Kategória: ensz

Hétköznapi fasizmus

Azt mondta az ENSZ-ben, tehát az ellenség köldökében ez a mi bájosan aljas külügyesünk, ez a Szijjártó nevű, elfogadhatatlan, hogy a migránsok ugyanolyan egészségügyi ellátást kell kapjanak, mint egy adott ország saját állampolgárai. Ez a kijelentés sok mindent felvet, elsősorban, hogy mit keres egy ilyen emberszerű képződmény a külügyek élén, másrészt, ha ez a hivatalos irány, akkor meg azt, hogy mit keresek én még ebben az országban. Mi a jó francot, ugye, és továbbá, hogy mit keres egy ilyen ország Európa közepén.

A kereszténységet mint vezérlő eszmét most felejtsük el, mert azon a mércén már számtalanszor elbukott a Fidesz és mind az összes folyománya. Itt már rég nem arról van szó, hogy emberként, segítő szándékkal forduljunk embertársaink felé, hanem, hogy valamilyen megkülönböztető jegy alapján tegyünk rosszat neki. Ezt fasizmusnak, súlyosabb esetben nácizmusnak nevezik, ha bőrszín, vallás, származás vagy akármi stigma miatt más elbánást képzelünk a másiknak az alapvető jogok és úgy általában az élet területén, mint saját magunknak. Most a migráns a megkülönböztető jegy, de akármi is lehet, innentől gátak nincsenek.

Erre utaló jel, hogy Fricz Tamás a Magyar Nemzet című sajtóipari termékben arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha a baloldali, liberális emberek egy kupacban lennének, akkor akár ketté is szakadhatna az ország. Mivel azonban ez macerás – teszem hozzá én -, egyszerűbb lehet a későbbiekben az elfajzottakat szögesdróttal elkeríteni a mélymagyaroktól, és a lipsik új lakhelyét lágernek nevezni. Most azonban a migránsok sorsáról elmélkedünk, akiket annak idején László Petra forgórúgással fogadott, mégis ők lettek a terroristák, és ezek a viszonyok azóta sem változtak. Ma lehetőségeinkhez mérten éheztetjük őket.

Olyannyira, hogy Felipe Gonzales Morales, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jelentéstevője indokolatlannak minősítette a kies hazánkban négy éve érvényben lévő “tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, felhívva a figyelmet arra, menekülőt a kerítésnél nem látott egyet sem, csak bezárva a tranzitzónába börtönszerű körülmények közé, ráadásul hatvan százalékuk gyerek. Gonzales arról is beszámolt, amit úgyis tudunk, hogy egy éve a hatóságok újra és újra megtagadják a menekültektől az élelmiszert, hogy az Európai Emberjogi Bíróság több mint egy tucat esetben avatkozott be. S hogy Gonzalesnek igaza legyen, épp tegnap adott hírt egy újabb ilyenről a Magyar Helsinki Bizottság.

Mint írták, egy húsz éves férfi 2018 júliusában adott be menekültkérelmet Magyarországon a családjával együtt. Az ő ügyét külön tárgyalták, mert az érkezéskor már tizennyolc év feletti volt. A férfi eddig a balassagyarmati befogadó állomáson tartózkodott, de július 9-én ok nélkül átszállították a tranzitzónába, ahol azóta nem kapott enni. A testvérei maradékából jutott némi élelemhez egészen addig, amíg a bíróság meg nem hozta ítéletét, hogy kapnia kell száraz kenyeret és kökényt. Mindebből is kitűnik, hogy szavazatszerzési vagy más aljas szándékból az Orbán rezsim nem tartja embereknek a menekülteket. Tőlük meg is dögölhetnek, darab-darab, és voltaképp így tekintenek az egész Fideszen kívüli világra.

Újabb cukiság, hogy megint csak tegnap megvétózták az EU-tagországok belügyminisztereinek közös nyilatkozatát, amely arról szólt, hogy a tagállamok vállalják a Földközi-tengeren működő NGO-hajók által Afrikából Európába szállított migránsok szétosztását. Kontrát Károly belügyminiszter-helyettes azt böfögte: „megdöbbentő, hogy a bevándorláspártiak újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy saját akaratukat és a migránsok betelepítését rákényszerítsék a tagállamokra”. Ezzel az a baj, hogy ótvaros hazugság. Pár napja meséltem a Baywatch és illiberizáció című kis színesemben, hogy ez a gondolat Heiko Maas német külügyminiszter fejében született meg.

De nem úgy, ahogyan Kontrát hazudja. A német külügyminiszter arról beszélt, hogy létre kívánja hozni a “segíteni készek szövetségét”, s ezzel a Földközi-tengeren keresztül érkező menedékkérők önkéntes elosztását és befogadását szorgalmazza. Mert, mint kifejtette: “Megengedhetetlen, hogy a földközi-tengeri életmentés továbbra is azon a vitán bukjon el, hogy a kimentett embereket hogyan osztják szét. Tovább kell lépnünk azokkal a tagállamokkal, amelyek készek menedékkérőket befogadni, és a többi tagállam is bármikor csatlakozhat”. A szociáldemokrata külügyminiszter úgy gondolja, elfogadhatatlan az, hogy minden egyes érkező hajónál alkudozás kezdődik emberéletekről.

Erre mondott vétót Pártunk és Kormányunk. Visszatérve az egészségügyi ellátásra viszont, kétszáznyolcvan (280) menekült vár a tranzitzónában, az ő ellátásuk a macerás Szijjártónak, de, mint látjuk az etetés is gondot okoz, illetőleg, lehetőség szerint éhen pusztítanák az untermenscheket. Ilyenek lehetünk akár mi is, de, hogy oldjuk a drámai hangulatot, lehet, hogy a menekültek áldhatják a saját urukat, hogy nem kerülnek be a magyar egészségügyi rendszerbe, lehet, hosszabb életűek lesznek. Ez ugyan mókás, mégsem tréfadolog, és az sem, hogy Szijjártó szerint azért nem jár nekik ellátás, mert nem fizetnek itt adót. Akkor most kezdjek el ukránozni?

A külügy mókusa

A napokban szügyig merültünk a csatornafolyadékba, néhány erőteljes kartempó benne már nem oszt és nem szoroz, legfeljebb közelebb hozza a napvilágot. Még egy utolsó patkányozás ezért belefér a munka tajtékos ünnepén, csak álruhát húzok rá, hogy az alélós hangulat ne szenvedjen akkora csorbát, csak egy kicsit. Tényleg, csak egy kicsit. Mert tudjuk az állott sörszagú kocsmák találós kérdését, miszerint mi a különbség a mókus és a patkány közt, a válasz szerint pedig: semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója.

És most, hogy elbeszélhetővé tettük az elbeszélhetetlent, nézzük, miből élünk. A Külügyminisztérium adományából élünk máma, mert amióta a futsalos ordibál ennek az élén, naponta adja a nagyközönségnek és a finom úri diplomatáknak a gondolkodni meg elszörnyedni valót. Egyrészt, hogy milyen avas szagú parasztudvarról szalajtották őt, másrészt pedig – s ez a fajsúlyosabb, mert Hruscsov is verte a büdös cipőjével az asztalt azért, tehát nincs új a nap alatt -, hogy milyen elfajzott eszmék folynak ki a mosdatlan száján, milyen barna levek.

Mivel nagyvonalú vagyok, azon gálánsan túllépek, hogy tegnap az ENSZ, ezen belül annak emberi jogi biztosa, bizonyos Fionnuala Ní Aoláin támadta meg rétjeinket, szüzeinket és ormainkat, mert kérdései és kétségei voltak kies hazánk házi terroristájával, ezzel a bizonyos Ahmed H.-val kapcsolatban. Az a röhej, hogy ez most épp mellékes, mert ismerjük a mese színét és visszáját. Így unalmas is lenne a sztori, ha a külügy nem csavar egyet rajta, és amiatt nem húzza fel az orrát, hogy ez a Fionnuala Ní Aoláin érthetetlen módon egyenlőként tekint az ő terroristájukra, és következetesen Mr. Ahmedként emlegeti, mintha ember volna.

Ha ez a baj, márpedig ez, akkor a külügy, csak úgy, mint a tranzitzónákban éheztetetteket, mókusnak tekinti Ahmed H.-t, akkor viszont elszörnyed, ha emiatt őt is lemókusozzák. Ez elgondolkodtató, de máma más tanulságokat vonunk le a bájos történetből, messze hatóbbakat, mert a mókus vs. nem mókus dichotómia amellett, hogy bepillantást enged az ezt használó delikvens lelkének bugyraiba, mégis csak névhasználati kérdés. Hogy a szart szarnak nevezzük, vagy masnit adunk rá és csokipudingnak, mindegy. Büdös így is, úgy is. Ki élvezettel nyalja ennek ellenére, ki pedig okádik tőle.

Ennél aggasztóbb az a gyakorlat, hogy a külügy, s rajta keresztül a birodalom milyen filozófiával viszonyul az akárhogy nevezetthez. Az hüvelyezhető ki ebből a sztoriból, hogy a rezsim végleg rásütötte a billogot, stigmát adott neki, olvasatukban Ahmed H., mert megafonozott a határon, egy életre terrorista. S most függetlenül attól, hogy az volt vagy sem, büntetése letöltése után bűntelennek kellene tekinteni, mint ahogyan a bírói ítélet előtt is megillette volna ez a jog, amit nem kapott meg. Ahogyan Czeglédy sem, és nemcsak a szolgasajtó, hanem az országgyűlés is ítéletet mondott felette.

Ez a gyakorlat azért több rossz érzést kelt a halandóban, mint, hogy kit neveznek mókusnak vagy kit nem. Ebből a meséből az világlik ki, hogy, mint Pelikánnál akár, Ahmed H.-nál is az volt a kérdés, hogy akarnak-e példát statuálni vagy sem, és akartak. Csak senki nem nézett rá a papírra, hogy: de Virág elvtárs, ez az ítélet. S mindez csak a történet első fele, amely Bástya elvtárs uralkodására emlékeztet, a másik – és ez tetszik ki a miszteres felháborodásból -, aki egyszer vétkes volt, az örökre vétkes is marad. Az ítélet előre születik, a stigma pedig lemoshatatlan, mint a fölvarrott sárga csillag.

Ezzel viszont az a baj, legalábbis vélekedésem szerint, ha konzekvens az ember, ami azért nem árt, akkor arra jut elmélkedésében, hogy aki egyszer KISZ titkár volt, az is marad, aki MSZMP tag vagy alkalmazott, úgyszintén, az Ifjú gárdistáról és kommunista belpolitikai rovatvezetőről nem is beszélve. S ezen a ponton ugrik be Kövér pedellus halhatatlanja, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna. Így, ha a díszes kompániára nézünk, akkor be kell valljuk, igaza van a pedellusnak. Az ő történetükben azonban vannak egyenlőbbek, visszamenőleg csak őket lehet feloldozni, mindenki más mókus, csak ők nem.

Ilyenekre jut az ember, ha a miszterezés miatt tutul a rezsim, és így, május elsején, az orgonaillatban lehangolja őt a barnainges tobzódás, de ezt követeli a megfontolás is. Ugyanis az úgynevezett mértékadó értelmiség akkora vehemenciával gázolta el a szerencsétlen, tudatlan és antipolitikus Bangónét, hogy ennek a zivatarában azt is ugyanolyan vehemenciával kellene beleordítani a világba, ha a rezsim nem szóban, hanem tetteiben viselkedik mókusként azzal, akit ellenségének tart. S aki most a szocik együgyűjén veri el a port, Ahmed H.-hoz hasonlatosan szintén terítékre kerülhet. Azt hiszem, Kierkegaardtól loptam a konklúziót, de ez most mindegy is:

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. – Amúgy virslire, lufira vigyázzatok, le ne égjen a házatok.

Audiencia a külügyben

Öten ültek a folyosón, öt riadt tekintetű ember, négy öltönyös-elegáns, meg egy melegítős. Ilyen rulettos melegítő volt rajta nemzeti színekben, és egy nejlonzsákot szorongatott. Viszont mind az öt egy ajtót nézett, amely mögül valami éktelen üvöltés volt hallható, fejhangú ordítás és tompa puffanások sikolyokkal fűszerezve, mígnem egyszer csak nagy csend lett.

Föltárult aztán az ajtó, és egy félig eszméletlen, vérző fejű embert vonszoltak ki a szobából. Fekete cipője orra csíkot húzott a járólapra veres vércseppekkel fűszerezve. A folyosó végén kinyitották az utcára nyíló ajtót, a két fogdmeg pedig, aki eddig húzgálta az ernyedt testet, meglóbálta azt, és kihajította, csak úgy puffant. Az egyik öltönyös elborzadva súgta oda a másiknak, hogy alig is hallatszott.

– A holland nagykövet volt az. – és néztek egymásra, mi van itt, mi történik, hová kerültek.

Közben takarítónő érkezett vödrével csörömpölve, sikálta a fekete csíkot és a vércseppeket, csinos otthonkája kurta volt, kilátszott a térde kalácsa, s ahogy ránézett az öltönyösökre, merészen kigombolta azt az otthonkát ott felül. Hívogatóan riszálta a farát, úgy sikált, de ezeket nem érdekelte egyáltalán, csak azzal törődtek már, mi vár rájuk az ajtó mögött, milyenféle borzalmak.

– Magának mi a bűne? – súgta oda félve az egyik nagyon finom öltönyös a mellette ülőnek, akinek pipafüst és csokiszaga volt.

– Írt valamit a Twiterre az egyik miniszterem. – súgta vissza ez – Hogy nem tetszik neki, ami itt folyik.

– Az enyém pedig interjút adott hasonló tárgyban a New York Times-nak. – idáig jutott a sugdolózásban a finom öltönyös, amikor a takarítónő nagy csörömpölve elvonult, az ajtó mögül pedig éles kiáltás hallatszott.

– Következő.

A finom öltönyös meg a csokiszagú udvariaskodtak, hogy te jöttél előbb, te ülsz közelebb. Látszott, hogy nem akaródzik bemenni egyiknek sem, amikor fölpattant az ajtó, egy mahomet ember kilépett, megragadta a legközelebb ülőt, aki a csokiszagú volt, és behajította a szobába.

Ott pedig kezdetét vette a látogatás, amiből a folyosóra mondatfoszlányok, szavak hallatszottak ki, hogy Soros, migráncs, ENSZ, magyarok. És a tompa puffanások megint, a sikolyok, de még ez sem volt elég, föltűnt egyszer csak egy ember, karikás ustorral a kezében, aki kérdés és kopogtatás nélkül lépett be a titokzatos szobába, ahonnan csak annyi látszott ki, hogy a csokiszagú fekszik a földön, föléje hajolva meg egy szemüveges alak ordít. Aztán az ajtó bezárult, hallatszott az ustorpattogás, a takarítónő pedig készenlétbe helyezte magát a vödrével. Még egy gombot kigombolt a mellénél, és csókokat küldözgetett a várakozóknak, akik azonban ügyet sem vetettek rá szorultságukban, kivéve a melegítőst.

Ő vette a lapot, nem látszott rettegni, és kacsingatott a takarítónőre, aki megkérdezte tőle.

– Mit csinálsz itt, aranyom? – és csókot fújt felé a kezéből.
– A futsalos mezeket hoztam a mosásból. – felelte a melegítős, és ő is csókot fújt.

Odabent azonban, az ajtó mögül most már úgy hallatszott, mintha nyúznának valakit elevenen, és az elfojtott ordítás, a magyarokkal, Sorossal. Ezek itt, a külügyben már megszokhatták az ilyesmit, mert, amint az ustoros ember bement a szobába, egy másik ajtóból hordágyat hoztak elő, odakészítették, várták a sorukat, ami el is jött, az ajtóból kizuhant a csokiszagú, de már nem volt csokiszaga, hanem vér meg veríték, és úgy hevert ott a földön. Összenyalábolták, rárakták a hordágyra és eltüntették a folyosóról.

Ekkor feltűnt az ajtóban a szemüveges, törölgette izzadt homlokát, igazgatta a felgyűrt ingujját, de meglátva a melegítőst földerült a képe, és harsányan szólt oda.

– Szevasz Jenő, hoztad a mezeket? Gyere be! – Jenő bement, vitte a nejlonját, még visszakacsintott a takarítónőre, aztán eltűnt az ajtó mögött, ahonnan harsány röhögés, pohárcsörgés hallatszott, és az, hogy rázendítettek a Székely Himnuszra, csak úgy harsogott.

A három, aki még a folyosón maradt, csak nézett ki a fejéből rémülten, és a nagyon finom öltönyös praktikusan csak annyit szólt.

– Meneküljünk, uraim! – és menekültek, szaladtak volna az utcára, de útjukat állta három vak komondor, mint valami cerberusok, csattogott a foguk és fröcsögött a nyáluk. Visszahőkölt ez a három tehát, telefonáltak volna, de nem volt térerő. Ott kellett maradniuk, hogy megkapják a büntetést, a takarítónő csörömpölt a vödrével, rúdtáncolt nekik a felmosófával, s ahogyan teljesen kétségbe esve várták a halált, az ajtó mögül harmadszor hangzott fel a vonyítás: ki tudja merre, merre visz a vééégzet, és ekkor megdördült az ég.

Komoly, kézzel írt (3.)

Tisztelt szerkesztőség!

Jelentkezek megint, viszont egyáltalán nincsenek jó híreim. A hangulat itt, a lépcsőházban furcsa, azt hiszem, leginkább feszültnek mondható, főleg, miután ráhívtam a rendőröket a három nyugdíjasra. Mint emlékezhetnek, ők K. József, aki hentes volt aktív korában, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár. Annyi teljesen biztos, hogy ők rendszerünk ellenségei, de olyat még nem tapasztaltam náluk, ami miatt elvitethetném őket. Tulajdonképpen pártunk és kormányunk nagyon kesztyűs kézzel és nagyvonalúan bánik a belső ellenséggel. Emlékszem, a régi, szép időkben bármit kitalálhattam, már vitték is a bitangokat, senkit nem érdekelt igaz-e vagy nem, törték a csontjukat, és boldogok lehettek, ha aztán egyszer esetleg hazajöhettek.

Ezt a határozottságot hiányolom pártunkból ezekben a nehéz, vészterhes időkben, amikor Soros, az Unio, az ENSZ, a migránsok ránk zúduló hordái és a liberális média hazug ármánykodása egyszerre veszélyezteti nemzetünket. Jól mondta Boros miniszterelnök úr, hogy ébredjen a magyar, mert elveszünk. Szívem szerint a saját kezemmel fojtanám meg ezt a hármat, de sajnos egyelőre még nem lehet, és erősebbek is. A volt hentesnek akkora tenyere van, mint egy szívlapát, a vasutas legalább másfél mázsa, a történelemtanár meg, amikor még szóba álltak velem, olyan dolgokról beszélt, amit egyáltalán nem értettem, olyankor pedig csak hümmögött, mosolygott. Szét tudnám verni azt az intelligens pofáját, de ezt sem lehet, ugye. Nem tudom, hogyan dolgozhatok így, de azért rajta vagyok a dolgon.

A szemben lakó Mária néninél is elrontottam a renomémat, mint emlékezhetnek, amikor a konzultációról kérdeztem. Fogalmam sincs, mi lehet a baja, még csak hetven éves, és nem kérdezhetem meg, hogy akar-e szaporodni a nemzet javára? Aztán megpofoz a ribanc. Komolyan mondom, teljesen elfajult a helyzet, a gukkeremmel se megyek semmire. Nappal csönd van, sötétedés után meg, amikor hangokat hallani az utcáról, nem látok semmit, amióta kicserélték a világítást ilyen halogénesre. Biztos jobb, és az én szememmel van a baj. Jelentkeztem a szemésznél, három év múlva már fogad is, és én elgondolkoztam, milyen jó is ez, mert lehetne olyan is, hogy szemész egyáltalán nem is lenne. Akkor panaszkodhatnánk, no de így? Ebből is látszik, hogy ezeknek a sorosistáknak semmi sem elég jó.

Mindegy is, azért vagyok én, hogy lebuktassam őket. Most, hogy nem engednek maguk közé egyáltalán, arra jutottam, hogy másképpen férkőzök a közelükbe. A hentesnek van egy öt éves forma lányka unokája, olyan kis cserfes, copfos, mindig itt lebzsel a nagyapjánál, gondoltam, lefizetem, megvesztegetem, hogy hallgassa ki őket, és jelentsen nekem. Kilestem, amikor egyedül volt a lépcsőházban valahogyan, fogtam egy kis cukrot, csokit és szóba elegyedtem vele, hogy beszervezzem. Odatérdeltem elé a fájós lábammal, vettem elő a csokit és suttogtam neki mit akarok, amikor Mária néni innen szemből kirontott, és pedofil állat kiáltásokkal a járókeretével kezdett püfölni, alig tudtam bemenekülni a lakásba. Erre előkerült a nagyapja, a hentes, és úgy ütötte az ajtót, hogy majdnem beszakadt.

Ebből is látszik, hogy az elevenjükre tapintottam, a kislány tudhat valamit, ha ennyire fölháborodtak, és úgy védték, mint valami királylányt. Viszont ekkor kiugrott a nyúl a bokorból, a hentes, miközben majdnem beszakította az ajtót, nem is engem szidott, hanem a rendszert meg a papokat, olyan szavakkal és akkora mennyiségben, hogy nem tudtam megjegyezni. Így az lenne a kérésem a tisztelt szerkesztőség felé, küldjenek nekem valami lehallgató készséget, magnót, hogy dokumentálni tudjam azt a fertőt, ami ezekben tombol. Ezen túl azt is kérném, hogy mivel nem merek már kilépni a lakásból, mert ezek fölfalnak, a technikai készségek mellett valami ételt is küldjenek, s ne a postán. Futár hozhatná, s ha ideér, konspiratívan az ablakon kopogjon, három rövid, három hosszú, három rövid, mint az SOS jele. Nagyon várom, fogytán az élelmem.

Szebb jövőt! A házmester.

Randalír

Most, hogy ’asoros már a rigókat is megvette kilóra, nem lehet nyugtunk egy percre sem. Egy közülük, aki terrorista kiképzést kapott, egy Boeinggel óhajtotta megkerülni amúgy mindent megállító kerítésünket. De nem a csomagtérben húzta meg magát, hanem a pilótafülkében akciózott, ott randalírozott, ami galádságra a személyzet nem volt felkészülve. Mint írják, “összerondította a pilóták ülését, és vadul csapkodott a szárnyaival”.

És nem volt ott egy Kövér Laca, hogy kitiltsa őtet, ezért törölni kellett a járatot, holott mindent megtettek, hogy ne erőszakolja meg a légikisasszonyokat. Bajba jutott madarak rögzített segélykiáltásait, segélycsipogásait játszották le neki, hogy megijedjen. A terv annyiban jó volt, hogy a madár megijedt, de nem szállt ki, hanem úgy elbújt, hogy sehol sem találták. A gépet emiatt végül nem merték elindítani.

„Állítsuk meg a rigót!” címmel nem indított akciót pártunk és kormányunk, mert elfogyott a pénze. Mint kiderült, azért, mert egy, a Fővárosi Vízművel közös projekttel 22 ezer euróval, vagyis 6,8 millió forinttal mozdítjuk elő egy szíreket befogadó menekülttábor vízellátási gondjainak megoldását. Az ENSZ szakosított szervezetei afrikai munkáját pedig 2012 óta – vagyis öt év alatt – 1,2 millió euróval, 374 millió forinttal támogattuk.

De ez is alig negyede annak a summának, amennyit a sajtóhírek szerint a két hónapja zajló nemzeti konzultáció „Állítsuk meg Brüsszelt”- plakátjaira költött a kormány, és kevesebb, mint tizenkettede annak, amennyibe a tavaly októberi menekültellenes kormányzati gyűlöletkampány hirdetései kerültek a közel egymilliárdos utólagos „tájékoztató kampány” nélkül.

Ilyen kiadások mellett, amikor az oroszoknak adjuk át a keményen dolgozó kisemberek hálószobatitkait, azt is megtudtuk, hogy miniszterelnök úrral kapcsolatban nem merült fel a nemzeti szuverenitást érintő biztonsági kockázat. Ez a nemzetbiztonsági bizottság ülésen derült ki, amit Gyurcsány miatt hívtak össze, de sem ő, sem a ’zorbán nem ment el reá.

Mindebből az következik, hogy tégedet, nyájas olvasó, valamint engemet is hülyének néznek. Annyit sem érünk a hatalom, és állítólagos ellenzéke szemében, mint a rigó a pilótafülkében. Ez szomorú dolog, de Isten segedelmével túléljük ezt is. A rigók jó fejek egyébként. Tavaly, amikor nyáron száz fok volt, egyikük a kertben ugrált fejest a vizes vödörbe, amely látomáson oly jól szórakoztam, mint egyetlen Gyurcsányon és Orbánon még sohasem. Csak a rigókban lehet bízni most már.