Kategória: eu

Miben él ez a nyomorult nemzet?

Azt írja a Nemzeti Sport, hogy nem csak nyelvében, hanem futballjában is él a nemzet. Most szögezzük le azt, hogy nem pikkelek – nagyon – erre az orgánumra, csak lehangoló és mélázásra késztető, amikor így türemkedik elő a szervilizmus, szaglik, hogy csípi az ember szemét.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy “nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A “Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: “Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

“…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a “Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: “Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

A kismalac hasmenése

Nemrégiben Budapestet megülte a szarszag. Beterítette a bűnös várost oly titkos eredettel, hogy mindenki mindent képzelt, a legmerészebbek odáig jutottak, hogy a kedves vezető csinált be, vagy a budijából leng a penetráncia a parlamentig egészen, mert sok volt a tejszínhabos babgulyás házi kisüstivel. Ilyen népmesei elemek. Pedig akkor még meg sem jött a meghívó a messzi, imperialista Brüsszelből, ahol be kell számolni a hazai fasizmusról, s pláne nem klakőrök és krumplival lefizetett nyomorultak előtt. Az ilyesmi magában hordozza a baj előfordulását.

Szeptember tizenhatodikán lesz a tetemre hívás, s nem azért, mert a soros (nem Soros) elnök finnek berágtak volna a kedves vezetőre, amiért őméltósága Tusványoson illetlen szavakat használt róluk, hanem, mert Helsinki az már nyugat. Oda kell battyogni a szaros gumicsizmában, és elmesélni az MTA-t, CEU-t, a KESMA nevű gólemet, bíróságokat, és sok mindent Mészárosig bezárólag, hogy aztán eldönthessék, méltó-e Orbán a klubtagságira. Az igen képzett, óriási tapasztalattal rendelkező igazságügyisünk, ez a Varga Judit odáig ment a rinyában, hogy egyenesen Timmermansnál érdeklődött, mi lesz most?

Mi lenne – válaszolhatta volna a sorosi, démoni szintre emelt Timmermans -, átharapjuk a torkotokat. De ilyet ő nem mondott, mert úriember, hanem udvariasan közölte, majd a szeánszon minden kiderül. Most akkor Orbán rághatja a koszos körmét, mert még az is lehet, hogy a brüsszeliták azt mondják neki, fasisztáknak nem adunk pénzt. És akkor fejre állna a kurva nagy magyar siker seperc alatt, és odalennének a vetések meg a hatalom is. Ilyen szerencsénk azonban nekünk nincsen egyáltalán, viszont az emberben azért annyi gonosz lakik, hogy jó neki, ha ezek be vannak szarva. Mert be vannak, nem véletlenül érdeklődött az amúgy ordenáré nagyarcú Varga – bírósági fogalmazó -, vigyenek-e magukkal fogkefét és borotvát az útra.

Brüsszelbe menni kell, az OLAF vezetője meg jön. Alighogy Isten nevében megnyitottuk a tanévet, a szeptember olyan nyüzsgést hozott, hogy ihaj. Megjelent a legfrissebb OLAF jelentés is, lesújtó eredménnyel, megmutatva, hogy az országban súlyosan lopnak. Az OLAF vezető is azért érkezik, hogy Poltnál érdeklődjön, miért nem történik semmi, amikor ők bebizonyították, hogy a burgenlandi traktorista adóját Tiborcz lopja el, és ez nem komilfó. Bár épp ez a tizenhárom milliárd kikerült a vizsgálati körből, hogy a kormányzó család jó híre ne sérüljön, az osztrák – német, holland – paraszt ellopott pénzét pedig a magyar fizette be, és így minden rendben lévőnek mutatkozik Orbán szerint. Szerintünk meg nem.

Viszont, ahogyan a szarszag sem Orbán budijából jött, kiderült, a tavaly ellopott pénzekért is a szocik meg a Demszky a felelős, legalábbis Deutsch szerint, akire mindezek után sem szakad rá a mennybolt. Sőt, valami elképesztő módon az EP Költségvetési Ellenőrzési Bizottságának alelnöke, s mint látjuk, ebbéli minőségében sem átall hazudni, de természete ez már a fideszembernek. Mindez azonban nem vigasz, csak annak a bizonyítéka, hogy az EP nem tökéletes, sőt, nagyon tökéletlen, sokat remélni tőle naivság, a kevés meg nem érdekes. Ezek a csillagot is letagadják az égről, vagy ráfogják Gyurcsányra. Innen nézve nemcsak Varga nacsasszony kérdezheti aggódóan, mi következik a heréléskor, hanem mi is.

Mi, a magunk erejéből, hogy mi lesz velünk Timmrermans bácsi, segítetek-e a gonosz tökeire lépni, mert a mi csülkünk ehhez láthatólag kicsi. Valami lesz, mert végül aztán kiderült – legalábbis ezt mondják -, hogy a budapesti szarszagot az Óbaroki Kerti Vasút Kft. okozta a földjein végzett trágyázással, ez eredményezte a kellemetlen “szaghatást”. Ma már ott tartunk a világ hitelességében, hogy hiszem, ha akarom. Még az is lehet, hogy Orbán dögletes lehelete volt, vagy egy kismalacnak ment a hasa. Ha ennek az ellenkezőjét egy kormányhivatal állítja, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van. A világ is annyira relatív, hogy például Tiborcz bukszáját is Gyurcsány tömi, a térkő fa, az őserdő bozótos, és Kósa is okos.

Magyari világunk annyira szürreális már, hogy Unió legyen a talpán, ha eligazodik benne. Most majd kiderül, sikerül-e neki, bár eddig sem ment.

Dafke

Juszt is. Dafke. – Valaha volt öreganyám és az én vidékem csak így beszélt és beszél arról, ami jelenséget a túlművelt és cizellált, lecsúszott középosztálybéli honfitársunk csupán ekképp, ilyen bonyolultan képes kifejezni: csak azért is. Ráadásul az én lexikáimban benne van a butaság bátorságának érintőleges érzékeltetése is, így, ha azt mondom valakiről, hogy dafke barom, az már egy családregény, egy Buddenbrook ház vagy Futrinka utca, ha jól belegondolunk.

Ez a dafke létezés jól állhat egy fölnyírt tarkójú kiscsoportosnak, egy lázadó galerinak is, miniszterügynök elvtársnak, a kormányának, pártjának és végül egy országnak így cuzammen nem igazán. Egyetlenünk kezdte a hülyeséget, mint emlékezhetünk, mert, amikor bántották a kisvasútját, akkor egy elszánással Bicskéig delirálta a síneket. Akkor is azt hitte, azt csinál, amit csak akar, meg most is, azzal a különbséggel, hogy most azt mondják róla, diplomáciai ámokfutásba kezdett.

Kies kis országunk ugyanis megint belehugyozott a zongorába, és nem fogadta el a EU-Arab Liga nyilatkozatot azzal a szesszel, hogy abban az ENSZ migrációs csomagjára hivatkoznak. Ennyi erővel indoklásként elég lett volna egy kósza csak, mer’, azé’ vagy egy nagy bránert is, értelme ugyanis és indokoltsága mindahány változatnak csak annyi lett volna, mint ennek a publikusnak, azaz semmi. Ez a nyilatkozat segített volna elkezdeni az együttműködést, hogy megállítsák a hajókázó migránsokat, ilyet viszont Magyarország nem akar egyáltalán.

Bizonyos Federica Mogherini, uniós külügyi főképviselő el is gondolkozott hangosan, és csodálkozott: “A magyar kormánynak fel kell tennie magának a kérdést, mi érdeke fűződik ahhoz, hogy megnehezítse az EU és az Arab Liga közötti együttműködést”. – Erről ábrándozott a külügyi főképviselő, ámde hiába. Mi, itt helyben már elég régóta próbáljuk az értelem, a logika morzsáit meglelni pártunk és kormányunk működésében, elég csekély eredménnyel.

“…Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az ő szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt…”

Váncsa István 2002-ben ekképp vont mérleget, azóta pedig sem szebbek, sem okosabbak nem lettek a fiúk. Csak az elszánás növekedett bennük, hogy egyedül állnak a vérzivatarban, viszont teljesen értelmetlenül és cél nélkül. Erre, amit itt előadnak, nincs épeszű magyarázat, hogy például Szíjjártó külügyminiszter két dolgot ismer, amivel a világra reflektál, s ezek az ordítás és a tagadás, ez pedig így nem megy, be kell látni.

Mert annyi azért világos, hogy ez a cirkusz, amit a világ épeszű felével művelnek, szimpla hatalmi játszma, és a fesztivál a hazai hülyéknek szól, előállítva egy olyan mesterséges káoszt, amit a trogloditák úgy érzékelnek, hogy attól csak a Fidesz rémisztő ölelő karja és Orbán Viktor bűzös lehelete védheti meg őket. Ez a réteg viszont még idehaza is kisebbségben van, a nagyvilágban pedig a messzi sztyeppéken és dácsák mélyein értik a tagadás eredőjét, a zöm pedig megállapítja, hogy ezek sajnálatos módon hülyék.

A rosszabbik változat, hogy a fiúk ennyit tudnak, nincs egyebük, mint a dzsentrigőg, amit Horthytól szívtak magukba, anakronizmussá téve a saját létezésüket is. A jelenség szintjén valami dackorszakban leledzenek, erről viszont tudjuk, hogy nemcsak a külvilág, hanem a dagadt kiskölök is megszenvedi, végső esetben még kárt is tehet magában az ellenállás és követelőzés közben. Viszont ilyen habitussal nem lehet egy ország gondját viselni. Hogy ezek nem kinőnek a dackorszakból, hanem belemerevülnek, mint takony az orrba.

Ezt is tudjuk azonban, mivelhogy mindent tudunk. Egyet nem tudunk csupán, hogy a már mindenki által elismerten és bevallottan lator párttól és annak közveszélyes első emberétől hogyan lehetne megszabadulni, amíg még nem késő. Számos forgatókönyv van, a magam részéről minddel kacérkodtam, de egyik sem tetszett a nagyérdeműnek, mert kicsi volt vagy nagy, kék volt a szeme vagy pediglen zöld. Semmi sem jó, és az sem, ami van. Az ilyen elcseszett helyzetekben szokták főbe lőni magukat a romantikus hősök a lebukó Nap fényénél.

Beismerő vallomás

A NER ormain haligalizó elvtársak kénytelenek voltak belátni, hogy észben kissé gyöngék. Sőt, hogy megaláztatásuk teljes legyen, ezzel a bizonyítvánnyal az EU-hoz fordultak, hogy korrepetálná őket, mert képtelenek megbirkózni olyan kihívásokkal, mint az egészségügy irányításának és megszervezésének rejtelmei és titkai. Lám, lám: hová vezet a kontraszelekció, hová visz az útja, amikor olyan emberre bízzuk az ilyesmit, aki a tízparancsolattal óhajt gyógyítani, és a kézmosástól várja az örök életet. Csak rájön a marhája, hogy ez így nem fog menni.

Egészen pontosan arról van szó, hogy Vytenis Andriukatis, az Unio egészségügyi biztosa elárulta, pártunk-kormányunk hozzájuk fordult szakmai tanácsért, hogy segítenének rendbe szedni azt a szarhalmot, amit egészségügy címen összehoztak. Csak én vagyok ilyen mosdatlan szájú indulatos, Andriukatis bácsi úgy fogalmazott, hogy az Európai Bizottság Strukturálisreform-támogató Szolgálata technikai támogatást nyújt a magyar egészségügyi rendszer átalakításában, különös tekintettel az egészségügyi alapellátás és a járóbeteg-ellátás minőségének javításában.

Még mielőtt erről hosszabban ábrándoznánk, azt is tegyük ide, hogy az Eurostat legfrissebb számai pontosan mutatják, milyen keveset költ pártunk-kormányunk egészségügyre. Hogy szavazópolgáronként csupáncsak 853 (nyolcszázötvenhárom) ajrót, ami fing, még a csehek is – harmadával -, a szlovákok is – negyedével – többet, csak, hogy lássuk, hol van a helyünk a V4-ekben, ha nem a pofázásról van szó. Ezen a ponton merengő lélekkel emlékezzünk meg a mexikói templomokról, és mindenki tegye hozzá a listához, ami a szívének e szempontból leginkább kedves. Kurva hosszú lesz a vádirat.

Ezen túllépve még: mint tapasztalhatjuk, fénylő, köpcös csillagunk azzal eteti a hülyéit, hogy világszínvonalú az egészségügy, s mindeközben azokhoz fordul tanácsért, akiket szintén a hülyéinek mindenféle sátánnak föst le. Nos, ehhez is kell egyfajta aljas lélekállapot, ha már, de nincs ezen semmi látnivaló tessenek oszolni. Kérdések adódnak azonban a segélykiáltással kapcsolatban, mi lesz, ha az Uniótól beérkező tanácsok nem lesznek NER-kompatibilisek, mert lássuk be, erre minden esély megvan. Kies hazák ugyanis elkeletiesült, türk játékokra jár meg bűnözőket csempész, valamint üldözi a gondolatot.

Ilyen közegben érkezhet akármilyen klafa tanács, ember nincs, aki végrehajtsa, tovább vigye. A gond ugyanis nem az egészségügyre terjed ki csupán, hanem az oktatásra, a gazdaságra, egyebekre, ezekhez mind-mind tanácsot kellene kérni, hogy mit is csináljanak vele. S ha ezeket megkapták, és a dolgokat a fejéről a talpára állították, hogy életképes legyen az ország, akkor azt is beismernék egyszersmind, hogy a rendszer a baj, azt kell lecserélni. Ilyen azonban megtörténni nem fog, következésképp bármi tanács ellenére az egészségügyet önmagában rendbe tenni nem lehet, mert az is a NER szerves része, s mint ilyen, fertőző és rohadt.

Mert az sem teljesen világos ebben a képletben, hogy Andriukatis úrnak azt a tudomására hozták-e, hogy az orvosokat, ápolókat elüldözték, hogy düledeznek az épületek, osztályok zárnak be, alapvető gépek hiányoznak, ilyenek, akárha valami afrikai faluban. Mert ezek orvoslása nélkül adhat az Unió bármilyen csodás tanácsot, változni semmi sem fog. Annyi történt csupán tehát, hogy megtörtént a beismerő vallomás: egyrészt, hogy az egészségügy szar, másrészt, hogy képtelenek vele bármit is kezdeni. Örömre azonban egyáltalán nincs ok, mert, mint utalgattam rá, változni semmi nem fog – objektív okok miatt -, csak a rendszerrel együtt esetleg. És valljuk be, erre kevés az esély.

Neria inside

A misztikus V4-ek, akikkel kies hazánk közösen váltja meg a világot, áll a vérzivatarban és szaggatja Soros tökeit, úgy mindközönségesen le van szarva, de legfőképpen magunk közt szólván. Ugyanis nem árulja el senki sem, hogy Orbán Viktor Mihály a V4-Japán miniszterelnöki szintű találkozón nem volt hajlandó olyan közös nyilatkozatot aláírni, amely a nagyságos Kína érdekeivel szembe ment volna, ezért pofán köpte a saját cimboráit (is).

Mi lett volna akkor a belgrádi vasúttal – tényleg, mi van -, és még ki tudja, milyen mutyikkal mi lett volna akkor, mert a maffia minden előtt, csak ezt a V4-ek még nem tudják, ellenben most már sejthetik. A buli kínos véget ért, és mi kérünk elnézést, hogy ilyen embert tettünk jobb sorsra érdemes hazánk élire. Sajnos, a bajt saját erőből orvosolni már nem tudjuk, ezért kérjük a jóisten segítségét, vagy, ha lehet, testvéri tankokat feldübörögni a sarkon.

Mert ennyire erős minálunk a keleti nyitás ideája és gyakorlata, meg a piros pötty vonzása a seggünkön, avagy kedves vezetőnk szerelme a diktatúrák iránt a saját pénztárcájához való beteges ragaszkodásával elegyest. Hogy ez az ország összes érdekét, s olykor a józan eszet is fölülírja. Így nyer értelmet, ebben a kontextusban a Visegrad Insight tanulmánya is, amely tényleg csak véletlenül épp most látott napvilágot, ellenben a kajla sors ezzel a kínai bulival máris adott neki egy kis igazat.

Ebben a tanulmányban ilyen bájos kinézetek is vannak: “Orbán saját politikai túlélését összeköti a Magyarország EU-tagságáról szóló népszavazással, amit a 2022-es parlamenti választásokkal egy időben tartanak. A népszavazást erőteljes, közpénzből finanszírozott EU-ellenes kampány előzi meg, a pro-európai hangok versenyhátrányból indulnak, a külföldön élő magyarokat szisztematikusan elzárják a szavazás lehetőségétől. Végül egy szűk többség Magyarország kilépése mellett dönt.”

Ez a dokumentum, amely öt forgatókönyvet vázol fel a V4 országairól 2025-re, elég sötét jövőt mutat azok számára, akik rühellik az illiberalizmust. Az öt változat közül csupán egy akad, amelyik megengedőbb a normalitás számára, viszont nem győzik hangsúlyozni, ezek csak gondolatkísérletek, és egyáltalán nem biztos, hogy a jövő ennyire sötét. De be kell látnunk mégis Neria inside éji homályából szemlélve a dolgot, mint érintettek és szenvedők: debizony, ilyen lesz az.

Amikor a tanulmány íródott, még nem történt meg ez a kínais affér, hogy kedves vezetőnk beleszarik a propellerbe, amikor is a V4-ek is testközelből tapasztalhatták meg az egyetlen dolgot, amiben miniszterügynök elvtárs nem hazudott, jelesül, hogy ne azt nézzék, amit mond, hanem, amit csinál. Összefoglaló néven, amit csak akar, miközben saját kis tudatában épp útban van az Olimposzra a képzelt társai közé, ahogyan gyalogol bele a végtelenbe a váron keresztül.

Miniszterügynök elvtárs nem is tehet mást, mint amit a tanulmányból kiragadtam, hiszen átlépte a Rubicont. Minden lassítás, megállás vagy esetleges visszafordulás egyet jelent számára a véggel rácsok és küblik közt, ilyképpen útja már determinált, s vele együtt nagyon sajnálatosan a miénk is. Ezen kívül agyilag is kellőképpen terhelt, eléggé eszelős és elvetemült ahhoz, hogy az országot saját magával, esetlegesen a maga érdekében a végromlásba rántsa, miközben viszont ő keletre iramlik rodostóilag.

Minden lehet tehát, a Visegrad Insight lehangoló megállapításai – bár jóindulatúan hangsúlyozzák, hogy azok csak gondolatkísérletek – a lehető legrealistább forgatókönyvnek tűnnek. Mint azt egy bájos kommentelő strammul meg is fogalmazta: “A harapott fejű felcsúti kommunista már most is felmérhetetlen károkat okozott Magyarországnak, de ha azt fogja érezni, hogy börtön fenyegeti és visszaveszik tőle az elsikkasztott ezermilliárdokat, simán kilépteti tanyaparasztjaival az országot az EU-ból.”

Magunk sem mondhattuk volna szebben. De, hogy irodalmilag is alátámasszam mondandómat, Boris Viannal mutatom meg, milyen helyzetben vagyunk, mi vár ránk, mert így szebb, viszont legalább annyira fáj:

“…– Dugd a fejed a torkomba – mondta a macska –, és várj.
– Lehet, hogy sokáig tart? – kíváncsiskodott az egér.
– Addig, amíg valaki a farkamra nem lép – felelte a macska –, gyors reflexre van szükségem. De ne félj, kinyújtom a farkam.
Az egér kifeszítette a macska állkapcsát, és bedugta fejét hegyes fogai közé. De szinte rögtön kirántotta.
– Hékás! – mondta az egér –, csak nem cápát ettél reggelire?
– Ide figyelj – mordult rá a macska –, ha nem tetszik, elmehetsz. Én utálom az ilyesmit. Intézd el magad.
Úgy látszik, megharagudott.
– Ne bosszankodj – kérte az egér.
Behunyta kis, fekete szemét, és visszadugta a fejét a megfelelő helyre. A macska óvatosan az édes kis szürke nyakra illesztette acélos szemfogait. Az egér fekete bajsza elkeveredett az övével. Kinyújtotta lompos farkát, és kiszolgáltatta a járda kényekedvének. És akkor énekelve arra jött a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke…”

És most közösen mondjunk el egy fohászt, vagy énekejjünk. Úgyis mindegy.

Viszik Vodickát

Saccperkábé negyvenezer éve pingál az emberi faj mamutot, gazellát és ilyesmit barlangok falára, feltehetően azzal a céllal, hogy az ábrázolt állatokat ezáltal is könnyebben tudja legyilkolászni, hogy aztán megegye őket. Viszont Zsigó Róbert államtitkártól azt is megtudhattuk, a vadászat egyidős a magyarsággal. Ebből pedig az következik, hogy az egész nyüves világ tőlünk koppintotta, amikor megérkeztünk a Szíriuszról, nélkülünk tehát kipusztult volna az emberiség, mert nem lett volna mit zabálnia. Innentől Semjén elvtárs szarvasa is más fényben csillog, ahogyan viszi őtet a helikoffer.

Mi vagyunk tehát az alfa és az omega, az egész redves univerzumnak állva kéne pisálnia tisztelete jeléül, ha csak ránk gondol. Ehhez képest mindenféle kommunista, gender Sargentinik tiszteletlenkednek nemzetünkkel, és el akarják venni a kerítés kulcsát. Hogy direkt utaznak sokat szenvedett népünkre, amely pedig az egész világért hullatta a vérét meg Szent István, valamint Szűz Mária, abból is látszik, alig, hogy Kövér elvtárs együtt örült a lépcsőházában ugandai vendégével, az ő országuk belügyeibe is beavatkozott ez a Sargentini meg a Soros, mer’ ez a kettő egyáltalán nem bír magával, csak emberkednek az állatok között.

Pedig csak két ellenzéki politikust tartóztattak le és kínoztak meg most épp a testvéri Ugandában, és máris azt mondják nekik, hogy ezt hagyják abba. Ilyen illetlen már ez az EU, csak dönti a pénzt az ugandákoknak útra, hogy utolérjék azokon az antilopokat, és elvárja, hogy azokat gyilkolásszák és ne az ellenzéket. Semmi férfiasság nincsen bennük, ellenben a magyar rendőrökben igen, a fülükön csurog ki már a tesztoszteron. Tegnap hajnalban is elvittek két tucat tüntetőt a Kossuth térről, mert háromkor – reggel vagy éjfél után tetszés szerint – védett vezető járt-kelt arrafelé, hogy nyitva van-e már a pékség.

Sargentini meg a Soros boldog lehet, senki nem sérült meg, midőn arra biztatták őket, hogy máshol éljenek a gyülekezési jogukkal. Csak kicsi testi kényszer volt, egész kevés, semmi kínzás, ilyenek, és csak egy nőt kellett kórházba vinni. Bár arról már nem szóltak a hírek, hogy hány órát várt a világszínvonalban, kapott-e időpontot tavaszra röntgenre, vagy ott halt meg a wc-ben, csak még nem vették észre. Hír különben sem szivárogna ki, például az Operaház vagy a Müpa még csak nem is finghat mostantól minisztériumi jóváhagyás nélkül, és előtte el kell mesélnie, kinek tartja oda a valagát, és milyen büdös lesz az eredmény. Ezt kerek mondatokban persze, utasítás szerint.

Mondta is miniszterügynök úr, s jogosan ennek a Sargentininek: “Mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk, aki nem ért velünk egyet.” – Láthatjuk, hogy így is van, és mégis csak folyik az áskálódás a drága ember ellen minden alaposabb ok és indok nélkül. Gyurcsány is mára akar tüntetést szervezni megdöntendő a birodalmat, és úgy bírt lelkesíteni, hogy “Kedden maradni fogunk, tessék úgy készülni. És szerdán és csütörtökön is maradni fogunk.” Sőt, felkészítve a sereget, előre vetítette, hogy fárasztó is lesz az aktus minden bizonnyal, mert ki tudja, meddig kell ácsorogni ott bal lábáról a jobb lábára, hogy ez az Orbán eltakarodjon.

Én szeretem, ha Gyurcsány úr ilyen lelkes és infantilisen reménykedik, ámde figyelembe kellene vennie, hogy nála utoljára akkor volt adu, amikor 2006-ban feltörölte egyetlenünkkel a televízió padlóját. Fél év múlva lángokban állt Budapest, azóta Orbán a király, illetve most már istenkezdemény. Lehet ott ácsorogni a ködökben, és, amikor egyenként viszik őket, utána lehet kiáltani az elhurcoltnak, mint Svejk Királyhidán Vodicka után szólt, ahogyan cipelték el a zsandárok az öreg árkászt, hogy a háború után hétfőn, a Kehelyben. Ennyi az esély most is, nem több és nem kevesebb. Forradalom az úgy nem lesz, hogy vigyünk magunkkal egy stokit, emberek.

Az úgy keletkezik, ha egy ködös hajnalon a korgó gyomrú proletár elindul pékséget keresni, és halad vele aztán spontán a többi éhező is. És addig nem nyugszanak, míg jól nem laktak. Másképpen nem megy.

Falnak fordított tükör

Amikor az ember képibe mondják higgadtan, hogy korrupt, tolvaj és azon kívül is szaralak, az bírhat fájni nagyon. Már, ha van lelke az organizmusnak, ha meg nincs, akkor ilyen kényszeres, debil vigyorgás lesz a vége, mint ami most a brüsszeli Strasbourgban is megszületett. Ezzel viszont szégyent hozott a fejemre, amit megbocsátani nem lehet. Hogy átugrik az ember ide Oberwartba, és néznek rá, hogy vajon ez is olyan hülye, mint a vezére, akit megválasztott?

Mert a burgenlandi traktoroslegény nem tudhatja mi van itt, pláne, hogy magyar kollégája sem. És az usákos farmer, ahogyan néz bávatagon, szorongatva a puskáját a Missouri partján, és csak annyit bír kinyögni, hogy Trump, nos, ez is azt bizonyítja, hogy a Föld kerek, és a nagy szellemek mindig találkoznak rajta. Ezeknek a karaktereknek a gyűjtőhelye minálunk a Fidesz, a KDNP meg a CÖF. Olyan sűrű az anyag ezekben, mint egy fekete lyukban, és úgy is viselkednek. Most is, az első kábulat után két szó bírt kijönni belőlük: csalás meg kommunista.

Ilyen bázissal akarják uralni a világot, ami viszont nem megy. Helyi szinten csak-csak, a saját szemétdombján lehet egy ideig kakas a patkány – ezt levédetem -, tágabb kontextusban ez azonban bajos. Mert egyszer csak megszólal egy lelkiismeret, mint például most Roberta Metsoláé Máltáról, aki ennyit mondott: “Sok esetben nem lehet félrenézni már.” – Ebből az fakad, hogy eddig megtették, ó, igen, most azonban már, hogy a gonosz lerakódott, mint a guano, keményen és vastagon, most már nem megy. Mert a mi Újhelyi Istvánunk is kimondta a tételmondatot: “Egy dolgot mindketten ugyanolyan jól tudunk, ön hazudik.”

Ha ehhez még hozzávesszük azt a bájos és keresetlen, ámde a magyar választópolgárok nézeteire hetven százalékban jellemző kitételt, amelyet Flanagan, ír képviselő öntött szavakba: “Nem vagyok nagy híve az Uniónak, de öntől is undorodom”, nos, akkor kitetszik, hogy a félisten kicsi is, büdös is, és még csak nem is a miénk egészen. Belőlünk nőtt, mint fatörzsből gyönge ága, aztán ez lett belőle. De, hogy mi is, nos, az érdekes egy dolog. Ismerjük az útját, amikor nem hittel, csupán köpönyegként liberális, polgári, aztán fasiszta meg keresztény lett, most ezen a homokos, vizes síkon tapod éppen.

Ebből a szavazásból, amelynek közjogi eredménye nemigen lesz, csupán hivatalosan, és a világ előtt pecséttel ellátva mondatott ki, hogy tényleg szaralak, és az egész udvartartása is, amelyik úgy viselkedett a brüsszeli Strasbourgban, mint valami sarki galeri. És mégis fáj neki, akkor az ember megkérdi magától, hogy mért vajon. Hogy mit akar bizonyítani, amikor úgy kiált csalást, hogy előtte elmagyarázták neki, így foglak legyőzni, és úgy győzték le. Ez lehet a baj, hogy ő az az ember, aki nem veszíthet, s bár látjuk, hogy igen, de mégsem fogja fel igazán.

Össze-vissza hablatyolt az ominózus történések utáni sajtótájékoztatónak nevezett szeánszon, ahol módszeresen döfködte a saját tökeit, ugyanis egy szövegkörnyezetben hangzott el a csacska szájából, egymás után, hogy: “Aki gondolkodni, tárgyalni, egyezkedni képes, az politikus, aki nem, mehet a levesbe.” Aztán pár perc eltéréssel: “Tudok én harcolni remény nélkül is. Maradunk és harcolunk.” – Ezt vonta le a történésekből, azaz, a borotválkozó tükrét végképp falnak fordította, hogy bele se kelljen néznie, szembe magával, azaz, a lelkiismeret legkisebb szikrája is végképp kiveszett belőle.

És ez nem jó hír. Sőt, nagyon rossz hír, mert haza is jön, és elsötétíti az ablakot. Ez a habitus, a győzelem vagy halál, az utolsó töltényig, meg ilyenek, már ismerősek a történelemből ’45-ből. Itthon pedig még jobban megvadul a bácsi, mert még egyszer veszíteni nem lehet, sőt, egyáltalán nem lehet. És itt támogatják őtet a baráti számítógépek, végső esetben a testvéri tankok is, így, ha belegondolunk,felemelő pillanat volt ez, csak sajnos egyszeri és megismételhetetlen. “Csak szavazzatok, akkor is a Magyaroké a győzelem, a Magyarok Istene Áldja Magyarországot és a Magyar népet!”

– Ezt az egyik hívő írta, s csak azért idéztem, hogy lássuk a kajla jövőt, amelyben azt a tükröt nemhogy a falnak fordítják, hanem apró szilánkokra is törik. És utánuk az özönvíz.

Amikor vége lesz

Egyszer a pisáló kisfiú városában a bácsik megunják, hogy egy tahó köpcös meg a bandája folyamatosan belehugyozik a zongorába, aki a budija tövében, az avas szagú parasztudvaron nem tanult jó modort, és nem tud késsel-villával enni, de ezt még elnézték volna neki, mert vele ellentétben volt gyerekszobájuk, de az már minden határon túlment, hogy feji őket, ellenben szidja az édesanyjukat. A nyakukra hozza az oroszokat, minden épeszű határozatot megvétóz, terroristákkal cimborál, ellopja a pénzt, amit a magyar népeknek adtak, hogy kikeveredjenek a jurtából, követelőzik és sunyin veri az asztalt. Emellett ipari mennyiségben hazudik, és a szeme sem rebben, bomlaszt és szervezkedik, egyszóval közveszélyessé válik az egész közösség számára, akkor ezek a bácsik azt mondják, hogy lófaszt ennek az alaknak a seggébe, és elzárják a pénzcsapot, amitől a fellegekben repdeső gazdasága azonmód áll fejre és fordul fel, mert nem iramlanak a megmentésére sem a Kolják és sem a sárgák, amit ő csak hisz a hülye fejével, mert nem tényező, légypiszok csupán egy óriási sakktáblán, még csak nem is paraszt, hiába hiszi magát vezérnek a szerencsétlen, agyalágyult, kókler őrült.

És lesz fogaknak csikorgatása, izsajási átkok, de minden hiába lesz. Majd eljő az eseményhorizont, ilyen csillagos dolog, amikor a fekete luk elkap, és már soha nem is ereszt, mígnem az iszonytató gravitáció örökre beszippant, ledarál és megemészt, és nincsen visszaút soha. A városok határaiba toszott összeszerelő üzemek azt mondják, huss, és szerterepülnek szabadabb tájak felé, a bamba népek néznek, csak néznek ki a fejükből, és iramodnának nyugatabbra, de már késő lesz, és nem lehet. A stadionok gyepén fölüti a fejét a dudva, a muhar, a betont megporlasztja a bimbózó pitypang, és a Kerényi nem írja meg. Az országot ellepő térkövek kilazulnak, az utak fölhólyagosodnak, beomlanak, a tévéből pedig ömlik a győzelmi jelentés. A bogarak elrepülnek, a madarak elhallgatnak, és kék plakátok maradék cafatjait cibálja a jeges szél. Ekkor a hívők magukhoz térnek évezredes álmukból, és keserű lesz az ébredés, a habonyok lázadnak vagy menekülnek, a kutak elapadnak, odalesznek a vetések, és sivataggá válik a föld, amikor vége lesz. És véreres szemekkel néz majd körül az ember, mivé lett ez az ország, amikor vége lesz. Mert egyszer vége lesz. Szomorú, redves, iszonytató vége.

Kiröhögve

A Kr. utáni. 1938-ik év kajla őszén Neville Chamberlain, brit miniszterelnök Münchenből megérkezvén kiszállt a repülőjéből, és egy gyűrött papírdarabot lobogtatva büszkén jelentette ki ott, mindjárt Hestonban, hogy Németország és Anglia között most már soha a büdös életben nem lehet háború. Egy év múlva potyogtak a bombák Londonra, és semmit sem ért, hogy lenyelték az Anschlusst, de még az sem, hogy Csehszlovákiát odadobták a Sátán karmai közé.

Mindezzel nem azt akarom demonstrálni, hogy milyen baromira túlművelt vagyok Hitlerből – nem is -, sokkal inkább, hogy megmutassam, a demokráciák úgy nagy általánosságban lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek.

Ezeket a sajátosságokat kitartóan őrzik az ilyen Orbán-félék legnagyobb gyönyörűségére, mert ezek azt hiszik, azt csinálnak, amit csak akarnak. Elbuknak aztán mindig, de ez a jelen pillanatban kevés vigasz az éppen alatta szenvedőknek. És mégis azt a következtetést vonom le ebből az egészből, hogy legyen velünk a nevetés, mert Kierkegaardtól is lehet tanulni azért valamit.

A végén még majd azt is elmondom, miért jó vigyorogni.

Itt van nekünk mindjárt ez az Unió, mint a demokrácia sánta állatorvosi lova. A föntebb odavetett tulajdonságok mindegyikével hatványozottan rendelkezik, olyan mennyiségben, hogy közel áll a totális működésképtelenséghez.

Tele van kretén alakokkal és renitens országokkal – köztük az élen a mi fatornyos, karikás ustoros hazánkkal -, amely kicsapongók csupán fejőstehénnek alkalmazzák, különben meg ott tesznek neki keresztbe, ahol csak tudnak. Sőt, még Gerébek is, akik Putyinhoz szaladgálnak azzal a nyüves zászlóval.

Azt sem bánnák, ha a grund elveszne, de most kimászok ebből a metaforából, mert sehová sem vezet. Mondjuk ki nyíltan, ganaj egy ország vagyunk európai szemmel nézve, és ezek képtelenek bármit is tenni, bár legyek emiatt hazaáruló (úgyis rég az vagyok).

Most például Merkel mamának lett tele a nemlétező töke mivelünk (is), és fenyegetőzik, hogy azok az országok részesülnének EU-támogatásban csupán, amelyek betartják a jogállamiságot és az EU-alapelveit. Nyolc éve hallgatjuk már ezt. Merkel is, meg az összes többi Chamberlain a nyüves papírdarabját lobogtatja, hogy aztán kitörölhesse vele a seggét.

Ha tényleg megtették volna – amit egyébként soha nem fognak, mert lassúak, nehézkesek, valamint bambák, naivak és töketlenek – amit csak ígérgetnek, amikor rothadásnak indult a hazánk, akkor már rég túl lennénk mindenen, mert uniós pénz nélkül két hét alatt roskadt volna – roskadna – össze a rezsim.

Hogy megszenvednénk, az ziher, viszont ennél rosszabb úgysem nagyon lehetne. Mégsem reménykedhet az ember abban, hogy akármilyen apró kis segítség érkezik. ’56-ban sem érkeztek a testvéri usákos tankok Hegyeshalomra.

Sőt, tegnap az is kiderült, hogy a rendszer belülről is – illetve csak belülről – legyőzhető, ha vigyázó szemünket nem Párizsra, hanem Hódmezővásárhelyre vetjük.

Addig azonban, amíg mindez országos szinten is jellemzővé válik, tessenek jóízűen vigyorogni. Elsősorban is azért, mert így hétfő hajnaltájt úgy tűnik, ez a falat úgy megakadt a rendszer torkán, hogy még hírt is alig bírnak felböfögni róla, a hátország pedig, a kommenthadsereg átkozódva hörög, miközben fröcsög a nyála.

Nincs megalázóbb egy handabandázó mókus számára, mint ha jóindulatúan mosolygunk rajta. A jelek szerint ezt már a nagyságos Európa is kezdi észrevenni, mert például Macron, amikor kiderült, hogy a konzultációjában csak és kizárólag a mi hazánk nem vesz részt, csak vigyorgott ironikusan, míg hallgatósága pedig hangosan nevetett a lehangoló poénján.

Viszont ezzel az egy gesztussal oda tette Orbánt, ahová való, a történelem szemétdombjára, mert diktátorokon már csak akkor szoktak röhögni, amikor a delejük megszűnt. Ezért mondom, hogy mosolyogjunk mi magunk is rajtuk, míg el nem fehérül a szájuk, akárha Lázár falujában.

A Tiltott Város

Az EU megnézné Felcsútot, hogy mi is van ott kisvasútilag, hogy mire baszták el az ő pénzét. Ezen huzavona van, nem is kicsi, amely újólag azt mutatja meg a kerek világnak, hogy bunkók vagyunk. Ne háborogj kedves, drága olvasó, te is, hisz amikor báncsákaviktort, akkor tégedetis, nem adják meg a tiszteletet, és Szijjártó berendel, csapkod a konyhában, taraja alá üt a gőz, megminden.

Úgy megy ez, hogy az Európai Parlament Költségvetési Ellenőrző Bizottsága (CONT) szeptember végén jönne Magyarországra, hogy uniós pénzből megvalósult projekteket ellenőrizzen. A döntés a látogatásról majdnem egy éve megszületett, a nyári szünet előtt pedig összeállt a végleges program is, vagyis hogy miket akarnak ellenőrizni, többek között a vasutat is a nyomorultak.

De, nyájas olvasóm, gondolhatod, hogy sem a magyar kormány képviselői, sem Polt Péter legfőbb ügyész, sem egy sor más állami szereplő, illetve a felcsúti kisvasút gazdái sem válaszoltak eddig a megkeresésekre. “Nem tudjuk, fogunk-e tudni találkozni velük, mert két hónap alatt egy emailt nem voltak képesek kiszorítani magukból”. Tartunk itt most éppen, ezt mondják az unijós bácsik.

Lázár annyit is ér persze kikelt magából, hogy a bizottság meg akarja látogatni a felcsúti kisvasutat is, mert mint böfögte: „Kifejezetten botrányosnak találom, amit kategorikusan el is utasítok, hogy a több ezer uniós társfinanszírozású befektetés közül éppen egy, a miniszterelnök szülőfalujában megvalósult projektet próbálnak vizsgálni, amelyet magyar ellenzéki pártok nagyon negatív fényben igyekeztek beállítani tisztán politikailag motivált csalási vádakkal az elmúlt hónapokban.”

Ej, ej, mesélem így a velejét. Mindezt, amit kedves vezetőnk és az ő bejáratott csapata éppen delirál nekünk, a kétségbe esés keserve helyett nézhetnénk tán más szemüvegen is át. Legyünk akkor kalapos Indiana Jones, úgyis nagy keletje van a meséknek. Aztán kiderül, hogy hohó, kedves pajtások, mire nem leltünk az agyag alatt, a mélységes kútban, amely József óta Thomas kizárólagos bejárata, míg el nem jut a nyugalmas ágyig.

És most, hogy elmeséltem a világirodalom történetét, meg egy csöppnyi magyart is, merítkezzünk meg azért a ganajban, gyalogoljunk bele az éccakába, valamint a chivas regalba is szőrmentén. Hol nem volt, vagy talán, vagy se egy Jung-lö császár, a Mingek közül, aki alámerült, és kibekkelte a mongolokat antalliasan, s miután így Gorbacsov segedelmével nagy lett újra, palotát építtetett Pekingben a XV. században, hogy majd később tudja finanszírozni az usákokat, de erre ő akkor még nem gondolt.

Így született meg a Tiltott Város, amelynek majd kilencezer szobája van, meg telis tele mindenféle taóval, hogy csak Micimackó tudna danászni róla kellőképpi módon. Az maga a NER illatos kertje, innen irányították a világ egyik legnagyobb birodalmát, de csak a császár és közvetlen környezete tartózkodhatott a falai között. A kínai birodalom központja volt, sőt, a kínaiak szemében az egész világ közepe, tisztára Felcsút, ahonnan csak egy köpet a Mennyei béke tere.

Eztet nem értik az uniósok, hogy nincsen ott mit keresniük, sőt, örüljenek, hogy luk van a seggükön, és a nagytekintetű nem csapatja le a kajla fejeiket nekik. Ilyen mesék születnek majd az Orbánról szóló históriás énekekben, amelyek műfaji jelegüknél fogva arra hivatottak, hogy dicsérjék az urat, és a lant hangjai mögé rejtezve menjenek a francba, hogy tőlük is van ez a gecület.

Csakszólok.