Kategória: európai unió

Folytatják, gondolom

Emberek! Emberek! (És ezt tessenek nyílt, á-ba hajló első e-vel, a másik kettőt pedig már majdnem é-vé zárulva elképzelni. Megvan? Köszönöm.) Micsoda egy nap lesz április ötödikén, mekkora egy történés, hogy beleremegnek a bércek és a rengeteg erdők zengik dicséretét.

Szóval ötödikén a Fidesz a Bálnában bemutatja az európai parlamenti választásra készülő programját, és felszólamlik ott maga Orbán Viktor, valamint tölteléknek a Szijjártó-Trócsányi-Szájer trió, és ezek így együtt megéneklik a párt céljait, meg a kihívásokat. Mennyit lehet majd ott tapsolni, nevetni, göcögni, és a végén nótázni is talán, mert a szoftver már lefagyásra kész, meg az ukránok is ott toporognak a határon.

Mit mondhatnak vajon a bávatag népeknek ezek négyen, egy izgalomban fetrengek már csak. Hogyan celebrálódik a szeánsz, megtestesül az ige, vagy elhangzik a Magasztos szózata, fülbe súgják a törvényt akárha Allah, megvilágosodnak a gyaloghuszárok, vagy sámándobbal püfölik a fejükbe, annyi módja van a győzelemnek permanensen.

Ám az a kérdés, miért kell négy ember annak elmondásához, hogy “folytatjuk”, mert több nem szokott lenni, és erre szokták a népek nagy sóhajokkal elkiáltani azt mind, hogy hurrá. Csak ezt mondja mind az összes. Ez a misztikus folytatás pedig nem takar egyebet, mint a szabad rablás logisztikáját, rekatolizációt és misszionárius tevékenységet, ezzel együtt pedig az ország erkölcsi és intellektuális lezüllesztését a saját, föld alatti nívójukra.

Ebben az összegzésben ragadható meg a Fidesz-kormányzás eszenciája, ezt folytatják, ha folytatják, csak mindezt most uniós zacskóba kell csomagolni, és a tapírok fülébe dalolni. És ezt is látom csuklyás szemeimmel, hogy kereszténység, nemzetállam, migráció, Brüsszel, birodalom, megvédjük, nem hagyjuk. Ez így elég soványka, egészen sajnálatos módon azonban mégis éppen elég, ha hangosan ordítják.

Viszont ez emberben ilyen kétségek gyúlnak, hogy mit keres a bűnös Európában egy olyan galeri, amelyik ennyire rosszul érzi magát benne. Jó, tudjuk, ez a csöcs, amit szívnak, de, hogy a böszme Európa miért tűri immár évtizede egy olyan csürhe játékait, amelynek már a léte is eleven tagadása minden értéknek, amelyre az Unió épül, hogy ezek szóval, tettel és hallgatással csak bomlasztják, fellazítják meg rombolják, és mégis ott lehetnek, ez a világ – s benne az annak halálát végül is elhozó – politika nagy és kiismerhetetlen rejtélye.

És most, hogy elmeséltem az életemet, összegezzük, hogy április ötödikén a Fidesz az európai uniós választások kapcsán, mint program, azt fogja meghirdetni, hogy harcol az Európai Unió ellen, hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is. Ezt folytatják.

Bizonyára érdekes dolgok következnek majd. Erre utal, hogy Orbán Viktor Mihály jó előre kijelentette, a választások után nagy kegyesen felülvizsgálja a Néppárthoz való viszonyát, ami azt jelenti, a lehető legkisebb veszteséggel óhajt kikeveredni a slamasztikából, amiben tulajdonképpen van. A győzteshez óhajt dörgölőzni a lelkem, amikor már minden eldőlt. Ha a Néppártban remél több koncot, oda, ha a fasisztáknál, akkor oda, csak ez utóbbi esetben még ideológiát is gyárt hozzá, hogy a Néppárt már az ő – nem meglévő – értékei ellen való.

Pofára akkor eshet, ha a Néppárt újra a legnagyobb frakció lesz, viszont egyben azt is mondják a mi felcsúti Ramszeszünknek, hogy pá, kis aranyom, pá. Akkor mehet malmozni a barnainges cimboráihoz, vagy Moszkvába. Ez lenne a rosszabb, de sajátságos módon tán mégis jobb kimenetel.

A legeslegjobb azonban az lenne, ha a magyar birka rájönne, erre az alakra nem szabad voksot adni. És még csak nem is elvi megfontolások miatt, hanem, mert légüres térben van. A felfüggesztés miatt bármit is ígér – hogy mit folytat – azt nem tudja képviselni jogi akadályoztatás miatt, mert szavazata és szava nincs. Momentán, bármekkora is a pofája, az európai politikában zérusnak tekinthető, ilyen handabandázó zenebohócnak. – Ezt folytatja.

Mindezek miatt, és persze az életösztön, a józan belátás, erkölcsi érzék, a gyerek iránti felelősség, a békés öregség és a pénztárca iránti megfontolás okán is hallgass a szívedre, és ne szavazz a Fidesz-re. Mondom, s közben belelóg az ujjam a bilibe.

Ország a káosz szélén

Hányingertől ölelt boldogsággal tapasztalhattuk meg tegnap, hogy a kis tökös utcai harcosunk (úgymint OVM) hazatért, és újólag szólott az övéihez az éteren át: “Meg kell mutatni a brüsszelieknek, hogy Magyarországon az történik, amit a magyar emberek akarnak, és nem Brüsszelben fogják mindenfajta, éppen balra húzó és tolódó pártok meg Soros György-féle “ilyen civil szervezetek” irodáiban eldönteni, mi történik Magyarországon és Európában.”

Ezt hozta nekik az iszapból megint. Ha mókás kedvemben volnék, akkor egy jó pszichiáter gondosságával, egyben az AE Bizottság tánczenekar kis színesével állítanám fel a lehangoló diagnózist, miszerint ennek “dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. Ámde se nem tánczenekar nem vagyok, tudós doktor meg pláne nem, így a szomszéd Józsi köznapi bizonyosságával állapítom meg csupán egészen egyszerűen, ámde plasztikusan, hogy hülye ez.

A helyzet viszont ennél sokkal tragikusabb, mert ez nem szimpla degeneráltság, hanem gonoszság a köbön, cipollai játék a hívők egybites lelkével, valamint a néppárti vizsgáló bizottság ítéletével is. Olybá tűnik ugyanis, ez az eszement tényleg ráhajtott arra, hogy kihajítsák őt és a tetves pártját a csoportosulásból, s akkor mondhatja majd, hogy őt itt nem látják szívesen egyáltalán, és az országot, s benne veled, nyájas olvasó, és mind a sok emberekkel kivonja az Unió fennhatósága alól, mert az zavarja őt a kisded játékaiban.

Van az őrültségbe ojtott diktátori egyedfejlődésnek egy szakasza, amikor már a külvilág, párt, ország, emberek egyáltalán nem számítanak, csupán a félrecsúszott eszmék és az egyéni ambíció, amely küldetésessé válik. Hitler ezer éves birodalmat akart építeni az ő árjáinak, ez a mi zsebcézárunk keresztény vesztőhellyé formálná az országot, ha akarják azt a benne lakók, ha nem. Ez az agymacskája, amivel megdögöleszti az országot minden akadályok ellenére, felettébb kitartóan és biztosan.

Az elfuserált piktor is eljutott oda, hogyha az ő népe nem érti a nagyságát meg a céljait, akkor méltatlan az életre, és fölégette az egész országot. Ehhez neki tizenkét évre volt szüksége, a mi pokolra szállásunkból is eltelt már kilenc, és a magam részéről döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyelem, itt is lesz-e apokalipszis, és olybá tűnik, hogy igen. Voltaképp a huszonnegyedik órában vagyunk a teljes összeomlás előtt, mert az uniós választások után itt kő kövön nem marad.

Függetlenül az eredménytől. Nem kell nagy jóstehetség ennek megállapításához, elég csak a tegnapi lázár egy másik sziporkájára figyelmezni, miszerint: “Mi nem vagyunk hajlandóak azt csinálni, amit Brüsszel diktál, ha az a magyaroknak nem jó”. S hogy mi a jó a mimagyaroknak, azt tudvalévőleg ő dönti el egymaga, kreálva hozzá leveles konzultációt és diadalittas győzelmi jelentéseket a gazdaságról, oktatásról vagy az élet bármely területéről, és ennek a fele sem tréfa.

“Nekünk itt két lábbal kell állnunk a földön, a nemzeti érdekekből kell kiindulni. A brüsszeli bürokraták nem mondhatják meg nekünk, hogy mit csináljunk, mi mondjuk meg nekik, hogy mit kell tenniük.” – Mondta még az eszement Goebbelsre hajazva, s kiegészítve mindezt azzal, arról is tudósította a híveket, az uniós választások után felülvizsgálja a Néppárttal való kapcsolatát. Így arra is rá kell jönnünk, mindegy mi lesz, milyen eredmény születik, abból ő győztesnek hozza ki magát, ha az ország belegebed, akkor is.

A tegnapi kappanhangú ordításból az is kiderült, a nagy, európai vezetőről szőtt omló álmait úgy-ahogy eltemette, cserébe viszont a hazai szemétdombjához még jobban ragaszkodik majd, ha az ország emiatt el is veszik. Ezt nem győzöm elégszer mondani, midőn már most is útban vagyunk az orosz medve gyilkos barlangjába, vagy pediglen akármilyen türk sivatagba. S mivelhogy azt is jól tudjuk, választáson a manus nem leváltható, mindenki készítse a traktort vagy a fűnyírót, eltorlaszolni a hidakat.

Igen, ha úgy tetszik, polgári engedetlenségről meg országos sztrájkról beszélek, mert a két órás figyelmeztetések vagy az elszigetelt akciók teljességgel haszontalanok. Ezt az összes proletár meggondolásába ajánlom azzal a biztos tudattal, hogy semmi nem lesz belőle, de mégis elringatva a lelkiismeretemet, hogy én szóltam, vagy indián módra, hogy uff, én beszéltem. És végezetül, ha van még olyan a fideszesek közt, akiben mindezek után a lelkiismeret néhány kis cafatja esetleg fellelhető, gondolkodjanak el ezen, és tegyenek ők is belátásuk szerint.

Azért is, mert azt sem árt – fideszesek – tudni, hogy amerre a vezér masírozik, ott az út végén a totális gazdasági összeomlás várakozik, és akkor mindegy lesz, most épp mennyi jutott a koncból, éhen fog dögleni mindenki. Legfőképp a fideszesek, mert megfekszi a kaviárhoz szokott gyomrukat a puliszka. Ezt csak miheztartás végett, meg, hogy ne legyen olyan nagy a sivalkodás, ha az újólag brüsszelező vezér miatt a pénzcsap elzáródik, odalesznek a vetések és foszladozik a Gucci. Énnekem már tök mindegy, de van, akinek esetleg nem.

Utcai harcos gumigatyában

Ha valakinek lenne érkezése és gusztusa, nézze meg helyettem is, Orbán Viktor Mihály miket delirál ma össze ünnepi beszéd címszó alatt. Hallgassa meg, hogyan brüsszelezik, migránsozik és szabadságharcol, vagy épp ki ellen uszít a tavaszi szélben. Én egészségügyi megfontolásokból, unalomra hivatkozva és esztétikai okokból nem nézem-hallgatom meg bájos kappanhangját, nyelvét a szája sarkában és fejének különös ingását, valamint a méretes gyomrán kiütköző kevlárt. Szándékomban áll ugyanis enni valamit a mai napon, tejet kiflivel, kis almát a rostok és vitamin miatt.

Aki lesz olyan merész, vállalja a szívroham, az undor és a hányinger veszélyeit, tapasztalhatja majd, milyen undorító alak ez a mi vezérünk, hogyan köpi szembe a világot és egyúttal saját magát is jó szokásához híven. Weber kollégája ugyanis a pontjai mellett arra intette, hogy viselkedjen megfelelően, ami nehezen értelmezhető kívánság egy elvetemült bűnözővel szemben. Mintha megkérné, ügyeljen a toalettre, öltsön csokornyakkendőt és locsolja meg magát arcvízzel, amikor hátba döfi őt a rózsaszínű szalonban. Az ilyen ember szép szóból nem ért, amikor egy, csak egyetlen egy célja van, hogy a nyáját egyben tartsa. Akármi áron.

Ezeknek viszont mindegy. Szájer képviselő is kijelentette, a szavazókat nem érdekli, hogy a Fidesz a Néppártban van vagy másutt, és kivételesen igaza is van. Az ő szavazóik valóban úgy viszonyulnak a valósághoz, mint hajdani kamaszlányok a Beatles koncertekhez, elég, ha látják az idolt, és visítanak torkuk szakadtából, olykor pedig elalélnak a gyönyöröktől. És most, hogy már mindent tudunk az ünnepről, mindent ami volt és ami lesz, figyelmezzünk arra is azért, hogy ez a mi főhősünk suttyomban levelet írt az őt kihajítani óhajtó pártoknak, és mea culpázott a bunkósága miatt, amit a hátuk mögött aztán tovább folytat.

Muszáj neki, és még csak nem is elvi okokból – olyanja nincsen -, hanem üzleti megfontolásokból. Mert azért gondoljuk meg, ha ugyan a szavazóinak édes mindegy is, hogy ez fasiszta szaralak vagy akármi más, az Unió viszont, ha egyszer az életben konzekvens, és megteszi, amivel csak fenyegetőzik, hogy ilyen illiberális mocskoknak nem ad lóvét, akkor összeomlik a jól felépített biznisz, és ezt nem hagyhatja. Ennyi az egész történet, erről szól az orbáni életmű meg a mai beszéd, s egyben arról is persze, hogy a kitűzött cél érdekében milyen aljasságokra képes a kedves vezető. Most épp azt bizonyítja újólag, hogy gerinctelen, sunyi köpedelem.

Ez egy alamuszi bandavezér csupán, aki a híveknek eljátssza a macsó csávót, suttyomban pedig kegyelemért könyörög. Odakint, a nagyvilág szemében már nem egyéb, mint gyomorrontás, egy eltitkolt szellentés, mindenkinek terhes pörsenés és szégyellni való ismerős. Egy a gond vele, hogyan szabaduljanak meg tőle a legkevesebb, legkisebb fájdalommal és elviselhető veszteséggel. Ezzel szemben itthon még mindig a szabharcos hős, a nagybetűs férfi, a keménytökű magyar. Emlékezhetünk, a szép emlékű Goodfriend szóvivőt hogyan intette, hogy legyen férfi, álljon ki puszta ököllel szemtől-szemben, egy szál gatyában.

Most meg ezt látjuk tőle. Tényleg felfordul az ember gyomra, ami egyéni szociális probléma. Az viszont, hogy a deklaráltan utcai harcos összeszart gumigatyában menekül a ringből, neki megalázó és egy országnak terhes. Ezt, amin Orbán Viktor most keresztül megy, arcvesztésnek nevezik, midőn nyalogatja párttársai kezét, hanyatt fordul és a hasát kínálja megadásként, mint a magát megadó állat. Mindeközben a hazai vizeken még tartja a megvesztegethetetlen, tökös legény imázsát, már annak, aki nem lát át rajta. Azoknak ez is elég, és értük, meg a segítségükkel még folytatható harács miatt ez a mi Orbánunk most teljesen lement kutyába.

Pár napja kezdett vetíteni a Discovery csatorna egy csudálatos dokusorozatot “Az utolsó alaszkaiak” címmel. Olykor egészen elgondolkodtatja az embert, de ez itt nem a reklám helye, hanem az jutott az eszembe most, hogy az egyik szereplő indoklandó a modern dolgoktól való ódzkodását, azt mondta: “Soha nem bízz egy akkumulátorban!” Én nem tehetek róla, de erről Orbán ugrott be egyből, akit láthatóan naponta foltoznak össze. Ha és azonban a manus végleg lemerül, amire jó esély mutatkozik, mi lesz akkor a sikongató hívekkel, ahogy a porban hever majd az istenmacsó. Ez a kérdés, és ilyen felgondolásokkal nézze ma Orbánt, aki bírja.

Én azonban, mint már régebben ígértem, megyek a kertbe fütyörészni. Csak megmosom a hajam, és már indulok is.

Pénzt! Még pénzt!

Kocsis Máté, aki mindenhez is ért, egy nyugdíjas körzeti állatorvos vagy hitoktató magabiztosságával állapította meg, hogy az Európai Unió megbukott. És tudja, ezt is tudja. Fűben is, meg fában is van orvosság, minden más bajra ott van Orbán Viktor és a Mastercard. Más kérdés, hogy Orbán gyógymódjából nem sokan kérnek, ő viszont a butaság, valamint a züllött aljasság bátorságával mondja az ökörségeit, és most épp ez a Csurka kebeléből kikelt alak volt a szája.

Mivelhogy más témájuk ezeknek egyáltalán nincsen, ezzel kelnek, fekszenek, erről álmodnak és ezt forgolódják álmatlanul, migráncsozott, mert mit is csinált volna szerencsétlen ember a Kossuthban, mint pártszócsőben, leánykori nevén rádió. Orbán Viktor pedig úgy tudja épp a világ megváltását, hogy a határvédelmet saját hatáskörbe kell utalni, és minden ország összes Pintérjei majd ezt megoldják, és ez még csak nem is újság. Az sem, hogy úgymond elvonná Brüsszeltől a határvédelmet – is – ez az Orbán.

Viszont az már igen, hogy ekkor a kiadások felét kötelezően ki is fizettetné. Egészen egyszerűen bővítené a migráncsbizniszt, mert emlékezhetünk, hogy visított Orbán, hogy Brüsszel fizesse ki a kerítésének felét, azét a kerítését, amit senki nem kért tőle, és voltaképp semmire nem is jó. Senkit meg nem állít, nincs is kit, csak ilyen láger-feelinget ad az országnak, de az anélkül is megvan, úgyhogy a buzgalom fölösleges. Viszont a kötvénybuli kifutóban, a lóvé meg jó lenne a fiúknak, mert nagy a hiénafalka.

Ha ez a lázár, amit ez a Kocsis fölvázolt, megvalósulna, akkor el lehetne számolni aranyáron a falusi budi nívójú kilátókat, amelyek a drót mellett magaslanak, mint – führerünk szavaival – világra szóló építmény, és más furmányos módját is lehetne találni a lopásnak. A fiúk ebben felettébb leleményesek, csak ne akarnának hülyére venni mindenkit. A Józsikat lehet, de az Uniót, főleg azok után, hogy milyen veje van az embernek, nehéz lesz. Egy Helios-ügy után az ember azért kussolna. Az ember.

De ez is még mindig csak egy aljas bűnbanda, vagy furmányos utcai árus rugdalózása, aki olyan zoknit akar eladni neked, amit megvenni nem akarsz. De jön utánad a rakott szoknyájában, a zoknival szandálos lábával, és tolja az orrod alá, hogy vedd meg a nyüves zokniját. Ez a tempó Orbán tempója, és még csak nem is emiatt kell a népének szégyenkezni miatta – már, akinek van erre energiája még -, hanem más, cuki aljasságok miatt.

Énnekem helyette is ég a pofám, amikor nagy hangon a különféle tolvajlásokat pátoszos köntösbe csomagolják, ezzel próbálva meg a bűnt szentté avatni. Például ez a kerítés, mint a fehér faj védelmezője, az ukrán nyugdíj, mint a nemzet összetartozásának szimbóluma, a vajdasági stadion úgyszintén, és se szeri, se száma a cifra hazugságoknak, amelyek az egyszerű lopást nemzeti érdeknek állítják be. Így még arra is igényt tartanának, hogy az ember aléltan tapsoljon neki, ami nehéz feladat, énnekem meghaladja a véges erőimet .

Már ez is minősített aljasság, az viszont már nem is hab a tortán, hanem szülinapi felfújható ugrálóvár, amikor még azt is az ember képibe tolják, hogy mindezekhez nekik magasztos felhatalmazásuk van. Most épp a CÖF-ös Csizmadia magyarázta ezzel a Juncker-es plakátokat, hogy szinte a mimagyarok követelik azokat, és okként, indokként meg magyarázatként a népszavazást és a nemzeti konzultációt emlegette, mondván, azok során kérte a nemzet a plakátokat a pofájába. Könyörgött érte szinte.

Felhatalmazása van Orbánnak a népétől ezekre a plakátokra, delirálta Csizmadia, újólag bizonyítva, hogy a valósághoz csupán annyi közük van, hogy pofán köpik azt. Emlékeim szerint – de szóljatok, ha rosszul tudom – a népszavazás érvénytelen volt, mint ahogyan a konzultáció is olyan, amilyen. Ember nem tudja a tartalmát, mégis erre hivatkozik ez a Csizmadia, mint felhatalmazás, amiből is tudjuk, hogy itthon vagyunk, Alice-ok a tükör másik oldalán ámulva és tehetetlenül.

Ha volna rá érkezésem, több kötetnyi listát írhatnék arról, mi mindenre nem kapott felhatalmazást sem a Fidesz, sem Orbán Viktor Mihály. Elsőként azzal kezdeném, arra sem, hogy ezt a Csizmadiát közpénzből tupírozza, s ha már téma, a kerítés felépítésére sem, és így szépen sorban haladva eljuthatunk odáig is a formállogika kegyetlen linearitását követve, hogy miniszterelnökségre sem kapott semmiféle többségi meghatalmazást. Kicsalta magának úgymond a megváltó szerepét, és olyan is benne.

Legitimitása annyi, mint a népszavazásé, amelynek az eredménye pár év után – mint látjuk – Csizmadiánál, de az összes többinél is győzelem, pedig bukta volt, érvénytelen. Így változik meg már a szinte jelen történelme is, minden relatív és bizonytalan, s jelenleg ott tartunk, hogy ilyen GYODA-szerű képződményekre kérünk pénzt, ami már annyira röhejes, hogy sírni való. És ezek vezetik az országot, és ezek döntik romba harsonaszóra, miközben szándékuk már csak annyi: Pénzt! Még pénzt! – Amíg lehet.

Szinte hallani a vágyakozó lihegést.

Popzene

Polt Pétert igen nagy szeretettel és a legmélyebb tisztelettel meginvitálták Brüsszelbe, hogy meséljen nekik arról, mi is folyik a Magyarország nevű földrajzi egységben, ahol ismeretlen erők, földöntúli hatalmak működése nyomán lába kél annak a pénznek, amit ők postáznak a t. címnek, hogy ott emberibb élete legyen az embereknek, ámde nem lesz mégsem. Hanem más történik ott, európai aggyal érthetetlen dolgok, a pilisi szívcsakrától megbolondulnak a műszerek, és fába szorulnak a férgek.

Már kikészítették a teát, leporolták a széket, hogy kezdd el a mesét szépen, ámde azt hiszik, ellátogat a fatornyos Brüsszelbe ez a Polt? Á, dehogy. Mint valami nyüves kígyó, úgy csúszott ki a baráti ölelésből, mondván, ő nem, az ő szűzi teste és lelke nem politizálhat, éspedig ez az lenne. A soroskampány része, s ha azon ő megjelenne, akkor elkárhozna, kénköves tűzön égne ő, és most az egész nagy Unió néz ki a fejéből bután és röhejesen, míg pedig ez a Polt csak göcög magában meglehetősen gonoszul.

Ketzalkóatl (Tollaskígyó) az azték mitológiában a tudás istene volt, Kleopátra ölebként tartott pár jószágot, mert őnála az ureuszkígyó a védelem szimbólumaként fungált. A mi, Németh Szilárd által besorolt és meghatározott, más diszciplínák számára azonban ismeretlen zsidó-görög-római és még keresztény kultúrkörünkben a gonoszság szimbóluma a lábatlan jószág, olykor maga a Sátán, ami kritériumnak a fiúk meg is felelnek, és képtelenség bármit is kezdeni a nyúlós-nyálkás, gonosz és undorító testükkel.

Erre a Poltra visszatérve azonban még egy pöttyet, mint az egyik vezérkígyóra, arra lettek volna kíváncsiak a tehetetlen uniósok, hogy miért van az, ha az OLAF átadja a bizonyítékokat a lopásokról, azok a NER útvesztőiben szublimálódnak, vagy, ha nem, értéküket vesztik, fiókok mélyén tűnnek el, ilyenek. És egyáltalán, a már az első bekezdésben emlegetett nem evilági dolgok történnek velük, ami előtt érthetetlenül állnak a bürokraták, akik joghoz vannak szokva, és nem mesterséges káoszhoz, ilyen vadkeleti posványhoz.

Tudatlanok is maradnak, valamint tanácstalanok. Még az esélyét is elveszik tőlük, hogy a cinkelt lapokba lássanak, mert, ha már – mint a nemzet veje lámpás ügyében is – tarthatatlan a helyzet, akkor a fiúk lemondanak a kinti pénzről, és nem az Unióét lopják el, hanem a tiédet. Ez ellen Brüsszel tehetetlen, korai volt tehát megint az öröm. Csak házon belül kell megoldani a tolvaj karjának levágását, vagyonának elkobzását, s minden olyat, amit a feudális jog a jobbágyok számára egy parasztlázadás keretében lehetővé tesz és megenged.

Ez az Unió egy rakás tehetetlenség, ha arról van szó, nevezhetnénk egy kupac bélsárnak is, csak sok a finnyás ember. Mert a másik végéről meg a Polt főnöke, amúgy pedig cimborája és tettestársa elkezdett politizálni nagyon. Szidja az uniót, mint a rosseb, miközben azért a lehető pénzeket, amiket az OLAF szabadon hagyott, rendíthetetlenül, nagy szuszogások és nyögések közt lapátolja zsebre, ami így együtt oly mértékű romlottságot és züllöttséget mutat, amivel szemben ilyen töménységben szintén védtelen minden jobb érzésű ember.

Megint választás lesz, megint indul a mandula, így “A kormány tájékoztató akciót indít a bevándorlást ösztönző brüsszeli tervekről. Mindenkinek joga van tudni, melyek azok az aktuális javaslatok, amelyek alapjaiban veszélyeztetik Magyarország biztonságát.” Jönnek a plakátok újra, amelyeken a kormány arra fogja felhívni a figyelmet, hogy Brüsszel be akarja vezetni a kötelező betelepítési kvótát, gyengítené a tagállamok határvédelmi jogait, és “migránsvízummal” könnyítenék meg a bevándorlást.

Ilyen koncentrált, összerázott hazugságra nincs mit mondani, Natasha Bertaud, az Európai Bizottság szóvivője is csak hápogott, és ennyit bírt kinyögni: „A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság hitet tett amellett, hogy harcol a dezinformáció és az álhírek ellen, és ez az eset sem kivétel. A magyar kormány kampánya egyszerűen hihetetlen a számunkra. Sokkoló, hogy egy ilyen nevetséges összeesküvés-elmélet ilyen mértékben elérte a politika fősodrát.” – És folyik tovább a takony zavartalanul, az elhülyítés és lebutítás.

A sűrített jellemtelenség, a napon érlelt romlottság ellen védtelen mindenki. Hogy az állampolgár egymagában, az nem vaszisztdasz, de, hogy egy egész kontinens is, hogy a XX. század, München 1938 után is, az legalábbis érdekes. Ilyenkor az emberen eluralkodik a Nirvana nélküli nihil, ha festő lenne, Bosch lenne, így azonban csak dudorászik a bibliai átkok helyett, és pediglen Menyhárt Jenőt, akitől tudhatjuk, hogy : “Élni és visszaélni vele, nekem minden egyformán popzene…” – Ezek mennek, meg az Ottó, a Tótottó.

Érted dolgozik – vagy ellened

Orbán Viktor Mihályból tegnap kibukott az, amit eddig, méltatlanul hosszú élete és pláne illetlenül bőséges uralkodása alatt oly gondosan titkolni óhajtott, miszerint ő a munkásokért dolgozik, és csakis. Úgy jött ez elő belőle, mint egy szerelmes sóhajtás borgőzös kollégiumi szobák mélyin, egy fohász a magyarok Istenéhez, valamint trutymó, hogy nem szakadt rá a plafon, és azon át a mázsás, szörnyű mennybolt.

A munkásokat Rákosi pajtás dolgozó népnek nevezte, és ő is sokat fáradozott érettük, hogy majdnem bele is gebedtek a sztahanóviába a kényeztetettek. És a vége is érdekes lett annak a mesének, egy szobrot ez ügyben el is távolítanak a helyéről, nézni se bírják, kellemetlen érzeteket kelt, vagy mi a szösz. De nem vagyok én kellően képzett ideológiailag ehhez, honnan tudnám, mit is jelent a Duma bojkottja, ugye. Majd a börtönben kiderül.

Hiszen és voltaképp Orbán Viktor Mihály, amikor olyan maszlaggal eteti a malacokat, hogy a rabszolgatörvény “kifejezetten védi a munkásokat és lehetővé teszi nekik azt, hogy aki többet akar dolgozni, az többet is dolgozhasson, és többet is kereshessen. A kormány a munkások oldalán áll”, nos, akkor bájosan lódít. Mert nyilván azért hörög mindenki, mert nem ismeri fel a saját érdekét, ilyképp tehát ideológiailag oly képzetlen a mai összeszerelési szakmenedzser, mint A tanú börtönőre.

Ám, míg abban a korban – ami újra lengedez – megvolt az a kegyes hazugság, hogy tiéd a gyár, magadnak építed, máma csupán a német nagytőkés kedvéért dolgozza halálra magát a magyar rabszolga, akit Orbán Viktor Mihály annak karmai közé lök. Közben pedig azt dúdolja, hogy a népének él, érette, s általa. Így fáradozik ő rettenthetetlenül a magyar munkásért, akinek még a pofájába is hazudik, és nincs ember a magyar ugaron, aki ezért beverné a pömszli orrát neki. Na majd, s aztán.

Ugyanis Orbán Viktor Mihály az egész rühes országot a saját hitbizományának tekinti, és annyira van azért csavaros eszű, hogy tudja, ő és mind az udvartartása kivenni ebből csak addig tud (lopni tehát), amíg forog a kerék. Az Unio tejel, és a német nagytőkés is kaszál. E kettő nélkül fejre állna a királysága, így nem azon fáradozik, hogy a munkás európai bért kapjon, hanem, hogy a német nagytőkésnek megérje itt maradni, holttá zsákmányolva a keményen dolgozó kisembert.

Királykodásának vezérmotívuma csakis ez, nem érdekli sem Isten, sem ember a szerzés vágyán kívül, és ebbe nem bír belefáradni. Buzgalma ez ügyben oly erős, hogy nem átall összevissza beszélni, amit a szakirodalom hazugságnak nevez. Így lehet, hogy a mocskos multikat és a bankokat szapulja, mint valami nagy, kommunista vagy fasiszta vezér (csak nem?), s mindeközben nekik kedvez csakis, a saját szempontjából érthető okokból, az országéból kevésbé.

És nem akadt senki tegnap a közelében, valami halált megvető bátorságú forradalmár, aki a képibe dörgölte volna, hogy ugyanaznap, amikor a kamerákba belemondta a munkásokért dobogó szívét, a pártja, amely az ő agyának és karjának nyúlványa, nem szavazta meg az Európai Munkaügyi Hatóság létrehozásáról szóló javaslatot. Ez arra lesz majd hivatott, hogy védje a munkások érdekeit és kordában tartsa a nagytőkéseket, ugye. Minálunk ilyenre szükség nincs egyáltalán, itt van helyette személyesen Orbán Viktor Mihály.

Ebből is kitetszik, úgy fél attól, hogy a lapjaiba belelássanak, mint az ördög a tömjénfüsttől. Duma azonban erre is volt, mégpedig ez: “A magyar munkavállalók és munkáltatók érdekét is sértené az, ha egy uniós intézmény a helyi sajátosságok, körülmények ismerete nélkül intézkedne a nemzeti hatásköröket felülbírálva”. – Ami maga a röhej, egyrészt, másrészt pedig újabb bizonyíték arra, hogy a család és az udvartartás érdeke előbbre való, mint az országé.

Hát, én nem tudom. Egyre nyilvánvalóbb, hogy csupán egy dolog a lényeg: működjön az ország valahogyan, eldöcögjön és tejeljen, aztán ezért semmi sem drága. A munkás csak akkor jó munkás, ha kussolva robotol, ha ezt nem teszi, lesz majd helyette ukrán, a magyar pedig kifeküdhet az árokpartra megdögleni. A család is addig fontos, amíg ájtatosan lehet nyilatkozni róla. Ha a bank utcára teszi, még segít is neki az állam új és még újabb végrehajtók hadrendbe állításával.

Ne legyenek kétségeink, amikor Orbán Viktor Mihály eldöntötte, hogy gazember lesz, és ez ügyben megtette első tétova lépéseit, olyan lefelé tartó spirálon indult útnak, ahonnan – a jelek szerint – nincsen visszatérés. Kitartóan halad rajta és zavartalanul, egyetlen kérdés van már csupán, viszi-e az országot is magával, vagy sem. Egyelőre rángatja, cibálja, és addig így is marad ez, míg a munkás, a keményen dolgozó kisember, a paraszt meg a tanár be nem látja végre, hogy ellene dolgozik ez a szaralak és nem érte.

Majd levonja a megfelelő következtetést, és ennek folyományaként valagba rúgja a jótevőjét. Az a hasmenés a propellerben, hogy ilyesmire szinte egyáltalán nincsen esély, így magamat sem értem, minek irkálok itt napra-nap zárójelentéseket a betegről, amikor értelme ennek nincsen egyáltalán. Azt hiszem, áttérek a sanzonokra, szonettekre, vagy szobrot faragok és stokit készítek. Esetleg csak káromkodok meg fütyörészek. – Ez is kiderül egyszer.

A Tenkes kapitánya

Orbán Viktor Mihályról megállapítást nyert a napokban, hogy elment a maradék esze is, ami miatt egyes indián törzseknél tisztelnék is őtet, mint csökkent értelműt. Mi magunk itt, a Kárpátok alatt csak sajnálkozhatunk fölötte, s főleg azért, mert még így, ilyen félnótásan is az övé az összes hatalom és minden dicsőség, ami neki ugyan jó lehet, viszont nekünk baromi rossz. Bizony, az élet nem habostorta.

Ámde, hogy a látható betegsége mellett még bunkó is, tapló egy köcsög, az olyan eleggyé teszi a benne formát öltött organizmust, ami nem érdemel irgalmat. Imádatot meg pláne, de ez meg legyen a szektájának a baja, amikor majd el kell számolni a hiábavaló és felettébb kártékony életükkel ha nem is Isten, de legalább a szomszédjuk előtt, akit vagy kilakoltattak vagy éhen halt, vagy hetedhét határon túl menekült a romlás elől.

És most, hogy kellő alapossággal leföstöttem elátkozott országunkat, nézzük meg, mi történt az elmúlt órákban Orbán Viktor Mihállyal benne, hogy milyen dolgokkal öregbítette a lángoktól ölelt hírnevét és renoméját, amelyet most már, szerte körülöttünk úgy emlegetnek, mint a gonosz birodalmát, amelyből a lelkeket ki kell menteni, mielőtt el nem veszik az összes, aztán mégsem történik semmi, sőt.

Sőt, a pofonok után egyetlenünk még inkább megvadult, és már senki nem áll meg előtte, akinek nincs olyan mélyen elmenve az esze, mint neki. Következésképp a világ jelentős része így járt, aki nem rohan vele a szakadékba, és leglátványosabban az ifjú osztrák kancellár, ez a Kurz. Ez is ki van téve már az átkoknak, s ha nem vigyáz, Németh Szilárd csapatai le fogják őt rohanni, anyahajóink pedig kikötnek a Burg udvarán, a szökőkutakban.

Ez a Kurz is megszavazta, hogy Orbán Viktor Mihály fasiszta csőcselék volna, amitől ez a csőcselék rádöbbent, hogy kígyót melengetett a puffatag kebelén, és az is odahagyta őtet a csatamezőn, akitől pedig támogatást, és vitézségének formát remélt. Milyen visítósan, megváltóként üdvözölte az egész horda a sógorok választását, de, amikor kiderül, hogy bár azok is enyhén terheltek, ámde nem annyira aljasak mint a miénkek, elszabadult a pokol.

Az a röhej, hogy Orbán Viktor Mihály saját magát mint valami nagy öreget, s innen eredeztetve akárha napkeleti bölcset képzeli, és ebből fakadóan leereszkedően nyilatkozik Macrontól Kurzig mindenkiről, mint tejfeles szájú ifjoncokról, beleesve a patriarchális társadalmak azon hibájába, amely szerint a kor önmagában érdem. De, mint vezérünkön is látszik, nem az.

Hogy Macront megfojtaná egy kanál vízben, az érthető, mert a francia is így van vele, de most már Kurz is így járt. Ekképp gyűjti a barátokat szerte a sártekén miniszterügynök úr, nem véletlen, hogy a messzi sztyeppékig kell iramodnia már, ha hasonszőrű elvetemülttel akar parolázni, de most az a vizsgálat tárgya mégis, miképp veszítette el végleg Kurz kancellár kegyeit is minden bizonnyal.

Amint megtörtént a brüsszeli Strasbourgban a szavazás, amely őt szagosnak nyilvánította, egyből elkezdte ekézni addigi országos cimboráját, először arra utalva, hogy taknyos kölyök. Szó szerint: “Az osztrák kancellár egy, a harmincas évei elején járó fiatal ember, aki beleesett ebbe a zűrzavaros vitába.” – A vele együtt és egyként szavazó sógorokat pedig paraszti egyszerűséggel legazemberezte.

Aztán kicsivel később “megbízhatatlan labanc” lett ebből a Kurzból a Die Presse által is megénekelve, növelve országunk amúgy is kiváló renoméját, hogy tényleg azt hiszi már a nagyvilág, itt lovas népek rohangásznak hátrafelé nyilazva és más ilyen cukiságok. Mindemellett egyetlenünk újólag elhelyezte a történelmi palettán, és besorolta magát a nagy hadvezérek közé is.

Eleddig a törökverő – illetve finomítva, muszlimevő – képében tetszelgett, most már kuruc brigadéros is, aki kiűzi a honból a megszálló osztrák népeket. Nem kellett messzire mennie, pár éve már volt baja az osztrák vircsafttal, viszont abból sem jött ki valami jól, de nehezen tanul, mint az látható. Ezzel a labancozással azonban a szabharc új frontját nyitotta meg, abba a hibába esve, hogy maximum a Tenkes kapitánya lehet ő, s nem egyéb.

Emlékezhetünk, illetve az éltesebbek emlékezhetnek az infantilis sorozatra, Eke Mátéra, Buga Jakabra meg báró Eberstein Eckbert ezredesre, a hülye történeteikre, amelyek, így vén fejjel visszarévedve, a Ludas Matyi kibővített változata más köntösben, amelyben a hős kurucok százszor verik le a sérelmeket a lökött labancokon. Viszont abban a sorozatban az összes szereplő sajátosan degenerált volt.

Eke Máté (Zenthe Ferenc) filmbéli habitusa épp megfelel Orbánnak, midőn a boros kupát fogaival elhajítja, csattog a karikás ustor, permanens a nemzeti vágta, és a fehércselédek szempillájukat rebbegetve kívánnak szaporodni a hősökkel. Tisztára NER, legalább annyira debilis az egész azzal a különbséggel, hogy az játék, ez viszont nem az.

És mi lesz itt még, ha kiderül, ez a Kurz a hét végén Merkellel kokettált, és együtt tettek hitet a Frontex, azaz a közös európai határőrizet mellett, ami Orbáni olvasatban idegenszívű, migráncsoknak kulcsot adó zsoldosok eljövetelét jelenti. Hogy ebből mekkora visítás lesz, és mekkora paláver, na, arra kíváncsi vagyok. Meg, hogy milyen mesebeli gonosz óriássá válik a kerítésen kívül mindenki, azt Orbánon kívül már csak a Grimm testvérek tudják. Meg a kínok azon tárházát is, ami emiatt a kerítésen innen élőkre vár, mert úgyis mi baszunk rá a végén.

Hét perc

Hét percet kap Orbán Viktor Mihály kedden az Európai Parlament előtt, hogy magyarázza a bizonyítványát, hogy elmesélje a nagyérdeműnek, miként kúrt szét egy országot, és mentséget találjon bűneire, amit nem lehet úgyse. Hét perc az vagy kevés, vagy sok. Hét perc az négyszázhúsz másodperc, két lágytojás megfőzése egymás után, hét perc alatt százszor meg lehet halni, és ennyi idő alatt majdnem ideér a Napból a fény.

Mindemellett ez is csak cirkusz, demokrácia-játék és mutatvány, hiszen Orbán tudja, mi is tudjuk, a nagyságos Európai Parlament is tisztában van vele, azok is, akik a saját seggük védelme okán majd megmentik az övét, és azok is, akik megszavazzák ezt a Sargentini-jelentést, hogy mi a bűne, és mekkora hatalmas. A liberális demokráciának ez a baja, ami az erénye is egyben, hogy túlságosan emberséges még a halálos ellenségeivel szemben is.

Ez a hét perc alkalmas lesz arra, hogy Orbán Viktor Mihály az ajkait nyalogatva és fejét sajátosan rezgetve elmondja a Sorost, a migráncsot, az Európa-védést, a kereszténységet meg a kismaci farkát is. Meg azt, hogy bántják a nemzetet. Pedig ez a jelentés nem erről szól, hanem a Lőrinc meg a Tiborcz lopásairól, és a Joli néni jogairól elsősorban, amelyeken két lábbal tapodnak, csárdást járnak rajta egyenest. A móka, bárhogy is nyüszög Orbán Viktor Mihály, ellene szól és nem az ország ellen.

Ettől függetlenül az ilyen origók és prostisrácok valamint M1-ek tudósítanak majd, hogy vezénylő csillagunk miként védte a hazát kivont karddal, hány fejét vágta le a hétfejű sárkánynak, ami viszont mindig újra nő. A maroknyi ellenérdekelt médium meg boldog lesz, milyen jól megfingatták a diktátort, azt viszont én teszem hozzá, lófaszt mama, az Uniótól várni a megváltást öreg és végzetes hiba. Sőt és pláne, ha még megszavazzák ezt a nyüves Sargentinit, akkor sem történik semmi.

Akkor történhetnék akármi is, ha késedelem nélkül vágnák ki a Néppártból, és egy gombnyomással, mint Putyin a gázt, zárnák el a pénzcsapot. Akkor állna egy nap alatt fejre Orbán illiberális és unortodox rendszere és gazdasága, úgy járna, mint a futballja az európai piacon, kiderülhetne, hogy szart sem ér az egész. Lufi és káprázat, amivel egy ideig lehet kábítani a Gajdics Ottókon keresztül a bamba népeket, de az első fuvallatra összeomlik mégis.

Csak ezt a langy szellőt nem fogja megkapni sohasem, és ugyanígy itt ül a nyakunkon továbbra is, míg meg nem hal, és még két nap. Nincs menedék, ne legyenek kétségeink vagy reményeink. Ha megszavazzák végül ezt a jelentést, akkor sem történik semmi, csak pecsétes papírja lesz arról, hogy ő egy bárcás diktátor, oszt jónapot. Ebben a hét percben mondhatná azt is a bamba képviselőknek ott, ahogy itthon szokta, hogy boldog karácsonyt, és csak néznének szemre meg fejre, hogy mi van?

Egy dolgot előznek meg ezzel a hét perces korlátozással, hogy ne tudjon cirkuszt csinálni, mint Hitler a sörpuccs után, amikor mindenkit hülyére véve a tárgyalásból is propagandafilmet rittyentett. Orbán puccsa is megvolt 2006-ban, akkor senki nem lépett a tökeire, most meg már késő. Ebből úgy fog kijönni, mint Dimitrov, és a propagandagépezet őt is vádlottból vádlóvá állítja majd be. Erre utal az is, hogy valamelyik böszme híve egy elképesztő asszociatív mutatvánnyal Trianonhoz hasonlította a vezér tetemre hívását.

Ettől majd sokkal véresebb lesz a szájuk, még jobban csattog a foguk, és mi szívjuk meg még inkább, miközben Sargentini asszony elégedetten vakarhatja a hasát, hogy megcselekedte, amit megkövetelt a haza. És ő tényleg, de ennél többet nem tehet. Nem lehet megmenteni azt, aki nem akarja, és úgy tűnik, itt pár elvetemült alakon kívül tényleg senki sem óhajtja igazán, hogy ez eltakarodjon. Se az ellenzék, se a beletörődők, a hívek meg pláne, nincs miről beszélni. Hogy hét percben vagy hét napban, az tökmindegy.

Kényszerzubbony is kapható

A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.

Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.

Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.

Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.

A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.

Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.

Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.

Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.

És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.

Csemegepult a szívbe

A mi soha vissza nem térő klasszikusunkban az akkori és ottani párt úgy határozott, hogy legyen magyar narancs, és lett. Mint ahogyan falvédős, zűrös éjszakákon azt is el lehetett suttogni, eldönthető, hányat fialjon a disznó, ha ezt vele előtte alaposan áttárgyalják. Addig volt mód ezen göcögni, míg el nem vitte a Pobjeda a kulákot. Így vagyunk most is.

A mai sötét középkor Bástya elvtársa, akit ólommellény és páncélozott, guruló erődítmény véd attól, hogy a népek le ne sprickolják, úgy határozott egy delíres hajnalon, hogy legyen a magyar kiskereskedelem fele magyar kézben És ezért most beszéli meg a disznókkal, hogy mi a teendő, ha tetszenek emlékezni Lenin et. pamfletjére. Bár ez nem feltétlen előírás a forradalomhoz momentán.

Viszont a mi saját bejáratú mindenhatónk nem valami nemzeti hevülettől gerjedve üldözi a multikat, meg nem is azért, hogy dolgozó népének jó legyen. Azért csupán, hogy a cimboráinak legyen jó, rajtuk keresztül pedig természetszerűleg saját magának, valamint saját lábra nehezedő ivadékainak, azok ágyasainak, meg olyanoknak, akiket hatalma sakktábláján fontosnak gondol.

Most, január elsejétől ezért úgy igyekezett csapást mérni a mocskos kapitalista bolthálózatokra, hogy kitiltotta volna őket az úgynevezett világörökségi területekről. Ezt olyan szesszel vélte kivitelezhetőnek, hogy bezáratná azokat a négyszáz négyzetméternél nagyobb üzleteket ezekben a körzetekben, amelyek nem rendelkeznek a „friss hús, húskészítmény és tejtermék” kimérésére szolgáló pulttal.

A mocskos kapitalisták pedig röhögtek egyet, és elkezdték telepakolni csemegepultokkal a boltjaikat, és innentől egyetlenünk földughatja magának a rendeletét. Viszont ez a hamvába holt próbálkozás is azt mutatja, hogy ártunk és ormányunk, és mindkettő csúcsán, az ormain mintegy, O. V. et. ostoba, pitiáner, de legfőképpen aljas egy mókus. Most viszont megtapasztalhatta Virág et. igazát is, miszerint: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”

Kétségünk ne legyen, kitalál majd más mókát, hogy ezeket a láncokat szívassa, amelyek azonban úgy rázzák le magukról a próbálkozásokat, mint vak komondor a mocskos vizet. Fölöttük van ugyanis az Unió védőernyője, mint az már kiderült például néhány rájuk kivetni tervezett extrasarc okán. Tehát nem lehet velük mindent megtenni, és ez bassza egyetlenünk csőrét, de nagyon.

És nemcsak ez, hanem minden, ami valamely számára érthetetlen okból kikerül a fennhatósága alól. Európával ez a baj, és nem a migráncsok, hogy képes gátat szabni még a féktelen tombolásnak. Mert minden, ami nem kapcsolódik valamely módon a kerítésen túli világhoz, akkor rohad szét, amikor csak akarja. Mint például a Jobbik, akiért nem azért morzsolok könnyet, mert rajonganék érte, hanem, mert nem a porondon tépték szét, inkább sunyi méregkeveréssel múlatják ki.

A csemegepultos mókához visszatérve még: úgy tűnik, a piac ellen – ahol van még – semmiféle NER, rendelet és handabanda nem tehet semmit. Pénzt lehet ugyanis faszolni közbeszerzéseken, vásárlót viszont így nem osztanak. A baráti áruházláncok, a nemzetiek ennek megfelelően haladnak a tönkremenetel biztos útján, olyannyira, hogy az egyik már passzolja is le a boltokat az ellenségnek.

Mindebből kitetszik, hogy a minálunk regnáló baráti kapitalizmus lószart sem ér. Most is szíven lehetett szúrni pár csemegepulttal, és ez így lesz minden más ágazatban is, ahol a verseny csírája megmarad, csak idő kérdése. Meg az is, hogy ettől az egész unortodoxiától mikor áll fejre az ország. Feltehetően akkor, amikor elkopik az Unió pénze.

Addig viszont Orbán et. lubickol a saját posványában, és látszik, hogy nem véletlenül zárkózik be, akárha jól fejlett, gőgicsélő diktátorok. A végső cél nem gazdasági ugyanis, hanem, hogy az utolsó pedellus kinevezésébe is belepofázhasson. Nem véletlenül jelentette ki Kövér et., még legalább két ciklus kell nekik, hogy teljesen elkészüljön a nagy mű. Ebből egyet a tavaszon minden bizonnyal abszolválnak, az utolsó órában vagyunk tehát.