Olyan volt az utca tegnap, mint nyugdíjfizetési napokon szokott. Olyankor másképp süt a nap, mást fütyölnek a madarak, az ember szíve pedig kivirul és díszbe öltözik, a nyugdíjas polgártársak pedig lesik az utca végit, ahol fel kell tűnnie a postásnak, vállán a táska, benne a pénz. Tizenegy előtt még soha nem jött a pénzes ember, de a rá várók már nyolckor rezegnek, nézegetnek az ablakon, mások kiállnak az utcára, hogy jön-e már, de hogyan is jönne a reggeli idején. Állnak, könyökölnek egymással szemben az emberek a szétrohadt utcában, látja már, hol lehet, vajon merre járhat, ilyeneket kérdeznek a másiktól az ünnepi otthonkájukban.
Tíz óra körül a türelmetlenebbek elsétálnak a sarokig, mint valami felderítő csapat, érezhetően nő az izgalom, jobban kihajolnak az ablakon az otthon rekedtek, a többi meg hozza a hírt, hogy még sehol, de a piac mögött már valaki látta. Azt beszélik, mintha már közeledne. Minden újabb biciklista, aki föltűnik a flaszteron, mindegyik az új remény, csóválják a farkukat, mint a gazdáját reménylő kutya, és a csalódásuk is akkora legalább, amikor más alak bontakozik ki a szürkeségből. Aztán tizenegy után megjön persze, és örömmel meg szokás szerin nyugtázza, hogy a pápát nem várják olyan buzgalommal, mint őt itt, és érkeztével elszabadul az orgazmus, amikor oszt.
Ez végtelenül megalázó színdarab havonta, de a játszók nem fogják föl. Igazából bele sem gondolnak, mert amikor az ember teljes szívével benne van a szerepben, nem látja magát kívülről, ezért néz ki olyan hülyén az ország, ahogy. Mindegy, csak azt akartam lefösteni, milyen várakozással díszített, kiszolgáltatott ünnep a nyugdíj hordásának napja az utcában, és tegnap ugyanez volt, csak nem a postást várták, hanem a beszédet. A postás utáni hajszák élharcosa az én malacszemű Józsi szomszédom, ő szokott az utca végibe futkorászni, hogy jön-e már, hozza a tapasztalatokat a könyöklőknek, Józsi szomszéd ezen a napon fontos ember.
Ilyenkor kivirul, ünnep van a szívében, friss zoknit vesz és borotválkozik. Tegnap is, bár nem volt nyugdíjhordás, ebben a jelmezben volt, már reggel hétkor rezgett, hogy ő várja a beszédet. Csak úgy csillogott a malacszeme neki, s hogy a szívét nagyon meg ne terhelje a várakozás és az izgalom, fröccsökkel nyugtatta magát, illetve amit ért, apró italokkal meg hosszúakkal, a giga nem válogat ugyanis. Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra, ez a filozófia, viszont tudni kell, hogy Józsi szomszéd hamar elveszíti az önkontrollt, ami abból áll, nem ismeri a másik magánéletét, öt percenként kopogtat, hogy elmesélje, mi történik benne épp.
Ez egy ideig mókás, aztán idegesítő, elviselhetetlenné akkor válik, amikor már nem lehet érteni, vagy csak nehezen, mit is akar közölni. Tegnap olyan reggel tíz tájban következett be ez az ideális állapot, és sajnálatosan, amit kizárólagosan tudatni akart a rajta kívül álló világgal, az a beszéd várása volt azzal az érdeklődő noszogatással, hogy én nézem-e. Ha nem, magamra vessek, derült ki egyre nehezebben. Józsi szomszéd úgy részegedik le, hogy egészen sajátos módon nem bír a szavakkal és lelkének tartalmaival, érezni, hogy ott gomolyog benne valami, ami nem talál utat. Félszavak, szógyökök és különálló ragok röpködnek a környezetében.
Dél körül már teljesen rózsaszínű volt a világ, ekkor derült ki, hogy van otthon egy kis kisüsti, és az meg lesz kóstolva, csak egy pöttyet. Ebből aztán az lett, hogy egy óra múlva a taknya-nyála összefolyt az én drágámnak, és ebből a masszából egy szó volt csak kivehető, mégpedig az, hogy Viktor. Nyöszörögve, búgva, ahogyan a halálra ítélt emlegeti Isten nevét. Így jött el a három óra, amikor békén maradtam végre, és az utca is úgy elcsöndesült, mint mikor a postás már messze jár a nevezetes napon, és már nincs mire várni, voltaképp élni sincs miért. Reggel ötkor kopogott megint a malacszem, hogy egész éjjel nézte ismétlésben a beszédet. Hogy mit mondott, nem tudja, de szép volt, csak még várni kell, mert nincs nyitva a kocsma. Így lett hétfő megint.