Akit a kémény füstje megcsapott

Az országgyűlés, következésképp a kormány, ebből fakadóan tehát a Fidesz tegnap este látensen halálra ítélt jónéhány polgárt a hazában. Az előbb vázolt triumvirátus ugyanis másodszor is elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében január elsejétől nem lesz kötelező a családi házak kéményének ellenőrzése, hanem azt megrendelésre végzi majd a katasztrófavédelem.

Áder tollnok ugyan visszaküldte a cuccot, hogy úgy tűnjék, ő valóban a köztársaság nélküli köztársasági elnök, de ez – mint azt úgyis tudjuk – színház csupán, a bajuszos horgász meg olyan marionett, akit Felcsútról rángatnak a madzagjain. Áder ezzel – is – megszegte az esküjét, a Fidesz pedig felrúgott egy egyezményt, hogy hatalmát a pöttyös seggű népek javára használja.

Tudjuk, hogy ez soha nem volt, és soha nem is lesz így. A Fidesz minden felhatalmazását a saját haverjai felvirágoztatására használja azzal a bődületes hazugsággal, hogy megteremti a nemzeti tőkésosztályt. Pedig csak a zsebét tömi, és úgy farigcsálja a törvényeket, hogy azok ennek a célnak megfeleljenek. A kéményekben a magam részéről nem látom a lóvét, de biztosan van valahol benne, ha ilyen fontos ez a monyák.

Minden onnan indult el, hogy a kéményseprőktől elvették a kémények ellenőrzésének jogát és kötelességét, és azt a katasztrófásoknak utalták. Ők nem bírtak megbirkózni a feladattal, és, mert nem lehetett minden füstben fuldokló proletárnak sms-t írni, hogy üljön át másik kéménybe, adódott a megoldás, hogy a volt Bakondi sereg bírja az iramot, eztán annál vizsgálódnak, vakarásznak, aki ezt direkt kéri.

Eddig is volt jónéhány szénmonoxid mérgezés, ezután még több lesz, lehet szörnyülködni a Habony-bulvár címlapján. Ha én kormány volnék, akkor lenne annyi eszem, hogy tudnám, a választópolgárok java része csökkent tudatú vagy csóró, illetve a kettő együtt. Ez a Kubatov listákból is kiderülhetne, hogy ezeket kézen kell fogni, és nem csak az urnákhoz irányítani fülkeforradalmat csinálni, hanem az eszébe vésni, hogy kapartassa ki azt a rohadt kéményt, különben ő és becses családja megdöglik.

Kétfajta birka létezik az országban, az egyik le sem szarja a kéményét, eszébe nem jut, azt hiszi, olyan luk csak az is, mint ami a seggén van, és szelel. Aztán egyszer csak szédülni kezd és elájul a konyhán. A másik azért nem foglalkozik a kéményével, mert előveszi a kockás papírját, osztogat és szorozgat, és arra jut, inkább farhátat vesz, mert nem fogja fel, ha úgy kell megrendelni, akkor is ingyenes, mert nem ilyen világot ismer, és ebben igaza van.

Ha tetszik, ha nem, az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárairól, egészségügy, oktatás, kémények, etc., mert azért van. Ez a mi államunk, amely ugye a Fidesz maga, viszont azt tartja első és egyetlen feladatának, hogy a proletár utálja a Sorost, és reszkessen a migráncsoktól, minden más le van szarva. Már a másfél millió csápoló is beláthatná, hogy nem ezért küldte oda őket, ahol vannak, és ezt reményeim szerint egyszer majd belátják. Vagy nem.

Január elseje után tehát polgártársak, ha azt olvassák, hogy megint ölt a hangtalan és szagtalan gyilkos, gondoljanak Orbánra és csapatára szeretettel. Meg akkor is, ha valakire ráomlik a kút fala. Ebben a törvényben ugyanis a házi vízigény kielégítésére fúrt nyolcvan méternél sekélyebb kutakat ásását nem kell engedélyeztetni sőt, bejelenteni sem.

Már látom, hogy a magyar, aki mindenhez ért, veszi a csákányt, lapátot, ásót, és dúrja a földet, hogy ingyen vizet találjon a budi mellett. Aztán egyszer csak megindul a fal, maga alá temetve a prolit, aki beledöglik az ingyenbe. Mondom, nem ilyesmire szerződtünk – illetve szerződött az a másfél millió, aki a nyakunkra hozta ezt a bagázst, viszont nem csak ők szívnak miatta. Ezabaj.

Egy zsák krumpli

Illetve nem is egy zsák, hiszen a panelprolik között huszonöt, illetve ötven kiló neveződik emberes tartalomnak, Újpesten viszont csak tíz kiló krumplit kínáltak a nyugdíjasoknak a megtérésért és behódolásért a fideszkurvák. Az volt, illetve az van, hogy az önkormányzat adományt oszt, s mindeközben figyelmen kívül hagyja a Füst Milán-féle etikai parancsot, miszerint: a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

Továbbá, mivel ez deklaráltan és lihegve keresztény ország, Jézus mester is le van szarva. Mert nem önzetlenül adják azt a nyüves krumplit, hanem, csak akkor, ha átvesznek vele együtt egy kiadványt, egy propaganda anyagot, amely a Soros-terv elleni konzultációban való részvételre buzdít, beleverve az abban szereplő hazugságokat az éhhalál elől menekülő szerencsétlenekbe. Ennél nagyobb mocskot ritkán látni, de ez itt a NER, amivel mindent elmondtam és megmagyaráztam.

A tíz kiló krumpliról, hogy mire elég, eszembe jut Ili néni, a madárcsontú, átlátszó öregasszony, aki anyám nagynénje volt, s akinek minden őszök kezdetén oda kellett szállítani ötven kiló krumplit a kamrájába, azt ott szépen elrendezgetni. Ettől ő megnyugodott az aranyló októberekben, hogy azon a télen sem fog éhen pusztulni. Igaz, látványosan volt veréb étkű, aki tudta azt a csodát, hogy egy tojást elfelezett, és lett belőle rántotta meg nokedli is, és ettől ő olyan nagyon jól lakott, hogy csak szuszogott és sóhajtozott.

Az ő ötven kilójához képest képzeljük el ezt a tíz kilót, amiért a Fidesz az emberek lelkét kéri. Lepkefing, és ezt sem tudják odaadni emberi módon, hanem ilyen árubemutató mintájára. Az ilyeneken, mint ismerhetjük, a ganaj cég ingyen vacsorát, kirándulást, wellness-hétvégét ígér, cserébe „csak” meg kell hallgatni egy árubemutatót a csoda-mágneses-örökéletet adó matracról, elixírről, papucsról vagy hasonló dolgokról. Ilyen szinten van pártunk és kormányunk, vagy még ennél is lejjebb. A kétfarkúak is ígérnek örökéletet meg ingyen sört, de nem kérnek cserébe semmit. Mennyivel jobb ez már, ugye.

És még örülhetünk is, verdeshetjük a seggünket a földhöz, hogy a pártkatonák nem az inquisitio haereticae pravitatis, magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása módszertanát alkalmazzák a nyugdíjasok felvilágosítására. Az a jámbor alakulat az emberek meggyőzésére több eszkközt is alkalmazott. Volt, ugye a vezeklés, kiközösítés és börtönbüntetés, amelyek rendszerint halállal végződtek, a végső meggyőzés eszköze pedig a tényleges halálos ítélet volt, amely módszertanában igazi örömöket hordozott.

A halálbüntetés ítélet utáni kivégzéseket rendszerint ünnepnapokon celebrálták, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak. Amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül. A meggyőzés ilyen látványos formájánál még nem tartunk, de, ha Semjén et. tovább garázdálkodhat, még ez is lehet.

Viszonyításképpen azért azt is jegyezzük meg, hogy a krisnások épp tegnap osztottak ételt a Blahán. Ezerötszáz csomaggal örvendeztették meg a rászorulókat, és ezekben volt konzerv, olaj, tészta, tej, cukor, datolya, üdítő, édesség, kávé, mazsola, vaj és joghurt. És még csak azt sem kérték, hogy a szerencsétlenek borotválják le a fejüket, és virágfüzérrel a nyakukban táncikáljanak. Meg még adtak ezerhatszáz adag lencsefőzeléket is. Igaz, az ő működésüket nem nézi jó szemmel a hatalom, mert halomra kényeztetik az annyit is érőket, akiknek tíz kiló krumpli meg a Soros-duma épp elég. Így gondolják ezt fideszék, nem épp sehogy.

Veres püspök keresztje

Veres Andrásnak víziója támadt, amelyben megjelent neki az Apokalipszis. Itt és most. A lángokban álló Róma, valamint a vértől csöpögő szájú Néró, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy ma, Magyarországon a demokrácia égisze alatt üldözik a keresztényeket, ami állítástól nyolcfelé áll az ember füle, és elgondolkozik a lelki szegényeken.

Úgy fest a dolog, hogy a magyar papság színe-virága, midőn a Kádár-éra III/III-as kötelmeit odahagyta, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rohadt nagy szabadsággal meg a visszakapott javakkal, s mint valami degenerált szurkolótábor, rigmusra fakad, hogy még, még, még, ennyi nem elég, és meg is kapja az óhajtásokat. Két napja is hétmilliárdot, és ettől üldözöttnek érzi magát, ami érdekes életérzés.

Tényleg minden Nérótól indult el, aki játékos kedvében – talán, de nem biztosan – ókori Marinus van der Lubbét játszott, aki a Reichstag felgyújtásával alkalmat adott Hitler bácsinak, hogy a kommunistákat megszeretgesse kicsit. Néró is, ahogyan égett Róma kr. u. 64-ben, kommunisták híján a keresztényekben találta meg a baj eredőjét, és módszeresen irtotta őket.

És ez a tempó folytatódott, ellenben a keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár uralkodása idején kezdődött. Traianus ugyanis kr u. 112-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. Ennek vetett véget Galerius kr. u. 311-ben, amikor ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte, és biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását.

Erről a cirka két évszázadról tudnának mesélni a jó keresztények, akik nem teli hassal és bíborban-bársonyban vizionálták, hogy üldözik őket, hanem élénken menekültek a rájuk eresztett oroszlánok elől, és egyéb cukiságok.

Máma is üldözik a keresztényeket a kerek világban, elsősorban Észak-Koreában, ahol a Biblia birtoklásáért nyilvános kivégzés jár. Az ötven kiemelt országból harmincötben a radikális iszlamizmus a keresztényüldözés elsődleges forrása. „Szélsőséges üldöztetésnek” vannak kitéve a keresztények Irakban, Eritreában, Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Szomáliában, Szudánban és Iránban.

Viszont Magyarhon nem szerepel a listán, és mért is szerepelne. Itt, minálunk az üldözés abból áll, hogy egy egyházi iskola kétszer annyi pénzt kap egy tanuló után, mint egy nem egyházi, kvázi kötelezővé tették a hitoktatást, az állami média orrba-szájba nyomatja az istentiszteleteket, körmeneteket, egyházi ünnepeket, és össze sem tudják számolni mennyi támogatást, kedvezményt kapnak. Ezt rohadt nehéz lehet elviselni.

„Évek óta terjed Európa-szerte a kereszténygúnyolás, minden véres üldözés így kezdődött. Most még csak tiltják a vallási tárgyak, szimbólumok viselését, a függetlennek mondó média támadást indít a másként gondolkodók ellen – előbb-utóbb véres végkifejlete lesz ennek.” – ilyeneket is mond a püspök, amiből kitetszik, hogy nincsen egészen magánál.

Nekem épp úgy tűnik, kies honunkban a nem-keresztényeket támadják elsősorban, mint a liberális ateisták például, Veres püspök viszont szabadon lóbálhatja a pásztorbotját. Ellenben a burka sok helyen tilos, és még sorolhatnám, hogy ez a mi vezérpapunk mért hazudik, vagy mért ment el az esze.

Annyit csöndben megjegyeznék, hogy senki sem gúnyolja a vasárnap misére csoszogó özv. Kiss Bélánét. Ellenben Veres püspököt és cimboráit, úgymint ilyen Semjének, Harrachok és Aradszkiak viszont igen, akik nagy buzgalmukban maguk űznek gúnyt a kereszténységből, mert megtagadták a pápát és orbánzsoldosok lettek.

Ez abból is látszik, az ilyen nyilatkozatokkal csak annyi a céljuk, hogy az egyszerű polgárokban, mint özv. Kiss Béláné, elültessék a félelmet. Így semmiben sem különböznek a fideszkatonáktól, akik meg azt vizionálták, hogy a jobbikosok verik a nyugdíjasokat. Az sem volt igaz, meg ez sem. Viszont az ilyen Veres püspököknek, ha mással nem is, de a lelkiismeretükkel egyszer majd el kell számolni. Hosszú menet lesz.

Kalandorok

Ahogyan Paczolay Béla filmjének végén a három generációnyi szerencsétlenség kezében bőröndökkel gyalogol bele az ismeretlen semmibe, úgy van, úgy létezik valahogyan itt, a környékünkön a NER-rel ellenérdekelt oldal, mert azért balról nem igazán illendő beszélni, ha belegondol az ember.

Meg az is lehet, nem is ellenérdekelt igazán, csak olyan másféle, amelynek semmi arca nincsen, éppen, hogy csak van. Egyelőre még lélegzik, ami funkciót talán életjelnek föl lehet fogni, ha jól odafigyelünk. Itt van mindjárt nekünk Bangóné Borbély Ildikó, akiről kiderült, hogy néz tévét. Dicséretes a világ dolgai iránt való ilyen kitartó érdeklődés.

S ha már nézi azt a tévét, akkor arra is ellenállhatatlan késztetést érez, hogy élményeit megossza velünk sajtótájékoztatón, és erre jut: “Mészáros Lőrinc Echo TV-jében Szarvas Szilveszter, a Pesti Srácok főszerkesztő-helyettese azt mondta: Hány Botka László él Magyarországon? Egy él, de az is sok. Tehát egynek sem kell élnie”.

A képviselő asszony szerint ez nyílt fenyegetés. Ejha. Bizonyára nem olvas és néz Bayert például, akihez képest ez a Szarvas nyeretlen kétéves csupán. Sőt, azt is mondhatnók, az ilyen ellágyulások az írói munkásságok részei, akárha Aranynak a napmeleg meg a tikkadt szöcskenyájak, olyan természetességgel folynak elő az alkotók taknyából.

Aztán a Margit azt a felfedezést is, mint spanyolviaszkot tárta a nagyérdemű elé, hogy ezt a Fidesz rendelte meg, az pénzeli a gyalázatot, mintha nem tudná ezt az egészet a dedóban a leukoplasztos szemüvegű Józsika is, mint evidenciát, sőt, már meg is föstötte csöndespihenő előtt, igaz, sok pacát ejtett.

Azt mondja még a Margit, hogy a Fidesz átlépett egy határt. A magunk részéről csöndesen megkérdeznénk, hogy melyiket és mikor, hol lelhető az a rohadt Rubikon az idő és a tér végtelenjében? Aztán egészen másfelé találnánk meg, mint azt a képviselő asszony gondolja. Mondjuk Pokorni jeges leheleténél, amely felhívás volt a vadászatra, ami azóta is kitartóan zajlik.

Ez így nem fog menni, ilyen szókészlettel és ilyen habitussal. A tapasztott szemű infantilis kölök is tisztában van azzal, ezek ilyenek, gátlástalan kretének, ez létezésük eszenciája, ami valami alvilági habitussá sűrűsödött össze a hatalom súlyos évei alatt, és ez ellenében kéne fölmutatni egy kis szabadságot. Sajtótájékozni jó dolog, csak semmit sem ér.

2018 nem jövő tavasszal fog eldőlni, nem is most, hanem már évekkel ezelőtt megtörtént a baj. Horn bácsi, aki azt hitte, Paulussá válva jobb világot építhet, és azt remélte, ezek is azt akarják, úriemberként viselkedett a túlhatalmával. Pedig ezek csak egyszer akartak nyerni, de nagyon, mert nem a rendszerrel volt bajuk, hanem, hogy nem ők ültek a tetején. Most már igen, és gyökereznek is

Drága Margit, késő van. Ilyen, juj, de rosszak ezek fölkiáltásokkal, sőt bármilyen programokkal sem lehet semmire sem menni. Sőt, nincs is hol elmesélni ezeket, ugyehogy? Tetszettek volna jobban megbecsülni a hátországot, és nem csak egymásért, a szűk bandáért kiállni, ha egyáltalán, hanem azokért is, akik valami perverz vonzalom miatt szimpatizáltak magukkal. Ehelyett élénken asszisztáltak nagy töketlenségükben azok kinyírásához, akik életben tartották magukat a népek szemében.

A Népszabadság után, meg a többi einstand után késő a sivalkodás, hogy nincs egy hely, ahová lehetne menni. Sőt, ahová még elszórtan lehet, ott sem ilyen sajtótájékoztatót kéne rittyenteni. Nem érdekli ugyanis a megalázottakat és megnyomorítottakat a Botka kínja, se az összes többié. A szabadság kósza lehetőségét tessék fölvillantani valahogyan dúdolva, mert más nem maradt, és elveszett minden remény, hogy érdemes itt élni azért.

Lehet azt mondani a mikrofonoknak elvetélt Zola módján, hogy j’acusse, csak semmi értelme nincsen. Úgy vagyunk itt ugyanis kalandor módján, kezünkben bőrönddel, hogy meglátjuk az ismeretlen nőt, és megyünk utána biztosan van valahol lakása sóhajokkal, miközben a Kistehén danássza nekünk: azt hiszi, ki kéne szállni, egyszer talán megpróbálni.

Nem egy biztató kép, és csak Paks lehet a vége, ami után most épp szállnak a légben a győzelmi indulók, miszerint eltűnt az ellenzék. És bármennyire is szar ezt így kimondani, igazuk van. Fenyegetik Botkát, ugyan már, királylány. Még akkor is a milliós óráján csámcsognak majd böfögve, amikor az utolsó gondolkodni képes szimpatizáns is rég éhen döglött. El lett ez baszva, de nagyon.

Alacsonyan szálló nyugdíjasok

„Az egyik lakótelep liftjéből egy Jobbik-szimpatizáns kidobott egy idős embert.” Ilyenekkel szórakoztatja a nagyérdemű, bár meglehetősen megcsappant olvasótáborát a hajdan szebb napokat is megélő Origo névre hallgató gyűlöletipari szakportál.

Az alacsony érdeklődésre tekintettel pedig, hátha elvész a szellemi mondanivaló, meg, hogy mire is gondolhatott a költő, sorra veszi át tőle a Móka Miki műsorába való történeteket az összes többi kitartott is, hogy még Hakapeszi M. is megértse, a biztonság kedvéért és miheztartás végett.

Arról nem tudhatunk meg semmit, hogy miként történt az affér, állt-e az a lift vagy mozgott, elszállt-e a nyugdíjas a légben, vagy csattant a lépcsőház kövén, eddig nem terjedt a képzelet, csak odáig, hogy a forrást hitelesítse, így: „Hetek óta keringenek már erről történetek, buszon, fodrászatokban, vagy családon belül, hetek óta mesélnek felháborodott emberek.”

Már látom, szinte látom, amint az Origo munkatársa, aki tegnap még Fidelitas-csicska volt, félelmet nem ismerőn, álruhában buszozik reggeltől estig, járja a fodrászatokat és békés családi ebédeken vesz részt titokban, hogy hírét vihesse az elemi erejű félelemnek és reszketésnek, amit Vona szabadított a világra és benne a nyugdíjasokra.

“Rettegnek az idős emberek Vona Gábor nyugdíjas-gyalázása óta” Ez a fogalmazás címe, olyan 5. b. osztályos színvonalon és szellemi kapacitással, ami már egyáltalán nem érdekel engemet, mint ahogyan Vona sem. És a nyugdíjasokat sem igazán, ebből fakad aztán, hogy az írói képzelettel egyáltalán nem megáldott őrsi krónikás meglehetős vérszegény sztorikkal áll elő a búra alól, vagy a tyúkhúsleves mellől.

A teljesség igénye nélkül: “Budapesten és több vidéki városban közismert, hogy elvakult Jobbik-szimpatizánsok biztatásnak veszik Vona szavait, az idős emberekben a Jobbik ellenségeit látják, és hogy Vona facebookos sorait idézve trágárul szidják a nyugdíjasokat, rosszabb esetben veréssel fenyegetik őket.”

Képzeld el, nyájas olvasó, amint békésen lavázol az utcán, és véres szájú fiatalok idézeteket szavalva akarnak meggyakni. Vagy vegyük ezt: „A fiatalok meg középkorúak egy része néhány hete úgy néz rám, mintha az ellenségük lennék, egy hetvenkét éves, nyugdíjas pesti mérnök mondja ezt. Gyakran sétál a tömbök közti kis parkban, a padokon rendszeresen ülnek huszonévesek, nem is mind visel bakancsot, a tetoválás vagy kopaszra nyírt fej sem mindre jellemző, de tudja, hogy jobbikosok.”

Továbbá: „Egy másik idős ember egy bankban sorszámot akart húzni, kereste, hogy a hat-nyolc gomb közül melyiket kell megnyomnia, majd megszólalt a mögötte álló, ötven körüli férfi: mi az, nem találod a gombot? Nem értette először, hogy ki és miért tegezi, megfordult, de kérdést sem kellett feltennie: majd a Vona rendet rak az ilyen hullák között.”

Ilyen életszerű történetekkel sikerült előállni a pancseroknak, akik még azt sem tudják, hogyan kell hazudni. Füst M. mester tanításai szerint mindent, még a legképtelenebb dolgot is meg lehet írni úgy, hogy hihető legyen. Egy feltétele van, egy pillanatra sem szabad kiesni a kreált világból, mert akkor hiteltelen lesz a mese. Ezek még ezt sem tudják.

De nem írni akarom én megtanítani ezt a bagázst, arról már lekéstek, és nem is azon óhajtok újra böstörögni, hogy ilyen aljas módon nem komilfó szavazatokra vadászni, mert már ezen is túl vagyunk régen. Ennél sokkal rémisztőbb, hogy mire megy itt ki a játék.

„Az Európai Bíróság kvótaperben hozott döntése kinyitotta a kaput azelőtt, hogy egy felső határ nélküli automatizmus szerint osszák el a migránsokat az uniós tagállamok között – mondta Bakondi György miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója szombaton, az M1 aktuális csatornának nyilatkozva. Bakondi György hangsúlyozta, a magyar kormány nem támogatja ezt a rendszert, amely szerinte kísértetiesen hasonlít Soros György tervére.”

Ez az okádás ugyanaznap jelent meg, mint a vonás sztori. Hihetetlen, de van összefüggés a kettő között. Őszre zavargásokat vizionáltak, sőt, egyenesen hirdettek nekünk, most alapoznak épp. Kiderül majd, hogy itt verik a nyugdíjasokat, akiket meg kell védeni, közben a migráncsok elözönlik a hazát, ami szintén tetteket kíván.

Így lesz majd, hogy az ilyen CÖF csöcsökön nevelkedett Einsteinek elindulnak megvédeni a védendőket, felzaklatott buzgalmukban pedig borulnak az autók, és ki tudja, mi nem történhetik még, ami egy klafa szükségállapothoz szükséges. 2006-ból vannak már tapasztalatok, csak újra fel kell mondani a leckét. Ennek a sunyi előkészítése folyik az orrunk előtt. Nem egyéb történik.

Ó, drága nagymami

Németh Szilárd latin-görög műveltsége azt is kiderítette, hogy a nagymama a család legfontosabb része, a legerősebb láncszem mintegy a CSOK háza táján, és ehhez egészen Csepelig kellett mennie. Nem volt épp dolga a rezsi táján, ezért szűkebb hazájában nyugdíjasokkal kvaterkázott, hogy közösen gyűlöljék a Vonát. A megjelenteknek a birkózó guru el is magyarázta, kiről lenne szó, mert még nem hallottak róla, nem voltak benne a telefonkönyvben ugyanis.

De mindjárt kiforrott vélemények is születtek a dedóban, legfőképpen is az – az MTI szerint -, hogy a csepeli nyugdíjasok tiszteletet és megbecsülést várnak el mindenkitől, leginkább a politikusoktól. Ezen a ponton mindjárt szar került a propellerbe, mert ha én nyugdíjas volnék, és pláne nagymama, akkor fognám a fakanalamat, és pofán verném Németh Szilárdot, hogy ne nézzen már tök hülyének, meg főként ne infantilis bohócnak.

Koncz Zsuzsa, amikor még kissrác volt és naiv, rövid szoknyácskájában megdanászta ’62-ben, hogy „…vállalja az otthon összes gondját, mert nagymaminak úgysincs semmi dolga, hisz a jó nagyanyó otthon ül, s ez neki semmibe úgyse kerül…”, és egészen biztosan nem ezért szeretjük máma. Túlhaladta a vészekkel terhes idő a konty alá ütő gőzökkel operáló, és ezüstkörmökkel öltögető Malvinkák – lásd a Kincskereső kisködmön című thrillert -, világát, aztán mégse, ha a szavazatszedés úgy kívánja.

A Németh-féle ideális társadalomban a nyugdíjasok ilyen rezgő, fehér fejű bábuk, akiknek úgysincs semmi dolga, mert a párt majdnem két százalékos emelést adott nekik, következésképp imába is foglalják a kedves vezető nevét, és az ő szobra előtt borulnak le. Viszont kiérlelt és alapos véleményük van a világról, benne Vonáról és a Jobbikról. A Csepelen megjelentek részt vehettek valami házmesterképző stúdiumon, mert a híradó.hu szerint meglátták az összefüggéseket, a világot fenyegető káoszt, ha nem Németh és csapata kormányol. Érdemes szó szerint is vizslatni.

„Volt, aki szerint a nyugdíjasokon keresztül a családokat támadták meg, mert a nagymamák a családok legfontosabb részét képezik, és hogy jön valaki ahhoz, hogy a nagymamát egy ilyen vérben forgó szemű, agresszív valakinek nevezze. Németh arról is beszélt, hogy másokban az a kérdés merült fel, hogy ha bármely kisebbségi csoportot ilyen típusú támadás érhet egy ellenzéki politikus részéről, akkor mi lesz, ha majd hatalomra kerülnek, meddig fognak elmenni, és mit fognak megengedni maguknak.”

Olyan nyugdíjas nincsen – Harrachon kívül -, aki így beszél, esetleg a székházat védő savas bácsi, de ő meg nem ilyen kifinomult lélek. Ezen túl, aki nyugdíjast én ismerek, keresztbe leszarja Vonát, és persze vele együtt Németh Szilárdot is. Leginkább az a gondjuk, hogy a csirkelábakat beosszák, naponta egy, mert hizlal, vagy – ilyet is tapasztaltam -, hogy egy tojásból hogyan lehet rántottát és galuskát csinálni egyszerre, és ez nem vicc. Megengedem, hogy nem mindenki éhezik, de nem is mindenki tökhülye. Tele hassal is lehet szidni a Fideszt.

Ami ebben a kuplerájban mégis felzaklat, azt hiszik ezek, hogy mindenki olyan imbecillis – ha megengedő vagyok -, mint a pártjuk krémje Kósástól. A magyar nép pedig rózsaszínű barbie-világban él, talpai egymásra lépnek, a nyugdíjasok pedig alélva hallgatják Konczot – akitől én kérek elnézést, senki nem születik tökéletesnek -, miszerint: „…Ó, ó, ó, nagymami, drága nagymami. Jajj, de jó, hogy köztünk élsz! Tenálad nem lehet senki kedvesebb, Mindig adsz csak és nem kérsz…”

Hát, lófaszt, mama, hogy Gyurcsány örökzöldjével cifrálkodjak ismét. Ha nyugdíjas volnék, pláne nagymami, azt javasolnám a rezsis embernek, hogy a saját farkával csapkorássza azt a nyüves csalánt, és ne az enyémmel. De hát, nem vagyok nyugdíjas, és, ahogy kinéz, nem is leszek soha már a NER legnagyobb megelégedésére.

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Vén Európa

Már a III/III-as Varga Miklós is vonyítozott a vén Európáról, hogy mindenki elalélt, sőt, állva pisált a gyönyörűségtől, ám nem igazán azért, mert tágabb hazájáról halott csicsás sorokat. Csakis – holott nem is tudott róla – Lukács Gyuri 5. b. osztályos tanuló esztétikájának dőlt be nagy naivan, amely a szántóvető homo számára amúgy érthetetlen, hogy aszondja, a zene meghatározatlan tárgyiasság.

Midőn a proletár andalodott, Európát hallotta, de a sarki kocsma Mici nevű csaposára emlékezett forró felgondolásokkal. Európa már a spion korában sem jelentett sokat, sőt, szinte semmit sem annak a választópolgárnak, aki még hajdan szakszervezeti beutalóval ette a lángost Badacsonyban, máma meg a határbéli kukoricásnál messzebb nem jut, sem a világa. Európai értékek, röhej. Ezzel akar most mindenki választást nyerni a gonosz ellen.

Nem fog menni. Fletó is nyolc hetes kampányt indított „Orbán vagy Európa? Válassz!” címmel, aminek így az ég egy világon semmi értelme nincsen. Józsi bácsi Európát nem tudja megfogni, nézegetni és hallgatni, ellenben Orbánt meg folyományait reggeltől estig. S mivelhogy az ember veleszületett ösztöne az újtól való félelem, persze, hogy a potrohost választja, mert eszméket nem ismer, hacsaknem az Üdvözlégy Máriát, amikor a kántor előénekli neki két migráncsozás között.

A Momentum pedig Európát meg Putyint teszi ellentétpárba, ahol a Vlagyimir egy föss férfi, aki meztelen felsőtesttel nyargalászik a lovon, meg még tankja is van. Különben is, a szovjet megszállásból annyi maradt meg, hogy a Koljákkal milyen jót lehetett seftelni, amikor az ember fiatal volt, és még felállt a farka. A választópolgár úgy van ezzel, mint amit az őrvezető tanított a bakának, hogy meg ne bolonduljon. Nem a leszerelést köll várni. A takarodót köll várni, a reggelit meg az ebédet, aztán egyszer majd eljön az obsit ideje is.

Mindezzel csak arra utalok bánatos szívvel, hogy megint töketlenek vagyunk, és a pesti kávéházak mélyiből előbukkanó megváltók azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszkot, és olyan eszményekről hadoválnak, amelyek a nép egyszerű gyermekét egyáltalán nem érdeklik, sőt, még csak nem is hallottak róla. Sajtószabadság, fékek-ellensúlyok, sőt – horribile dictu – demokrácia. Ezek halott dolgok, a krumpli meg a fröccs viszont megfogható és lenyelhető, az Erzsébet utalvány beváltható, Mészáros Lőrinc pedig egy mesebeli alak, aki nincsen is.

Ha most az a vád érne galádul, hogy lenézem a választópolgárt, akkor protestálnom kell, nem én voltam az, hanem a Viktor. Ő alakította úgy országát és annak népét, hogy csak a végtelenül egyszerű dolgokat értse meg, visszatérve a krumplileves az legyen krumplileves örök igazságához, amelyet mesterétől lesett el, de már túl is tett rajta. Én csak realista volnék, szemben a pártokba ájult álmodozókkal, akik azt hiszik, itt még bárminek is van értelme a kétszer kettő egyszerűségén kívül. Nincsen. Ilyen európázással most alapozzák meg a kétharmadot, és a választás másnapján csatakos hajjal állnak majd a kamerák előtt, és nem értik, mi történhetett. Pedig most történik épp.

Hullarablók

Ha Hadházy Ákos, LMP társelnök igazat mond, és mért ne tenné, akkor a Fidesz-bagázs elkövette, ha nem is a legnagyobb, de legalábbis a legundorítóbb bűnt, amit az ember – no meg a keselyűk – véthetnek. A hullarablást. Ezért jobbfajta hadseregekben főbelövés jár, a madarak viszont így vannak kódolva a teremtő által. Nekik meg lehet bocsátani, ellenben ezeknek nem.

A társelnök nem kevesebbet állít, mint, hogy Szekszárdon vannak olyan Fidesz-es másodvonalbeli politikusok, akik a devizahitelesek házait vásárolták meg árverésen. Hadházy szerint a kilakoltatásokból számítanak profitra az ország több pontján is, miközben a Fidesz-nek lehetősége lett volna a parlamentben a moratórium meghosszabbítására.

Mért nem csodálkozok. Ők is így vannak beállítva, ha nem is az atyaúristen, hanem a pártjuk által, amelynek tagjai úgy általában nem ismernek erkölcsi gátakat, főleg, ha szerzésről van szó. Ismerjük a csúcson lévőket, ezt a második vonalat, amelyet a társelnök emleget, azonban nem. Pedig igazából ők teszik tönkre a panelprolik életét, velük találkoznak a hivatalokban, munkahelyeken és mindenhol, szerte az országban.

Varga Zsolt, volt Fidesz-es kormánytisztviselő világosodott meg legújabban, és kitálalt. Azt mesélte, eleinte úgy vélte, a kétharmados felhatalmazás olyan erő, amelyet jól kihasználva létre lehetne hozni egy valóban jól működő országot, aztán megtapasztalta, hogy nem Magyarország a fontos, hanem a párt, a személyek, a klientúra, és a támogatók.

Ezt úgy mondta, mintha ő fedezte volna fel azt a vaszisztdaszt, amelyet minden, két neuronnál többet tulajdonló organizmus világosan látott már a NER meghirdetésekor. Ezért ordít a lélekkel még rendelkező polgártárs reménytelenül és csekély eredménnyel közel egy évtizede. Mert módszeresen fosztódik ki az ország, és már el is felejtettük a trafikokat, földeket, nyugdíjrablást és a felsorolni is sok einstandot, amit szinte ellenkezés nélkül hajtottak végre a szabadcsapatok.

Az eltelt valamivel több, mint hét év alatt módszeres és nagyüzemi szintű lett a fosztogatás, amely során a közbeszerzett közös pénzből veszik meg a mesterségesen lerohasztott újságot, kastélyt, amire csak gusztusuk támad. Sőt, a közpénz jelleget elveszített suskából már bankra is futja, amely pedig kölcsönt ad a keselyűknek, hogy azt vegyenek meg, amit csak akarnak.

Az utcára kerülő emberek végső kisemmizése azonban már egy olyan szint, mint amilyet a Waffen SS képviselt nem is oly rég, amely bájos cserkészcsapat gödrök szélire állított embereket lőtt bele a sárba, mert annak a rendszernek – mint ahogyan ennek is – megvolt/van a maga filozófiája. A mieink egyelőre csupasz seggel hajtják ki a családokat a jeges esőbe, a módszereken tehát még finomítani kell, de az is meglesz Isten segedelmével.

De bármilyen döbbenetes is, ami momentán kies hazánkban történik, az nem előzmények nélkül való. Tudnának erről mesélni zsidó, kulák, vagy csak egyszerűen belvárosi polgárok, akiket a fasiszta kommunizmus fosztott meg szinte mindenüktől, hogy lojális egysejtűeknek passzolja tovább vérdíjul. Úgy látszik, Európa helyett ilyen homokos, füves, vizes síkságra érkeztünk megint, mert a magyar idő körben forog.

Nem is oly rég, amikor az Orbán által kiemelkedő államférfivé delirált Horthy fungált, nagyjából ilyen mocsadék volt az ország, mint most. Akadt viszont akkoriban egy Teleki Pál is, aki máig ható búcsúlevél megírása után lőtte főbe magát:

„Főméltóságú Úr!
Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.
1941. április 3.”

Tessenek elrévedezni ezen kicsinyég.

Elpattant egy húr

Özv. K.-né, Manyi néni, nem volt egy partizán alkat, meg forradalmár sem soha. Ugyan nem vak komondoros, de azért magyaros idillben pörgetett le az urával olyan negyven évet, mígnem Abadonna le nem vette a szemüvegét neki, vagy a mája ment össze, ez is lehet, nem tudható bizonyosan, de mindenképpen elvitte az ördög. Ez ellen már nincs mit tenni. Kampec dolores, ahogyan az öreg paraszt mondja a bajszát pödörve.

Manyi néni addig sem túl érdekes élete a temetés után még lehangolóbb lett, és percre pontos. Úgy működött, mint egy kakukkos óra, reggel, dél, este, tavasz, nyár, tél. Az egyre gyorsuló időben apró megállókat jelentett Margit, a szomszéd özvegy, a valaha volt zenetanár, aki göcsörtös ujjaival már a cipőjét sem tudta megkötni, nemhogy zongorázni, a lelke finomsága ettől viszont még hatalmasabbra nőtt.

Manyi néni azért elviselte minden nap déli tizenkettő és délután három között, és csak azért, mert addigra minden elképzelhető munkát elvégeztek a lakásban, és mindkettőt az a veszély fenyegette, hogy a tompa délutánokban szeletenként őrülnek meg, és észre sem veszik, hogy rajtuk röhög az egész utca.

Így volt ez azon a napon is, amikor a zúgó hőségben egyszer csak megcsörrent a telefon, amitől porfelhő emelkedett ki belőle, mutatva a magány hatalmát. Azóta nem volt használatban, amióta az utolsó kondoleáló hamis hangja is el nem halt benne, tehát ide, s tova ezer éve talán, vagy még több. Megrezzentek az öregasszonyok a váratlanságtól.

– Mi a rosseb. – Cihelődött Manyi néni a jószághoz, felvette, kifújta belőle a halott legyeket és szúnyogokat, aztán kapcsolatot teremtett a falakon túli világgal. – Ki van ott? – Kérdezte, és Margit is érdeklődött, hogy hát ki is lehet az. – A Fidesz. – Mondta Manyi néni, és elkerekedett a szeme. – Hangosítsd ki, hangosítsd ki! – Kérlelte a széplelkű hajdani zenetanár, és Manyi néni megnyomta az a rohadt gombot. Ilyeneket hallottak:

„…Azért hívom, mert önnek is tudnia kell, hogy Vona Gábor, a Jobbik elnöke megsértette a nyugdíjasokat. Azt mondta róluk, hogy szennyvíz folyik a szájukból, magukból kivetkőzve ugranak egymásnak, vért akarnak ontani remegő kezeikkel, és trágárul ordibálnak. Ez felháborító! A Jobbik szégyellheti magát! Nem először fordítanak hátat az időseknek, nem először sértegetik őket. Vona Gábor kijelentése csak a legutóbbi példa. Ne felejtsük el, emlékezzünk erre, amikor majd szavazunk! Köszönöm, hogy meghallgatott…”

Aztán csönd lett nagyon. Margit látta, hogy Manyi néni arca elfehérül, illetve fehérebb nem lehetett, inkább olyan opálos-viaszossá vált, a szemei pedig fennakadtak, hogy szinte ördögűzőt kellett hívni hozzá a ráereszkedő hártya miatt. Száját pedig hatalmasra tátotta, és Margit csodálkozott, hogy nem esik ki a protkója. De valami csoda folytán a helyén maradt, hogy olyan cifraságoknak engedjen utat, amilyeneket csak vajúdó cigányasszonyoktól lehet hallani.

– Telefon? Telefon, mi? Hogy szakannátok meg a telefonálásba’, rogyna rátok az ég, csapna belétek az istennyila, mocsadékok, szartúró bogarak! – Margit vetette a keresztet buzgón, és de… Manyi, hát…, sóhajokkal igyekezett megállítani az áradatot, és elkerülni egyben Isten haragját is, de nem volt menedék, Margit nénit tényleg megszállta a sátán, csak ő lehetett. – Az uram rokkantját elvenni? Leveleket irkálni? Nyugdíjat emmejé’ cseszd meg. A drága Tóth doktor is elment, elüldöztétek, itt döglök meg, nincs, aki gyógyszert írjon, de minek is, ki váltja azt ki, he? Stadion? Migráncs? Kenyérvégem van a spájzban, cseszd meg. A cipőm lerohad, éppen, hogy éhen nem döglök, ki szégyejje magát? Ki? – Karjait felemelte, mint valami másodosztályú próféta. – Szavazzon rátok a radai rosseb.

Amilyen hirtelen jött a vihar, azonmód tűnt el egyszerre. Manyi néni amazonból reszketeg öregasszonnyá vált újra. – Mit főzöl Margitom? Nekem van tegnapról egy kis paprikás krumplim. – Ezt mondta, Margit nézett rá bambán. – Tudod, hogy ezt nem hallotta senki? – Kérdezte az áradatra utalva, de Manyi néni már el is felejtette a lelke sötétjét. – Láttad tegnap a híradóban ezt a Németh Szilárdot? Milyen föss ember. – Ilyet delirált, Margit pedig csodálkozott, hányféle világ van a Földön. – Egy kis grenadírt csinálok. – Ezt motyogta Margit, és a rend végleg helyreállott. Csak a telefon sípolása hallatszott, mert Manyi néni elfelejtette visszatenni a kagylót.