett, a plafonból pedig elkezdtek alázuhogni a sárga pillangók.

EGYSZERVOLT MESTEREK, MESTERSÉGEK – meg a ma üldözött ezermesterek


Tavasz van! Kezdődik a riogatás. Erről csicsereg a… rádió. A rendőrség fokozott ellenőrzésekkel szűri a menet közben bekötetlen övekkel telefonálókat, a spicces locsolókat, meg a gyorshajtókat; az fogyasztóvédelem az ÁNTSZ fullajtárjaival vendéglősök pecsenyéit, kereskedők portékáit méregeti, a nemzeti adóhatóság pedig irgalmat nem ismerve hajkurássza az ezermestereket. Ez utóbbiak „ősei” valaha köztiszteletben álló, amolyan „mindenhez jutányos áron értő” bütykölgetők voltak, ma közönséges adócsalók, megrögzött feketézők, akik a hatóságok szerint szinte mindent szabálytalanul végeznek, rengeteg munkát adva ezzel a szegény adóellenőröknek!

A hajdanvolt reparálós világot végre valahára felváltotta az elnyüvős, eldobós időszak, melyben azért akadtak „őrizgető, kacatoló figurák”, akik most, a ki tudja már hányadik szűk esztendőben elővarázsolják a megmaradt holmit az „elvásíthatatlan dolgok” időszakából. És kezdődhetnek a nagy felújítások, az életre keltő beavatkozások, megannyi átszunyókált esztendő után. Az évenként rendezett lomtalanítások alkalmával éjjelente az utcákat járó fürkészek által lebontott alkatrészek idővel megtalálják újdonatúj gazdáikat. Talán…

Csak a jó szaki hozzáértése kell! Meg vele a bűne!

Gyermekkorunkban persze még nem volt baj és bűn, ha valaki időről-időre becsengetett a lakásokba, s felajánlotta, mondjuk a „vándorköszörűs” szolgálatait.

003

A kicsorbult, életlenné vált késeket, kificamodott ollókat magához véve a kapualjunkban letámasztott kerékpárjához sietett a harcsabajszú Jánó mester, a verdát praktikus keretére emelve tekerni kezdett, s a forgó köszörűkövön megfente a vágóeszközöket. Fillérekből varázsolt újra használható, éles eszközöket.

A széltépte, kifordított esernyőinket sem kellett a kukába hajítani, csak figyelni a téren kényelmesen sétálgató, tobakjából nagyokat szippogató esernyőjavító érkezését. Nem volt szórólapja, sem gigafonja, Tóni bácsit, az ujjait a háborúban elvesztett esernyőjavító mestert mindenki ismerte és tisztelte.

001

004

A tönkrement esernyőket magához vette, aztán, ha elkészült, visszahozta, vagy átvehettük a kisszobájából kialakított műhelyben. Ha elkészült, az esők ellen védő alkalmatosság jobban szuperált, mint újkorában. Drótozott, foltozott, varrt és forrasztott, mikor mi kellett. A fizetség itt is jóval szerényebb volt, mintha új ernyőt kellett volna vásárolnunk.

A belvárosi nagyáruház lépcsői alatt székelt a szemfelszedő műhelye. Manapság ilyen mesterség űzője sem található sehol. Ugyan, kinek jutna eszébe, hogy a felszaladt szálú harisnyát valaki megreparálgassa?

002

007

Akkoriban a harisnyáknak, sőt a fuszekliknak is volt becsülete… Felénk, a Derkón Juli néni járta a lépcsőházakat, kezében villanykörtével. A lyukas zoknikat a körtére húzva, pár másodperc alatt foltozta használhatóvá, csak egy hokedlit kért, s az előszobánk sarkában végzett is a művelettel. Az a néhány forint, amit elfogadott, igazán nem volt sok az ügyességéért.

Nagyanyám szívesen mesélt a régi idők mestereiről. a drótos tótról, aki a törött fazekakat, porcelánokat javította meg. Mivel akkoriban megfelelően szilárduló, erős pillanatragasztók még nem voltak, az edényeket kívülről dróthálóval befonta, hogy a beléjük töltött anyag szét ne feszítse őket. De nagyi mesélt a foltozószűcsről, a vándorórásról, a jegesről, meg a szódásról is. Ez utóbbival még magam is találkozhattam. Hatalmas Tatra gépjárművével végigkürtölte a mellékutcákat, aztán lépésben visszaaraszolgatott valamennyin újra, s aki valódi szódát szeretett volna vásárolni, a kapuban állva megtehette.

Amikor a nagyszüleink faluról városba költöztek, – mesélték – még járták a településeket az ószeresek. A handlék jellemzően botcsinálta vándor kereskedők, többnyire öreg zsidók voltak, akik mindenféle számunkra már értéktelen dolgot begyűjtöttek: ócska ruhákat, rongyot, hulladék nyersanyagokat, bőrt, hasznavehetetlen üvegeket, dobozkákat, csontot, párnatollat, stb. Cserébe fémedényeket, borotvát, pipákat, törülközőket, kosarakat, kasokat, csizmákat, gyerekjátékokat adtak. Cseréltek. Munkájuk többnyire nem kívánt pénzmozgást, akkoriban a nyugtaadási kötelezettség sem volt még feltalálva…

Jó felemlegetni néhány rég kihalt mesterséget, melyek felett eljárt az idő, mégis hozzátartoztak a mindennapjainkhoz. Nem találkozhatunk már bakterral, vagy ahogy akkoriban elegánsan nevezték, vasúti sorompó kezelővel, ahogy villamos jegykezelők sem élnek már köztünk. Nincsenek pákászok, rákászok, a városokban töltőtoll- és pipa-javítók, de eltűntek a gombbehúzók és a kalaposok is, bár nehai műhelyeik olykor megjelennek álmainkban. Vargyasné a rövidárus, vagy Raspergerék a kalaposok ugyanúgy hiányoznak, mint a Marics féle bőrös-bolt, vagy a szinte egykor úton útfélen fellelhető suszter műhelyek. A Derkó Csoszogi bácsija a bőr- és gumi-ragasztó felejthetetlenül szúrós szagával…

005

006

Hiába is keresnénk gumijavítót! Kirmer Gyula bácsi legendás biciklijavító boltja, előtte a kerékpárok kitámasztására szolgáló öreg hársfával, ott a Karicsa és Hollán sarkon nem arról szólt, mint a mai modern kerékpárjavító műhelyek. Ott az első a diskurzus volt, a naprakész információk a várható időjárásról, majd a munka, a gumistoppolás, ami aznap, a munkából hazafelé igyekvőnek már használható bicajt biztosított, némi jókívánsággal.

Ma modern időket élünk. Hetekig várunk a villanyszerelőre, a gázosra, ha festőt, parkettást keresnénk, jobb, ha hónapokkal előre tervezünk. Cipzárt cserélni tudó, gatyáink felhajtásához hajlandóságot mutató szabóink eltűntek, a tönkrement cipősarkakat magunk cserélgetjük… hajat magunk vágunk, körmeinket sem igazán látja manikűrös.

A legszomorúbb az egészben az, hogy a magukat „ezermesterként” emlegető szakik kora is végérvényesen lezárult. A működésük lehetetlen. Ugyan, ki vállalná annak kockázatát, hogy a kevéske pénzért jelentős lelkesedéssel elvégzett munka után pár pillanat múlva előhalássza a megrendelő a táskájában lapuló igazolványt, s firtatni kezdje a nyugta, a számla, meg az árjegyzék meglétét, a kifüggesztett tilalomtáblákat és vásárlói tájékoztatókat, hogy az elvégzett munka után gondosan megsaccolják, vajon miből vesz majd házat a szolgálatkész segítő.

Ki vállalná a csendes működést, ma, amikor az ötvenes éveket megszégyenítő besúgórendszer egyenesen ösztönzi kádereit a mások beköpésére? Sikerült átesnünk a ló túloldalára. De a veszteség mértéke egyeseknek még mindig alig-alig látszik. Mert ugye, jobban teljesítünk… A segítőkészség a szabályok áthágását jelenti, aki elvállal és elvégez egy egyszerű javítást, s végül nem ad számlát, szorulhat!!! És félhet, a riogatásoknak megfelelve…

Mert úgy tűnik, hogy az egyszervolt mesterségek után az önkéntes ezermesterek is eltűnnek majd, a lakóközösségek, települések mindenhez értő és szívesen segítő szív-emberei, akik után mindössze a semmi és senki tódul majd…

Vajon megéri? Tényleg ez a jobban telesítő Magyarország?