A tavaszi fáradtság szezonján túl vagyunk, én mégis néha úgy érzem magam, mint akit mozsárban összetörtek. Egyfolytában ásítozok, levert vagyok, nem tudok koncentrálni és ezzel a fáradtsággal a családfő is küzd. Vívjuk a harcot az EGYLÁBÚ ellen.Ő a kis négyéves rendszeres éjszakai látogatója. Egy szörny, aki benéz az ablakon, és nem is egyedül, merthogy farkasai is vannak. A baj az, hogy sajnos ő nem egy kedves EGYLÁBÚ, akivel boldogság lenne álmodni, hanem ő – mint a szörnyek általában – szereti ijesztgetni a gyerekeket.
Így aztán már az ágyba bújás körül is gondok vannak, merthogy a kislány nem akar elaludni. Maximum a szülői ágyban. A fáradt szülő ilyenkor néha engedményt tesz, bár tudja, nagy öngólt lő, de hát fáradt. Aztán amikor a kiscsaj már kezdené kisajátítani a franciaágyat, akkor előveszi a szülői szigort és elhangzik a „hogyisne”. És az ígéret, hogy természetesen megyünk azonnal odabújni, ha jön EGYLÁBÚ. Lényegében persze a szülő így se, úgy se alszik: mert vagy az „ANYA!!!” veri ki az álmot többször is a szeméből, vagy az együtt alvásból fakadó folyamatos rugdosás miatt képtelen kipihenni magát.
Szóval ez a mi nyári fáradtságunk oka. Meg is néztem gyorsan, hogyan is van ez „a gyerek és a szörny” téma, mit ír a szakirodalom, mit ajánlanak az okosok. S mint kiderült az első szarvashibán már túl vagyunk: mert ehhez a témához racionálisan nem lehet hozzáállni. Vagyis teljesen felesleges bizonygatni a gyereknek, hogy egyáltalán nem létezik az EGYLÁBÚ, láthatóan ez a gyereket nem nyugtatja meg, merthogy nem hiszi el, hogy nincs. Azt mondják felesleges strapálni magunkat azzal is, hogy végigkutatjuk együtt a szobát: vagyis bevilágítunk az ágy alá, benézünk a szekrénybe, elhúzzuk a függönyt – ez is csak a felnőtt gondolkodása. „Nincs ott, szóval nincs is – ugye megmondtam?” Hát meg, de minek.
Elbagatellizálni a dolgot nem szabad, a gyereknek fontos, hogy érezze komolyan vesszük, de túldramatizálni sem szabad, mert csak még erősebb szorongást kelthetünk benne. A beszélgetés úgy mondják, már fél győzelem. Vagyis ha elmeséltetjük vele, milyen is az ő szörnye, hova jön, mit csinál, már sokat tettünk a feszültség oldásáért. A történetet akár el is bábozhatjuk, lerajzolhatjuk persze jó kimenetelű zárással. És találhatunk ki megoldást együtt arra, mit tegyen, ha ismét eljön a kéretlen látogató. Fontos, hogy a lefekvésnek legyen állandó rítusa: fürdés, meseolvasás, ölelés, puszi, búcsú, lámpaoltás – na ezt azért még a legszigorúbbaknál is nehéz betartani, de azért rajta vagyunk 
Mióta kiokosítottam magam én sem győzködöm a félelem indokolatlanságáról a gyerkőcöt. Úgy kezelem EGYLÁBÚT, mint egy valóban létező valakit, beszélgetünk róla, kérdezgetem milyen ötletei vannak az elriasztásra. A legtutibb viszont apa volt, az ő „megoldása” látványos javulást hozott. A családfő ugyanis ígéretet tett arra, hogy ha jönne EGYLÁBÚ ő rögtön – már elnézést – seggbe fogja rúgni. Na most, mivel a mi kis szörnyünknek ugyebár csak egy lába van, az tuti, hogy egy ekkora rúgástól feldől, és már jöhetnek is a kutyák – lévén kettő a családban – akik bekapják az EGYLÁBÚT. Ez a megoldás nagy kacajt váltott ki a kisasszonyból, aki aztán boldogan színezgette a sztorit és lépten-nyomon mesélte vigyorogva. Azóta EGYLÁBÚT ritkábban látjuk.
A szakirodalom szerint egyébként bizonyos szintig természetes a félelem és az éjszakai szörnyek is elég kitartóak, szóval nem ringatom magam illúziókba. Bőven vár még ránk átcsoszogás a gyerekszobába, matracon alvás a gyerkőc mellett, felnőtt ágy megosztása stb. De azért bízom benne, hogy őszi fáradtságra már nem kell majd panaszkodnom…