Tej, vaj, vers

Rohadt meleg van, amint ezt tapasztalhatja is az izzadó, levegő után kapkodó olvasó.

Bugyborékol az aszfalt, elgörbülnek a zsanérok és a zsandárok, a madarak pedig keményre sülve potyognak alá a fortyogó mennyországból. Nagyjából odavannak a vetések, így végre, valahára van mire fogni, mivel magyarázni, mért hal majd éhen pár honfitársunk, természetesen a szokásos fagy általi elszenderülés mellett, ha eljő a jeges. Majd mindjárt.

Mert a csordogáló falak tövében szenvtelenül közlik az emberrel, hogy a hőség, a begyűrűzés valamint a maci kunkori farka mellett és miatt, mire rozsdába borul a sarki bokor és a madarak is kirepülnek, fölmegy az ára a kenyérnek, a húsnak meg a tejnek, és nem is akárhogyan. Ilyen örömökkel egészítik ki a miniszterügynök elvtárs második röpcsijéről szóló tudósításokat, valamint azt, hogy a magyar anyákat megtanítják szoptatni, egyszóval teljes a téboly.

Azt írja az újság, hogy egy kiló kenyér akár nyolcvan pénzzel is többe kerülhet majd, és a népek mégsem mennek az utcára, mint hajdan a benzin, vagy később a net miatt. Ebből arra következtethetünk, hogy a magyar utazni és pornót nézni jobban szeret, mint enni, és mégsincs ez így. Csupáncsak, akinek a kenyér ára fáj, annak nem hallatszik a hangja annak ellenére, hogy többen vannak, mint ahányan a rezsimet hatalomban tartják.

Így működik Neria, meg úgy is, hogy ezek fölött még egy életre elfeledhetjük a cirmos cica bajuszán csillogó vaj meséjét. Mert az lesz az újság, ha ezt a Károly bácsi vagy a Jolán néni borotválatlan illetőleg epilálatlan arcszőrzetéről énekeljük. Hogyaszondja: Jolán néni, haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon, most lesz neked jaj. És ezután szúrós tekintetű, ámde honszerető és bőrnadrágos óvodások meggyakják a Jolánt miheztartás végett.

Ezt a bájos jövőt sem az ujjamból szoptam. Elég csak tanulmányozni a nyáron mindent megülő kultúrkampf rezgéseit, amelyből elővigyorog a fasizmus, és nincs is több kérdés. Az írástudó Magyarország Esterházy ekézése fölött sóhajtozik, s okkal, ámde eközben megfeledkezik arról a kötelességéről, hogy a megalázottak és megnyomorítottak érdekében szót emeljen.

Itt éteri magasságokban megy a kurvaanyázás, mindenki nyalogatja a sebeit teljesen fölöslegesen. Meggyőzni egymást úgysem fogják, és az idő dönti el majd, amit el kell döntenie. Ki emlékszik már Szabolcska Mihályra és Horger Antalra a vájtfülűeken kívül, ebből fakadóan az egyetlen célra vezető magatartás, ha ezeknek a maiaknak, akik éppen szarják a spanyolviaszkot, a képibe vigyorgunk. Svejk filozófiáját javasolom gyakorlásra, aki mégis csak életben maradt.

Igaz, csak addig, míg Hasek meg nem halt. Ebből az következik, hogy az író meg a költő is múlandó, következésképp ennie is kell, illetve kéne. S amikor a rezsim a mai Szabolcska Mihályokat eteti, és igyekszik megdögöleszteni az összes többit, nos, akkor Jolán néni vajas bajusza és a költő lelke eggyé válnak, ami képtelenséggel csupán arra utalok, kijegecesedett a határvonal, hogy ki áll itt, meg ki ott, ki meg sehol.

A tejtől így jutunk el a filozófiáig meg vissza, amiből az jön elő, hogy az élet nem habostorta. Ennek a folyománya pedig, hogy még Virág elvtárs is grál lovag és nagy tudós volt ezekhez képest. Ha mondjuk Kásler professzorra nézünk, ez igazolást is nyer, ilyenkor viszont képtelen az ember fölfogni, mi a bajuk a bölcsészekkel, illetve nagyon is. Ők, a Jolánnal ellentétben artikulálni képesek az üvöltést, igaz, ez például a magyaridők és prostisrácok böfögő embereiről nem mondható el feltétlenül.

Várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. Ez most vagy Schopenhauer, vagy Nietzsche, vagy Kierkegaard. Momentán nincs kedvem utána nézni, mert ebben a világban semmit sem ér, ha nem a vasalbert mondta, és nem bocskaiban ülő habzó szájú emberek tutulják a számtalan tévéjükben és újságjukban. Viszont tök fölöslegesen, mert nem tudják, hogy olyanok, mint a homokmandala, amit elsodor a szél.

Pofájuk, az van

“Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Ez a fölirat virított a színpadon lévő emberek háta megett, akik egy zupás őrmester indulatával és összes intellektusával, illetve az arcukra kiülő gonosz terhével vitatkoztak irodalomról, illetőleg arról, hogy ők mondják meg, kiket és miket olvasson a magyar. Mi a jó irodalom és mi meg nem, és a távolból könyvek égő szaga imbolygott elő. Ez volt Tusványoson, kies hazánk fasiszta szeánszán tegnap. Sütött a Nap, mert mér’ ne sütött volna.

Ilyenkor fölteszi magának a kérdést a kajlafülű magamfajta, hogy ki a faszomok ezek, kinek is képzelik magukat, hogy ítéletet mondjanak élőkön és holtakon. Másrészt meg, hogy mi ez a prófétai és megváltói attitűd, hogy őket azért szarta a világra a teremtő, hogy nekem legyen otthonos, holott nélkülük inkább érzem magam komfortosan a barlangomban, mint a medve is egészen jól elvolt ott, amíg ez a csürhe meg nem szállta a lakhelyét. És őt is elűzték onnan, mint engem is akarnak, meg tégedet szintén, nem bámulj vakon a kifent rohamkéstől.

Meg, hogy kurválkodnak Tamási Áronnal is, elferdítve a városos Ábel szövegét: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – és ez is jellemző, ez a kifacsarás, hogy nem majd én otthon érzem magam, hanem a nyikhajok megmondják, hol és hogyan legyek otthon. Elmennek ezek a langymeleg náthásba. Akik velük szemben ücsörögtek, és itták a szavaikból a mérget, biztosan az édesanyjuk kebelén érezték magukat a gyalázat közepette, amikor Romániában szidták a románokat és azt az irodalmat, amihez szaglásuk nincsen, és fröcsög belőlük emiatt a gyűlöletbe ojtott irigység.

Mégis azért, hagyjuk most a betűket és a Parnasszust valamint elefántcsont-tornyokat, és szőrmentén, csak huszonnégy órára figyelve nézzük, mitől kéne otthon lenni az embernek szerintük. Azért csak ilyen kurta az intervallum, mert az immár majd’ évtizedes dúlást leírni szinte lehetetlen, ha mégis megtennénk, egy ilyen “Tulajdonságok nélküli ember”-féle kétezer oldalas dolgozat kerekedne. Ezt a mutatós szövegtengert viszont fenntartjuk a majdan elkészülő vádiratnak, amely alapján a milliárdokkal kistafírozott irodalmárok, költők és a cimboráik a plafonig bezárólag otthont lehetnek a Naptól óvott hűvös homályban.

A szülész államtitkár asszony, aki az életét tette április óta a nemzeti szaporulatra, a kismamákat szövetkezetbe terelve dolgoztatná a jövőben, biztosan, miután megtáncoltatta őket, hogy ne legyen nekik csontritkulásuk, meg, hogy el ne apadjon a tejük. A nyugdíjasokkal együtt táncolnának és dolgoznának egyébként, és ropja majd és otthon lesz a világukban az a pár család is, akiket ezen a napon, amikor Esterházyt hajtották el a világ végire a színpadon, épp akkor tettek az utcára, hogy majd az ősztől dutyiba rakjanak, hogy abban legyenek otthon. Lesorosoztak egy autista gyerekét sétáltató anyát, Mészáros pedig megvette Kádár üdülőjét.

Az Emmi nevű minisztérium pedig hat méteres világító keresztek állogatását finanszírozza a kézmosást reklámozó plakátok mellett, mert ennyire futja a gondolatiságából a Tízparancsolat mellett. Ezek a fekete levegőeget fehéren beragyogó keresztek fölhorgasztják bennem a lángolók képzetét, amelynek keresztényi tövében csuklyás alakok – szemük helyén két lukkal – védték a fehér übermensch fajt. De lehet, hogy csak nekem ilyen élénk a képzeletem és ennyire csapongó, viszont az már nem az én látomásom, hogy a magyar proletár abba a Romániába jár már dolgozni, mert ott többet fizetnek, amit ezek oly bőszen szidnak, és éppen ott.

Szóval totális a káosz és a téboly, miközben ott virít mögöttük a fölirat: “Azért vagyunk a világon, hogy önök otthon legyenek benne.” – Már csak azzal a toldással kellene kiegészíteni, ki, és hol? A Hair jut eszembe, midőn Berger a keresztény úri középosztály ozsonnás asztalának tetején ropta, s csak ennyi szakadt ki az egyik öltönyösből: pofája, az van. És még biztatásként nyugtázzuk azt is, hogy a fő fogás, egyetlenünk, az univerzum folyását a jövőben kijelölő felszólalása, mint desszert, még hátra is van. Hogy mi lesz, ha ebben a közegben még az ő beteg képzelete is elszabadul, az megjósolhatatlan. Ám ami riasztó, hogy ezt a diliházas színdarabot véresen komolyan is kell venni.

Idáig jutottunk.