Kategória: Egyéb

Ötödikesek lehettünk talán, amikor Takács Laci egy hétig idvezült, idióta mosollyal az arcán mondogatta a kis versikét, miszerint „utolsó óra, utolsó nap, nem fog az óra, nem fog az agy, aki eztet megszegi, Szájmon Templár leüti”. Hogy maga szerezte-e a rímeket vagy készen találta valahol, az soha nem derült ki, de mire véget ért a tanév, mindenkinek elege lett Takács Laci bárgyú képéből, és legszívesebben leütöttük volna, mint az általa emlegetett Szájmon Templár, akit a fekete-fehér Kékes típusú televízión lehetett látni odahaza, mint a világ rettenthetetlen hősét.

Nem az volt a furcsa, hogy Takács Laci kataton ódon ismételgeti a hülyeségét, hanem, hogy egyáltalán megjegyzett valamit, mert például az Anyám tyúkját nem lehetett a fejébe verni. De meg kell hagyni, Takács Laci jódógos, jómunkásember lett, szerette a focit, építette előbb a szocializmust, most pedig – gondolom – a NER-t. Takács Laci nem azért jutott az eszembe, mert vénségemre felébredt bennem a múlt iránti nosztalgia, hanem, mert Kocsis Máté is váratlanul versben kezdett beszélni. Olyan lett a feje, mint Takács Lacinak ötödikben, így meg kellett állapítanom, hogy az idő körben forog.

“Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ezt szerezte Kocsis Máté, ez az összes verse és műfordítása, bár nem világos a költő célja. Hogy esztétikai-e, morális vagy kizárólag gyakorlatias, amolyan munkadal-e a mű, mint az emberiség őskorából, a múlt mélyiről származó ősi alkotások, ami a tudat genezise maga. Jakab Péternek szól a műalkotás, a lacikonyhák világából merítve képi anyagát, hogy aztán lecsapjon az erkölcsi mondanivaló, mégpedig a Gyurcsány. Ő a Fidesz rézfaszú baglya, akivel a kocsismátékat riogatják.

Ő pedig a rettegéseit tovább adja, kivetíti mintegy az egész világra, mert Karácsony Gergelyt is behelyezte a saját rémálmaiba, amikor azt állapította meg: „Karácsony-féléket Gyurcsány reggelizni szokott”. Láthatjuk, itt a rézfaszú bagolytól való rettegés olyan fokú, hogy versbe sem sikerült önteni, pedig egy napon hangzott el a két bölcsesség. Bár a múzsa sem csókolgathatja örökké az ember zsíros homlokát, a szájmontempláros után Takács Lacit sem hallottuk soha többet rímekben beszélni, pedig utána is felelt magyarból, de semmit sem tudott soha.

Innen jön az a furdalás, hogy Kocsis Máté mit tud ezen az egy virslis kínrímen kívül, de arra kell jutnunk, nem sokat. Orbán belepumpálta a fejébe a Gyurcsányt, és az szivárog belőle, mint valami lyukas tartályból. Hogy mennyire ürült ki, az nem látszik, mert a szintmérő elromlott, viszont, ahogyan fogy belőle a Gyurcsány, más nem tölti ki a hiátust, csak valami maradék gyurcsányos gőzök gomolyognak a sötétben. De a Máté gyerek ennek ellenére áll a vártán, pörgeti a macsétét, csak néha így jár. Egyébként valami tömegpszichózis figyelhető meg a fideszistákon.

Mert amint meglátnak egy kamerát, mikrofont, újságírót vagy csak egy mezei slapajt a közelben, bekattan a Gyurcsány, és az jön belőlük. Olyanok – ahogyan emlékezhetünk –, mint a Mester és Margaritában a Tömegír munkatársai, aki Korovjov vagy Behemót varázslása nyomán a legváratlanabb időkben és helyeken fakadtak dalra, és mindig mind ugyanazt énekelte önkéntelenül, hogy nem tehettek ellene semmit. “Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – Ebből sláger lehetne, ha Ákos dalszerző szülne hozzá ilyen tévészignálos dallamot pár milláért.

Lehetne aztán, mint a MÁV, hangosbemondón keresztül tömni az emberek fejébe, el lehetne adni csengőhangként, de ne én találjam ki a propagandát, ott van arra egy komplett minisztérium. Ám, ha már az önkéntelen aktivitásnál tartunk, az is megfigyelhető, hogy mások viszont elfáradnak a vérzivatarban és permanens szabharcban. Rétvári elvtársat például azóta nem láttuk, hogy pár hete bánatosan ücsörgött Márianosztra felé félúton az országút szélén, azóta se egy zsák krumpli, semmi vasárnap délelőtti örömhír a nyugdíjasoknak. Akár aggódhatnánk is érte.

Ilyet azonban nem teszünk. Nem a gonoszság okán, hanem, mert mindig van másik, az emberanyag kimeríthetetlen, mint az oroszoknak Sztálingrádnál. Látjuk, hogy Varga Judit kamarahangversenyeket ad, Kocsis Máté verseket ír, vagy Kásler csontokkal legózik. Mindenki teszi a dolgát. Nem azt, amit kellene, de az aktivitás csillagos ötös. Mondom, mint Takács Laci a múlt ködeiben, idióta képpel és vigyorogva, totálisan elégedetten azzal a nihillel, amiben élt. “Kenyér, mustár, virsli, ketchup – ne ugrálj, mert Gyurcsány kicsap!” – ez épp ugyanaz. A dedó maga.

Milyen szép is lesz majd, amikor a magyari kisiskolások átbújnak a vadászati kiállítás agancskapuján (vö: bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, etc.), és így megérkezvén Semjén csodáinak birodalmába, hálatelt szívvel gondolnak a fővadászra, mert nem kell iskolába menni. Aki emlékszik még boldogult úrfikorára, s abban is a nebuló korszakra, jól tudja, milyen kincset érő minden lógási lehetőség. Mi annak idején almát szedtünk, ezek a maiak vadászati kiállításra járnak, s ráadásul ingyen. Nézhetik a molyette kitömött oroszlánt, a tározókat, amelyek között – ha őszinték akarnának lenni – szentelni kellene egyet Semjén svédországi házi rénszarvasos kalandjainak.

Semjén a helikopteren, Semjén térdelve, a szarvas agancsát fogva, végezetül Semjén kitömve. De ne álmodozzunk, mert igazából arról volna szó, hogy Kovács Zoltán, mint az ezért is felelős miniszteri biztos levelet küldött az iskoláknak, hogy jöjjenek a panoptikumba, lesz ingyenjegy és ingyen utazás, lesz szőlő és lágy kenyér. No most, még nem felejtettem el, hogy amikor felrótták a vadászoknak és a lóvét lefölöző többinek, miszerint kicsit drága erre a cécóra az az ötven milliárd, amibe eddig fájt, akkor az volt a riposzt, hogy ezt egymillió népek nézi majd meg tolongva, így rentábilis lesz. Persze, mint a Budapest-Belgrád vasút, vagy Paks II.

Mégsem a pénzről lesz szó most, hanem a Vojtina ars poeticájáról, a látszat és a való ambivalenciájáról, mert, hogy a vadászati világkiállításra lasszóval fogdossák a látogatókat, az éppen olyan, mint amikor Vidnyánszky nemzeti színházának nemzeti előadására ingyen sem kíváncsi senki. Ezek a vadászok és Semjén is előre menekül a bukás elől. Ha Magyarország összes diákját, ovisát és bölcsisét erővel és ingyen odacipelik, lehet közölni a látogatottsági adatokat, mint ahogyan különös számok látnak napvilágot az átlagkeresetekről és a munkanélküliségről is mindig, az adatok nem passzolnak a valósághoz, álmodnak egy világot maguknak tehát.

Ott állnak a kapui előtt, hogy a valagukat nyaló Pataky is eszünkbe jusson két vaddisznófej és nyolc borz között az agancskapun túl. Egészen profánul, Neriát megüli a hazugság, a bávatagokat mindenféle látványos, de hamis számokkal etetik, de ez már a rendszer genezisében is benne van, amikor az egyharmad a kétharmad, kétmillió ember az egész nemzet, keresztény az ország (rossebeket), és még lehetne sorolni, mi nem igaz abból, ami voltaképp a rendszer fundamentuma, s ezt nyugtázva arra kell jutnunk, hogy a NER maga hazugság. Káprázat csupán, legalábbis a látszata, mert a mélyben ott az a tengernyi mocsok, ami mégis csak úgy-ahogy egyben tartja.

Messzire jutottunk a kisiskolásoktól, pedig meg sem nagyon kellett erőltetni az asszociációs bázist, egyik dolog fakad a másikból, az első hazugság hozza magával az összes többit. Most például azt, hogy érdekel-e ez a kiállítás valakit is a hivatásos gyilkosokon kívül. Tanulságos volt ez a nyár és lesz majd az ősz amikor a NER tizenegyedik évében, Orbán második uralmának ormain megmutatkozik a jobboldali kultúrfölény esszenciája. A futball EB a homofóbiával és rasszizmussal, augusztus 20. a gurulmadárral és a pléh Szent Istvánnal, a vadászati kiállítás a szúette csontokkal és az eucharisztikus kongresszus az erős tömjénszaggal.

Ezt tudják, és ez a lényegük, ami igazából egy lufival írható le, ez azonban különös mód nem levegővel de még csak nem is héliummal töltött, hanem Németh Szilárd velsőpacal generálta bélgázaival. Semmi sem igaz. Nietzsche valahol a kiábrándultságnak ezen a pontján jelentette ki, hogy Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad, majd pediglen beleőrült és belehalt a szifiliszbe, de ez már filozófiatörténet. A mi történetünk viszont az, hogy amíg ön édesdeden aludt és színes tintákról álmodott, a NER még az ingyenes vadászkiállításon túl is bődült egyet, és a jelek szerint ez igazából nem is fáj senkinek, pedig nagyon kellene, hogy sajogjon.

A Németh Szilárd fingjával töltött lufi ugyanis fölemelte a levegőégbe azt a hírt is, miszerint a kedves vezető Rómában a katolikus törvényhozók tanácskozásán vesz részt. Ez egy magánkezdeményezés nyomán elindult fontoskodás, ahol idén immár tizenkettedszer találkoznak egymással papok és meghívott politikusok (úgy általában szélsőjobbos potentátok), mint Orbán is. Ha nem volna a szent inkvizíciót megidéző elnevezése, még nem is zavarna, csak az, hogy mit keres a reformátusan hitetlen Orbán ott, és megint ott vagyunk a NER-nél és Vojtinánál, a bávatagok kábításánál, végül is. Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az agancskapu, csak bújjatok rajta. És igen.

Budai Gyuszi bácsi felhívta a figyelmünket, hogy ne járjunk futballmeccsre, mert nem vagyunk mi arra méltók. Ugyan nem nekünk mondta mind, de Karácsonynak és Fekete-Győrnek, s lévén mi magunk velük egylényegűek, úgy nekünk is szól az intés, hogy „maradjunk távol” a futballmeccsektől. Rosszak vagyunk ugyanis mi, libernyákok, így néven nevezve és szó szerint, hogy „a magyar focit hagyjuk békén”. Hogy rosszak vagyunk, ez mélázós föladat, mert és ugyanis, ez lehet mechanikai, morális vagy esztétikai ítélet. Ha azt mondom, hogy például Dzsudzsák egy csámpás szerencsétlenség, akkor az mechanikai ítélet, mintha azt jelenteném ki, kitörött a kisvasút kereke.

Viszont a Dzsudzsák a Szijjártó öribarija. Most is, amikor tálibok meg mindenek tomboltak a nagyvilágban, de a külügyér elvtárs épp közben jól meg nem érdemelt pihenését töltötte, tálibokkal ő nem foglalkozott, viszont, mikor a Dzsudzsák rúgott egy gólt a mennyei bajnokságban, már ott is volt a külügyminiszteri bejegyzés a Facebookon, hogy „szeva tesó”. Valami ilyen nexusban, amiből kitetszik, hogy ezek ketten nagyon szeretik egymást, amit szabad, viszont az a kérdés, hogy közben minket meg miért utálnak, hogy kitiltanak a Dzsudzsák bámulásáról is. Mert, hogy rosszak vagyunk Budai bácsi szemében, az nem kétséges, és nem mechanikai értelemben.

Nem úgy, hogy a fülünk laffadtan lekonyulna, mint egy bánatos országzászló augusztus 20-a közepén, hanem ontológiailag vagyunk nem megfelelőek a szemében, mint mikor az auschwitzi rámpán osztályozták a magyar honfitársakat, ki alkalmas még rabszolgának és ki nem. Ilyen messzire persze nem menjünk, csak azért jutott az eszembe a hasonlat, mert a náci karlendítéses úriemberek meg méltók a meccsre járásra, sőt, direkt nekik építik a stadionokat, és már helyben is vagyunk. Hogy Budai Gyuszi bácsinak milyen a gusztusa, az ebből is kitetszik, aminek viszont az a folyománya, hogy nem csak a stadionokban vagyunk nem kívánatos elemek, mi, libernyákok.

Hanem az országban levés sem javasolt nekünk igazán. És itt világlik ki az, rosszaságunk nem mechanikai, nem esztétikai, hanem morális-ontológiai, azaz, teljesen más világban élünk, mint Budai Gyuszi bácsi. Viszont ő azt hiszi, az ország az övé, tehát a maga képére alakíthatja, a neki nem tetszőket pedig gusztusa szerint tilthatja ki futballmeccsről, színházból, az utcáról, a városból és a világból is. Budai Gyuszi bácsi nem akar egy levegőt szívni velünk, és szíve szerint mindenhonnan eltanácsolna, ahol ő ott van. Budai Gyuszi bácsi azonban nem lehet ott mindenhol, sőt, még az összes fideszista sem tölti ki a tér minden lukát, lévén, hogy kevesebben vannak.

Budai Gyuszi bácsi is kevesebben van, amit egy dolog is mutat, hogy Orbán nyüves nemzeti konzultációját kétmillió szerencsétlen töltötte ki, illetve annyi sem, és csak ennyit mertek hazudni. A fideszisták a hangos kisebbség, ezt kellene megértetni velük, és ezzel párhuzamosan azt is, attól, hogy ordítanak, még nem biztos, igazuk van, sőt, egészen biztos, hogy nem. A világ nem Budai Gyuszi bácsival kezdődött és nem is vele fog végződni majd, ő csak egy félresikerült porbafingó kísérlet természet anyánk részéről. De, ha ragaszkodik Istenhez, akkor hozzá is fordulhat számonkérőn, hogy miért csinálta ilyenre. Lehet, hogy részeg volt.

Amint érződik, érzelmeim elkezdtek uralkodni a gondolataim és az ebből fakadó írás fölött, aminek jó vége soha nincs. Így az indulatok lehorgasztásaként annyit még ebből a munícióból, hogy Budai Gyuszi bácsi a hozzá hasonlatosaknak dirigáljon, ki menjen meccsre, ki nem, ezen fölül pedig maradjon inkább csöndben. Jobban jár, higgye meg, tavasszal majd nem kell nagykanállal visszalapátolni a szütyőbe az összes szart, amit egy évtized alatt ideokádott, és rájön – de már sajnálatosan későn –, hogy az egész kompletten szégyellni való. Ha pediglen nem, az lesz csak az igazi nyomorúság, amikor rázza majd a ketrecet. Ne tessenek rosszra asszociálni, én a romlott agyára gondoltam.

Hetven országból több tízezer résztvevőt várnak az eucharisztikus dzsemborira, a pápai misére meg egyenesen százezer embert, de semmiféle járványügyi intézkedés nem lesz. Pedig már Müller Nyunyó is a negyedik hullámmal riogat, Fábry Kornél atya pedig – nem tudni milyen minőségben – azt nyilatkozta, abban reménykedik, hogy nem a nagy esemény alatt robban be a Nyunyó által emlegetett világvége. Megnyugtathatjuk, nem akkor, hanem utána. Van már operatív törzsünk a feudális játékok lebonyolítására, aminek Kovács levelező a főnöke, akkor szerintük ez éppen rendben van.

Mert ugyan nem vagyok egy beszari és összeesküvéseket gyártó manus, de azért ezt így mégsem kellene. Tudjuk, és halljuk is, hogy a kedves vezető elvégezve a dolgát a vakcinákra és az oltásra mutogat, de vannak csontok az eucharisztikus levesben. Magyari oldalról az, hogy a pápát látni és meghalni csatakiáltással az ajkukon a fővárosba tóduló népek nagy része az idősebb korosztályból kerül ki feltehetőleg. No most, ők javarészt a kínai löttyöt kapták, amin sokan meggazdagodtak ugyan, de mégsem véd annyira, így belemenni a tömegbe ezzel a háttérrel bajos és veszedelmes.

Mert annyira nem lesz járványügyi intézkedés, hogy a hetven országból érkező több tízezer embernek egyáltalán, semmilyen dokumentummal nem kell bizonyítani a védettségét, tehát azt cipelnek be, amit csak akarnak. Az a dilemma, hogy ezt a Kovács levelező által vezetett operatív törzs hagyta-e jóvá, vagy a járványügyben nagyon jártas egyházi méltóságok, akik mutattak egy középső ujjat az operatív törzsnek, hogy egyházi ügyekbe ne pofázzanak bele, Kovács levelező pedig mindezek után elsunnyogott. Vagy épp a kedves vezető jóváhagyásával történik mindez.

Mert tudjuk a viszonyát a vírushoz és a tömegrendezvényekhez, úgy is mint futball és vadászati világkiállítás, ami szintén lesz nekünk. A kedves vezető az olimpiát is lefitymálta, hogy a szerencsétlen japánok nézők nélkül rendezték. Bezzeg, ha nálunk volna – erről ábrándozott – akkor rogyásig lennének a stadionok népekkel. De itt van az álomgyilkos Fekete-Győr, a japánoknak meg nincs Orbánjuk, azaz, a világ egyáltalán nem tökéletes. Viszont még nem olvastam vallomást arról, hogy a futball EB alatt a Puskás Arénában hányan fertőződtek meg. Az angolok ezt a gesztust megtették.

Náluk volt a láblabdás bigyó döntője, utána osztottak, szoroztak, és az jött ki nekik, hogy az a meccs szuperfertőző esemény volt. A mi feudális-középkori kongresszusunk viszont napokig fog tartani, sőt, ha ott végeztek a népek, még maradhatnak Semjén agancsait nézegetni, hogy a vírus biztosan újra megtelepedhessen a nyüves országon. Nem látni más értelmét a nagy szabadságnak, hacsaknem azt, hogy jön az ősz, és helyzetet kell teremteni újra a rendeleti kormányzásnak. Ez is benne van a pakliban, és erről is pusmognak a népek egymás közt a kocsmában.

Mint ahogyan arról is, hogy ilyen választás-elmaradásos helyzetet is elő lehet állítani, de ez már az összeesküvésnek olyan szintje, hogy akár igaz is lehet, mert Orbántól minden kitelik. De nini, már a tavasznál járunk, holott még az ősz sem kezdődött el, csak úgy látszik. Viszont Sheldon szerint Einstein mondta, tehát Sheldon mégis inkább, de igaz, hogy az a hülyeség, ha mindig ugyanazt csináljuk, de más eredményt várunk tőle, és már megint itt vagyunk a tavalyi és idei nyárvég kísérteties hasonlóságánál azzal a különbséggel, hogy a kedves vezető azt hiszi, a munka el van végezve.

Holott nincsen. Voltaképp semmivel sem jobb a helyzet, mint egy évvel ezelőtt, van még több mint négymillió honfitársunk, aki semmiféle szurit nem kapott, tehát újra előállhat az a helyzet, hogy hullunk mint a legyek, de a kedves vezető mossa kezeit, hogy tessenek oltakozni, a raktárak csurig vaccinával. És igaza is lehetne, de mégsincs, mert ennek ellenére nem kellene dáridókat tartani, mint augusztus 20-án három napig, aztán most majd később is, mert ez istenkísértés, és gesztusában a sose halunk meg úri muris házfelgyújtása, magyarul az utánam az özönvíz csatakiáltása.

De végül félre téve minden sandaságot és rosszindulatot, ha a negyedik hullám pofán csapja megzilált népünket, ki elemzi majd és ki vallja be, hogy az eucharisztikus bigyónak abban mekkora szerepe lesz. Egyáltalán, lesz-e olyan, aki elszámol a lelkiismeretével, bár ilyen ember eddig sem volt. Számok voltak eddig is, számok lesznek ezután is, a harminc-, vagy negyvenezer között olyan nagy különbség már nincsen. Illetve dehogynem, csak az a Karmelitákból nem látszik. Onnan a tűzjáték látszik meg a stadion éjszakai díszkivilágítása. De elégtételt fogunk venni.

A Ripost nevű nyomdaipari termék, amely amúgy fideszista kézben van, tehát kormánymédiának nevezhető, szakadt kurvaként ábrázolta címlapján Demeter Mártát, az LMP volt alelnökét, akinek az a bűne, hogy bejelentette, tavasztól majd a Jobbik frakciójába ülne be, ha megválasztják. „Van már magyar politikai prosti” felirat díszeleg a rajz alatt. Így tehát függetlenül attól, hogy Demeter Márta helyezkedéséről mit gondolunk, azt viszont elmondjuk, hogy a Ripostról mi a vélemény, elegyítve bele a Fideszt és ami vele egylényegű, Orbánt. Mert a Ripost azt és úgy gyárt le, amit és ahogyan tőle megrendelnek.

Ha nem is konkrét utasítás formájában – de még az is lehet –, hanem úgy, hogy milyen mintát mutatnak neki, mint ami elvárt, hogy a KESMA lapok családjába tartozhassék, s mint ilyen, bőséges anyagi áldásban részesüljön a Párttól. Ilyképp a Ripost – és a többi félezer – szennylap a Fidesz maga, s mivel a Fidesz pedig Orbán Viktor, így úgy is vehetjük, hogy a Demeter Mártát kurvaként ábrázoló címlapot maga a kedves vezető tervezte és állította elő, és voltaképp így is van. Ez a címlap a Fidesz nőképe, a Fidesz politikája és a kettő elegye, midőn karaktergyilkosságra alapozva a másik nemhez való viszonyukat is elárulja.

Ez eléggé ambivalens, hogy eufemisztikusan fogalmazzak, másképpen betegesnek volna mondható. Olvasván a hírt a Ripost mocskáról, feltűnt alatta egy komment, és a szerző nevét is megjegyeztem. Vajákos Biri néne írt egy briliáns összegzést, amit most így ismeretlenül közzé teszek, mert csudálatos irat és kép a Fidesz – s ami vele egylényegű, ezt nem győzöm hangsúlyozni – a kedves vezető feudális világáról (a többi defekt mellett). Azt írja hát nekünk Vajákos Biri Biri néne: „Nem akkor vár ez a nőkre, és nem majd vár ez a nőkre, hanem a Fidesz világában ez van a nőkkel és pont. A Fidesznél nincs önálló nő, hanem a nő az valakié…”

Majd így folytatja Biri néne: „…Valakinek a felesége, valakinek a tulajdona, alárendeltje, alkalmazottja. Nincs sem emancipáció, sem semmiféle függetlenség, a nőt pozicionálta a Fidesz összes prominense egy csomószor harminc év alatt. A nőnek otthon a helye, a nő bírjon el egy-két pofont, a nő dolga a gyerek, a háztartás, a nő dolga szolgálni és kiszolgálni. A nőket nem az önálló, saját teljesítményükért, tehetségükért, eszükért szeretjük és tiszteljük, hanem mert szülnek nekünk, főznek nekünk, takarítanak nekünk, kiszolgálnak minket. A Fidesz világa egy 100-150 évvel ezelőtti, abszolút férfiközpontú, előjogokkal rendelkező, felsőbbrendű maszkulin világ, amelyikben a nő tudja, hol a helye.

Mivel ezek mind komplexusos, amolyan nyomorult típusú csávók a Fideszben, amelyiket ha elképzeled, hogy a 28 éves Angelina Jolie-val összezárva vannak egy öt csillagos hotelszobában (akivel le van tutizva, meg van beszélve a dolog előre a példa kedvéért), akkor mind tudjuk, hogy ott a tisztelt urak egyik része kezét tördelve sírni kezdene, másik része helyben bevizelne, harmadik része üvöltözve emberkedni kezdene, negyedik része pedig leülne inni keményen, és a három százaléka tudná, mit kell igazából csinálni. Ezek szar emberek, akik csak előjogokkal és bűncselekményekkel tudnak előre jutni az életben.

Mert bármilyen egyéb összehasonlításban kiderülne, hogy nevetséges, szánalmas kis pöcsök. Szó szerint és átvitt értelemben is. Erre képesek. Hogy kurvázzanak, meg mocskolódjanak….” – Köszönjük meg Biri nénének a frappáns összeállítást és a konklúziót is, és magunk csak annyival egészítenénk ki, hogy miközben a Ripost címlapján néztük a kurvaként ábrázolt Demeter Mártát, lelki szemeink előtt megjelent Szájer és Borkai csupasz segge. Egyik az ereszen ereszkedve alá, a másik pediglen egy jachton ütemesen mozogva előre és hátra. Mindezt az erkölcsiséghez raktam ide iránytűként, hogy lássuk, milyenek azok, akik bőszen kurváznak. És ilyenek.

Operatív törzset alakítottak az eucharisztikus kongresszus lebonyolítására is, mert az eddigiek ezek szerint annyira sikeresek voltak. A járványosat ismerjük, amelyik még mindig él, csak nem aktív, a nyári álmát alussza, mint tavaly, amikor ősszel működni kezdett, és meg sem állt harmincezer halottig. Ha úgy vesszük, hogy a fél ország is odaveszhetett volna akár, akkor tényleg teljes a siker, a kisdedek feltételek nélkül ölelgethetik a nyunyókákat, és a nagymamák is szellőzködhetnek az ablakban. Feltehetőleg, amikor a kongresszusos operatív törzs befejezi mágikus ténykedését, ez a járványos újra feléled, hogy egy percig ne maradjunk ilyen játékszer nélkül.

Csak kimondja az ember a varázslatos nevet, már olyan, mint egy harci kürt. Van egy katonás feelingje a dolognak, ez az a szervezet, amelyik Orbán érkeztekor vigyázzba vágja magát, egy narcisztikus, öntelt pszichopatának ennél több nem kell a boldogsághoz. Volt tehát operatív törzs augusztus 20-ra, most a kongresszusra, kellene egy az ország irányítására is. Ja, hogy van, és Fidesz a neve, ez eddig nem rögzült, de most már igen. Az is egy félkatonai szervezet, ahol a parancsnoknak mindig igaza van, akkor is, ha nem. A kinevezések és leváltások is ilyen metódus szerint zajlanak, de azért egy keresztény dzsembori levezényléséhez ilyet odarakni, az valami defektet mutat.

Ez sem nagy nóvum, ez egy beteg ország, beteg diktátorral az élén. Ahogyan öregszik, úgy jönnek elő fiatalkori traumái kisvasúttól futballon át a a katonaságig. Valami ott is történhetett vele, amiről Simicska tudna beszámolni, ám eddig csak azt hallottuk tőle, hogy besúgó volt. De nem múlnak el azok az élmények sem, amikor fogkefével kell klozetot pucolni vagy a zupás őrmester leordítja az ember fejét. A magyar férfiember valami különös defekt miatt az ilyenekre ifjúsága kedves eseményeiként emlékszik, mint olyanokra, amelyek férfit faragtak belőle, és szerinte ez kellene a mai eltunyult fiatalságnak is. A katonaság nevelő erejéről áradoznak fátyolos szemekkel.

Orbán dettó, ahogyan növekszik a gyomra, annál inkább a testi nevelés fontosságáról ábrándozik, voltaképp csak ezt tartja indokoltnak, ami magában foglalja a hazafias lózungokat is. Írni, olvasni nem kell feltétlenül tudni, elég, ha vigyázzba vágja magát az ember, teljesíti a parancsokat, és máris előttünk áll az ideális társadalom képe csúcsain egy hedonista zabagéppel, aki egyáltalán nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amit amúgy a bávatagoktól elvár. Hite nincs, de vallásos lózungokkal etet mindenkit, üldözi a melegeket, amikor pártja tele van buzikkal, és nagy gyomorral szidja a pocakos tábornokokat is vigyázzba vágva magát.

Viszont még mindig nem tudjuk a keresztényi operatív törzs létének értelmét, amikor nélküle is sikerült az egyetemistákat utcára tenni a kollégiumokból, hogy a megfáradt zarándokok megpihentethessék a kis testeiket. Ellenben a TEK fog vigyázni a pápára, aminek így első nekifutásra van egy veszélye. Emlékszünk ugyanis, amikor öt éve Karmacson eltévedtek a bűn üldözése közben. Most is szólni kellene nekik, hogy a pápára kell vigyázni és nem Pápát, mert még elárasztják Gyurcsány szülővárosát a tankjaikkal. Ezzel nem azt mondom, hogy a TEK egészen röhejes, csak egy kicsit, ezek is ilyen kirakatok.

És ezzel megint visszatértünk a cirkuszhoz és a látszatokhoz azzal az óhajjal, hogy szeretnénk, mit szeretnénk, akarunk egy vadászati világkiállításos operatív törzset is, amelyik Semjén agancsaiért felel. Viszont, hogy Jézust is félig meddig angyalbőrbe öltöztetik, az mégis csak delikát, amivel egészen őszintén nem nagyon lehet mit kezdeni. Pocakos tábornokok jutnak az eszünkbe, trottyos gatyák, elhúzódó pátoszok, és a katonák a kórházak élén, a vállalatok élén meg az utcákon, és ekkor lesz világos, hogy ez az egyetlen felelet és megoldás Orbán számára mindenre. A rend látszata. Jézus surranóban, Jézus, amint fogkefével tisztogatja a piszoárt Orbán őrmester felügyelete alatt.

És helyben is vagyunk. A legérdekesebb azonban, hogy Kovács levelező, aki mostanában szervezi ezeket a törzseket, azzal bocsátja útjára ezt a legújabbat, ezt a jézusosat, hogy szerinte az államnak az egyházi rendezvényekkel dolga nincs. Érdekes felvetés, akkor hogyan adtak rá mégis a legutóbbi összegzés szerint mintegy harminc milliárdot a pénzünkből, ami azóta már ki tudja, mennyi. Ezt szeretnénk tudni Kovács levelezőtől, miközben morcosan gondolunk rá, de nem haraggal, mert az rossz tanácsadó. Megint kiderült, hogy minden hazugság, egyik szavuk cáfolja a másikat, cirkusz az egész fideszvilág, és azt hiszik, hogy mi vagyunk benne a bohócok. Eucharisztikus operatív törzs, tényleg beszarás.

Olybá tűnhet, hogy én pikkelek Varga Igazságügyis Juditra, holott ez nincs is egészen így. Elmondom a viszonyomat hozzá, s így egyúttal mind az összes fideszistához is, hogy egyszer s mindenkorra világos legyen. Emlékezhetünk, mikor Wolowitz csodálkozva kérdezte Sheldont, miért adja neki a helyét a kanapén, amikor annyira szereti, a fizikus kimerítő választ adott érzelmeiről, amelyek a kanapén lévő helye iránt lobognak. Tévedés – mondta Wollowitznak – a helyemet a kanapén nem szeretem. Anyámat szeretem, a helyemhez sokkal mélyebb érzelmek fűznek, fejtegette.

És előadott egy sokdimenziós, rengeteg nullával leírható függvényt, ami azt volt hivatott bizonyítani, a hely a kanapén mennyire a világ közepe a számára, s mint ilyen, s épp ezért érzelmei irányában nem leírhatók kellően. Sheldon mindezzel pozitív értéket szeretett volna megmutatni, ontológiai vonzódást a helyéhez, és most ezt tessenek fordítottan elképzelni, ahogyan lobog bennem nem a lét türelme, hanem a megvetés mind az összes fideszista felé és irányában, ami nem passzió részemről, hanem maga az élet. Varga Igazságügyis Judit is köztük van természetszerűleg.

És nem azért mesélek róla olyan gyakran, mert pikkelek rá, hanem mert okot és indokot szolgáltat az adomázásra. Egyszerűen nem tud hibázni, lassacskán a léte lesz a tévedés, ahogyan Orbán iránti rajongásában tengeti a napjait, és bármit tesz, ránéz először, hogy na, jól csináltam édes gazdám? Itt tartunk. És ott is, hogy most épp jó akart lenni, nagylelkű és igazszívű, de tudjuk, hogyan van ez. Adományozott Varga Igazságügyis Judit, és nagy nyilvánosan elkezdte verni a harci dobokat azért, hogy mindenki figyeljen oda, hogy ő adományozott. Lehangoló ez így.

„Családunk nevében szeretettel ajánlunk fel félmillió forintot az Áder János köztársasági elnök úr és felesége, Herczegh Anita által létrehozott, a koronavírus miatt árván vagy félárván maradt gyermekeket támogató Regőczi István Alapítvány javára. Három gyermek szülei vagyunk, meggyőződésünk, hogy egy ilyen nehéz helyzetben közös társadalmi felelősséget szükséges vállalni.” – Ezzel szarta tele a Facebookot, és ugyan azt nem érdemli meg, hogy Füst Milánnal mutassam meg, miért nincs az jól, hogy ordibálva adományoz, de ha már kereszténység, akkor legalább az.

Varga Igazságügyis Judit úgy viselkedik, mint amikor a misén perselyeznek, és valami cécóval mutatja meg a bávatag hívőknek az adakozó, hogy ő ad, s ráadásul mennyit. Ha Orbán bábja mindezzel azt akarja bizonyítani, hogy van lelke, azt nem nekünk kellene mutogatni, hanem saját magának, de azt nem lehet venni semennyi pénzért. Mint ahogyan a bűnbocsátó cédulák fölvásárlása sem menekített meg senkit a pokoltól, ha hitt benne, attól, hogy Varga Igazságügyis Judit telekürtöli a közösségi teret az adakozásával, jó ember még nem lesz egyáltalán. Cirkusz ez is, mint minden.

“Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! ” (Ésaiás 58. 7.) – Innen nézvést Varga Igazságügyis félmilliója értelmezhetetlen, mert például köze sincs Szent Márton elfelezett köpenyéhez sem. Varga Igazságügyis adását tehát őszintétlennek érezzük, és nem azért, mert mint újólag elmesélem, hogy pikkelnék rá, hanem mert hiányzik belőle az adakozás kegyelme, azaz színjáték az egész. Ha nem kürtölte volna világgá, nem tudnánk róla, de a saját keresztényi lelke bensőleg megnyugodhatna.

Viszont, mivel a cél egyáltalán nem ez, hanem a bávatagok meggyőzése arról, milyen jó ember is a nacsasszony, a gesztus értékelhetetlenné válik, és fekete pontot kap a delikvens, holott pirosat szeretett volna nagyon. Összefoglalva: rühellem a hazugságot, s akkor még inkább, ha jámbor köntösbe bújtatják. Varga Igazságügyis Juditnak hivatalából fakadóan joga volna fellépni a hajléktalanokat megbélyegző törvények ellen. Megteszi? Nem. Innentől fogva nincs kérdés a lelke minősége felől, amit semmiféle pénzzel tisztára mosni nem lehet. Azaz, kenje a hajára a félmillióját.

Körülbelül abban a pillanatban, amikor Orbán erkélye fölött a tajtékos égen az egymilliárdodik forint füstölt el – és még hátra volt háromszáz milliónyi durranás –, szóval a három napos ünnepségsorozat első napjának estéjén, épp az orgazmus közepén a költői nevű Aba településen úgy képen töröltek egy helyi képviselőt, hogy eltörött az orra. Voltaképp, ahogyan minden falusi búcsú szükségszerűen torkollik verekedésbe, Orbán gagyija is akkor és ott ért fel a csúcsra, pedig még hátra volt két nap, és most is van még egy. Soha nem látszanak véget érni az örömök. Hogy betörték a képviselő orrát, az csak magyar virtus, mert mit is tegyen az a nép, amelyiknek egy utcai harcos a miniszterelnöke, pofán vágja politikai ellenfelét.

Ez a habitus nem újkeletű a Kárpátok alatt. Emlékezhetünk, amikor Kukorica János munka helyett, hogy a nyájat őrizte volna, Juliska után koslatott inkább, mert a farkával gondolkodott, munkaadója, az uraság nem ült le vele, hogy egy tea mellett megbeszéljék a dolgot, hanem ordított. Egészen pontosan „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül”, ilyen szavakkal fogadta Kukorica Jánost, meg, hogy „vájja ki a szemét a holló”. Ezt is mondta következmények nélkül, mert már akkor is egy rakás szar volt a szakszervezet. Viszont ebből is látjuk, hogy ilyen ez a magyar néplélek, inkább üt mint gondolkodik. Abán is úgy vélik megoldani a sérelmet, akik a választáson vereséget szenvedtek, hogy betörik az ellenlábas orrát előre eltervelten, az ünnep közepén.

Állítólag úgy kezdődött minden, hogy az interneten névtelenül mocskolódtak és hazudoztak. A polgármester panaszkodott erről az interneten, mert mostanában az élet ott zajlik azon kívül, hogy beverjük a másik pofáját. Kukorica János történetét nem azért idéztem meg, hogy elszörnyülködjünk rajta, milyen léha alak is volt ez a János, hanem, hogy rámutassak a magyari néplélekre, s ha nem is megértéssel de a szükségszerűség tudatával várjuk azt, ha Orbán tavasszal vereséget szenved, akkor fel lesznek szedve a kockakövek. Voltaképp erre dresszíroz a három napos ünnep a szinte ingyen sörrel és gagyi dumákkal, és a televízió is. Mert az agyam akkor szállt el tegnap, amikor valami baleset miatt a telekép az M1-re kapcsolódott, ahol a nemzeti konzultációt nyomatták.

Szembejött az Állatfarm hangja, miszerint, ugye nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones, csak épp Gyurcsánnyal, aki újra elveszi a még vissza sem adott tizenharmadik havi nyugdíjat. Az M1-ből Gyurcsány, mint rézfaszú bagoly hömpölygött elő olyan irritáló narrációval, hogy az ember késztetést érzett tőle, kimenni pofán verni egy ellenzéki képviselőt vagy akárkit, akinek rosszul áll a szeme vagy a füle lekonyul. Szó szerint hangzott el, miszerint, ugye nem akarja, hogy visszajöjjön Gyurcsány, és az a hang, ami ezt előadja, a világból kergeti ki az embert. Nem lennénk ennek a hangnak a gyereke vagy a felesége egyáltalán, vagy ha azok lennénk, akkor olyanok is volnánk. De, hogy milyenek is, ez a morfondír itt a tébolyda sarkában.

Amikor hírül adták, hogy három napos lesz az idei augusztus 20-a, az ember elgondolkodott, mi az anyám valagát lehet csinálni három napig Szent István nevében, hogyan lehet hetvenkét órán keresztül csöpögtetni a pátoszt. És most, hogy a közepén vagyunk, kiderült, nem is erről van szó, hanem jól megtervezett kondicionálásról, amely a tudat szintjén és aztán az alatt is vési az idegpályákba az Orbán rendszer a legjobb rendszer életérzést az agyon és a gyomron keresztül is, hogy alaposan rögzüljön. Ezért volt az országos vurstli, a nyáladzó és semmit sem mondó vagy hazug beszédek, ma pedig zabálás van. Körbenéztem itt a végeimen, mit kínál a NER a nagy magyarbuli zárásának, és hát, ezt, evészetet, amihöz a sípszót Orbán kenyérszegése adta meg.

Az összes faluban kemencés-, rétes-, meg mindenféle fesztiválok, ökörütések, lecsó-, és főzőversenyek vannak. Vasárnap a nagy zabálással ér véget a dzsembori, ami a fröccsöntött szentistvánok és gipsz kerti orbánviktorok beszerzésével kezdődött, tűzijátékkal és bunyóval folytatódott, most pedig égett zsírszaggal zárul. Jönnek a kiábrándító hétköznapok, és kies hazánkat csak azért nem üli meg az ünnep utáni depresszió, mert az eljövendő hétfő egyáltalán nem fog különbözni a nagy ünnepi hétvégétől. Tíz éve élünk ebben: hallgatjuk a hülyeséget, zabálunk és pofán verjük a másikat abbeli félelmünkben, hogy Gyurcsány visszajön. Voltaképp, ha belegondolunk, az egész ország életét Orbán Gyurcsány fóbiája határozza meg. Évtizede már.

Tessen inkább dekázgatni, nacsasszony, az megy. Vagy hegedőljön. Mivelhogy tudtuk, mi vár ránk augusztus 20-a alkalmából, igyekeztünk az elképedést kivenni a lélek eszköztárából, de mindig sikerül valami ordenárét kiöklendezni a mikrofonba, hogy a bávatagoknak az is jó. Ha meg az igazságügyis fenoménnek is, az pediglen még jobb. Viszont nem lennénk most a soltvadkertiek helyében, akiknek az esti tűzijátékot úgy lehetett kiérdemelni, ha meghallgatják Varga Judit bölcsességeit ürgebőrbe kötve, s ha valamelyikük azóta is vakargatja a fejét, mert furcsákat hallott, akkor az egyáltalában nem csoda, hanem a magyar rögvaló.

Varga Judit amúgy a jogállamiság fogalmával küzd már jó ideje, de nem jutott dűlőre vele. Ezért a soltvadkertieknek elmondta a brüsszeli birodalmi törekvéseket, mint amitől a kedves vezető enkezével óv meg minket, de ez még mind semmi Varga Judit eszköztárából. Mert és ugyanis, mint kifejtette augusztus 20-a nyomán Mohácsra és a muhi csatára emlékezve, már nincsenek a térképen azok, akik akkor a győzelmeket ünnepelték, és mosogatólés kezével rámutatott a Habsburgokra meg a Szovjetunióra, ugyanakkor megfeledkezett az Oszmán birodalomról, de majd emlékeztetőt kér II. Lajostól a Csele patak mélyiről.

Százötven évnyi magyar történelem így csusszan ki Varga Judit likacsos agyán, de legalább a kereszténység rendben van. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem a fideszpride-al, a gurulós Szent Istvánnal egylényegű gondolkodás, amikor a Habsburg Birodalom és a Szovjetunió eltűnte fölött csűrdöngöl arra mutatva, hogy lám, mimagyarok meg mégis itt vagyunk. És az oroszok is, meg az osztrákok szintén, mert így jár az, aki egy országot összekever egy néppel. De Varga Judit kontextusából fakadóan fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy NagyMagyarország sincsen sehol, pedig emlékeim szerint ez ügyben sokat szoktak hisztizni.

Varga Juditnak az elhangzottakból fakadóan gondjai akadnak alapfogalmakkal, mit jelent egy ország, mit benne egy nép, mert ő nemzetben gondolkozik, viszont arról sem tudja, micsoda. Nem akartam volna hosszabban citálni abból a ciklopi szellemi építményből, ami kifolyt a nacsasszonyból, de mért legyen nekünk rosszabb, mint a soltvadkertieknek, másképp fogalmazva, mi is kérünk az ideológiai mannából, amitől meg nekik jobb. Nézőpont és gusztus kérdése, de nem tanulságok nélkül való annak megmutatása, hogyan lehet szavakat úgy egymás mellé rakni, hogy azoknak az ég egy világon semmi értelme ne legyen, illetve, ha mégis valami, akkor borzadjunk mi is.

De röhöghetünk is, ha megpróbáljuk kibogozni, mit is akart mondani a költő. Hát én nem tudom. Varga Judit kifejtette átszellemülten, mert augusztus 20-án másképpen azt nem lehet, hogy aszongya „a sors kovácsolta a magyar nemzeti büszkeséget és öntudatot, alakította ki a magyarokban az élni akarás és a túlélés ösztönét. Ezek az ösztönök formálják ma is azt az akaratot, amellyel ellent tudunk állni az újkori népvándorlásnak, a nyugati önpusztító ideológiáknak és a brüsszeli birodalmi törekvéseknek.” – ilyeneket delirált, de amikor a nemzeti büszkeség szóba került, mint aminek az évtizede most jön, akkor nem bíztam a fokozás lehetőségében.

De képes volt rá, másképpen de tudja, és ezt is tudja: “Most ismét a magyarokon múlik, hogy eldöntsék: megőrzik Magyarországot úgy, ahogy van, vagy hagyják, hogy múló szellemi áramlatok és idegen ideológiák szétzúzzák a nemzetet és annak erős szövetét, a családokat”. – Most tessenek elképzelni, amint Kiss János bérrabszolga kis családját a múló szellemi áramlat tépi és cibálja, hát persze, hogy elindul a templomba imádkozgatni, vagy párttaggyűlésre, ahol a hitét egy zacskó krumplival tudományosan megtámogatják. Mindegy, menthetetlenek vagyunk, de azt a képet nem feledem, amelyben a Szovjetunió ünnepli a mohácsi győzelmet, amitől az orosz nemzet elpusztul.

Viszont Szent Istvánról is szó volt természetesen, ha már az ő napja, mondván, illetve Varga által deliráltan, hogy a véres kezű király máig hatóan alakította a mimagyarok sorsát, ahogyan a nyugathoz csatolta a sztyeppi eszméket feledve. S ha ez így van, és annyira őrizni akarják az örökségét, akkor nem kellene észveszve menekülni onnan, ahová ő rakott. Tehát Varga Juditnál már megint megbicsaklott az értelem, hogy aztán legyőzze a propaganda. Csak azt nem értem, abba nem gondolnak bele nagyjaink, hogy egyszer valaki darabjaira szedi, amit gondolatként kihánynak, aztán kiderül az, ami ma. Hogy semmi sincs. Olyan üres frázisok vannak, hogy már nem is puffannak.

Este majd, amikor a soha nem látott ünnepségsorozat első napjának zárásaként a világraszóló tűzijáték utolsó rakétája vagy patronja is eldurran, a kedves vezető minden bizonnyal elégedetten böfög az erkélyén, ahonnan kegyes volt megtekinteni, midőn közel másfél milliárdot szinte szó szerint elfüstöltek, de kicsire nem adunk. Minden pénzt megér, ahogyan a csillagok odafönt ragyognak, a nép pedig elégedetten hömpölyög alant, nap közben a korona is elgurult, és minden bizonnyal a gyógyszer is. A kedves vezető hatalmának ormain érezheti magát, és számvetést is végezhetne akár életművéről ott az erkélyen, de ilyet nem tesz, mert a harcnak soha nincsen vége.

Megtennénk mi helyette az összegzést, de még nekünk sem kell erőlködnünk, hiszen a soha nem látott ünnepségsorozat mindent elmond a Fidesz, így Orbán hatalmáról, s ami ezzel egyet jelent, a mi nyomorult életünkről. Erre akkor jövünk rá, amikor világossá válik, a 2021-es maratoni államalapítási dzsembori nem ma reggel, hanem már 2000. január elsején elkezdődött, amikor a korona úszott a Duna szerencsére be nem fagyott jeges vizén. S ha ugyan akkor még nem tudtuk – dehogynem – mi lesz, illetve lehet ennek a vége, ma, amikor a korona majd kerekeken gurul a flaszteron a szintén görgőkre szerelt pléh Szent Istvánnal és bazi nagy turullal, már világos, hol is élünk.

A hatalom ebbe a három napba akarja belesűríteni minden eszméjét, erejét és szépségét, aztán ez lesz belőle: vurstli, éppen csak nem világítós fröccsöntött műanyag Szent Istvánt nem árulnak, de lehet, valahol van az is. Itt gurul és pöfög majd előttünk, és durrog a fejünk fölött a jobboldali kultúrfölény és erkölcsi magaslatok, ezek összeszedték minden pénzünket és a saját készségeiket, és hát, ez sikerült. Pléh Szent István, olcsó sör, és majdnem virsli-szendvics. Lehet a hatalom tankjait bámulni, azt a pár röpülőjét, nézni a kókadtan lógó országzászlót, és hallgatni az üres dumákat, és még mindez sem volna baj, mert Kádár sem csinálta másként, csak épp mindent megül a hamis pátosz.

Ahogyan persze a mindennapokat is, csak épp most olyan töménységben, hogy fölfordul tőle az ember gyomra, és valljuk meg, attól is, amit ennek erősítésére előállítottak. Aki a felcsúti búcsún szocializálódott, annak megteszi, ugyanazok vannak itt is, csak nagyban, aranyozás, mise, felvonulás, sör és feledkezés. Orbán rendszere szereti a szimbólumokat, amelyekkel egységet és közösséget akar teremteni, de nem tud, és egyre ócskább ötletei vannak. Mert mondom, a koronaúsztatással kezdődött, és volt benne minden: nyenyi, nemzeti zászlónap, kokárda, nemzeti összetartozás napja, alaptörvény asztala, mígnem ma eljutottunk a kerekes koronáig és Szent Istvánig, ami ad egy lefelé konyuló görbületet a dolognak.

Őszintén megkérdeném ha volna kitől és lehetne válaszban reménykedni, hogy komolyan gondolják-e, hogy ez így rendben van, és ez így ünnep-e, mert ugyan hangos, fényes, csillogó és drága, viszont teljesen üres. De hát, voltaképp ez a Fidesz, az előbbi jelzőkkel leírható a párt és mind az összes tagja, hangosak, üresek és drágák, így olybá tűnik, hogy ezen a ponton tehát helyben is vagyunk. Tegnap, amikor a net népe meglátta, a mai felvonulás kellékeit, a guruló, falusi giccset, egyként háborodott fel mindenki, pedig azok csak a jéghegy csúcsa, igaz, annak elég látványosak. Mert nem feledjük ezernyi falvunkat és városainkat, ahol ma mindenütt ugyanez lesz.

Misék, szentelések, szónoklatok, tűzijátékok, a nagy, komplett nemzeti feledkezés a fröccsöntött szentistvánok árnyékában, aranyozott miseruha és tömjénszag, ami bármilyen fura, de az ördögé. Viszont és egyébként meg fölösleges folytatnom, mert ugyan ünnepnek nevezik, de ez a nap egyáltalán nem különbözik az összes többitől, esetleg a töménysége más, de azt lehet oldani vagy higítani akár egy kis reggaevel vagy blues-zal, akármivel, ami elfödi ezt az agresszív, üres, pátoszos, hamis, álkeresztény, hazafias, álszent, hangos és öntelt nyáladzást, amit most valami sajátos téboly okán magyarságnak neveznek. De nem lehet az, mert nem érzem otthon magam benne. Szép napot.