Idén júniusban, amikor annak van a szezonja, a Magyar Katolikus Egyház húsz újmisés pappal gazdagodik az MTI szerint. Az adatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia szolgáltatta, arról azonban mindenki mélyen hallgat, hogy a gyarapodás üteme egy évtized alatt feleződött, így az idén megyénként legfeljebb egy-egy új pap állhat szolgálatba.
Az egyház adatai szerint tíz év alatt húsz százalékkal csökkent a papok száma, de az igazi feketeleves még hátra van, a papság vészesen öregedik, egyre nagyobb hányad éri el, vagy már jóval túl is haladja a nyugdíjkorhatárt, a Győri Egyházmegyében például a papság több mint fele már betöltötte a 73. életévét, így az egyháznak hamarosan katasztrofális emberhiánnyal kell szembenézni.
Veres András püspök még januárban egy „önfelszámolási” tervet jelentett be az egyházmegyében, néhány éven belül a mostani közel százról nagyjából felére csökkentik a plébániák számát. A papságnak kell eldöntenie, hogy melyik plébániát zárják be, melyik maradjon, elvéve így sok hívőtől a vasárnapi matinéját.
Kajánul vihoghatnék, de nem teszem, mert hitetlen vagyok ugyan, de jóakaratú, így nekem is fáj, ha Mari nénitől megvonják az ostya szopogatásának örömeit. Igaz, ahogyan a papság, úgy a hívők is fogyatkoznak, hiába büszke az alapizé nemzeti hitvallása a kereszténység nemzetmegtartó erejére, az is csak olyan anakronizmus, mint maga az egyház.
Csak ezt bíborban, bársonyban és csúcsos süvegekben nagyon nehéz belátni. János pápa 1962-ben azért hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy megújítsa az egyház belső életét, az elszakadt keresztény testvéreket visszahívja az egyházba, és párbeszédet folytasson a mai világgal, ami azóta sem, Magyarországon pedig különösen nem megy.
A baj viszont nem csak Magyarországra jellemző, rendületlenül zajlik az egyház leépülése másutt is. A zsinat óta papok tízezrei hagyták el szolgálatukat, főként a kötelező nőtlenség törvénye miatt. A papi utánpótlás, de a szerzeteseké, szerzetesnőké és laikus testvéreké is megfogyatkozott, mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt. Sokan cserbenhagyva érzik magukat szükségükben, és szenvednek az egyház reformképtelenségétől.
Egyházmegyék sokaságában áll elnéptelenedett papi szeminárium, egyre több az üres templom és plébániaépület. Számos országban paphiány miatt egyesítenek egyházközségeket hatalmas „lelkipásztori központokká”, amelyekben kevés pap rettentő túlterheltségben él, és amelyek létrehozásával csak színlelik az egyház reformját.
Visszatérve kéngőzös hazánk állapotjára, itt, minálunk még a redves politika is az egyház ellen dolgozik, pedig nem is tud róla. Megteremtett egy kirakatot, önti a földi javakat, a súlyos milliárdokat a saját hatalmi játszmája érdekében az egyházba, de a hívő nem teljesen hülye, mint például Somlóvásárhelyen sem, ahol a huszonhat éve szolgáló plébános ellen lázadtak fel a helyiek, és ez nem egyedi jelenség.
Itt Tamás atya szolgálata alatt többször összezördült már a lakossággal, de a politikától sem tartotta magát távol, mise helyett gyakran Orbán igéjét hirdette, ami sok hívének nem tetszett, és elmaradtak. Tavaly decemberben pedig föl is jelentették, miután megütött egy tizenöt éves fiút, ezért petíciót írtak a veszprémi érseknek, aki azt válaszolta nekik: a papokat általában augusztusban helyezik át. Gyönyörű.
Nincs egyedül a hülyeségével a somlóvásárhelyi plébános, s ha még fogyatkoznak is, igaza lesz a Beszélő 1981-es cikkének, amely így fogalmaz: „Jézus Krisztus azt ígérte, hogy egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de azt nem, hogy a magyar egyház is megmarad. És valóban úgy tűnik, hogy a magyar katolikus egyház díszmenetben halad az összeomlás felé. Rohamosan csökken a papok száma, egyre kevesebb fiatal jelentkezik erre a pályára, mégsem hiszem, hogy egyedül a paphiány a magyar katolikus egyház végét jelentené. A nagyobb veszélyt az jelenti, ha az egyházat sikeresen eltérítik feladatától, küldetésétől.”
Majd’ negyven évvel ezelőtt a kommunisták bűnének tartották a roskadozást, és ma be kell látnunk, nem az a rendszer volt a legfőbb baj, hanem maga az egyház, amely kétezer év alatt sok vétkével szép lassan fölzabálja önmagát, s ha, mint Ferenc, egy emberarcú pápa kerül az élére, magában hordozva a nyitás és megújulás igazi lehetőségét, akkor az ortodoxok megfojtanák egy kanál vízben, minálunk pedig lekomcsizzák.
Csoda, ha fogy a nyáj, s vele együtt a ceremóniamesterek is? Soltész Miklós, az EMMI államtitkára például a hívőket basztatja az “Istentől és kereszténységtől, kétezer éves kultúránktól elforduló” mentalitás miatt, de nem azért, hogy a hitért aggódjon, hanem, hogy a muszlim vallást és a vadliberális ideológiát vádolja a havibajáért, de be kell látni, hogy ez így nem megy. Az egyház és az állam beteg szimbiózisa csak végromláshoz vezethet.
A keresztényeket nem kell üldözni, üldözik azok saját magukat módszeresen, és, miközben fecseg a felszín, rohadtul hallgat a mély. Kábé úgy ábrázolhatnánk hatásosan a kialakult magyar helyzetet, hogy festményünkön Semjén lógázza a lábát az általa ismert világ peremén, boltzárról mélázik, miközben a Marsról gukerral nézik a jövő vándorai, ki lehet ez a saját hülyeségébe belekövült bohóc, aki semmit nem tanul, ráadásul mindent el is felejt. Nem egy haligali, ami itt folyik, viszont mégiscsak mosolygok az egészen, mert látom, a saját lelki nyomora fojtja meg ezt az egész kócerájt, nem kell ide semmiféle ördög.
Másrészt a stúdium tárgya is fölöttébb érdekes, mert nem tudható, hogy macsóságokat, vak komondort vagy mi a rossebet szánnak a hallgatók fejébe verni, mondjuk azt a mániájukat, hogy szüljél doszt és fogd be a pofád, mindez még bizonytalan. Még nem értem el egészen abba a korba, hogy arról ajvékoljak, régen minden jobb volt, de lehet, hogy most átléptem ezt a lélektani határt, például, ha a nagyanyámra gondolok.