Béla az udvaron pihente ki a múlt megváltoztatásának terheit tehát, illetve inkább azt, hogy rájött a módra, a csodára, s ennek gondjaiban egyetértve mindenben a macskával és a rigókkal is teljesen, igazán és pláne egészen. Így az a láz, ami megülte vagy elöntötte inkább mindeközben, a józanság forrósága is volt egyben azzal a folyománnyal, ha már ennyire hatalmas, hogy képesnek érzi magát fölfejteni az idő szövetét és új módon rakni össze azt, akárha pók, a jelennel is lehetne kezdeni valamit. Ezt a foglalatosságot életnek nevezik azok, akiknek nincsen érzékük a csodákhoz, benne ücsörögve a rántott hús és a kanális szagában olajos hajjal vagy fogatlanul, műanyag dömperen vagy hatalmas traktorokon, megáldva és leköpve mindenütt.
Így tért magához Béla a fölfedezésből, ahogy ült a fa alatt. A meggyfa alatt, mint emlékezhetünk, számos kalandok helyszínén, de most épp nem támadtak vágyak benne, hogy föltelepedjen a tetejére, s onnan szemlélje a kajla világot, hanem a töviből óhajtotta megváltani azt, s benne magát. Nem játszott most az idővel, hanem ki akart kerülni belőle, fölébe emelkedni, ott lebegni az összes idő fölött, akárha mindenféle istenek vagy kósza lelkek romos kastélyokból vagy éji homályból Huszt romjainál lökött költők képeiben. Ezért póriasan vagy inkább köznapian kijelölte a meggyfát bódhifává, hellyé tette a fa tövét véglegesen, bár a lótuszülés az nem ment már, de jó volt az csak úgy elguborodva a fa alatt, a macska is bólintott rá, és a rigók sem emeltek kifogást.
Úgy döntött hát, hogy éhezőre fogja, úgy nyer elbocsátást a napok hordalékaiból. Semmit magához nem vesz, így várja ki szorgalmasan, hogy meglássa a nyomorult élet bajainak végső okát, nem tudva, ez az, egyszerűen a levés. Mert az ember lelke nem erre a világra készült, csak rossz sarkon fordult be végtelen útjain, elkeveredett a labirintusban és a fonala is elfogyott, hogy mutassa a visszautat. Megkérte hát Béla a fröccsök urát, zárná be az ajtót, ami az ivóba vezetett, dobja el a kulcsot, vagy falazza be a lukat mindörökre, hogy Béla ott maradhasson zavarok nélkül a fa alatt önmagában. Meg a macska és a rigók természetesen, hogy legyen hallgatóság, ha jut valamire, fölfedezi a megváltás módjait, és a tudást nem akarná veszni hagyni, hogy legyen tanú, amikor igazán Béla lesz, és fénylő karika jelenik meg hirtelenül a feje fölött.
Már ennyiből is látható, hogy a láza nem múlt el teljesen, sőt, elhatalmasodott, pedig még neki sem fogott az éhezésnek. Sőt, azt sem tudta, mikortól éhezik, mert éhesnek lenni az nem éhezés, csak a jól lakottság ellentéte, ki kellett jelölni tehát a határt, amikor már elmondhatja az éhezést, büszkén mutogathat rá, hogy mindenki bekaphatja, neki ne beszéljen senki semmit, mert ő már túl van minden jón és rosszon. Nála a bölcsek köve és Nostradamus hatalma, sőt, ismeri a sarki koldus lelkét is, mert beléköltözött. Hülye egy reményei voltak, ahogyan azt várta, amidőn a gyomra ürül, úgy telik meg az elméje napkeleti bölcsességgel, s ahogy izmai lazulnak, úgy glóriázódik be a feje, lesz belőle oltárkép vagy katolikus kifestőfüzet elsőáldozók számára, esetleg imakönyv.
Ezek a dolgok nem így mennek, magyarázta a macska is neki, meg pláne az egyik vén rigó, aki tudott volna mesélni süvöltő telekről, csonttá fagyott szalonnavégekről az etetőben. Mint ilyen, a rigó lett volna autentikusan az is, akinek a Jézus nevű eszelős halat és borokat varázsol, de ő sem értette a lényeget, ahogyan Béla sem, a macskáról meg ne is beszéljünk. Olyan csak ne pofázzon bele az éhezés dolgába, akinek elég csak egyet dorombolnia, és mind az összes hülye emberek tejjel meg mannával kényeztetik, hogy az egeret feledi is mérhetetlen bőségében, már hájasodik, tohonyul, akárha valahai földesúr, és mégis ott ette a rosseb a Béla körül, meg ráadásul nagyképűen okoskodott.
Hogy el lett neki nézve, az annak volt köszönhető, sohasem lehetett tudni, hogy ő most akkor a Behemót, vagy csak egy nyamvadt mutatványos. Béla azonban várta a csodát, mint emlékezhetünk, miszerint, ahogy terjed szét a nyomor benne, azonmód az okosság is, s amikor a gyomra kimaródik a savaktól, a snájdig lukon át belé költözik a szentlélek, meglátja az élet értelmét, fölfedezi mintegy, de a francokat persze. Meg kell hagyni, nagy elszánással tartotta magát fél napig is, de, ahogyan szétkúszott benne a kín és a füle is lekonyult, rá kellett jönnie, hogy az éhezés nem megszabadító, kegyes állapot ha kellemetlen is, nincs benne semmi nagyszerűség, csak a csupasz nyomor és a szenvedés maga.
Hogy éhezni nem emberhez méltó állapot, igaz, állatéhoz sem, s mégis az ember az, aki elszenvedi inkább. Mert, mint láttuk, a macskát érdemei fölött is etetik, a rigót is szánják teleken, az embert viszont hagyják éhen is dögölni, ha szerencsétlen, aztán vallási okokból vagy faji alapon, elvi meggyőződésből és nevelési célzattal. És Béla rájött, ez egy ocsmány helyzet, hogy tán az Úr nem azért teremtette a maga képére és hasonlóságára az embert, hogy aztán hagyja éhen pusztulni, és ennek a felismerésnek a fényében jött rá Béla, hogy Isten nincsen is, csak a bádogbános hazudja, ilyenek. Így csillogott a csalfa fény a templom tornyán, és Béla beleharapott egy gilisztába, amit a rigó hozott neki, amikor először kordult meg a gyomra, mert a rigó már ismerte a halált. Százszor jött vissza belőle ugyanis.
Mindenesetre a szegényeket eltüntették a városból. Itt már nem kéregetett senki, nem hált padokon, eltűntek a lukas cipők és a szakadt nadrágok, jól fésült és illatos polgárok sétálgattak a Fő tér kockakövén, nekik surrogott a szökőkút, nekik mérődött a fagyi, az ő gyerekeik dübörögtek műanyag dömperekkel és motorokkal, és áldozott mind az összes a matinémisén, ahol a tábornokot dicsérték, és az Urat is néha, de ő már kezdett kimenni a divatból. Ezt az egész talmi kavargást kíváncsi szemek lesték függönyök mögül ellebbentve olykor azt, és nem lehetett tudni, mitől égnek ezek a tekintetek, az éhségtől, a szégyentől vagy a vágyakozástól. Hogy sétálgattak volna ők is a térköveken, arcukat tartották volna a napnak, ámde nem lehetett. Nézték a szemek a nem szegényeket, a poroszkáló, talmi Bouville-t, és nem tudták, honnan az undor, a hányinger, hogy lila nadrágtartó okozza azt, száz éves fa kérge vagy nedves-szaros újságpapír, s mért van az, hogy a Fő tér sarkaiban soha nem száradnak fel a tócsák.
Visszacsoszogva a munkához, menet közben megállt az idő, a falióra is elfelejtett ketyegni, amitől egy kora tavaszi légy röptében megmerevedett a konyha közepén, ilyenek. Hirtelen úgy gondoltam, káprázat volt csupán a csengetős kéregetés, de rájöttem aztán, hogy az őrület felé vezető úton ezt a stációt még nem értem el, így szembe kellett néznem azzal, hogy saját kútfőből voltam spontán szaralak, és az ilyesmi nem kellemes érzet. Holott jól tudom, jézusi tehetséggel kellene bírni ahhoz, hogy, mint ő a világ bűneit vette magára, én pedig a körülölelő tengernyi nyomorral tegyem ugyanezt, ami egyrészt képtelenség, másrészt nekem sincs, akkor meg mit akarok?
Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.