ORBÁN ÉS A KÜLCSÍN – kiment a vinkliből Soros egykori istápoltja…

Fancy, szexi és trendi lett 1956?
Fancy, szexi és trendi lett a 2016-os emlékév, legalábbis az eseménysorozat 2015 szeptemberében kinevezett kormánybiztosa, Schmidt Mária szerint ezt kérte tőle a miniszterelnök.
Mert e három cél volt fontos a magyar miniszterelnök számára!
Úgy tűnik, ma már csak az nem fontos, hogy Orbán Viktor fancy, szexi és trendi legyen! Sem ő, sem kedves cimborái nem képesek a megújulásra – pocak, toka, ősz haj jellemzi a „fiatal demokratákat”, s persze akad köztük pocakos kopasz is, aki szívesen mutogatja magát elnyűtt pólóiban, baseball sapkában és széttaposott csukában – miközben az őt körülrajongók nyakkendőben és öltönyben kénytelenek feszengeni, míg ő szaval…

Szóval, a magyar miniszterelnök és csapata vénülési folyamatai tisztességesen belehúztak, ma már nem említik őt/őket abban az élbolyban, ahol a sármos politikusokat jegyzik! Nem dobogtatja meg a női szíveket, megjelenésével sem igen kelt feltűnést – már, ha ama nyegle totyogást egyáltalán lehet még „feltűnésként” jellemezni…

Amint a Mennyei Béke egykori terén végigstrasszált, bevágva a szokásos durcit, bizony alig volt mit mondani a magyar miniszterelnök eleganciájáról! Ott, ahol 1989-ben fiatalok ezreire rontott a kommunista hatalom, a magyarok miniszterelnöke öntelten koszorúzott, leköpve, semmibe véve egykori önmagát! Úgy billegett a traktorkeréknyi koszorú mögött, mintha bizony nem éppen a mások vérével szennyezett Tienanmen téren volna, melyről fiatal fejjel oly indulatosan tudott megnyilatkozni Kövér, Deutsch, vagy éppen Simicska oldalán! A 89-es Orbán számára elképzelhetetlen lett volna, hogy kieresztett pocakkal játssza a méltóságost egy diktátorok által rendezett ünnepségen – ma tökéletesen rendben valónak érezte a hacacárét, őfőcsúfsága!

Még jó, hogy az emberek többsége lát!
Ugyan a tétova tömeg nem emelkedik a valódi értékek világáig, azt azért minden esztendőben megszavazzák, kinek a külleme számíthat elismerésre a világ politikusai között. A mi derék tokás pocakmacink bizony eltűnt, a valaha általa is meg-meglátogatott dögös pasik közegéből. Kullog, valahol ott, ahol ezt érdemei diktálják! Orbán – szemben az ő kivételesen magas elvárásaival…– se nem fancy, se nem szexi és a legkevésbé sem trendi – sem a külföld, sem a magyar, „valódi hölgyek és urak” szemében! Oda került, ahová az általa annyira utált Soros táskái, meg Kádár fizimiskája lökte – semmivel sem különb náluk!

Kik számítanak elegánsnak, dögösnek, vagy éppen csak jóképűnek? Nos, felvillantjuk a 10 legelismertebb politikust, akiket erre érdemesnek ítéltek a hottestheadsofstate.com oldalán, 2017-ben:


1.-Justin Trudeau kanadai miniszterelnök


2.-Jigme Khesar Namgyel Wangchuck Bhutan királya


3.-Enrique Pena Nieto Mexico elnöke


4.-Jovenel Moise Haiti elnöke


5.-Emmanuel Macron francia elnök


6.-Kolinda Grabar Kitarovic Horvátország elnökasszonya


7.-Moon Jae in Dél-Korea elnöke


8.-Edi Rama Albánia miniszterelnöke


9.-Bjarni Ben Izland miniszterelnöke


10.-Alexis Tsipras görög miniszterelnök

Orbán az elmúlt 6 év alatt 62 hellyel került hátrébb a korábbi pozíciójához képest, jelenleg a 78. helyen áll.

Hja, meglehetősen sovány vígasz, hogy kedvenc pajtásai, az orosz, török, vagy éppen azeri elnök sem áhítozhat elsőbbségről!
E listán Putyin a 25., Erdogan a 97., míg Trump a 137. helyig tornászta “le” magát! Ilham Aliyev, Orbán nagy cimbije a baltások vezére a 194. a sorban! Kim Jong-un az előkelő 199. helyről tolja a szekeret…

(…)
Ja, és Áder János is befutó, ő a 167.!!!!

A GÖCSEJBEN „FAGYOSNAPOKNAK” NEVEZIK – csak így, egyszerűen…

A három fagyos nap, a három -ác végű fagyosszent Pongrác, Szervác, Bonifác napja közül az elsőn, Pongrác napján évszázados tapasztalat szerint a tavaszi meleg időjárás hirtelen hidegre fordulhat, sőt fagy is jelentkezhet, ami leszüreteli a szőlőt, tönkreteszi a vetést. Védekezésül trágyát égettek, füstöltek a gyümölcsösökben, veteményes kertekben.
Szervác napja a fagyosszentek második napja. Baranyában hallani a következőt: „Sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken se látsz”.
A három ác-cal végződő nevű fagyosszent harmadikának, Bonifácnak napja. A három fagyosszent idején Zentán és környékén három napig nem szabad kapálni, mert nem terem a szőlő.

“Szervác, Pongrác, Bonifác, mind a fagyosszentek,
Hogy a szőlő el ne fagyjon, füstöljenek kentek!”

Hogy a fiatal palánták ne károsodjanak, uborkát, paradicsomot, babot általában csak a fagyosszentek elmúltával ültették el. Ezek a néphagyomány emlékei.

De lássuk, kik voltak a hírneves „fagyosszentek”?

Szent Pongrác vértanú (május 12.) az ázsiai Frígiában született. A 6. században keletkezett szenvedéstörténete szerint szüleit korán elvesztette. A tizennégy éves fiú nagybátyjával, Dénessel frígiai hazájából Rómába költözött, ahol találkozott Marcellinusz pápával és a keresztényekkel. Nemsokára Pongrác is, nagybátyja is megkeresztelkedtek. Pongrác részt vett a közösség imáin és áldozati ünnepein. Hamarosan a rejtőzködő pápát is felfedezte a hatóság, Pongrácot és nagybátyját szintén feljelentették a császárnál. Pongrác a császár előtt bátran védelmezte hitét és a keresztényeket. A fiút a Via Aurelián fejezték le 304-ben. Tiszteletére az 5. századtól van bizonyíték. Szümmakhosz pápa (498–514) bazilikát emeltetett a Via Aurelián lévő sírja fölé. Rómában fehérvasárnap az újonnan megkereszteltek ünnepi körmenetben a bazilikájához vonultak, ott levetették keresztelési ruhájukat és megújították hitvallásukat. Hitüket az ártatlan gyermek oltalma alá helyezték szeretetük és bizalmuk jeleként. E bizalom eskük megerősítéseként is szolgált bírói tárgyalásokon: a peres felek Pongrác sírjánál esküdtek meg arra, hogy igaz a vallomásuk. A késő középkor óta Pongrácot a tizennégy segítőszent közé sorolják.

Szent Szervác püspök (május 13.) Tongeren püspöke volt, majd Maastricht városába települt át és az ottani egyházmegye püspöke lett. Jelentős szerepe volt a kereszténység terjesztésében Németalföld területén. Maastrichtban a korábbi római templom helyére felépíttette a Miasszonyunk-templomot, amely ma is a város egyik vallási központja. Kora egyik jelentős egyházi személyisége volt, rengeteget utazott és részt vett számos zsinaton és egyházi gyűlésen. Az eretnekek, különösen az arianizmus elkötelezett üldözője volt. A legenda szerint, mikor a hunok Rómához közeledtek, Szervác az apostolok sírjánál imádkozott a veszedelem elhárításáért. A harmadik nap végén látomása volt: Szent Péter jelentette neki, hogy a gallok bűnei miatt Isten ítélete nem marad el, de az ő szülővárosát, Maastrichtet Isten megkíméli. Szervác néhány nappal később, 384 pünkösdhétfőjén, május 13-án halt meg. Szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó. Később templomot emeltek fölé és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai.

Szent Bonifác vértanú (május 14.) egy Aglaida nevű nemes hölgy szeretője és vagyonának őrzője volt. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűneiket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva Bonifác Tarsus városába érkezett. Leült a még élő, szenvedő vértanúk lábaihoz, bilincseiket csókolgatta, és így szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.” Bonifácot ezután elfogták. Ő megvallotta kereszténységét. A bíró feldühödött, felakasztatta, és testét addig szaggattatta vaskarmokkal, mígnem előtűntek csontjai; ezután hegyes nádakat szúrtak körmei alá. Bonifác az égre tekintve derűsen viselte a fájdalmakat. Látva ezt a gonosz bíró, szájába forró ólmot öntetett. A szent vértanú pedig ezt mondta: „Hálát adok neked, Uram, Jézus Krisztus, élő Isten fia.” Ezután a bíró üstöt hozatott, megtöltette szurokkal, és Bonifácot fejjel lefelé a fortyogó szurokba tetette. Mivel ez sem ártott neki, megparancsolta, hogy fejezzék le. Bonifác május 14-én halt vértanúhalált. Rómában, a Latinnak nevezett út mentén temették el. Sok hitetlen tért meg Krisztus erejét látva a vértanúban.

(Köszönettel tartozunk a forrásul használt Magyar Kurírnak!)

De vajon mit gondol a ma embere a fagyosszentekről?

A hőmérséklet csökkenése az év során máskor is előfordul; a májusi fagyok valószínűleg azért kaptak különös figyelmet, mert a zsenge növényzet leginkább ilyenkor sínyli meg.

A jelenséggel régóta foglalkoztak a meteorológusok, többek között Karl Dove, Richard Assmann és Wilhelm von Bezold. Bezold szerint a fagyosszentek idején Északnyugat-Európában rendszerint légnyomási maximum van, míg keleten és délkeleten alacsony a légnyomás. A légnyomás-minimum közepe Magyarország, ahol az Alföld ebben az időben erősen fölmelegszik. A fagyosszentek jelenségével részletesen foglalkozott Hegyfoky Kabos, akinek A május havi meteorológiai viszonyok Magyarországon című munkája 1886-ban jelent meg a Természettudományi Társulat megbízásából. A lehűlés jelenségét nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában, Németországban és Lengyelországban is megfigyelték.

Egy topolyai népi magyarázat szerint „Pongrác kánikulában subában megfagyott, Szervác a Tisza közepén víz nélkül megfulladt, Bonifácot pedig agyoncsipkedték a szúnyogok – ezért haragusznak ránk emberekre és évről évre visszajönnek, hogy bosszantsanak bennünket”.

Öltözködjünk rétegesen…

Malomalja, fokos

Jó nekünk itt, Szombathelyen. Ez a Kőszegi-hegy, akit valami ismeretlen okból neveznek Alpokaljának, holott, ha az ember nagymamaként Tarvisióba megy bőrdzsekit venni, már tudja is, hogy az igazi alagutak csak Klagenfurt után kezdődnek. Viszont az tagadhatatlan, ez a domborulat nagyon jó szolgálatot tesz, ha nyugatról jönnek a viharok.

Ez itt, a helyem nekem, beltenyészet, egy különös pontja az atlasznak, amit az is mutat, hogy a rendszer színeváltozásakor két cikluson át is szabaddemokrata polgármesterünk volt, és az volt az az időszak is, amikor az ember úgy gondolta, még lehet, érdemes is azt az életet leélni, ami kijutott neki a végtelenből. De elmúlt ez is, Isten is meghalt Nietzsche óta.

Teljességgel elképesztő módon ez reggel ötkor jutott eszembe, amikor a piacon megláttam a gyöngyvirágokat. Eltettem a kiflimet, meg az előre csomagolt kalbászt, amiről az eladója nem tudta, mennyibe kerülhet. Mondtam neki, tegnap kettőnyolcvan volt. Erre aszondja, akkor biztos. Amint tőle elfordultam, akkor láttam meg a gyöngyvirágot, ami tapasztalat érthetetlen módon bokszolt a szívembe.

Ahogyan a nagy hegységnek hátat fordítva vánszorogtam dél felé, meg kellett fejtenem, mi a rosseb a bajom ezzel a nyomoronc gyöngyvirággal. Amikor bódult csoszogásom közben majdnem elhasaltam egy kukában, akkor ugrott be, hogy május közepe van. Ez pedig évezredek óta strandidő, ahogyan az volt, amikor az érettségi szünetemet vízparton töltöttem, hogy tök barnán hülyítsem meg a szétszívatásomra haszontalan készülő tanári kart, mint éretté váló kisdiák.

Május közepén nincsen helye az életben gyöngyvirágoknak, ha mégis ott van a piacon, márpedig ott van, akkor ez a skandalum annak a bizonyítéka, hogy az idő kifordult önmagából. Mire a házig értem, ahol lakok – a gyöngyvirágtól ötszázhuszonhét lépés, kiszámoltam -, arra kellett rájönnöm, ez meg is történt. A hegy csak a nyugatról érkező dolgoktól ment meg, a rohadt Pest meg balra van, ha a kukának oldalt állok.

Manapság onnan jönnek a bajok. Mindenféle NER-ek, amelyek mentőorvos polgármesterként manifesztálódnak nekünk a hegy alatt. Ez a miénk böcsületes embernek tartja magát, és lehet, hogy az is. Viszont fingja nincsen a dolgok működéséről. Ez a beltenyészetem nekem itt mókát szervez a Fő térre május 31-re, egyetlenünk szülinapjára. Polgármesterünk pedig „letűnt idők szellemiségét idéző” volta miatt nem vesz részt rajta.

A nyomást, amelyet az ilyen megnyilvánulásokat hozó nyilatkozatokat okozzák, értem. Viszont az ötszázhuszonhatodik lépés közben, amikor egy mestercsellel kikerültem a kukát, megvilágosodott hirtelen minden. Helyére került a nyamvadt gyöngyvirág, meg polgármester úr is, akik mindketten kizuhogtak az időből. Ott tartunk épp újra, mint amikor nagyapámnak a benne felgyülemlett mérgek miatt elment az esze, és különös fények gyúltak a szemében. Délután aszfaltrepedéseket föstögetek szivárványosra. Ez tökbiztos.

SZÁZ MILLIÁRD FORINT – közmunkára sok, Mészáros Lőrincnek kevés

Mi, kivéreztetettek, valahogy nehezen értjük az ország erősödésének fogalmát! Nincs mit kezdenünk Brüsszel megállításával, végül, a szinte azonos időben a képünkbe tolt száz-száz milliárdokkal sem boldogulhatunk. Merthogy éppen ennyi hibádzik majd itt is, ott is.

Nem vágjuk mi ezt a matekot! Csak annyit észlelünk, hogy a két összeg, krajcárra megegyezik… A száz milliárd a legtöbb nyelven százszor, ezerszer milliót, azaz százezermilliót jelent. Na, ebből kellene egy-egy kupacot elképzelni… Száz ezer milliót!

Száz milliárd forint.

Szegény Mészáros Lőrincnek éppen csak ennyi jutott.
Ennyicskével bírt gyarapodni a vagyona.
Vagyona – melyről a proli nyilván azt sem tudja, az micsoda, mi fán terem maga a „vagyon”.
Van havi fixünk, a fizunk, olykor némi zsebpénz, prémium, csúszózsé, meg még ki tudja, miféle mellékes, amiért lehet fusizni, túlórázni.
De a félretett pénzről, a megtakarításról a többség évtizedek óta semmit nem tudhat! Honnan is tudhatna!?

Tolni a gépet, a fizetésnapon kimelleszteni a bankjegykiadó automatát, aztán kísérletezni, vajon, most hányadikáig elég a „sohanemelég”? Visszaadni a kölcsönkért pénzeket, leróni a bérleti, meg rezsidíjakat, feladni a csekkeket, aztán úgy menni a boltba, mintha muszáj volna! Keresni az akciókat, leárazásokat, bespájzolni a piros címkés dolgokból…

És végtelen szomorúságban odahaza kuksolni – mert az egyáltalán semmibe nem kerül!

Száz milliárd forint.

Szóval Mészáros Lőrinc – a miniszterelnök jó barátja, felcsúti gázszerelő, polgármester, sajtómágnás, szálloda tulajdonos, több tucat építőipari cég vezére, meg persze mezőgazdasági vállalkozások tulajdonosa stb.stb. – mindössze ennyivel gyarapította a vagyonát.
Ez nem a fizetése, ez a vagyona! Nem ezt fogja megenni, beosztani, hétről hétre, hónapról hónapra… Ekkora értékkel több a megtakarítása, az a sok, amivel rendelkezni méltóztatott, már korábban is. Csűrhetjük, csavarhatjuk – ez az összeg egy földi halandónak, egy magyar embernek egész egyszerűen felfoghatatlan, feldolgozhatatlan.

„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírva-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.”

Így volt ez Móricz idején…
Valahogy így van ez, ma is, pontosan így.
Nem is igen morfondírozunk mi Mészáros száz milliárdja felett… ugyan, minek is tennénk. Megvan a magunk baja!

Száz milliárd forint.

A Policy Agenda kutatói a minap hozták nyilvánosságra döbbenetes írásukat…

Az elemző intézet felhívta a figyelmet, hogy a 2018-as költségvetésben az ideinél 100 milliárd forinttal kisebb összeg, 225 milliárd forint szerepel a közfoglalkoztatás támogatására, amivel visszajutnánk a 2014-es szintre, ám ez mégsem jelenti azt, hogy ezt a pénzt ténylegesen a közmunka programoktól vonják el… a megmaradó összeg nagyjából 180 ezer ember foglalkoztatására ad fedezetet. Így a közfoglalkoztatási rendszer leépítésének nyomán 30-40 ezer ember „piaci elhelyezését” kellene megoldani a kormánynak. Nem világos?

Lám, itt egy újabb száz milliárdos tétel.
Ezzel sem tudunk mit kezdeni.
Talán, ha úgy fogalmaztak volna, hogy lesz majd, uszkve negyven ezer ember, aki gyakorlatilag felesleges – éhen és szomjan halhat, utcára kerülhet, megfagyhat a télben, mert nem lesz kenyérkeresete… „ekkora tömeget nem lehet évekig a 22 800 forintos mostani foglalkoztatás helyettesítő támogatáson tartani”.

Egy fél Szombathelynyi ember fog éhen dögleni, ennyien indulnak a börtönök felé, mert valahogy pénzhez kell jutniuk…

Száz milliárd forint.

Úgy tűnik, 2018-ra ez az összeg közmunkára sok, Mészáros Lőrincnek kevés lesz. Pedig Mészáros Lőrinc javítani szeretne! Első akar lenni! Akár a száz leggazdagabb magyar között is…

Kit érdekel ezek után az a negyven ezer éhen dögleni kénytelen magyar ember?

Mi amor

Kertész Csillát, a Fidelitas elnökségi tagját a címbéli fölsóhajtással vonom a keblemre. Miután a gépolajat letörölgette hamvas kacsóiról, az orra alá dugtak egy mikrofont szegénynek, és bár ne tették volna. Olyasmik szakadtak elő belőle, amilyen gyönyöröket sokat megélt fejem sem volna képes delirálni hatszázhúsz fröccs után. Sem.

Én egy nagyon elnéző alak vagyok. Amikor az egyik diákom olyan érettségi dolgozatot bocsátott elém, hogy kurvára megszenvedtem az ő ketteséért, amit az érettségi elnök csak így véleményezett röhögve, hogy na, ezért is megdolgoztál, akkor igaza volt. De a mese lényegéhez tartozik, a delikvens annyira hülye volt, hogy a szóbelin meg kellett buktassam.

Sírt a lelkem, mert hiába mondtam el az osztálytársainak, ha ez a degenerált bejön, akkor ezt meg azt kérdezem majd tőle, nézze át a könyvben, és jó lesz nekünk, ez se jött össze. Tanári pályám mélységes kudarcának tartottam, hogy meg kellett buktatnom. Két év múlva találkoztam a volt diákkal, és büszkén mondta, lediplomázott. Hitoktató lett.

Kertész Csilláról nem tudom, sikerrel tette-e le az érettségit, de biztosan találkozott egy magamfajtával a pódiumon, hogy itt lehessen nekünk. Sajtótájékoztatót is tartott Salgótarjánban amiből ilyenek derültek ki: „Közel egy hónapos kampány során több mint két ezer kampányt fognak országszerte kihelyezni a Fidelitasosok, és amely során a plakátnak a támogatását a Fidesz anyapártunktól kaptuk és kértük tőlük.”

Én nem osztályozok, mert most már minek, ellenben fölhívnám a tisztelt közönség figyelmét arra, ilyen organizmusokból kurva sok van, és, ha nem figyelünk oda, jövőre ő lesz a polgármester. Az a polgármester, aki majd színházi direktorokat nevez ki, akik olyan műsortervet állítanak össze, amely nem lesz nehéz. Azt hittem lányos zavaromban, hogy majd ezt is egy legyintős röhögéssel tudom le. Hát, nem. Megeszik a zagyunkatazombik. Bikibik.

Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.

ADATEGYEZTESS BÁTRAN – a Blue Mobile-nál ez alig több, mint 2 perc!

Hihetetlenül jó ötlet volt a gaz migráncsok, meg a terroristák kiszűrésére kiagyalt legújabb kormányzati intézkedés!
Gy.k.:Ezek vagyunk, mi csóró magyarok!

Naná, hogy szükséges minden létező adatunk újbóli rögzítése, meg az ezzel járó izgalom, hogy vajon képesek lehetünk-e az adategyeztetésre a megadott határidőig! Ők szóltak!…

Előrebocsátom, hogy a bátorság, a kitartás, a türelem, a tolerancia, a humorérzék mind-mind kevés, ha valóban engedelmeskedni próbálunk! Míg a hatalmasságok lassan leáztatják az összes Brüsszelt megállító óriásplakátjukat, amivel nyilván nem érték el a céljukat, tehát atyaisteneink pofára estek az EU előtt, most mi jövünk, senkiházi alattvalók!

Most a piti bosszú fegyverét végre azok ellen lehet fordítani, akik a keveset is kuporgatva próbálnak életben maradni! Bizony, mi vagyunk a bluemobilosok, akik egy szép napon, a bevásárlás legvégén eldöntöttük, spórolt kis pénzünkből a Lidl hálózathoz fogunk tartozni. Blue Mobile kártyát vettünk, mely gyakorlatilag telekomos hívószám, de mégsem! Hihihihi!

Miután most minden létező sim kártyát adategyeztetésre hívnak, vagyis kiküldték a riadóláncot, meg az abban ordító határidőt, úgy gondoltuk, engedelmeskedünk. Rettegve a megszüntetés statáriumától – mert ez nem szankció, nem bünti, még csak nem is figyelmeztetés, de szimpla tény-tény-tény – utánaeredtünk, mi is a teendő!

Nos, a bluemobilosok számára egyetlen út létezik – a megadott mobilszám tárcsázása, aztán az ukázok alapján az adategyeztetés. Milyen egyszerű! – gondoltuk!
Ez történt kb. egy hete, s azóta minden nap, délelőtt, délután… tátcsázunk és várakozunk. Sikertelenül. Már fejből megy a kétszer egymás után nyomkodható 1-es gomb, így az udvariasan megalázó oktatószöveg eleje rövidíthető. De a java csak ezután jön! A liba, a gépliba mondja, mondja a magáét, s közben egyre ama két percet emlegeti, aminél több lehet a várakozás! Mert több! Tutira! Az elmúlt egy hétben uszkve napi nyolc-tíz percen át próbálkoztunk – hiába!

Ma hajnalban felhúztuk az ébresztő órát!
Mert velünk nem lehet kibabrálni!
Öt órától hétig a próbálkozásaink úgy nagyjából addig tartottak, míg a bevezető gondolatokat elzengte a nagy bevezető. Azután a vonal simán megszakadt!
Héttől nyolcig, tehát egy órán át már fokozzák az izgalmakat, ekkor a rendszer betessékel, hogy a némber, az idegesítő nyeknyek mellett harminc másodpercenként türelemre intsen, s beígérje a több mint két percet!

Reggel nyolckor csoda történt!
Akkor egy álmos élő operátorhang recsegve-ropogva megkérdezte, miben segíthet! Na végre! Egy emberrel van dolgunk a gép után!…

– Miben segíthetek?

Nyilván, ezt az agyalágyult szöveget kell kérdeznie, már, ha valaki ezt a kizárólag adategyeztetésre létesített számot hívta!

Nem, nem oktattuk ki, hogy ez a világ leghiábavalóbb kérdése, és nyilván semmit nem tud segíteni, visszapasszoltuk azzal, hogy mi bizony adategyeztetnénk, ha nem gond!

A cicuka erre azt felelte, hogy hamarosan belép a rendszerbe!

Mert nyilván váratlanul érte a hívás – ugye!

Sajnos ő nem tudhatta, hogy reggel öt óta másra sem készülünk, mint az ő bársonyos libaorgánumára, mást sem áhítottunk, csak, hogy engedelmesen újból megadjuk az adatainkat, amelyeket az aktivizáláskor már min-mind megadtunk! De sebaj, ez nyilván a nemzetbiztonság, meg a haza miatt fontossá vált! Nem tudhatta a libuska, hogy a hócipőnk többször és színültig megtelt hajnal óta, s amikor már képtelenek voltunk türtőztetni magunkat, s ajkunkat elhagyta egy bátortalan „kutyafáját”, ő kész volt azonnal hárítani, s megdorgálni, amiért háborogni merészelünk…

De mert az a fránya gép nem akart indulni odaát, még összeszedve a bátorságunkat, azt is meg merészeltük kérdezni, hogy, mivel egyszerre két telefon van a családunkban, esetleg lehetséges lesz-e a másik aktivizálása is. Na, ezt nem kellett volna! Jöttünk itt a durcival, aztán meg még telhetetlenek is vagyunk! Na, ennyi nem fért bele – és 8.05-kor minden előzetes udvariaskodás nélkül megszakították a vonalat… Hát, persze, hogy véletlenül!

Ez volt a technika ördöge – ugye?

Embertársak, sorstársaim! Ti, akik hozzánk hasonlóan még a tortúra előtt álltok! Ne habozzatok! Készítsetek bőséges hidegélelmet, vizet, kávét a telefon mellé, készüljetek fel a pár órányi sugárfertőzésre, tapadjatok a mobilokra és várakozzatok! Ha a sok-sok két perc lemegy, és lesz végre egy liba, aki felveszi, nem mocskolódjatok: semmi kutyafája, semmi másik szám, törekedjetek a sivár mondatfűzésekre. Ne akarjátok megtudni, mire kellenek sokadszor az adataitok! Ez van, a Zorbánnak ma ez kell – ettől lesz erősebb, ami erősödik!

Ja, azt majd elfeledtük leírni, hogy nekünk végül nem sikerült!
Itt állunk befürödve, a számunk még él, azután majd jól kikapcsolják!
Mert mocskosul cinikusak, számító, aljas egyedek vagyunk, s ezért jár a retorzió.
Engedelmesség polgártársak, igen, engedelmesség a négyzeten!
Ez a minimum, a tűrés, meg a mindenek megbánása!
Ezt várja tőlünk a gazdaállat!

Mi meg a bluemobiltól, hogy találja fel az ügyintézést, úgy, hogy célba érkezhessünk! A kutyafáját!

Más történetek

Tegye a szívére a mocskos mancsát az, aki határozottan állítja, ő pedig tudja, ki a rosseb az a Mocsár Gábor. Nekem szerencsém volt, az unokaöcsém még szaros korában elmajszolta egy könyv elülső borítóját – ennek már majd’ negyven éve -, és ami megmaradt belőle, az volt a Mocsár Gábor könyve Süli-bógni néven, illetőleg címmel. Hogy honnan került a fogai közé, azt máig sem tudom.

Viszont, miután a kölök taknyát és nyálát letörölgettem, egészen kellemes olvasnivalót leltem benne, és nem is egyszer röhögtem végig az egészet, a „Kerek egymillió” címre hallgatót meg különösen. Az a történet arról szólt, hogyan, milyen küszködéssel szerez be egymillió forintot a vályogvetés kamu megsarcolásából a főhős, és ami lóvét a rendszer működése fel is emészt.

Ez az unokaöccs-rágta kötet azért zúgott bele pállott agyamba, mert pártunk győzedelmes jelentést adott közre, hogy átlépte az egymilliót az eddig visszaküldött nemzeti konzultációs kérdőívek száma. Én ennek teljes szívemből örülök, annak ellenére, hogy értelme csak annyi, mint a vályogvetési illetéknek hajdani olvasmányomban, tehát zérus.

Mocsár írásai a működő szocializmusról szóltak, és azt mesélték el, milyen értelmetlen és álságos a rendszer, amely annyiban mégis jobb volt, hogy bizonyos munkához kötötte a millió megszerzését. Máma ez nincs így. Korunkban még a kerek egymilliárd névre hallgató kisregény is anakronizmus volna, hiszen ez az összeg csak bagó, smafu, gázszerelő legyen a talpán, aki nem szed be havi tízet belőle, mert olyan szorgalmas és okos, mint az ugrifüles.

És az a röhej, hogy ebből az egészből, ami minket most körülölel, már kacagtató történetet sem lehet írni, mert nincs cselekmény. Nem kell Pannónia motoron szambázni falvakban, pecsétet hamisítani, se semmit, be kell adni egy pályázatot a magasságos hivatalnak, ahol Isten és a szotyihaver segedelmével nyerünk. Az Orbán rendszerről már humoreszket sem lehet írni, annyira egyértelmű a búgása, zakatolása.

Szürreális világ, amelyben manapság élnünk adatik. Ebben az ököljog uralkodik, a „vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül” kukoricajánosi egyszerűsége a réteken meg a mezőkön. Viszont ugyanaz van, hatványozottabban, mint Mocsár idejében, akiről azt érdemes tudni, hogy 1986-ban a Tiszatáj című folyóiratban engedélyezte Nagy Gáspár „A fiú naplójából” című versének kinyomtatását, amely az 1956-os forradalom harmincadik évfordulójára íródott, ezért az egész szerkesztőséget menesztették.

Ismerős történet, nemigaz? A mocsok körbefordult, és itt van nekünk megint. És azabaj, hogy azt sem tudom, ezt az egészet mért mesélem el, mert már röhögni sem nagyon lehet. Kínos, fogcsikorgatós idők vannak, meg öklök zuhogása. Nincs vállalati autó, amellyel a befagyott tavon elő lehetne adni a Süli-bógnit, amely amúgy műkorcsolyázós mutatvány. Most suttyomban közlekedő, páncélozott kisbusz van, és a szerkesztőségből nem kirúgják az embereket, hanem beszántják a lapot.

Viszont, ha már előkerült az agyam mélyiről Mocsár szerkesztő, azt javasolom, hogy az „Illetlenek” című kisregényt tessenek föltétlenül elolvasni. Amikor az unokaöcsém épp ezt rágicsálta, egypárszor behugyoztam rajta, illetve fölötte, ám be kell látni, az már rohadt régen volt. Akkor csak egymillió pénz dolgos ellopása volt az álombéli tét, és nem az egész országé, ami így kimondva csöppet sem röhejes. Lássuk be, vihogásért is a múltba kell menekülnünk, és ezabaj. Mostan Bözsi nénis történetek vannak, amelyek fölött csak sírva lehet vigadni.

Vakondon ott legyen a szemetek!

Tegnap Áder bajuszos-töltőtoll letette a második etapra vonatkozó köztársaság nélküli köztársasági elnöki esküjét, és az Úr kegyes volt hozzá, mert akkor sem szakadt le a mennybolt, és új vízözön sem árasztotta el a holt lelkek birodalmát, amikor megválasztották őt a kijelölt bólogatójánosok, akik nem voltak kantáros rajzfilmfigurák.

Az egész aktus szóra sem volna érdemes, ha nem lennének magamfajta vén hülyék, akik már akkor is éltek, amikor ’álamelnök úr 2.0 mezei képviselőként dirigálta annak a Sólyom Lászlónak a kijelölését, aki ma már maga is a francba kívánja akkori mentorát.

Akkor, a hősi időkben Áder bajuszos kerti bányászokra vadászott ott, ahol ma Kövér a házmester, és mint volt szíves kifejteni, az ő pártja a sólyomi szavazás közben ki akarta deríteni, kik azok a képviselők, akik nem Sólyom Lászlóra, hanem Szili Katalinra szavaztak. “Ki akartuk ugrasztani a nyulat a bokorból, de helyette vakondokok ugrottak elő”

A vakondugrasztáskor a teremtő 2005-ik esztendejét írtuk itt, ahol a madár sem jár, és nem tudhattuk, hogy a jámbor, kertjeinkben bányászkodó rajzfilmhős mily fajsúlyos szerepet tölt majd be nyüves életünkben, mert ifjúi bohóságunkban nem ismertük még Bözsi nénit. Mentségünkre szóljon, hogy nagy valószínűséggel még ő sem tudott mai önmagáról, hogy báb lesz a színházban.

Ezt a létezésbéli hiátust oldotta fel a rajtunk gombaként megtelepedő rendszer, amely a listák mélyiről elővarázsolta a jobb sorsra érdemes idős asszonyt, hogy szeretett vezetőnk kampányolási céllal néki vakondoki tanácsokat adhasson. Mert ez is megvolt, ahogyan kiderült, midőn a váratlan utazás részletei fölbuktak az árból.

Mint a máma még nem titkosított jelentésekből megtudható, Nagygécen a mindenkori és örökös miniszterelnök arról is beszélt, hogy ő hogyan segített az apósának a birkáknál, ezen kívül tanácsokkal is ellátta arról, hogyan kell megvédeni a vályogházat az egerektől és a vakondoktól, ami bölcsességtől Bözsi néni padlót fogott, és nem találja már a disznait sem a hidasban.

A kedves vezető elmondta a matrónának, neki is van egy vályogháza, amit tévedésből országnak neveznek, és Áder et. 2005-ös tapasztalatai alapján az egész kócerájt nagy hatékonysággal védik meg a vakondoktól. Ilyen teremtmények ma már nincsenek is, helyettük olyan alakok töltik ki az összes teret, mint Németh Rezsi, vagy soha nem feledhetően Bayer Tagkönyv.

Ez a Tagkönyv máma az élharcosa a permanens küzdelemnek, amelyet a velem hasonlatos giliszták ellen folytatnak. Ezért vérdíjul meg is plecsnizték, hogy olyanokat mondjon a szaros szájával, amilyeneket voltaképp kedves vezetőnk gondol, csak az ő fogai közül nem lenne komilfó hallani dohos, elbaszott rendszerének leglényegét, amely ilyen kedélyesen hangzik:

“Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.”

Értve vagyunk. Azok az idők jöttek el újra, mint amikor Dezsőnek meg kellett halnia, és a nevezetes gátőr olyan szavakkal hagyta oda népes családját, hogy ürgén, vakondon ott legyen a szemetek! A mindent ismerő tapasztalat mondatta vele a rezignált intést, hiszen nem tudhatta, hogy a maradék fogait veri-e ki a rendszer hóhéra, avagy csupán kedélyesen fölköti.

Az ilyen bayeri fölkoncolásra buzdító szavak egyébként már az ország házától sem idegenek, hiszen épp azon a napon, tehát tegnap, amikor 2.0 ’álamelnök úr nem talált vakondot a tiszteletlen ház padsorai közt, fölvette a házi tollnok tempóját egy másik fasiszta is.

Szilágyi György vizslasimogatós képviselő utcai harcra szólított egy államtitkárt, e szavakkal: „Gyere ki, úgy nyakon baszlak, hogy leszáll a fejed.” Mindez nem rendszeridegen, miniszterelnök et. is minduntalan férfias küzdelmekről álmodik, mint azt Goodfriend amerikai ügyvivő-vakondnak címzett szavaiból is kiderült, amikor ő volt terítéken, és nem a Soros.

Szilágyi manust minden bizonnyal fel fogják négyelni, miután kiderítették, hogy az üknagynénje soroshitlerbérenc kommunista volt, ő maga pedig buzi, ellenben a Bayert meg kitüntetik újra. Ő a jeles eseményre véres taknyon, térden csúszva érkezik meg a t. házba, ahol Bözsi néni zsugorított feje mosolyog majd a vitrinekben. Hogy most Hieronymus Bosch lettem, az nem az én bűnöm. Ilyenné tett a kor, amelyben nappal vér folyik, éjjel meg bor.