Kategória: fidelitas

Elvtárs az űrben

Amikor Sheldon anyukája megtudta, hogy Wolowitz űrhajós lesz, őszinte szívvel örült a sikerének abban a tudatban, hogy a fia barátja kirándulást tesz a mennyekbe, s így közelebb kerül Istenhez. Sheldon anyukája texasi asszony lévén különös viszonyban volt a kereszténységgel, svédasztalos utolsó vacsorákon vett részt, és bűnbocsátó lövöldözéseken, de jó asszony volt mégis, ha egyszerű is.

Hogy hol kezdődik az űr és benne a mennyország, az nehéz kérdés. Száz kilométer magasban már űrnek nevezik a helyet, gravitáció nincsen, az ember gyomra fölfordul, okádik és émelyeg. S mint Wolowitz elbeszéléséből tudjuk, a hányás olykor visszakúszik az ember szájába, ezen kívül izmai lazulnak, és bármikor meghalhat, elég hozzá egy apró űrszemét vagy meteorit.

Az ember, ha Isten teremtette volna, pikk-pakk jól érezné magát az iszonytató világűrben. Ám, mivel az evolúció alakította, minden porcikája a földi életre termett, száz kilométer magasan már végzetes változások kezdődnek benne, az űrhajósok tehát kísérleti nyulak, jobb esetben fehér egerek, akiket kiváltképp megbecsülnek. Jól tartják őket, és az orvosnál sem kell sorban állni.

Na, most viszont az a kérdés, hogy az űrhajósság mennyire bizalmi állás. Mégis csak egy egész nemzetet (nemzettesetet, idegenbe szakadtat etc.) képvisel, mégpedig egyedül, főnök nélkül. Nem áll ott mögötte a párttitkár, hogy ellenőrizze a szövegét, nem írják le neki, mit kell gondolnia, az űrhajós nagy szabadságában azt mond, amit csak akar.

Nem mindegy tehát, ki megy fel. El is kezdik hamarosan a kiválasztás folyamatát, ahogy arról Szijjártó elvtárs Moszkvában meg is egyezett egy félreeső dácsában. Ehhez képest a Fidelitas, mint a NER Orbánjugendje álláshirdetéseket közöl, mint valami napilap, rögtön a gyászhírek és a pártrovat mellett, vezetői és kommunikációs feladatra havi nyolcszáz fixért.

Végzettséget, bármiféle készséget vagy képességet nem írnak elő, ha valaki el akarja nyerni a hivatalt, az egyedüli előírás a nagyfokú lojalitás. Ha konkrétan akarnánk fogalmazni, akkor azé az állás, aki jobban nyal, szopik, hempereg, első lesz a seggnyaló versenyben, s ez így egyben magyarázat is arra, miért tart ott sokat szenvedett hazánk, ahol. (Nézz rá Németh Szilárdra!)

Azon most ne merengjünk, egy párt ifjúsági szervezete mért viselkedik munkaügyi hivatalként, egyáltalán ne merengjünk azon, egy pártnak minek ifjúsági szervezet, és pláne, hogy milyen ifjak vannak benne, akik, ahelyett, hogy élnének, szeretnének, tanulnának, a jelek szerint a seggnyalást gyakorolják, mert kell az utánpótlás a hülyékből. Van is.

Sokkal inkább az az érdekes, hogy amikor meghirdetik majd az űrhajósi állást, a jelentkezőnek milyen követelményeknek kell megfelelnie, hogy ha ugyan a teste egyenesen a súlytalanságra termett, de ideológiailag képzetlen, mint mondjuk Pelikán gátőr, akkor mehet-e röpködni, vagy csak uszodaigazgató lesz. És mikor, mit kérnek azért majd egyszer, ha kiválasztják őtet.

Ez egyáltalán nem mindegy, ahogyan az sem, milyen turnusba kerül a magyar űrhajós. Röpködhet akármilyen libsivel, komcsival, globalista sorosistával, és ott romlik meg, ott veszik el a lelke neki, és hazatérvén a falusi művházakban tartott élménybeszámolói során majd azzal tömi a jámbor traktoristák fejét, hogy nincs Isten, mert nem találkozott vele. Vagy akármi.

Ilyen felgondolások miatt várjuk szívrepesve, kié lesz a dicsőség, a nép mely egyszerű gyermekéé, kinek a valakijéé és minek a valamijéé, mit visz magával a magasba kabalaként, plüss turult vagy Orbán-kulcstartót, de leginkább az érdekel majd, mindez hány stadion/lélegeztetőgép árába kerül majd, s legfőképp, hogy ellentételként fel kell-e építeni aztán Paks III-at.

Kétfarkú Népszabadság

Az aljasságnak is vannak fokozatai. Nem ez a “bb” “leg-bb” nyelvi formulával megfogható, hanem olyan, aminek jele nincs, csak esszenciája van és mélysége, öblössége, amire szavak és szimbólumok már nem is találhatók. Ha kitartóan és konzekvensen hazudik az ember, akkor azt a környezete előbb-utóbb tudomásul veszi. Egy ideig háborog a külvilág, hogy mit képzel ez, aztán, amikor látja, hogy reménytelen a delikvens, csak legyint, hogy ez ilyen: beteg, egy szavát se lehet elhinni, kóros hazudozó. Emiatt őt már nem is utáljuk, hanem fejcsóválva túllépünk rajta.

A kormánymédia kezd ebbe az állapotba kerülni. Akik kitartóan figyelték a ténykedését, és a legenyhébb tüneteit is mutatták a gondolkozásnak, már csak legyintenek, megadólag nyugtázzák, hogy azt sem lehet elhinni, amit kérdez. Egy újság, televízió, rádió számára az a vég, amikor elveszíti a hitelét, az ilyenek meg szoktak bukni, mert senki nem kíváncsi rájuk, a hirdetők elhagyják őket, a pénz elfogy, a szerkesztőség redőnye pedig recsegve aláereszkedik. Neriában ez nincs így, mivel piac sehol nincs, az újságírás területén sem. Itt nem a jó és hiteles marad talpon, hanem a talpnyaló.

Ez önmagában tragédia, s nem a nyilvánosság elveszése miatt elsősorban, hanem, mert elhülyíti a lakosságot, agyatlan zombivá teszi, ami állapot nem jó tartósan sem az államnak, sem az egyénnek, de erre csak akkor jönnek rá, amikor késő lesz. A zuhanó példányszámú KESMA lapok, a nem nézett M-es tévék, a nem hallgatott rádiók azt mutatják, hogy egyszer eljön az idő, amikor kiderül, hogy nem hatékony, sőt, kontraproduktív a permanens hazudozás. Egy idő után már minden mindegy, s teszem azt, ha az Origo mától igazi újságként kezdene működni, akkor sem hinnének neki már, mert eljátszotta a jogait erre nézvést.

Amikor pedig rádöbben a hatalom, hogy százmilliárdok, kitartó rombolás, lapbezárás és faragás mind hiábavaló volt, mert van egy réteg, amelyik nem átverhető, akkor taktikát vált és báránybőrbe bújik. Ilyen volt tegnap az, amikor ál Népszabadságot terjesztettek, ál Népszabadságban fúrták az ellenzéket, ami több helyen már maga a helyi hatalom. Ennél lejjebb tényleg nincsen, mint amikor a hitelét vesztett aljasság egy valaha hiteles névvel akarja eladni magát, mintha a Bibliában éltetnénk az evolúciót, vagy Darwin nevében mesélnénk a teremtés csodájáról, noch dazu mondanánk a keresztyén istentiszteleten, hogy egy az Isten, Allah.

Bár, ha belegondolunk miniszterügynök elvtárs sajátos lelkivilágába, szerelmére Erdogan és a türkök iránt, és pláne, hogy kipcsak szegény, semmi sem elképzelhetetlen, még az sem, ha arra lenne szüksége a hatalomért, Horn Gyulának adná ki magát, mert az élet csodaszép. Viszont most nem erről van szó, hanem más csudákról, a Népszabadság meggyalázásáról, ami egyrészt a név, másrészt az eszme, harmadjára pedig az emlékek porba tiprása, ami így együtt arra kellene horgasszon minket, hogy furkósbotot fogjunk. De ilyen késztetések itt senkiben nincsenek, mert minek, ha sóhajtozni is lehet.

Ugyancsak tegnap egy plakáton a Kétfarkúak nevében végeztek aljas rasszista uszítást valakik. Ilyeneket a fidelitászok szoktak csinálni, nekik eddig terjed a horizontjuk, ami azt is mutatja, hogy a Fidesz következő nemzedéke még aljasabb és még primitívebb lesz, mint a mostani. Bár a romlás harminc éve egyenes vonalú, elég csak a mostani elnökségre nézni. Az állapítható meg, hogy egy dolog állandó a Fideszben, ami Orbán Viktor, és az ő züllésével párhuzamosan zuhan a tagság, elnökség és rajongó tábor szellemi és erkölcsi nívója is. Meg természetesen az ország maga is spirális alakban iramlik a trágya aljára.

A pécsi Fidelitast föloszlatták, mert a város elesett. Ez így nem fog maradni, a mostaniak, akik már így is ilyen Kétfarkúak nevében rasszista uszító nívón vannak és voltak, mennek a lecsóba, és jönnek helyettük még aljasabbak és butábbak. A Népszabadság meggyalázása, a Kétfarkú bőrbe bújt mocsok erre figyelmeztet leginkább. Ahogyan itt örömködünk az egyes városok elnyert szabadságán, azt nem lehet feledni, hogy ezek csak szigetek a ganajtengerben, a friss, romlatlan illatukat pedig hamar elfedheti a szarszag. Az erre utaló jelek erősek, tehát légy résen. Mindig résen. Vagy no pasaran, nekem mindegy.

Matrica és életvitel

Semjén medvesimogatóból újólag előbújt a gyilkos vadászösztön, amely ezúttal a hajléktalanok becserkészésében manifesztálódott, s ennek az északi szarvasok örülnek leginkább. Hogy momentán nem nekik, hanem keresztény embertársainak akar ártani, igaz, nem helikopterrel, de nem is ingyen. Meg kell dolgozni az udvari bohóc jelmezért ugyanis.

Azt találta ki, s óhajtja törvényi szintre emelni, hogy nem kell annyit cicózni a magyar homlesszel, felejtsük el a pénzbüntetést, ha a padon eszi a penészes szendvicset, emberesebb, ha közmunkára kötelezzük. Ha meg ez nem megy, mert mondjuk lefagyott már a lába, akkor egyenesen lehet szállítani őt a börtönbe rabomobillal.

Ilyet a ragyás Pintérnek még be kell szerezni, ilyen klasszikus, rácsos, hátultöltőset, mint az usákos filmekben, nehogymá összekoszolja a delikvens a vadiúj és csillivilli rendőrautókat, meg azoknak kicsi is a kapacitása, és nem bírják majd az iramot. A hajléktalanok ilyes vegzálását az őszig el akarják fogadni, s el is fogják, ugyanis a kedves vezető már a stopsoros kapcsán is lakonikus volt: megvan a többség, megszavazzuk.

Ennyit szokott ő egyeztetni a számára kedves és fontos témákban, s a módszertanról ennyi elég is. A tartalmi elemek fontosabbak, ugyanis lehet olyan is, hogy a fakabát megkérdezi majd az andalgó delikvenst, mit csinál, s ha azt feleli, csak úgy sétálgatok, nézelődök, már viszik is. Meggondolandó tehát, hogyan ügyelünk az egészségünkre.

Egy hosszabb séta, sütkérezés a padon, vagy a kirakatok bámulása már gyanús lehet, főleg, ha nem a központi előírásoknak megfelelően öltözik fel az ember, és elfelejtett borotválkozni. Már látszik rajta, hogy életvitelszerűen van az utcán, pláne, ha kilakoltatták, pedig nem is volt kedve hozzá igazán. De érdemes figyelni a kacifántos megfogalmazást is:

“Életvitelszerű tartózkodásnak tekinthető minden olyan magatartás, amely alapján megállapítható, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodás a lakó- és tartózkodási hely, valamint egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül, a közterületen való huzamos tartózkodás érdekében valósul meg, és a közterületen való tartózkodás körülményeiből, vagy a magatartásból arra lehet következtetni, hogy a jellemzően lakóhelyül szolgáló közterületen végzett tevékenységet – így különösen alvás, tisztálkodás, étkezés, öltözködés, állattartás – az elkövető a közterületen rövid időnként visszatérően és rendszeresen végzi”.

Ebbe minden belefér, a bikkfanyelv még arra is jó, hogy ha rászól az emberre a szerv, amikor pogromot néz, hogy menjen onnan, nincsen itt semmi látnivaló, de ő ragaszkodik a páholyához, már viszik is szart vakarni, vagy a rács mögé, főleg ezzel a szintén megújítandó gyülekezési törvénnyel. Ez egy kissé sarkított ábrázolása az elkövetkezendő időknek, de jól mutatja, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak.

Semjén egyébként életében nem látott még eleven hajléktalant, ez biztos. Megóvta a traumától őt a hite, az a pogány véres hite, és már fölösleges is leírni, hogy nem keresztény, sokkal inkább azon kell elmerengeni, hogy egyáltalán ember-e a szó klasszikus értelmében, és nem szolgálatra programozott biorobot. Mert hogy ezt nem ő találta ki, hanem a gazdája, az is hétszentség.

Mint ahogyan Falusi Vajk a Fidelitas szóvivője sem saját kútfőből gonosz és tudatlan, és ragasztgat “Bevándorlást támogató szervezet” feliratú matricát a Magyar Helsinki Bizottság irodájának helyet adó épületre, hanem pártutasításra. A gép forog immár, és az alkotó pihen. Bár ez a Vajk-takony sem látott még migráncsot, az is biztos, de nagyon szeretne Semjén lenni.

Különbség kettejük között annyi van, hogy a vadász az saját kútfőből lett alattomos marionett, ezt a Vajk-taknyot meg így dresszírozták már, ő más hatalmat, más életet, mint a NER, nem is ismer, ebben szocializálódott ilyenné. Bűntelennek mégsem mondható teljesen, mert azért volt szabad akarata, s akár a kezébe vehetett volna egy könyvet is, ilyet azonban ő nem tett.

Végül azért nézzük meg, hová jutottunk. A párt ifjúsági tagozata matricával jelöli meg a házakat, amelyekből el lehet, el kell vinni az embereket, a Pintér-alakulat az pedig az utcán vadászik. S mivel annyi közmunka, annyi börtön nincsen, ahová ezek a bűnözők száműzhetők, a rendcsinálás új módozatával olyan helyeket kell kialakítani, ahol a nép ellenségei egyszerre lehetnek elzárva, és dolgozhatnak is.

Ezt hívják lágernek, s ha szükségesnek ítélik, akad majd egy Semjén, aki benyújtja azt a nyüves törvényjavaslatot hozzá. A többség pedig megvan, mint azt miniszterügynök et. már volt kegyes elmagyarázni nekünk, halandóknak. Azért az agymenős Amy kíváncsiságával élve: de fölvágnám ezeknek a semjéneknek az agyát, hogy megnézzem, mi van benne. Vajon és ugye.

Másnap

1945. május 8-án véget értek a harcok Varga Miklós kontinensén, és ettől az egész világon végigsöpört az eufória. Táncikáltak meg trombitáltak Moszkvától New Yorkig, egyrészt teljesen érthető módon, különben meg azért, mert nem láttak tovább már akkor sem az orruk hegyénél, és azt is elfeledték, hogy sírni volna jó.

Miközben szállt a konfetti a légben, és egymás ajkain csüngtek a népek, a szarrá bombázott Európában milliók lestek ki tanácstalanul a fejükből, és megindultak az utakon, mert haza akartak jutni, vagy, mert menekültek. Ott kavargott az úton a lágerek népe, a foglyok és az őrök vegyesen, eközben kollaboránsokat húztak lámpavasra, így jött el a szabadság.

A pokol egyáltalán nem költözött odébb, csak egy másfajta bugyrát nyitotta meg, amelyben ott fődögéltek a megalázottak és megszomorítottak. Mindeközben pedig a nagyok készültek Potsdamra, hogy újabb cifra kínokat szabadítsanak a népekre, és Nürnbergre is, arra meg azért, hogy hitük szerint igazságot szolgáltassanak, a gyalázatokat azonban eltörölni azzal nem lehetett.

2018. április 9-én és fel fog kelni a Nap, és ugyanolyan szenvtelenül fog sütni, bármi lesz is, bárhogyan is dönt a lágerek jelenlegi népe, vagy bármit is hazudnak, hogy döntött, minden lehet. Végkifejlet azonban csak kétféle van. Vagy bukik a mi zsebcézárunk, vagy nem. Nincsen más kilátásban, a konfettiket pedig még tegyük talonba.

Ha győz ez a mocsok, akkor úgysem lesz sok kérdés. Hatványozottan folytatódik a téboly, már csak a diktátorok lelki-, és törzsfejlődésének dinamikája miatt is, meg azért, mert be is ígérte. De nem csak ő, hanem a megvezetett bázisa is Bayertől a CÖF-ig, mind-mind a számonkérést lihegik, és meg is fogják kapni a gazdájuktól.

A módját majd kitalálják, hogy mit érdemel az a bűnös, aki másképpen látta a világot, mint az rendelve volt, sok jóra számítani nem lehet, nem is érdemel több szót. Sokkal kacifántosabb lesz a környülállás, ha valami isteni sugallat nyomán és következtében sikerül a történelem szemétdombjára tenni a csúti bolondot, úrnak, magyarnak egyként rongyot.

Akkor indul igazán útjára a gyönyör, és, ha addig nem, akkor majd belekerül a puskapor a levegőbe. Mert van itt ez az uszkve kétmillió ember, akinek tényleg a világ végével ér fel, ha az állónak hitt csillaguk egyszer csak lezuhan, és üressé válik a fényes égbolt. Tényleg úgy érzik majd, hogy Isten meghalt, és nincs értelme az életüknek.

Gondolj csak bele, hogy fölnőtt itt egy generáció, amelyik csak ezt a világot ismeri. Tíz éves volt a mai tizennyolc, s ezek közül a gyengébbek megkapták az orbánjugendi kiképzést, és máris a kezükben van a páncélököl, és mindenre képesek. Lásd a Fidelitast Szombathelyen, akik túllihegve a teremtő atyjukat, gyűlölet-plakátokkal toszták tele a város Fő terét.

Félelmetesek ezek is, mégis ők a veszélytelenebbek, mert ott van az a réteg, százezres, milliós nagyságban, akinek a fizikai léte függ a NER-től. Mert munkát, apanázst, megélhetést csak tőle kaphat, máshoz, mint a lojális seggnyalás, ugyanis nem ért. Az ilyen munkaerőt kivíve a szabad piacra éhen hal.

Ha pedig az új hatalom teljesen logikus módon elveszi az amúgy semmit sem érő munkáját, vagy nem kap több közbeszerzéses megrendelést, akkor úgy véli, ő politikai üldözött, holott másképpen nem ér semmit sem. Ezek a központi csöcs nélkül maradt tömegek aztán vértől csöpögő fogakkal járnak és kelnek majd az utakon, mint a ’45-ben hazátlanná vált népek.

Bármi lesz itt tehát április 9. után, haligali semmiképpen nem száll reánk. Két percig lehet ölelkezni, ha netán összejön a csoda és megszűnik a rémálom, a romok eltakarítása azonban évtizedekbe telik. Nem károgni akartam most, csak végig gondoltam a kifejleteket. Munkás, vagy menekülős jövőnk lesz, hellokittys az semmiképp.

Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

“A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

Mi amor

Kertész Csillát, a Fidelitas elnökségi tagját a címbéli fölsóhajtással vonom a keblemre. Miután a gépolajat letörölgette hamvas kacsóiról, az orra alá dugtak egy mikrofont szegénynek, és bár ne tették volna. Olyasmik szakadtak elő belőle, amilyen gyönyöröket sokat megélt fejem sem volna képes delirálni hatszázhúsz fröccs után. Sem.

Én egy nagyon elnéző alak vagyok. Amikor az egyik diákom olyan érettségi dolgozatot bocsátott elém, hogy kurvára megszenvedtem az ő ketteséért, amit az érettségi elnök csak így véleményezett röhögve, hogy na, ezért is megdolgoztál, akkor igaza volt. De a mese lényegéhez tartozik, a delikvens annyira hülye volt, hogy a szóbelin meg kellett buktassam.

Sírt a lelkem, mert hiába mondtam el az osztálytársainak, ha ez a degenerált bejön, akkor ezt meg azt kérdezem majd tőle, nézze át a könyvben, és jó lesz nekünk, ez se jött össze. Tanári pályám mélységes kudarcának tartottam, hogy meg kellett buktatnom. Két év múlva találkoztam a volt diákkal, és büszkén mondta, lediplomázott. Hitoktató lett.

Kertész Csilláról nem tudom, sikerrel tette-e le az érettségit, de biztosan találkozott egy magamfajtával a pódiumon, hogy itt lehessen nekünk. Sajtótájékoztatót is tartott Salgótarjánban amiből ilyenek derültek ki: „Közel egy hónapos kampány során több mint két ezer kampányt fognak országszerte kihelyezni a Fidelitasosok, és amely során a plakátnak a támogatását a Fidesz anyapártunktól kaptuk és kértük tőlük.”

Én nem osztályozok, mert most már minek, ellenben fölhívnám a tisztelt közönség figyelmét arra, ilyen organizmusokból kurva sok van, és, ha nem figyelünk oda, jövőre ő lesz a polgármester. Az a polgármester, aki majd színházi direktorokat nevez ki, akik olyan műsortervet állítanak össze, amely nem lesz nehéz. Azt hittem lányos zavaromban, hogy majd ezt is egy legyintős röhögéssel tudom le. Hát, nem. Megeszik a zagyunkatazombik. Bikibik.