Kategória: egyház

Jézus beájulna

A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.

Íme, Krisztusban testvéreim, így kell bankfiókká változtatni Isten házát. Kiegészítésként idetoldom Máté evangéliuma egy bekezdését (21.12): “Jézus bement a templomba, és kiűzte onnan, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” A próféta már azt sem nézte volna jó szemmel, ami gyerekkoromban folyt, hogy a hosszú nyelű, bíborszínű, arany fityegős perselyt toligálják a hívek orra alá, hogy adakozzanak, ettől a bankkártyástól viszont elhányná magát.

Az üldözött (a komcsik kora) egyház idején még talán érthető és elnézhető volt a kalapozás, bár jézusilag akkor is védhetetlen. Ma viszont, amikor a NER tejben-vajban füröszti a papságot meg állam az államban intézményrendszerüket, ez a tarhálás már a telhetetlenség ékes bizonyítéka. Mert tudjuk, az állami apanázs mellett még hányféle címen nyúlják le a híveket – adó, keresztelő, esküvő, temetés és a kiskutya farka -, sőt, a gépesített perselypénz még azt az élményt is elveszi a kevésbé tehetős hívektől, hogy adjanak egy húszast, de azt őszintén és igazán jó szívvel. A szegények hite sem kell már, igaz, nem is látják őket szívesen a templomoknál.

Emlékezhetünk, nem is oly rég milyen felháborodást váltott ki az egyik templom falára kiszögezett istentelen felirat, amely minden krisztusi értéket tagadott: “A templom békéje és tisztelete érdekében kérjük a koldulni kényszerülő szegény testvéreket, hogy a templomban és annak környékén ne kéregessenek. Kérjük templomunk híveit, hogy a templomon belül és annak környezetében ne támogassák a kéregetőket.” – Idetehetném Lukácstól (16.19) a példabeszédet Lázárról (nem erről a miénkről) a palota előtti szegényről, a gazdagságról és üdvözülésről, a lényeg mégsem ez, hanem a hit elkurvulása. Bár, ahol egy Orbán cifrálkodik benne, ott nincs mit tenni, csodálkozni pedig fölösleges.

Aztán szólhatna itt egy bekezdés úgy amblokk a hit avíttá válásáról, hit és vallás, hit és egyház, vallás és civilizáció, egyház és állam viszonyáról, de ez itt nem az ateizmus dicsőítése, hanem az istentelenség siratása. Hogy Jézus máma karikás ustorral kergetné ki a papjait a nevével fémjelzett épületekből, de, hogy ne maradjunk szűken a názáretinél, például Sziddhartha herceg is elsírná magát, ha a hinajana és mahajana tanokat olvasná, és meglátná a dagadt óvodásra emlékeztető szobrait. Azt zokogná, hogy ez nem ő, és semmi köze nincs hozzá. A baj tehát nem magyar, hanem világméretű, hogy mindenféle egyházak a cirkusz maga, mi viszont és ellenben most építjük a kereszténydemokráciát, viszont istentelenül.

Mert mire vélhetnénk, hogy a magyar katolikus anyaszentegyház nem a szegényekkel, elesettekkel, üldözöttekkel, betegekkel foglalkozik, hanem politikai agitációt folytat a saját pápája ellen – aki minden hibája ellenére a kereszténység gyökerei felé hajlik -, templomaiban pedig nem az Urat, hanem Orbánt dicsérik. Hogy az adakozást gépesítették, azt rá lehet fogni az űrkorszakra, de, hogy a vallás lényegét is meggyalázzák, és ezzel pofán köpik a hitet, azt már nehéz szó nélkül hagyni. Még Jézus is, aki pedig a történetek szerint elég hirtelen haragú manus lehetett, ezt látván csak legyintene, fölülne a szamarára és elporoszkálna. És azt hiszem, tényleg el is hagyott már minket.

Gyerekfaragás

Soltész Miklós a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára. Mit lehet ilyenkor mondani? Az embert megbélyegzik, hogy prejudikál, de ennek a manusnak mégis csak a címében van a végzete, hogy szép lehet, de okos és ráadásul jó ember az biztosan nem. És így is lett. Viszont éppen ezért a gyerekekről levehetné azt a mocskos mancsát, mert, ha én érintett szülő lennék – ami nem vagyok, hála a nagy Manitunak -, akkor eltalálnám őtet a lába között.

A kölkek atyjai és anyjai viszont, akiknek az elsőszülöttjét vagy sorban az N-ediket készül most épp megrontani ez a rossz ember, mint a Párt mindenható küldötte, szóval a jelenlegi szülők hallgatnak. Erről a nagy kussolásról majd későbben még ejtek pár szót. Ebben a konstellációban az az érdekes, hogy ez a végzettségét tekintve városgazdász mókus, akinek annyi az érdeme orbánilag, hogy a Regnum Marianum tagja, amely szervezet az ország “újraevangelizálására” esküdött fel, tehát hittérítők, s nem más egyebek, hogy ő készül molesztálni a kisdedeket, oszt kuss van mégis. De még mekkora.

Soltész Miklós ugyanis, meg a csatlósai és csuhás pribékjei, illetve hát, az egész fasiszta berendezkedés el akarja venni a gyerekek lelkét. Csorgó nyálú, fönnakadt szemű, tömjén illatú, ájtatos és pátosztól vonagló alattvalókat óhajt előállítani belőlük, s erővel. Erre utal a címében végzete ember kijelentése, miszerint: “Az iskolának, a pedagógusoknak, az egyháznak és a szülőknek közösen kell egy irányba nevelniük a gyermekeket, közösen kell őket csiszolni és faragni.” – Hát, nem, vazze, mondom kevéssé jámboran, és én kérek elnézést. Köszönöm.

Leginkább a Száz év magány Ursulájának jogos fölhorgadása mutatná meg, mi volna a ideális reakció a szülők részéről ebben a fennforgásban: “…Ha már meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak – kiáltotta. – De a fiaid fejét ne tömd tele azzal a cigánymaszlaggal…” – Ilyenről azonban csak ábrándol az ember, tehát haladjunk sorjában:

Az egyháznak az a szerepe tehát, ha van neki egyáltalán – az én szemüvegemen keresztül minden társadalom rákja az összes, de ott egye rospic -, szóval annyi a funkciója, hogy a segítse a veszett lelkek útját Istenhez. Ebből az is fakad, hogy aki mindezt önerőből képes megtalálni, azt békén hagyja. Megmutat egy metódust, hogy a világot lehet szemlélni így is, de megengedi, hogy szabad úgy is. Mert tudja, hogy determinált világban élünk ugyan, de az embernek mégis van szabad akarata. Sőt, amikor a mindent elárasztó gonoszság miatt megkérdik a csámpás lelkűek, hol az Isten, ezzel a szabad akarattal takarózik épp.

Ordítanék, nyafognék, de most már késő, hogy az egyház egyáltalán ne nevelje az én kölkemet, ne farigcsálja őtet valami torz és gonosz Dzsepettóként, mert jó abból nem származhatik. Legfőképpen azért, mert az a hibás alapvetése van az egyházfiknak, hogy vallás nélkül nincs etika, amire azt felelem, lófaszt, mama. Akkor van csak igazán és szívből, akkor van irgalom és szeretet igazán, nem pedig büntetésektől menekülve, örök gyönyörökben reménykedve, amire jó példa mondjuk a Semjén, aki ugyan – állítólag – vallásos, és mégis milyen gonosz. Az ilyenek a legrosszabbak, a báránybőrös farkasok. Illetve nem farkas ez, inkább mondjuk bűzösborz.

Mindemellett e helyt kell szót emelni a kirekesztés ellen, amit a nem templomjáró népek kénytelenek elszenvedni. Akinek a seggéből fújnak a böjti szelek, visong, hogy az ő vallását kigúnyolják, mégis éppen ő az, aki megvetően tekint, mint alacsonyabb rendű fajra arra az embertársára, aki a pátoszos cirkuszukat kívülről szemléli. S amiatt nézi le a vallásában buzgólkodó az azt leszaró felebarátját, mert az a torz meggyőződése, hogy aki magában hordja az istenét, nem faragott képekben, az jó ember nem lehet. Pedig épp ellenkezőleg. Aki nem presszió, hanem saját belső ereje miatt ember, alaposabban az, mint bármely aprószent.

Ilyesmire hittan nem tanít. Ilyesmire az tanít, ha a kis taknyos magától adja oda a dömperét a másiknak, felezi el a csokiját, mert megérzi ennek a melegét, de már túlragozom, és a liberalizmus megbocsáthatatlan bűnébe esek. Mondom, ha érintett szülő lennék, akkor ilyen megfontolások miatt kikaparnám a hosszúcímű megélhetési misszionárius szép kék szemét, hogy ne az én kölkemet farigcsálja, hanem a petrencerudat, és legyen abból fogvájó, ha el nem bassza. Ennyit akartam mesélni máma, és ja, a kussolásról is ígértem szavakat még. Nos, az van, minden szinten. Akkora kuss van, mint egy kriptában, de ti tudjátok.

Dézsma

Az újabb, és soha véget nem érő kétharmad első buzgalmában mit is tarthatott volna fontosabbnak, mint a kórházaktól visszaszedni a pénzt, ezzel párhuzamosan pedig az egyházaknak biztosítani az apanázst, amelyek ugyan nem Virág elvtársak, de biztosan kérnek valamit. Nem egyszer majd, hanem soha véget nem érőn.

Az adófizető polgártársak idén még előtte állnak az adó egy százaléka fölötti rendelkezésnek, s hogy, hogysem, ha a térdre csuhásoknak adakoznának, a nagyhatalmú NAV lehetővé teszi számukra, hogy a felajánlásuk ne egy alkalomra szóljon, hanem mindhalálig. A homlesszeket pátyolgató sorosisták javára ilyet tenni nem lehet.

A csuhásoknak szóló, sírig tartó adakozás vissza is vonható persze, de jure tehát semmi baj, csak de facto üli meg a lelkeket az iszap. Nem tudható ugyanis, illetve persze igen, hogy mért nyalja Tállai et. az egyházak valagát, és miért igazgatja vissza tündöklő országunkat a digitalizált középkorba. Az egyházuk az a kampányeszköz, amely az üdvözülést Orbán valagához köti, a kampány meg pénzbe kerül.

Kivethetnének tizedet is – magyarul dézsmát – az Isten munkájára való felajánlásként, amit például Aranyszájú Szent János keresztényi kötelességnek tartott. Igaz, még abban az időben, amikor piros pöttyös seggünkkel keleti rónaságokon nyargalásztunk, vagy épp a Szíriuszon volt a haligali. Viszont ez az adófajta minálunk éppen 1848 után szűnt meg, az összes aradi vértanú forog most tehát a sírjában.

Orbán azonban beteges vonzalmat érez a feudalizmushoz, ami berendezkedéshez ebben az országban ölég sokaknak nem fűlik a foga. Fideszék kurválkodnak itt a hittel, amire oly igen érzékenyek, pedig ez, ami itt van, nem nevezhető annak. Hite a totem előtt leboruló pápuának van, a magyar Béla nénik csupán egy félkatonai erőszakszervezet mórikálásának áldozatai.

Elmondhatnám a keresetlen véleményemet az egész ájtatos bagázsról, úgy is, hogy visítva szaladnának ki a világból, és mégis több lenne bennem a transzcendens mint az összes püspökökben együttvéve. De máglyára majd később óhajtok kerülni, most jó lesz a fekete autós fogda is egy időre. Az is eljő majd, ha kiteljesedik a téboly.

Máma azonban nem tartok hittanórát, hanem azon elmélkedek inkább, mire jó az, ha a manus úgy nyilatkozhat, hogy amíg meg nem murdel, a csuhások fixen kapják a lovettáját. Emögött, bár üldözési mániám még nem komplett, bizonyos listák készítésének lehetőségét tételezem. Nyilván lehet tartani, ki a jó keresztény és ki nem az.

A NAV jelen halmazállapotában sok mindenre alkalmas. Czeglédyket lehet vele lesittelni, régebben fideszes cégek lába nyomát eltüntetni, amikor a Lajos még nem világosodott meg geciileg. A NAV-al pokollá lehet tenni a keményen dolgozó kisember életét, nagyobb hatalom akármely perzekútornál.

De megint csapongok csak. Visszatérve a cinizmus bájos ösvényére azonban, arra veszettül kíváncsi volnék, hogy a nemzetvezető rendelkezik-e adójának egy százalékáról, s ha igen, mely felekezet javára. Hiszen, mint tudvalévő, száz gyerekét ezernyiféle első szentségben részesítették, a Gáspár meg most egyenest új egyházat alapít.

Az egész família ilyen ambivalens viszonyban van Istennel, amiben az a ciki, hogy a keményen dolgozó kisember szívja miatta a csöcsöt. Olykor nem mehet boltba vasárnap, máskor a mindenható nevével az ajkain kell teleszülnie a Kárpát-medencét, most meg egy életre nyilatkozni arról, hogy azokat tartja el, akik a templomok ajtaján óvnak az éhező embertársak etetésétől.

És akkor még csodálkoznak, ha az ember ferdén néz rájuk. Egyből eretnek, hitetlen, és nem magyar. Most durva vagyok, ha azt mondom, hogy tele van a tököm az egésszel? Döntsd el te, én nyájasom.