Kategória: faludy györgy

A lélek súlya

Hetven millió forint. Ennyibe került, hogy egy ember se legyen az utcán, amikor Erdogan Orbánnál járt, és ez csak a rendőrségi számla. A járulékos veszteségekről nincs kimutatás, a lélek dolgairól meg ne is beszéljünk. Ki törődik azzal, illetve ki és hogyan törődik? Sőt, azt sem tudjuk, van-e egyáltalán ez a bozontos, vagy csak elektromos kapcsolatok az idegpályákban, esetleg tényleg mérhető és pár gramm súlya van. Aztán, hogy hol lakik, a szívben vagy a fejben, s akinek nincs, az gép-e, ezek egyáltalán nem ismert dolgok.

Akire hetven milliót kell költeni, hogy embertársaitól hermetikusan elzárják, s aki ennyit hajlandó is áldozni rá, nos, az híján van a léleknek. Csak azt a Rubicont nem lehet meglelni, azt a pontot megtalálni, amikor az emberből gép lesz, demokratából despota, vagy, ha soha nem is volt demokrata, akkor ember volt-e egyáltalán valaha, s pláne mi lesz a jövőben. Ezt sem lehet tudni, pedig ezek alapvető kérdések, és mégis, egyáltalán nem lényegesek. Mert gondolkodni máma fölösleges, érezni kell, vigyázzba vágni magunkat, ha szól a Nélküled. Ez elgondolkodtató, és a hit történetében totemizmusnak nevezik.

Ennek fétise az erdélyi medve, ami nem játék. Direkt sarkítom ki a hülyeséget, bár túl nagy szükség nincs rá, magától is öblös, de ezek közös dolgok. Erdogan – akit hetven millióért zártak el az emberektől – mostanában azokat sitteli le, akiknek nem tetszik, hogy öli a kurdokat. Minálunk azokat jelentik föl uszításért, akik nem állnak föl a Nélküledre, illetve még ki is plakátolják őket, hogy idegenszívű zsidók. Sheldonnak az volt a mániája, hogy a Lakótársi Szerződés nem érintheti a földet, itt meg állva kéne pisálni, ha megszólal ez az ótvar giccs.

Ha Sheldonra azt mondtuk, hogy jól van, hülye szegény, akkor körülnézve országunkban vajon milyen megállapításokra lehetne és kellene jutnunk? Ahogyan szaporodnak a kijelölt tisztelni való dolgok, úgy lesz egyre személytelenebb a világ. Mi közöm nekem a Nélküledhez, a nemzeti emlékezés gödréhez, meg az ilyen kijelölt totemekhez, semmi sem. Parancsra nem lehet szeretni, erről összetört szívek tudnának sokat mesélni, és mégis, akik hetven millióért elkülönülnek, elvárják, hogy rajongjanak értük, mert valami ösztön maradt bennük, hogy jó kölyökkutyának lenni.

S ugyanakkor, amikor nem sajnálják a pénzt, hogy a biztonságra hivatkozva légüres teret hozzanak létre maguk körül, arra még szívesebben költenek, hogy klakőrökkel tapsoltassák magukat, mert az jó. Például lengyeleket hozatnak március 15-én, kiválogatják, ki érhet a közelükbe, lehetőleg olyan, aki kezet csókol nekik, de ez már a diktátorok lélektanához tartozik, mert eszerint van nekik ilyenjük, ha beteg is. És ugyanakkor válik gépiessé és személytelenné az elnyomás, paragrafusok és törvények írják elő a szeretetet, esetleg büntetik a hűtlenséget, ami abszurd.

Nem mindenki alkalmas hülyének azonban. Emlékszem Göncz Árpádra, amikor friss köztársasági elnökként bejött a terembe az őt váró újságírókhoz, és odahagyva a testőreit, csillogó szemekkel, “szevasztok” kiáltással perdült a szoba közepére. Vagy emlékszem Kuncze Gáborra, amikor belügyminiszterként először találkoztam vele, és furán nézett. Mondom, mi baja, erre nekem szögezte az állító kérdést: kosárlabda?! Mondom neki, igen. Erre ő: én Csepel Autó, és te? Tudtam, hogy valahonnan ismerlek. – Így kezdődött a demokrácia Magyarországon, amikor még köztársaság volt.

Ilyenkor, amikor ezeken gondolkozom, eszembe jut Faludy György is, aki ’45 után lázasan járta a vidéket, előadásokat tartott és beszélgetett szénaboglyák tövében. Aztán elvitte őt is az ÁVH. Mert ez az ország mindig mindent elcsesz, ahogyan most is. Egyébként Donáth Anna EP-képviselő jóvoltából tudjuk, hogy hetven millióba került az Erdogan-cirkusz lezárásos része. De, mint föntebb látszott, pénzben nem mérhető a kár. Mert el tudják képzelni Ádert csillogó szemmel, szevaszozni, vagy Pintért mondjuk velem, hogy kosárlabdáról diskurál? Ugyehogy nem. És ez a baj. Nem nekem, az oszágnak.

Életre, halálra

Egerben egy kerekesszékes hajléktalan süttette a hasát a nappalijában, tehát az utca kövén, és buzgón dolgozott. Ez annyiból állott, hogy kinyitott egy sört, valamint kitett egy pekedlit adományokra, hogy tudjon venni újabb söröket. Nem kell ezen sápítozni, kinek zsömlére van szüksége az életben maradáshoz, kinek közbeszerzésre, másoknak meg sörre vagy tablettás borra. Az antilop sem eszik oroszlánt, míg fordítva pedig elég gyakori a dolog, Vajnáné fánkot árult, József Attila költeményt, Orbán meg bort iszik és vizet prédikál.

Évtizedekkel ezelőtt a hanyatló Svédiában úgy gondoskodtak az alkoholistáikról, hogy adtak nekik napi egy liter bort, mert van, akin már nem lehet, és nem is érdemes segíteni, a törődés viszont kötelesség. Mégsem a társadalmi gondoskodás módozatairól elmélkedek máma, hanem, hogy Egerben kirabolták a hajléktalan, kerekesszékes koldust, arról. Megitták a sörét és elvették a pénzét is, ez utóbbit a két támadó szerint azért, hogy tudjanak bort venni, így forognak körben a dolgok. Ha rózsaszínű lenne a lelkem és pöttyös-könyves, akkor most sipítanék, hogy ez már mindennek az alja.

Nem visongok mégsem. Nemecsektől is elvették az üveggolyóit, a leendő magyar nyugdíjasoktól háromezer milliárdot, tessenek eldönteni, melyik az aljasabb. Az ember azt hiszi, mivel feltalálta a kereket és a tankot, emiatt a civilizáció miatt különb állatfajta, mint a róka vagy a mosómedve, holott dehogy. Annyi a különbség, hogy valami különös okból fakadólag, amit kognitív képességeknek hívnak, s emiatt az ember látja a tettei következményeit, s így a jövőt is, azt is tudja, hogy meg fog halni. A mosómedve erre képtelen, nincs is szüksége istenekre, hogy elviselje a nyüves életét.

Minden organizmusban kódolva van az élet akarása, ki az antilop combját eszi meg ezért, mások füvet legelésznek, a hajléktalan, kerekesszékes koldustól elveszik a sörét. Nincstelentől nem lopunk, állítólag szerepel valami ilyesmi a csibész becsületkódexben. De mi van, ha szerencsétlen lop szerencsétlentől, erre nincsenek passzusok, mint ahogyan azt sem lehet eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb, a fizikai vagy a lelki kín előrébb való-e, mert az élet nem habostorta. Másrészt, az állam is a legszegényebbeket fosztja ki arányaiban a legjobban, ilyképp hasonlatos azokhoz, akik a koldusnak isszák meg a sörét.

Mégis ez az állam fog ítélkezni a rablókon, ami azt igazolja, hogy tényleg érdemes milliárdokat lopni, míg kakaós csigát pedig nem. Az előbbiért lovagkereszt jár, az utóbbiért börtön, az egyik ideológia, míg a másik meg pőre biológia, a test parancsa úgymond, amely legyőzi az éthoszt és a konformizmust, átgázolva ezer éves szabályokon, visszatérve a teremtés ősi állapotához, a civilizáció alá, a DNS második spiráljához, ahol az éhségérzet lakozik. Mert azt is tudjuk már, mert annyira okosak vagyunk, hogy a kitartó éhezés nyomot hagy a genomban, amit Faludy György is érzett, de ő úgy írta le, hogy nem a gyomra, hanem az egész teste volt éhes Recsken.

Orbán Viktor a mimagyarok DNS-ének hordozója, mint az közkeletű. Látni kellene tehát, hogy lakozik-é benne ilyen éhezős csavar is, s hol vannak benne a hatalom végtelen akarásának reteszei, ha ezt megtaláljuk, sok mindent megértünk. Hogy mennyi kultúra és mennyi civilizáció van benne spengleri értelemben, s hogy minek van most az alkonya minálunk, mert, hogy van alkony, az le nem tagadható. S ez nem abban nyilvánul meg, hogy einstandolják a hajléktalan kerekesszékes sörét, mert ez a legjobb családban is előfordul, hanem abban, hogyha belegondolunk, a meglopott még jól is járt.

Történhetett volna olyan is, hogy mimagyarokkal és nem szimpla rablókkal találkozik ejtőzése közepette. A mimagyarok ugyanis – mint azt a Coca-Cola óta tudjuk – nem nézik jó szemmel a kerekesszékesek létezését, és nem a sörét vennék el alkalmasint, hanem a nyamvadt életét is. S míg az előbbi az élet parancsa, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass, az utóbbi jelenség civilizációs termék, és Orbán Viktornak köszönhető. Így a végső kérdés már csak az, ki, melyik organizmus képviseli inkább az embertelenséget, a rablók, vagy Orbán Viktor Mihály. Nálam van a hangszóró megfejtés esetére.

Bakondi, a műkeresztény bájgúnár

– Öblözet – mondja Orbán Viktor.
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Emlékszünk erre a bájos jelenetre és párbeszédre még talán, amikor Orbán árvízi hajós volt, Bakondi pedig nem tanácsadó-szakértő-szarkeverő, hanem katasztrófás ember. De nem lógott ki a brancsból, ő így küzdött a víz ellen, hogy ne az legyen az úr. A főnöke pedig, a belügyminiszter sms-ekkel harcolt a hóval másik autóba ültetve a szavazópolgárokat, amiből is kitetszik, tele van a NER olyan organizmusokkal, akiknek a seggükben is fejük van. Az ilyenek adják az erejét, a szellemi nagyságát neki.

Bakondi elvtárs ma már – mint tudhatjuk – a migráncsok elleni harc oszlopa vagy fundamentuma gusztus szerint, ha ő megszólal, rá oda kell figyelni, csak úgy, mint Georg Spöttlére, aki szintén festeni való bohóc, ezért képviselő lesz belőle. Viszont Szele kolléga lestipistopizta, hogy ő akar rajta kajánkodni, marad nekem hát Bakondi, de nem panaszkodom, ő se rossz. Sőt, ha belegondolunk, még nekem könnyebb a dolgom, mert a Spöttle annyira síkhülye, hogy őt érdekessé tenni húzósabb feladat, mint Bakondit, aki már születetten maga a kabaré.

Mint látjuk, gumicsizmás múltja is van, terepi tapasztalata, mostanában azonban a stúdiók langymelegében érzi otthon magát, és fejlődött is a kommunikációja formai része. Odahagyta a “Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?” balladai homályát és sűrűségét, kerek mondatok jönnek ki a száján, most éppen az, hogy a líbiai háború elől menekülők célja, hogy “az európaiakban felébresszék a segíteni akarást”. Tehát nem azért kelnek útra habzó nyálú tengereken, mert bombák potyognak a fejükre, hanem aljas manipulációból, hogy felébresszék.

A segíteni akarás, a segítségnyújtás, ha úgy tetszik, az irgalom általános emberi tulajdonság, legalábbis eddig azt gondoltam. Ha fel kell ébreszteni, már régen rossz, s arra utal, hogy a delikvensnek nem volt gyerekszobája, kiskutyája vagy minimalaca, egyszóval érzéketlen tuskó, mint Faludynál a fegyőr, aki bamba képpel és kéjes vigyorral vágta ketté a szalamandrát. Ezen túl az is megjegyezhető, hogy a segítés, az irgalom minden nagy világvallás sajátja, törvényi előírása is, ha úgy tetszik, erről megfeledkezni tehát bűn, és penitenciát von maga után.

Mi pedig keresztények vagy keresztyének vagyunk mint a rosseb, a seggünkből is böjti szelek fújnak, a kedves vezetőjéből meg pláne, csak rásegít a babgulyással. S most nem a profánság okán csupán a forma miatt jegyzem ezt meg, fölhívva Bakondi elvtárs figyelmét a tutira, miszerint: “Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6.2) Ebből pedig az fakad, hogy akiben az irgalmat manipulációval kell és lehet felébreszteni, az istentelen, mint ez a Bakondi is. A keresztény felebaráti szeretetnek, az egymáson való segítésnek a legelemibb követelményéről van szó ugyanis.

Tehát aligha lehetne gazdagabb tartalommal, és mégis ilyen rövid megfogalmazásban összefoglalni a gyakorlati kereszténységet, mint ahogyan Pál apostol teszi. Ez a keresztény élet alaptörvénye, talán ezért is nevezi Pál Krisztus törvényének. Csak, hogy lássuk, miket hadovál össze Bakondi elvtárs, aki annyira keresztény, mint a bucsui, világítós, műanyag Jézus-kulcstartó. Bár így van ezzel az összes NER-huszár is, Orbántól Semjénig terjedően és bezárólag. Hogy ez nekem nem tetszik, az egyéni szociális probléma, de, hogy tudós plébánosok és ministránsfiúk is elégedettek a tényállással, az mindent elmond erről az istentelen rendszerről.

Az állam, a bírák, meg a Kövér

Kövér László különös dolgot mondott. Bár ez manapság nem újdonság Kövér házelnöknél, olykor, mintha ellenőrizetlenül törnének elő belőle a szavak, mindenféle kontroll nélkül osztja meg hallgatóságával agyának és lelkének elképesztő tartalmait. Mint elfojtott vágyak, tétova remények vagy kőkemény kívánalmak, úgy dől ki belőle az ifjúkori kommunista, hogy a rend, amit óhajtana, MSZMP alkalmazott korában ivódott volna bele, és kívánkozik megint újra a hősi időkbe.

Mint most is, midőn állam, bírák, bíráskodás és függetlenség vagy függőség sajátos szimbiózisáról ábrándozott, túlmutatva minden jogállami fékeken. Hogy, ha az uniós bölcsek ezt az egy gondolatkísérletet megcsócsálnák kicsit, legott írnák a pártjának, Kövérnek és az egész hóbelevancnak együtt az elbocsátó szép üzenetet kifelé nemcsak a Néppártból, hanem az egész nyüves civilizált világból is. Hogy a távoli sztyeppéken pihenjenek meg, ahol Orbán épp most tanulmányozza a diktatúra betonzásának alkímiáját.

Azt mondta ez a Kövér tehát az alkalomból, hogy százötven éve fogadták el a magyar bírói függetlenséget garantáló törvényt, hogy “a bíró nem lehet független az államtól”. Mindez sok mindenre magyarázatot ad, amin az ember eddig csak csodálkozott, hogy ezt most hogy. Mert – bár ez nem épp meglepő -, az alapizéjükkel is szembe megy, amiről Kövér elvtárs itt ábrándozik, abban ugyanis szerepel, hogy a bíróságok más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságok. S az is, hogy a bírói hatalom egyetlen korlátja a törvényeknek való alárendeltsége.

Továbbá még tíz alapelvnek is meg kell felelnie a bíróknak és bíróságoknak. Ezek között szerepel témánkba vágóan a bírói függetlenség elve és az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elve is. De nem találhatni ezek között semmiféle államtól való függésre utalást. Az államhatalom pillérei ugyanis a törvényhozó hatalom (nálunk egyelőre még országgyűlés), végrehajtó hatalom (kormány) és a bírói hatalom. Így, jól elkülönítve egymástól, mert ez a modern demokráciák működésének alapelve, s ha a három közül csak kettő is egy kézben van, az önkényuralmat szül.

Például, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket, vagy a befolyása alá vonja az igazságszolgáltatást, mint sajnálatos módon Magyarországon ez felütötte a fejét. És ha ezen túl Kövér nyíltan az államtól függő bírákról ábrándozik, akkor világos, hogy szeretne elevezni a modern demokráciák ingoványos vizeiről, hogy egyszerűbbek legyenek a dolgok, és ne ítélgessenek mindenféle felügyelet vagy instrukció nélkül a bírák. Mint például Czeglédynél kísérleteznek vele, ami szintén szembe megy egy alapelvvel, mégpedig a tisztességes eljáráséval.

Egyébiránt a legelképesztőbb, hogy Kövér elvtárs pont ez ünnep alkalmából ábrándozott a bírák korlátozott függetlenségéről, mert százötven évvel ezelőtt épp a középkori állapotokat szüntette meg a bírói függetlenséget garantáló törvény. Azt a kort, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, amikor a gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. Ennek megszűntét ünneplendő álmodta vissza magát ugyanoda ez a mi derék pedellusunk, hacsak nem közelebbi időkbe, amelyeket az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete munkatársaként módja volt tanulmányozni.

„…Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi csendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom…”

Ezt Faludy írja, viszont Bagi Veronika idézi (Koncepciós perek Magyarországon a kommunista diktatúra alatt, Bagi Veronika, Budapest, 2015.) annak alátámasztására, hogy az államtól függő bírák munkálkodásában hogyan jelent meg a rendes, alapelvekre épülő eljárás hiánya, valamint a rendszer kiszámíthatatlansága. Veszélyes dolgok járnak hát Kövér elvtárs fejében, ami kiderül, ha meggondolatlanul elszólja magát.

A gyakorlat azonban ennél is sötétebb, mert például az 1956-1963 között zajló politikai perek idején a kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott.

Nem is kell annyira messzire mennünk, mert szintén Czeglédy esetében láthattuk, ahogyan a Fidesz, mint a kor törvényalkotója, a bíróság helyett kimondta az országgyűlésben a bűnösséget. Kövér sötét ábrándjai tehát nem is annyira ábrándok, viszont tényleg éjszínűek, és egészen közel vagyunk a százötven éve túlhaladott középkorhoz, amikor is – mint emlékezhetünk – az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. – És ezek egyáltalán nem tréfadolgok. Nagyon nem.

A halál hetvenkét órája

Gyurcsány elvett egy havi nyugdíjat, és pokollá tette a nyugdíjasok életét. Mondta a Fidesz közleményben 2019. január 13-án, vasárnap, amikor kicsit engedett a fagy, de azért felhős idő volt. Ezt a Gyurcsányt azért tartották fontosnak közzé tenni, mert 2019. január 11-én, pénteken, akkor még kemény mínuszokban a Fidesz kormányzás kilencedik évében a nyugdíjasok nem kapták meg a nyugdíjukat, holott meg kellett volna.

A közszolgálati televízió egyébként erről nem tudósított és azóta sem, csak a sípályákról akkor, biztosan egészen pragmatikus okokból. Úgy vélhette, aki nem kapta meg, az úgyis tudja, mivelhogy üres a zsebe – meg a gyomra -, a többieknek meg mi köze hozzá, mert sorosmigráncs és jobban teljesít. Nem kell feleslegesen feszültségeket okozni, ha Orbán Viktor Mihály úgyis megvéd a bajtól, az élet pedig közkeletűleg csodaszép.

Működött a taktika. A szomszéd Józsinak a postás hozza a pénzét, utoljára december elején kapott, így már egy hete tarhálási üzemmódban van. Szombaton meglátogatta Éva barátnőjét, aki szintén nyugdíjas, de ő nem tudott segíteni szorultságán, mert nem kapott pénzt Orbán Viktor Mihálytól. Józsi nem hitt neki, azt mondta ilyen nincs, mert ő Kossuthot hallgat és M1-et néz, és ennyit tud a világról. Egyébként nagy Orbán fan, kicsit egyszerű a lelkem.

Elmagyaráztam neki, hogy ilyen ugyan nincs, és mégis van, aztán adtam egy kis lóvét fröccsre, hogy csinálhasson ricsajt. Így lettem Éva helyett Évája, Orbán helyett Orbánja. Nem minden nyugdíjas ilyen szerencsés azonban, vannak magányosak és szerencsétlenek, betegek és lét peremén tántorgók, akiknek ez a péntek olyan lehetett, mint egy jól irányzott gyomros, mert rossz volt a logisztika. Illetve az jó volt, csak szar került a propellerbe.

A nincstelen nyugdíjas-logisztika úgy néz ki, hogy az alattvaló kiszámolja az aprót, rakosgatja ide-oda, és a következő nyugdíjig úgy húzza ki, hogy éppen lenullázza magát lisztből, zsírból, kenyérből, egyébből. Péntek reggelre már semmije sincs, ámde fütyörészve ébred, hogy máma szüret lesz, mert jön a pénz, és lehet menni a boltba csirkelábat venni. Olyan reményekkel teli tud lenni ilyenkor a várakozás, és letaglózó a csalódás.

Amikor ráébred az ember, hogy nincs megváltás, és arra hétfő reggelig kell várni, tehát hetvenkét órát. Nyugdíjasa válogatja a reakciót, ki sírdogál, ki kurvaanyázik, ámde egyik sem dicséri az urat, és péntek estére már állapotba kerül, amiről amúgy magunk közt szólván sem Orbánnak, sem a csürhéjének, de még Gyurcsánynak sincs halovány fingja sem, ezért mesélek nekik róla. Meg az összes szarházi politikusnak is, hogy legyen nekik jelentés a holtak házából vagy az egérlukból.

Görcsbe tud rándulni az ember gyomra, amikor megtudja, hogy kiszolgáltatva az élet kegyetlenségének egy picit még szenvednie kell – hetvenkét órát -, ilyenkor olyan, mintha tökön rúgták volna az embert, és olyan aprónak érzi magát meg tehetetlennek, amilyen valójában is. Viszont most benne csücsül a semmiben, annak a közepében, és ráérez, mire utalt J. A., mint költő mire gondolt, amikor papírra vetette, hogy aki szegény, az a legszegényebb.

Nem is az éhezés, mert azt könnyen abszolválja az ember. A három nap az smafu, az semmi, könnyed fütyörészés. Nem akarok dicsekedni, de van autentikus tapasztalatom kajla életemből fakadólag. És nem az az úri passziós éhség, hogy méregtelenítés, léböjt meg fogyókúra, hogy ehetnék, de nem teszem. Hanem a húzós, hogy ennék, viszont nincs mit. Ilyenekről is vannak ismereteim, ha lesz egyszer egy romantikus fél órám, majd elmesélem.

És nem is a lételméleti éhség, amit Faludy György úgy ábrázolt, hogy nem a gyomra éhezik az embernek, hanem az egész teste, a szervezete neki. Nem is erről van szó, hanem ilyen mindennapos kis gyomorkorgásról, ami megeszi a lelket. A kilátástalanság, hogy mennyire másképpen bír sütni ilyenkor a nap, és mennyre másként fütyöl a madár, hogy mennyire egyedül van ilyenkor az ember. Ezt csak egy hörgő Tom Waits tudja elmesélni, és a nénik fátyolos szemei.

Erről szólt a péntek, meg a szombat és a vasárnap, a halál hetvenkét órája. Miközben pedig Orbán Viktor Mihály miniszterügynök elvtárs meg a haverjai a várban zabálták a háromszáz forintos csülkös babot. Gyurcsány, ja. Meg a Soros. Lehetett volna itt előadni egy Tiborc panaszát, viszont nem szeretem a színpadias dolgokat. Most is azt mondtam, hogy a kurva anyátokat, csak részletesebben. Viszont, polgártársak, máma hétfő, irány a bót.

Kenyér, tej, megminden. Ám soha ne feledjétek ezt a hetvenkét órát. Hogy kinek köszönhetitek. Megvan? Köszönöm.

Fénymegvonás

A teremtő útjai kiismerhetetlenek. Így arra sincs épeszű magyarázat, hogyan kavarodott elém a prostisrácok névre hallgató tudományos szaklap, valamint Dörmögő Dömötör. Betűkből áll ez is, a magyaridők is, meg a Száz év magány is például. Érthetetlen egybeesés. Ezeknek a prostisrácoknak permanensen kurva nagy az önbizalma, bár a Pásztorok is rettegésben tartották a fél világot, az összes Nemecseket, aztán a végére csak belátták, hogy nem érdemlik meg a kakaót. Így megy ez.

Nem kéne foglalkozni ezzel, aztán meg mégis, mert azért még olyanra nem szólítottak fel, hogy takarodjak el nemcsak a barlangomból, a városomból meg a hazámból, hanem még Európából is, mert útjában vagyok a fasiszta csőcseléknek. Egy bizonyos Bálint Botond névre hallgató prosti, magyarán Orbán-kitartott eresztett meg egy gőzös elmélkedést, amelyben a felsőbbrendű ember, közkeletűbben árja vérszagú önbizalmával szidta az egész, rohadt, rajta kívül álló világot, nyeregben érezve immár magát.

Valami furcsa logikával és érthetetlen katyvasszal kente az összes kínját a Nyugatra, a liberálisokra, s tette mindezt úgy, hogy közben Faludy Gyuri bácsira hivatkozott, vele kurválkodott, aki az ilyen aljanépek miatt futott el ebből az országból kétszer is, és tenné ezt most is, ugyanis nem kapna szót. Az utolsó beszélgetésünkkor azt mondta nekem szegény: “Ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek”. Most csak megmosná a legendás haját, és már indulna is, aztán nem kellene tőle újólag megkérdeznem, egyáltalán miért jött vissza.

Ez a bálintbotond egyébként tökön lövi magát, mert a “Pokolbéli víg napjaim”, amellyel alá óhajtja támasztani lázáros ideáit, meglehetős nagyrabecsüléssel és csodálattal beszél az arabokról, akiket, mint mohamedánokat, most ez a bálintbotond meg a csürhéje ki akar kergetni a világból. Velünk együtt, ezt el ne feledjük. Mert a betűk, amelyekkel dolgozik, a végére ilyen sorrendbe állnak össze: “Pedig csak akkor győzünk majd, ha az utolsó liberális az utolsó muszlimmal együtt takarodik ki Európából.”

Ezek a hangok, így összeolvasva kiadnak egy jelentést, amely hogy, hogysem, egybecseng az alapszar módosításával és a stopsorossal, amelyeket együtt miniszterügynök úr így méltatott: “Ez egy szép, kifinomult jogi munka, ami filozófiai mélységű kérdésekben is jó választ talál”. Ha őnéki az a filozófia, hogy embereket vegzál és bélyegez meg, az egy nagyon érdekes álláspont, amely a régi ideámat támasztja alá, hogy az Orbán egy hatalommániás, pszichopata aljaember, akinek hű szolgája a prostisrácok meg a többi szar.

Mindezek fényében, amelynek föntebb csak a peremét, a habját, és nem a mocskos mélységeit mutattam meg, elég érdekes Szájer et. vonyítása, miszerint Brüsszel már nyolc éve támadja rágalmakkal Magyarországot. Diktátoroknak nevezte azokat, akik másképp látják a világot, mint ők, de nem egyeztetett a főnökével, aki meg arról ábrándozott, hogy őt azért vegzálja Brüsszel, mert annyira sikeres, és irigylik. Totális káosz a manus, és mégis virulens. Mondjuk, ilyen talpnyalókkal nem egy vaszisztdasz a dolog.

Visszatérve azért még erre a bálintbotond nevű prostira, az a cuki a gyerekben, hogy lázárja szerint már az egész nyüves Európa olyan őrült, mint ő meg a gazdája, s hozzájuk, most, mint győztesekhez akarnak csatlakozni a báránybőrbe bújt farkas-liberálisok. Kész van a faszi teljesen, viszont kellően agresszív, azt meg kell hagyni. Ködülte agyának számos oka lehet, én azt feltételezem, hogy fényhiányban szenved. Ez, mint tudjuk, meglepő hatásokkal jár.

Gyengül az immunrendszer, fáj a fejünk, alvási és emésztési panaszaink vannak, és a végén ilyen baromságokat irkálunk, mint a bálintbotond prostiszolga. Szíve joga egyébként, ki nem szarja le a nyomorát, csak az a riasztó, hogy erősen addiktív a dolog, mert hogy, hogysem, a betűhalom végiben megjelentek a rajongói kommentek, hogy de jó ilyet olvashatni. Aztán csudálkozunk, hogy felhevült nyugdíjasok esernyővel kardozzák ki a másfajtájúakat az országból. Vagy várj, mégsem, hiszen ez a NER.

Felkészül: Sziszüphosz

Tegnap mindnyájunk legnagyobb gyönyörűségére kinyitotta csipás-teknőc szemeit maga Rogán Antal is, és megszólalt. Politikai bolhacirkusznak titulálta a tüntetést, ami aktustól önkéntelenül nyílik ki a bicska a legjámborabb elsőáldozó kisleány zsebében is, de mit lehessen tenni. Köpni, valamint nyelni, ha erre képes még az ember, és már ez is valami.

Viszont ez következik most. Ám mielőtt ennek szépségeit egész alakos képen megörökítenénk, erről a bolhacirkuszról iderakom, hogy mi jutott az eszembe szinte abban a szentséges pillanatban, ahogyan ez elterjedt a nagyvilágban.

Az, hogy annak idején maga a nagy Vlad Tepes (Dracul fia) is játszott ilyet a börtönében, midőn csótányokat meg ilyesmiket húzgált karóba játszásilag ugyan, de véresen komolyan, ami azt jelzi, hogy nem volt százas a manus. Vagy érdekesség ez, vagy fortélyos utalás. Minden lehet.

Ez a Rogán mellesleg, amíg a jámbor magyarokat arról kellett meggyőzni, hogy csakafidesz, addig parkolópályán volt sok hasonszőrű takonnyal együtt, hogy ne zavarjon bele a révületbe. Illetve tán, ha esetleg kikapás van, akkor a népharag ne húzza fel őtet az első lámpavasra a többi férgekkel együtt. Most viszont, hogy Isten és a Sátán segedelmével a diadal teljes, kipottyant a zabszem a seggéből, és cukkolódik.

Mint ahogyan a másik, a harmadik, illetve hát, az összes, és egyre több. Mind számosabb agytörzsi véglénynek nyílik meg a pállott szája, egyre hangosabbak, egyre nagyobb hülyeségeket beszélnek, egyre nagyképűbben, ami ellen voltaképp tehetetlen az ember, maximum a fogát csikorgatja szolidan.

Igaz a megállapítás tehát, hogy ez itt a „Ground zero”, de nevezhetjük akár felperzselt földnek is, egy dolog azonban biztos, hogy mindent újra kell kezdeni, aminek már nyolc éve is nekilátott az ember gyereke, de egészen más talapzatról.

Itt van mindjárt nekünk ez a tüntetés, amely a magyar polgártársakat már megint beletaszította abba a betegségbe, amelyből ezek szerint az istennek sem bírnak kimászni. Legyünk őszinték: már megint elkezdődött a hiszti, holott annak a kurva választásnak a teteme még ki sem hűlt, hogy ilyen bamba képpel tegyem érhetővé, mit is akarok mesélni, na.

Itt mindenki egyszerre akar mindent. Újraszámolást, új választást, forradalmat, meg a kiskutya redves farkát is, megtetézve a fintorokkal, hogy én ezzel nem forradalmárkodok, ő meg azzal. Ennek büdös a szája, annak meg nem volt gyerekszobája.

Olybá tűnik ez az egész, mint amikor a már elvesztett meccs hosszabbításában rohangászik a kikapni készülő csapat, hogy egy perc alatt majd megteszi, amire kilencven alatt nem volt képes. Ráadásul az egész stadion már őrjöng, és ünnepli az ellent. Az ilyenek nem szoktak sikerülni, és jó végük sincs soha. Pláne nem vagyunk CéRonaldók egyáltalán, hogy kapjunk egy kamu tizenegyest.

Tehát: ugyan már, királylány, nézzünk kicsit magunkba, s legfőképp higgadjunk má’ le. Kinek hiányzik az nyüves agyvérzés? Na, ugye, és köszönöm.

Tegyük szívünkre a kezünket, nézzünk bele a köldökünkbe, és valljuk be, új választás nem lesz, újraszámolás sem biztos, forradalom meg egyáltalán nem. Ezért, ha kérhetném, ne a jóravaló, hasonszőrű embertársunk torkát harapjuk át, hanem Orbánét. Ha ez meg nem megy, és nem megy, akkor tegyük kezeinket az otthonkánk zsebébe, és gondoljuk meg, mit tehetnénk a gonosz ellen igazából. Van rá négy évünk ugyanis.

Így kiindulásnak javasolnám tovább verni a tamtamot helikopterek, lámpák, disznótelepek és más hasonló ganajságok ügyében, amelyek bő egy héttel ezelőtt már iszkolásra késztették a patkányok egy részét. Van ebben potenciál, főleg, ha a vén Európa is bevonódik, és elzárja a Führer csapját, akkor úgyis magától zuhan darabjaira az egész kóceráj, meg a vezér is, persze.

Továbbá olyan babramunkát javasolnék, amit az elmúlt nyolc évben senki emberfia nem végzett el. Itt mindenki örökösen nagy dolgokról álmodozott, miközben az ország jó részének szellemi állapotja szépen elsüllyedt a középkorban. Arab számok, ilyenek. És tudjuk, hogy ők a bázis.

Ilyképp, ha négy év múlva netán még lesz választás, azért lehetne tenni, hogy egy felesért vagy marék krumpliért ne lehessen rávenni az embereket, hogy a zorbánra ikszeljenek. A falvakat köll járni, meg a külvárosokat, és nem a rezsim szidásával, hanem másfajta szépségek felmutatásával. Ilyenkor eszembe jut megint például Faludy György, aki a második világégés végeztével a Népszava segítségével pajták mélyén és boglyák oldalán mesélt versről, zenéről meg csillagokról a legyalult agyú népeknek.

Tudom, hogy ez romantikus ábránd, hogy ez így nem megy, de az egyetlen esély, hogy a hatalom ellenében öntudatra ébressze a népeket, aki ezt teheti. Más kiút nincsen.

Mondhatják, hogy könnyen pofázok az elefántcsont-barlangomból, és ez igaz is. Annyi mentségem van, könnyen lehet, én már meg sem érem a napsugarakat, csak gondolkoztam egyet, és erre jutottam. Hogy melózni kell hangyamód.

Ez a Sziszüphosz meg csak egy klafa szimbólum, nem is kéne törődni vele. Ő az, aki azért szívott, mert elpofázta, hogy a Zeusz félrekúrt, ezért az idők végezetéig görgetheti azt a nyüves követ. Valami ismeretlen ok miatt a kitartó munka jelképe ő, pedig csak a soha véget nem érő szívásé, ha belegondolunk.

Ne is foglalkozzanak vele.

Ez már sok a többnél

A nemzet Récsöle rohadtul belejött az ácsorgásba. Sorra nőnek ki a lábai, tisztára rajzfilm, ami zajlik a képünk előtt, de mindenféle katarzis nélkül. Ebben, amit vetítenek, mindig a rossz győz, a gonosz mostoha, Hókuszpók vagy a bamba macska.

A permanensen ügyeletes rosszfiú, Juhász Péter egy fáintos videóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, és még maga a szervilizmus és aljasság, valamint álhírgyártási műhely atyamestere, az Origo muftija is elismerte, hogy a trónörökös hercegnő mondja felvételen ezeket:

„Ő nagyon szeretne turizmus promotiont, nagyon szeretnének pénzt keresni a magyar államból.” – mondja a felvételen a saját lábú, erre nevetés hallatszik, majd egy rosszul kivehető hang azt mondja, „az nem baj, ha van ellentételezése”.

Nem tudni, ki a titokzatos nagy Ő, valószínűleg nem Noszály vörös rózsával a lukában, ellenben lehet valami bahreini vagy svájci jóbarát, akik vihetik a nemzet vagy az Unió pénzét – tehát a tiédet, aranyom -, ha van ellentételezés, mint hallható, ami egészen biztosan nem egy Milka szelet.

Nem véletlen, hogy itt ugyan mindenki a Récsöl ura, a nemzet veje – akik így együtt állnak a lábukon – OLAF-os dolgairól sutyorog, ezzel szemben ez a bácsi sokrengeteg dologban vizsgálódik, az egész nyüves NER-t nézi lassan, de minek?

Ugyanis minálunk egészen más az ügymenet, mint odaát. Felénk döglött akták vannak, amelyet jól példáz mondjuk Seszták tolvaj ügye is, aki ténykedése nyomán megállapíttatott, hogy a pénzt fölvette ugyan, de a projektek célja nem valósult meg, a haszonélvező a kedvezményezett vállalkozások helyett Seszták Miklós cége volt, az ügyben az EU pénzügyi céljait sértő csalás történt.

A lóvét vissza kell pöngetni, sőt, Polt is vizsgálódott, a végkimenetelt el se kéne mondani, mégis a hűség kedvéért: a költségvetési csalás gyanújával megkezdett vizsgálatot 2017 januárjában már le is fújták. Most mit mondjak, hogy Polt és az ő cége a biztos „A” hang a lopás szimfóniájában? Ez egyáltalán nem nóvum, és mégis süt a nap.

Ilyenekkel van tele a padlás, a fiúk már menekülnek, Kósát, Rogánt, Tiborczot bombabiztos helyre vitték, senkinek nem bírnak a szemébe nézni, és mégis jó esélyük van győzni, ami a totális abszurd.

Voltaképp Orbánnak egy programja van: kerítés, de még ezt sem veszik komolyan. Lassan fél éve nem lehet összehívni a Nemzetbiztonsági Bizottságot, mer’ a Szél, holott csak fészkalódós dolgok derülhetnének ki, mégis a rezsis pöcs veri a nyálát. Emiatt az ellenzék nagy tehetetlenségében már a jóisten szaros gatyáját is beperelte, legutóbb kompletten a rendőrséget, a Belügyminisztériumot is, aztán tehetetlenül néz ki a fejéből, Polt meg vigyorog.

Néha érik meglepetések a fiúkat, akkor leginkább, ha máshol lopnak, mint például Semjén Svédiában. A jó Niklas Jonssonnak például tele lett a töke azzal, hogy az ő szarvasát lődözi a keresztény hóhér, a rendőrség vizsgálódott, és továbbította is az ügyet az ottani ügyészségre, amelyet szerencsére még nem Polt vezet.

Milyen cuki lenne már, ha megállapíttatna hivatalosan egyszer, amit informálisan úgyis tudunk, de mégis lenne papír róla, hogy Semjén tolvaj. Nem változna semmi, mégis jobb lenne az ember lelkének, ha tudná, hogy más is tudja, ezek nem a saját lábukon, hanem a miénken hédereznek.

Igaz, attól például Faludy Gyuri bácsi sem felejtette el Recsket, midőn onnan szabadulva a parasztbácsi megsimogatta a hátát, és azt mondta vigasztalásul, mindent tudunk, de ettől kezdte újra embernek érezni magát.

Hogy saját magam felé fordítsam a kezemet megint, mint valami elvarázsolt glóriás, nékem meg azért hozna megnyugvást, ha billogos tolvaj lenne az egész csürhe, mert akkor napra-nap nem kellene Peresztegi tanár úr örökzöldjét – amelyet gonosz csínjeink miatt sóhajtozott – hajtogatnom, miszerint: „Ez már sok a többnél!”.

Mert gonosz kamaszként az ember csak röhögött rajta, most, vén fejjel viszont megérti, milyen őszinte felháborodás rejtezett benne.

A migráció rossz dolog

Tuzson Bence elvtárs a pártrádióban, amelyet valami különös véletlen folytán Kossuthnak hívnak, arra szólította fel a népeket, hogy mondják ki, a migráció rossz dolog. Látja, Tuzson elvtárs, kimondtam, nincs ebben vita miközöttünk.

Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

Nyelvórák kezdő magyaroknak

Voltaképp mai Fidesz-léptékkel nem is pénz az a kétszáztíz millió, amit kormányunk Kárpátaljára tolt a talicskája eldugott szegletében turhával kevert Túró Rudival együtt, amely termék magyarságunk letéteményese, a londoni menekültek csábító szirénje. Viszont, hogy mire kúrja el, az megér egy misét, ha már Párizs is, ugye.

Semjén et. az, aki két lovaglás és három szalonka-gyilkosság közt nemzetünk megmaradásáért felelős, és valljuk meg, érti a dolgát. Ebből a kétszáztíz millióból újmagyarokat gyártanak, egészen pontosan „magyarul nem beszélő határon túli magyaroknak szerveztek tanfolyamokat”, hogy értsék, kire kell szavazni majd a levelükben.

Tudjuk, hogy Szűz Mária is magyar volt, az arámi meg egy szabolcsi nyelvjárás, az idő viszont egyelőre még lineárisan telik, a Szeplőtelen tehát már nem tudja a megfelelő helyre tenni az ikszet, bár még az is lehet. És még a Fletót szidják, hogy idegenbe szakadt véreink ellen politizál, amikor ilyen ganajságok ellen tutul, és milyen igaza van.

Még akkor is, ha Molnár MSZP góré Karácsonnyal az oldalán hitet tesz a Fidesz csalása, az ilyen szavazati jogok mellett. Hát hol élünk elvtársak? Itt, az ugaron, amelyet annak vezére magyarul nem tudó mókusokkal akar megtartani, akik itt sem élnek, tán soha nem is jártak Záhonyon innen, és ezt mosolyogva nézi az összes böszme magyar, hajtogatva, hogy összefogással legyőzhető a gonosz, hát, a rossebeket.

Azért föl kéne tenni a ki a magyar kérdést is már egyszer. Minden búvárkodás helyett például Faludy Gyuri bácsi-e, aki, amikor angolul kezdett álmodni a nagy vízen túl, hazamenekült, hogy Recsken kössön ki, vagy a filmügyi biztos, akire szintén ráférne egy gyorstalpaló úgy magyarilag, mert úgy ő sem tud már elég régóta, ha valaha birtokában volt egyáltalán az ikes ragozásnak.

Másrészt okosaink is elmesélhetnék az óriási Magyarország térképbe beleájult, darutollas honfitársainknak a tutit, miszerint erdélyi véreink nem abban a kultúrában nőttek fel, mint a csúti paraszt. Elég kevés közük van egymáshoz azon kívül, hogy nagyjából megértik a másikat, de ez már bonyolult, mert távol esik attól a tébolytól, hogy a Szíriuszról is magyar nótákat sugároznak a kis zöld emberkék, akiknek viszont piros pötty van a seggükön.

Aztán nem ártana abba is belegondolni, hogy Pártunk minek nézi a pénzért megvehető ukránokat. Hogy ők a mindenkori Péntekek, akiket Robinson Crusoe módján megtanítunk magyarul, és megtérítjük a keresztényi hitre.

Akárhogyan is forgatjuk ezt az egészet, büdös. Igaz, Orbán et. annak idején életterekről szőtt omladozó álmokat, mint tetszenek emlékezni. Ez az ukránoknak szervezett magyar nyelvi tanfolyam pedig már a gyarmatosítás kezdete, és alig is különbözik a nácikoktól, akik szintén az ukránokkal (is) szórakoztak.

Most már nem emlékszem rá pontosan, melyik állat, de vagy a Himmler, vagy a Göring nevű fejtegette velük kapcsolatban, elég, ha annyit tudnak németül, hogy a vezért éltessék és megértsék a parancsokat. Így lesznek most is. Semjén et. odahat a tanfolyamával: annyit tudjanak, kire kell szavazni áprilisban, és ennyi elég is a magyarsághoz.

Ezen az egészen el kéne merengeni kicsinyég. Vagy felháborodni is illik azért. Ordítani, na.