Nemzeti húgyszag

Szép nap köszönt hamarosan a Fidesz-es legendáriumban, s lassan már a történelemben is a csak “Kossuth térieknek” nevezett igazmagyarok közül egészen pontosan százhúszra, akik, mint az ismeretes, 2006-ban, aztán még sokáig széthugyozták és szarták a placcot, máma azonban a “gyurcsányi erőszak áldozatai”, s mint ilyeneknek, az Igazságügyi Minisztérium fejenként kétszázhetvenezer forintot fizet nekik Mari néni konyhapénzéből az akkor elszenvedett sérelmeik miatt.

Nemzeti kormányunk gondoskodik nemzeti gyermekeiről, mondhatni, nem hagyja őket az út szélén. Ugyan nem az elesett, tolószékes, éhező, fázó, homlessz és mindenfajta élhetetlen alakokról, akik annyit is érnek a központi vezérlő filozófia szerint, á, dehogy. Hanem a harcosokról, akik, amikor szólít a haza, tűzhelyet és családot tökösen odahagyva indulnak védeni a hont, így hát, helyben is vagyunk egyből, már megéri fasisztának lenni is. Illetve botorság, csak annak éri meg lenni már ebben az országban.

Ez az összesen harminckétmillió egyre romló forint egy elvetélt puccs utóvédharcának ára és jutalma. Megérdemlik, benne voltak a fősodorban. Mint tudjuk, Orbán Viktor Mihály, aki már akkor is igen-nagyon óhajtotta a hatalmat, velük együtt puccsolt, illetve az is tudvalévő, hogy ő állt az egész hátterében. Ultimátumot is adott az akkori kormánynak, hogy monnyonle, és a Fidesz is ott tutult a téren más hősökkel együtt. Ezek a hősök aztán életvitelszerűen maradtak a téren, és megülte azt a nemzeti húgyszag.

A Kossuth tér szétpisálása lett a nemzetépítő erő a Fidesz-es legendáriumban, s kis idő múlva, amikor már teljesen átírják a történelmet, a kicsi kis orbánjugendek hős forradalmárként tanulnak róluk két lövészet, három hittan és négy testnevelés óra között. Még később, a Pesti Srácok mintájára elnyerik a Parlamenti Jampecek hősi nevet, és honlap indul a nevükkel, rovásírással. Az ilyen hülyeségeket csak a mélységes undor íratja velem, bocsássatok meg, de még az is lehet, hogy vátesz vagyok, és bár ne lennék.

Mindemellett a zsebpénz kifizetése után kitüntetés is járhatna igazán. Abban az országban, ahol egy Németh Szilárd a maga szellemi képességeivel és prosztóságával “Prokop Péter díj”-at kap azzal az indoklással, hogy az ő lehengerlő személyisége “közízlést formáló erő”, a tér forradalmi széthugyozása minimum egy Jászai-díj, de mindenféle bayeri kereszt meg az elképzelhető minimum. Most csak kicsit zokogok, nem is érdemes rá különösebben figyelni.

Ámde arra már inkább, hogy, mint az ismeretes, a “Kossuth tériek” szellemiségének köszönhetően immár harmadszor riszálhatja a torkunkat egy csorba, de azért rozsdás késsel Orbán Viktor Mihály, s most értünk el odáig, hogy sem gyülekezni, sem homlesszkedni nem lehet már. Ergo, ha volna is késztetés a mai időben a népekben, hogy a térre költözzenek puccsista szándékkal, az már nem megy. Ez a hatalom fél ugyanis, és bárcsak az akkori is ezt tette volna, s O. V. M.-et, mint ahogyan az történt valójában, az államhatalom megdöntésének kísérlete okán vitték volna zacskót ragasztgatni. Ilyet azonban ők nem tettek, csak nézték szótlanul, ahogyan permanensen pofánköpi őket.

Ilyen töketlen ez a liberális hatalom, képtelen megvédeni magát. A német bajuszost is a “Sörpuccs” után szanatóriumba küldték, ahol a hülye Hessnek lediktálta a Mein Kampfot, majd kis idő múlva annak szellemében vágta el azok torkát, akik elnézőek voltak vele. Nálunk is, ma már nem lehetne a téren táborozni. Egyrészt, egy szerelmespár is forradalmi csoportosulásnak számít, másrészt meg hetekig sem lehetne ott tutulni, mert életvitelszerű nem otthon levés volna. Így válik homlessz a tiltakozóból.

Hogy még jobban elmenjen a kedvünk az élettől, emlékezzünk arra, hogy amikor volt még Alkotmánybíróság, tehát a gyurcsányi terror alatt, a talárosok alkotmányellenesnek nyilvánították a Fővárosi Önkormányzat 2006. október 26-i rendeletmódosítását, amely közterület-használati engedélyhez kötötte volna az építmények, berendezések, valamint járművek elhelyezését politikai rendezvényeken; illetve önkormányzati engedélytől tette volna függővé, hogy fővárosi közterületen többek közt színpadi és hangosító berendezéseket állíthassanak fel. Döntöttek a bírák, mehetett a buli és haligali.

Ilyen is volt, most meg nincs ilyen. Bár Alkotmány sincs, se köztársaság, se semmi. Gyülekezni nem lehet, tüntetni nem lehet, szegénynek lenni sem lehet. Tizenkét év alatt megvalósult a tökéletes fasiszta állam, amely húgyszagban született, és még mindig az lengi be annak ellenére, hogy a teret átépítették, és dolomit üli meg kiégett fű helyett. És az, hogy az akkori fostosok ma kártérítést kapnak nemzeti hősként, annak a tehetetlen és beszari hatalomnak a bűne, amely ma, ellenzékben ugyanolyan mamlasz, és hagyja, hogy pofán hugyozzák. És a többséggel együtt, ezt el ne feledjük.

Bözsi is elmegy

Vállalható, hogy a jómagyar miniszterek fizetése akár kerek ötmillió is legyen. Ha ezt Gulyás Gergely állítja, akkor minden bizonnyal úgy is van. Még akkor is, ha egyetlenünk, amikor először kábult bele a kétharmadjába, azaz, 2010-ben, azt mondta: „Nem tarthatom elfogadhatónak, hogy miközben az ország komoly kihívásokkal néz szembe, ma ezeknél az intézményeknél előfordulnak havi négy-öt, sőt esetenként hétmillió forintos fizetések is.”

Ez olyan régen volt, hogy már csak az internet madzagjai emlékeznek rá, valamint pár elvetemült. Következésképp nem is érdekes, magyarán, le van szarva, mint minden, amit a kedves vezető amúgy kinyilatkoztat szavazatszedési szándékkal, mert a lényeges dolgok a saját rezgő fejében, de mindenképpen suttyomban történnek. Ezt a sejtést erősíti, hogy kormányülésről hangfelvétel immár nem készíthető, és a plebs annyit tudhat meg belőle, amennyit Orbán Viktor Mihály jónak tart. A végső megoldás részleteit sem közölte a Wölkischer Beobachter, mint az tudvalévő.

Itt, minálunk is azt mesél minden ilyen médiaizé csak, amire a legfelsőbb szinten rábólintanak. Ez okozhatja, hogy bár a TV2 tényleg egy ocsmány szarhalommá vált Vajna parókás irányítása alatt, és mégsem elég büdös, meg drága is, ezért lehet, a gázszerelőhöz lesz átcsoportosítva. Erről maga O. V. M. dönt majd, mint ahogyan a miniszterek fizetését is ő szabja meg pofára nézvést, vagy nem tudhatni, milyen vezérlő eszme által. Egyébként föltehetnénk azt a kérdést is, hogy egy miniszterelnöknek mi a redves köze van egy magántévé dolgaihoz, de ez Orbánia, ilyen mélázás tehát fölösleges és értelmetlen.

Ebben az államformában a miniszterelnöknek mindenhez köze van. Ahhoz is, hogy az alattvalónak hogyan áll a füle, lekonyul-e a farka, vagy van-e menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. Ilyen szisztémában az is csak rajta múlt, hogy a SZÉP kártyán kívül az összes többi cafetériát szarrá adóztatják. Hogy a saját lábon álló Récsöl a divaton kívül az idegenforgalomban is utazik, ez mindjárt érthető. Meg a sleppnek is ölég sok szállodája van, kérdés tehát e téren már nincsen is. Hogy a jómunkásember emiatt szívja a csöcsöt, azt meg ki nem szarja le, ugye, polgártársak? A lényeg, hogy javul a statisztika, amivel lehet az ősmagyar mellet döngetni.

Mert a munkaadóban több emberség van, mint az amúgy szolga jelentésű miniszterekben, pláne a prime előtagúban, ezért például a Bözsi utalványra fordított lóvé beépülhet a fizetésbe. Igaz, így a keményen dolgozó kisember veszíthet pár tízezret, mégis az jön ki, hogy nőtt a fizetése. Na, ugye. Viszont most én személy szerint elkezdek aggódni a nyugdíjasokért. Ha a Bözsi az ilyen varázslások miatt megszűnik, választások előtt nem lesz mivel lefizetni őket. Bár, ha négy év múlva esetleg még lesz ilyen fölösleges tortúra és színjáték, kaphatnak Viktor utalványt is, semmi sem lehetetlen.

Vagy minden számít, semmi sem használ, mint azt az A. E. Bizottság tánczenekar tudta már Kádár alatt, tehát, mintha most. Viszont teljesen fölösleges itt a hatalmon lévőket ócsárolni kizárólag, amikor az oda igyekvők sem különbek. A Jobbik például azt a pénzt, amelyet hívei arra adtak, hogy kifizesse a büntetését, kampányra baszta el, azt gondolván, a húsosfazék közelébe jutva nem lesz gond, aztán meg lett. Nem nekik fütyöl az a kurva madár, se lóvé, se semmi. De az MSZP-s Molnár Gyula is csak hasra ütve utalgatott volna a Fodor-féle társulatnak milliókat. Mindebből az látszik, hogy utánam az özönvíz állapot volt itt. Aztán most, hogy tényleg végigsöpör az országon a szennyes ár, totális a nihil.

Mindennek vége, úgy tűnik, és még Bözsi is elmegy.

Hisztimesék

Van abban valami félelmetesen megnyugtató, hogy a világ akkor is ugyanúgy működik, amikor az ember nem vesz részt benne. Itt van mindjárt nekünk Kovács kormányszóvivő et., aki konok következetességgel csak olyan sunyi kis patkány, ha látja őtet az ember, tudomást vesz róla mintegy, mintha meg nem.

Egy hétig nem néztem rá, mégsem lett más. Az ilyesmire mondta Füst Milán, hogy a Nap vidáman süt a temetéseken, ami elborzasztó egy dolog, de ennél csak Kovács szóvivő et. valamint a NER monolit hülyesége vágja jobban mellbe az embert, midőn a megvonások után friss és ropogós hírekhez jut.

Ezekben hirtelen és váratlan azt látja elsőként, hogy Kovács szóvivő et. sír, mint a fürdős kurva – már ahogyan panelproliéknál mondanák -, mert a Blomberg bántotta Orbán Viktor Mihály örökös miniszterelnököt. Őtet általában bántják az ilyen elfajult orgánumok, amelyek nem értik az illiberalizmus, újkori nevén kereszténydemokrácia leglényegét, hogy csak az összmagyarságért szuszog.

Ebben a Boombergben Orbán Viktor Mihály permanens miniszterelnököt az Európán az utóbbi években végigsöprő és a kontinens megosztásával fenyegető populista hullám kulcsfigurájának nevezték. Ez nem egy nagy vaszisztdasz, ezt minden részeges bölcsész tudja, hogy ez egy neofasiszta figura szenteltvízbe hengergőzve, nem kell ehhez Bloombergnek lenni.

Az is alapvetés, hogy amikor Kovács szóvivő et. lelkét mellbe tossza az igazság, akkor ő mintegy reflexszerűen, vonyít, mint ez esetben is, hogy aszondja “a hírügynökség a vádak szokásos litániáját tette közzé”, így borította el a hiszti őtet, és ez történik minden egyes alkalommal. Ezek nyüszítenek, az élükön Szijjártó miniszterrel.

Ő a hisztit egészen magas fokon műveli, toporzékolni is szokott, hörögni, berendelni, kivégezni. Végig ment már egész Európán, nincs olyan nagykövet, akinek ne ordította volna le a fejét. Na jó, a Putyin szolgáját, meg az azerit azt nem, viszont mindenki másét meg igen, az ember azt hihetné róla, hogy Hruscsov tanítványa ő. Tudják, az a fiatalember, aki az ENSZ közgyűlésén a cipőjével verte az asztalt.

Ez a Nyikita, ez büszke volt rá, hogy ő egy bunkó, ellenben a Szijjártó az azt hiszi, hogy ő szarta a spanyolviaszkot, viszont mindketten jártak a nagy Amerikában. Ellenben ennek a Nyikitának volt atomja, a Szijjártónak meg csak cifra tiszti kardjai vannak, azokat is most szerezte be. Más a felállás pöttyet.

Nem véletlen tehát, a kilencedik évnek kellett eljönnie, hogy ezt a Szijjártót fogadja az usákos kollégája, amitől ő állva pisált örömében, és élénk nyelvcsapásokat abszolvált, midőn kijelentette, hogy “Magyarország nem kíván az Egyesült Államokat hisztérikusan bíráló európai kórus tagjává válni”. Már megint ez a hiszti, gondolhatnánk, és igazunk is lenne.

Még akkor, amikor a meggondolatlan hírügynökségek cenzúra nélkül röpítették világgá a magvas gondolatokat, így szerepelt, hogy Szijjártó szerint van egy hisztiző európai kórus. Viszont, amikor rájött ő, meg a főnöke, hogy onnan érkezik a lóvé, amit zsebre lehet tenni, egyből finomítottak, hogy “Magyarország nem fog beállni az Egyesült Államokat most már lassan hobbiszerűen bíráló európaiak sorába”.

Csak az a rohadt net, hogy már tele vannak a drótok a hisztizéssel, azok emlékeznek, ha már a magyar választópolgár ilyesmire képtelen. Ezen csak azért akadtam fenn, mert valahogy nonszensz, hogy ez a Szijjártó meg ez a Fidesz mesél nekünk a hisztiről, holott az ő életük nem áll másból. Mondhatni, a hiszti a kormányzásuk lényege.

Elég csak ránézniük Gyurcsányra, máris reszketni kezd a fejük és habzik a szájuk, az ember már orvosért kiáltana, de rápillant a Kásler miniszterre, és inkább nem teszi. Van neki lelke – mármint az embernek – ugyanis, és bár ezeknek a pusztulatát kívánja, érte azonban tevőleg nem mozdul, az időre bízza a piszkos munkát.

De ha már Amerikában járunk, illetve hát ez a Szijjártó volt arrafelé, nem állhatom meg, hogy ne foglalkozzak egy másik szívbe markoló mondatával, miszerint “mind az amerikai adminisztráció, mind a magyar kormány megvédi a zsidó-keresztény értékeket és örökséget”. Ezek ebbe teljesen belehülyültek, meg a görög-latin kultúrába is.

Már csak azért, mert például nem értem, a Trump a klafa frizurájával mi a francot véd a zsidó-keresztény értékeken, amikor ő a bigott katolikus mexikóiaktól óvja a nyüves országát. Az aztékokat, akik arról a vidékről jöhetnének, már régen kiirtották Jézus nevében, így ez a Szijjártó megint csak hülyeségeket beszélt, de mit is várhatna az ember egy futsalostól.

Ilyen kirakat-kereszténységük van ezeknek, felfújt hólyagoknak más nem is nagyon szokott lenni, és ez most már szót sem érdemel. Ellenben ez a hiszti dolog engemet nem hagy nyugodni egyáltalán, mert elég csak a Szijjártó fejére nézni, és meglátni benne az ütődött óvodást, amint a sarokban toporzékol, és megszánja őtet az ember, mint valami jóságos dadus.

A főnöke figyelmébe ajánlhatnánk három hisztikezelő módszert, ha nem akarja, hogy ez az alak folyamatosan égesse őt a nagyvilágban. Persze, ha ez így jól van, ahogyan ő működik, akkor nincsen kérdés. Viszont szíves fölhasználásra – hátha mégis – idesrejbolom a tutit, ha le kell csillapítani a Szijjártó lüktető agyát.

Van egyszer a nyugisarok, ahová ez a Szijjártó elbújhat. Ahol van egy kis fotel, vagy párna, plüssállatok, ahova be lehet menni bánkódni, levezetni a dühöt, kisírni magát. Aztán a maciölelés is szóba jöhet. A hisztiző külügyért a főnöke megöleli és a fülébe suttog: semmi gond, tudom, hogy most mérges vagy, de anya segít neked. Orbánnak ez oly jól állna.

Harmadjára használhatja ez a Szijjártó az indulat-elterelést is, amikor megtanulja, hogy nem csapkod, nem harap, hanem például levezetheti az indulatát párnabokszolással, ugrálással és tapsolással. Ilyen egyszerű a világ, tehát nincs mitől félni. – Mondom én, belekábulva abba, hogy újra tanulmányozhatom a NER csudálatos világát. Itthon vagyok.

Katonadolgok

Szívem soha el nem múló gyönyörével nézegetem már két napja, hogy miket ígért rajongó népének Orbán Viktor Mihály, hogy mi minden vezet el bennünket a Kánaánba abban a pár évtizedben, amíg gondoskodni óhajt rólunk, holott nem is akarjuk igazán.

Sok mindent delirált, amiket félre teszek, és későbben szedem inkább cafatokra, mára legyen elég egy, amely ez: regionálisan komolyan vehető honvédségünk lesz nekünk. Alakul tehát a Fekete Sereg 2.0, amelynek élén Németh Szilárd nyargalászik majd, szőrén ülve meg a lovát.

Én nem tehetek róla, ha elvetemült pacifista vagyok, és utálom a katonákat, mint a száraz szart, ami miatt férfitársaim java lenézően tekint rám. Azok persze elsősorban, akik andalodva emlékeznek az ordító zupás őrmesterükre, mert azt hiszik, de jó volt is az, pedig csak a fiatalságukat siratják.

S most, hogy így kihívtam magam ellen a kajla sorsot, azt is bevallom a tekintetes bíróságnak, hogy nékem ilyen témakörben Svejk játszik csakis, legszívesebben az egészet ide idézném, most elégedjünk meg egy apró szelettel a hülye lengyel tábornokról, mert ilyesmi a honvédségünk nekünk is:

„…Ausztria győzelme latrinákból mászott elő.

A tábornok úr rendkívül egyszerűnek látott mindent. A háborús dicsőséghez vezető útnak ez volt a receptje: este hatkor a katonák krumplis gulyást kapnak, fél kilenckor a legénység kikakálja magát a latrinán, és kilenckor aludni tér. Ilyen hadsereg elől rémülten menekül az ellenség.

A generálmajor elgondolkozott, rágyújtott egy Operas-szivarra, és sokáig, sokáig nézte a mennyezetet. Azon törte a fejét, mit mondjon még, ha már itt van, mire oktassa a transzport tisztjeit.

– Az önök zászlóaljának a magva egészséges – mondta hirtelen, holott mindenki arra számított, hogy most már örökké ilyen hallgatagon fogja bámulni a plafont -, az önök állománya tökéletesen rendben van. Az a katona, akivel beszéltem, őszinteségével és katonás tartásával a legszebb reményekre jogosít az egész zászlóalját illetően, mely kétségkívül az utolsó csepp véréig fog harcolni.

Elhallgatott, és hátradőlve a székén, ismét felnézett a plafonra, majd ebben a tartásban, melyet csak a szolgalelkű Dub hadnagy utánozott, így folytatta:

– Az önök zászlóaljának azonban szüksége van arra, hogy tettei ne merüljenek feledésbe. Az önök dandárjába tartozó zászlóaljaknak már megvan a maguk története, melyet az önök zászlóaljának folytatnia kell. Önöknek egy olyan emberre van szükségük, aki pontos feljegyzéseket vezetne és megírná a zászlóalj történetét. Hozzá kell összefutnia minden szálnak, minden adatnak az egyes századok tetteiről. Intelligens ember legyen, nem egy marha, nem egy tehén. Kapitány úr, önnek ki kell neveznie a zászlóaljnál egy bataillonsgeschichtsschreibert…”

Így valahogy. Másképpen nem lehet, ha például Hende et. bekupakolt gukkerjére gondolunk, most pedig Németh et. velős pacaljára, amelyek garantálják Orbán honvédségének szakmaiságát, pedig csak a kontraszelekció dolgozik keményen.

Ez a Németh például majd Soros-ügynököket keres a seregben is, meg a rezsit csökkenti, amitől a szomszéd országok katonasága összeszarja magát, és farkát behúzva menekül. Kérdés persze, hogy a NATO kebelében mi a radai rossebnek akar izmozni ez az Orbán. Van olyan opció is, hogy onnan is, akárcsak az Unióból, kihussanunk, és odasomfordálunk megint a medve karmai közé.

Orbán maga egyébkén örömmel emlékezhet a saját katonaidejére, amikor bátran jelenthetett, és ezzel is csak annyi lehetett a baja, mint Kádár rendszerével, hogy nem ő csücsül a tetején. Viszont ekkor alakult ki benne az olyan felállásokhoz való vonzódás, mint a katonaság, amelyet a szociológia mechanikus szervezetnek nevez.

Ennek jellemzője, hogy: szinte minden munkatevékenységre részletes és szigorú szabályok vonatkoznak; a vezetői és a végrehajtói feladatok élesen el vannak választva egymástól; a vezetők és beosztottak között nagy a távolság; a rangok, beosztások hangsúlyos szerepet kapnak; be kell tartani a szolgálati utat; a kommunikációs csatornák kötöttek, fontosnak tartják az írásbeliséget; a szervezet úgy működik, mint egy gondosan megtervezett gép.

Máris előttünk áll a Fidesz maga, mint hadsereg, ám, ami lehangolóbb, az a társadalom is, amelyet Orbán Viktor Mihály építeni szeretne az eljövendő hosszú évek alatt, s ami az elborzasztó, hogy nem is áll távol a nagy mű elkészültétől.

Fentebb már említettem, milyen hányás közeli érzésekkel viseltetek az ilyen katonás őrületekkel és őrültekkel szemben, most akkor csodálkozunk, ha Orbán rendszere, sőt ő maga is megöklendeztet? Ne csodálkozzunk polgártársak, egyáltalán. Olyan ez, mint a súlytalanság. Abban is permanensen hányingere van az űrhajósnak, mert nem arra tervezte az Isten, vagy a Darwin, gusztus kérdése csupán.

Bíróságok bemérve

Orbán Viktor hisztizett egy méretesen egészségeset, akárha dagadt, kantáros óvodás volna. De nem a friss húsok ősi ösztönétől vezérelve, amely akkor tör elő, ha elveszik nekik a játékukat vagy a málnás nyalókájukat, hanem messzire ható és igen aljas indokokból. Hogy legyen oka a bírókat és bíróságokat kicsinálni mintegy, mert ők azok, akik a nemzet elalélt boldogságának útjában állanak. Azaz hazaárulók.

A fentebbi cinikus nagyvonalúság, amellyel a fennforgást nekiálltam lefösteni, álca csupán. Valójában visong és hörög a lelkem, amint arrafelé andalodik, micsoda okádás egy hely ez az ország, s legfőképp, hogy még milyen lesz. Mert lesz, efelől kétségünk ne legyen szemernyi sem. Nyolcadikán indul útjára a gyönyör, de nem átmeneti módon, hanem négy évre vagy évszázadra, hogy beleremeg az édes magyar anyaföld és vért verítékezik, hogy vörösmartys fogalmazási eszközökkel éljek.

„Egyértelműen és súlyosan beavatkozott a választásokba a Kúria, miután elvett egy mandátumot a kormánypártoktól.”
– Ezt hisztizte a prostisrácoknak Orbán Viktor, miután ő és a bandája mindenféle monyákokkal és ráolvasásokkal, amelyet közkeletűleg csalásnak neveznek, szarrá nyerte magát. És még neki áll feljebb, hogy Jolán néni módján mutassuk be a sunyi helyzet fonákságát. Viszont semmi sincs véletlenül a NER-ben, mint az tudvalévő.

Orbán Viktor ezzel a kijelentésével bemérte a bíróságokat, amelyek már ott vannak a célkeresztben, csak a tűzparancsot kell kiadni, amely aktusnak egyelőre az Unió útját állja, de Isten és a Párt segedelmével megoldják ezt is. Muszáj lesz a diktatúra evolúciója miatt. Amit most tapasztalhatunk, az a korlátlan hatalmat helyenként zavaró, idegesítő bíróságok megregulázását előkészítő cinikus és felelőtlen médiaakampány aktuális epizódja.
Lesz még néhány.

A Kúria ugyanis több mint négyezer határon túli szavazatot érvénytelenített arra hivatkozva, hogy azokat saját címzésű és nem előre gyártott borítékban adták postára, vagy, mert sérült volt a boríték. Ez szerintem is ölég nagy baj, annak ellenére, hogy állítólag a választási eljárási törvényben egyetlen szó sem esik a borítékok elvárt formájáról és kinézetéről. De, mint tudjuk, mindenféle törvényben kizárólag arról esik szó, amit a Fidesz csak akar.

Ha úgy akarja, legközelebb söralátéten is lehet szavazni annak, akit ő erre kijelöl – ez a söralátét kedvenc ügyintézési módja úgyis NER-ünknek -, mások viszont, akiknek nem tetszik a pofája, egyáltalán nem szavazhatnak majd. Ehhez képest akár boldogok is lehetünk, de valahogyan mégsem vagyunk azok. Egy bizonyos Szánthó Miklós ugyanis, aki az Alapjogokért Központ igazgatója vagy mi a rosseb, már kiadta a sorvezetőt, mondván, ezt „bírói államnak” hívják.

Itt a kulcsfogalom, hogy az eljövendő időben milyen indokkal lehet nekimenni a bíróságoknak, az itt maradók utolsó reményeit is felszámolva, Törökországgá vagy Harmadik Birodalommá válni. Mindebben az az elborzasztó, hogy a kába berlini polgárok is bambán mosolyogtak mindaddig, amíg hullni nem kezdtek a fejükre a bombák. Ezek után képzeljük el, amint Németh Szilárd rákattan erre a „bírói állam” szókapcsolatra, és elkezdi terjeszteni két recept között. Üde egy dolog lesz, nagyon.

És akkor még azt is halljuk, hogy a Kúria nem nőtt fel intellektuálisan a feladathoz. Ezzel így kiegészítve előttünk áll a bunkó, kekeckedő, ellenzéki bíróság bájos képe, amely ráadásul akadályozza a törvényhozást is azzal, hogy ilyen ítéletekkel maga hoz törvényeket – a Fidesz szerint – és íme, előkerült a kalapból a nyuszi, a jogalap, miért is kell őket megrendszabályozni. És ez lesz, tehát meneküljön, ki merre lát.

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Nem ilyen a boksz

Pásztón lemondott a fideszes többségű képviselő-testület, mert hirtelen nem bírnak együtt dolgozni Dömsödi polgármesterrel, s emiatt időközi választásokat kell tartani. Feltehetőleg, hogy a narancs zavartalanabbul virágozhassék. Hódmezővásárhelyen nem voltak ennyire mimóza-lelkűek a brigadérosok, legott beásták magukat a lövészárkokba, hogy így csinálják ki Márki-Zayt, aki köztudottan az ördöggel cimborál.

Ez ellen manapság nem fokhagyma-füzérrel lehet küzdeni, hanem úgy, hogy megvonják tőle a százmillió forintig terjedő rendelkezési jogkörét, és átcsoportosítanak egymilliárd forintot, hogy lehetőleg csődbe menjen a város. Ezzel voltaképp a polgárokat büntetik, akik amúgy is le vannak szarva a NER-ben, akkor meg pláne, ha volt pofájuk szembe menni a nemzetvezető akaratával. Menthetetlen ez az ország.

Ez a jövő, amely elkezdődött. Nem elég az elcseszett kétharmad, hogy besöpörtek szinte mindent, tovább tart az ámokfutás, csupán azért, mert megérezték a vér szagát, és rombolnak, ahol csak érnek. A hordán egyébként megfigyelhető a törzsfejlődés. A választások előtt a hajdani komcsi jelmondat volt az iránymutató, miszerint „Hűség a néphez, hűség a párthoz”, amit például a legvéresebb szájú Bencsik jól ismerhet pártrovat-munkatársi korából, de ez az ő lelkének a baja. Majd felel érte.

Viszont amint sikerült ordenáré módon megszerezni a kétharmadot, ez a hazugság egyből elfelejtődött, és helyébe lépett egy másik. A nép egyáltalán nem játszik szerepet már a történetben, kivonták mintegy az egyenletből, maradt a pőre hűség a párthoz, ez azonban elég súlyos képzeteket kel az emberben. A szépemlékű Waffen SS jelmondata volt ez: „Meine Ehre heisst Treue”, magyarán, becsületem a hűség, és már helyben is vagyunk.

Ehhez az egészhez kell egyfajta lélek, ami típus bőven tenyészik minálunk, talán történelmi okokból. Szokták ezt a „Dögöljön meg a másik tehene is” sajátos magyar habitusával magyarázni, ámde ez sokkal több annál, és mélyebben romlott. Nem a tehén pusztulását óhajtja ugyanis a perverz lélek, hanem a gazdájáét, őt akarja megsemmisítve látni és eltiporva, holott ebből már kézzel fogható haszna nincs. Hóhér habitusnak nevezném, ha tételes filozófus lennék, de nem vagyok az.

Én például szeretem a sportot, s mint ilyen, ideális alattvaló is lehetnék, de aztán mégsem. Mindez azért érdemel figyelmet ebben a kontextusban, mert elvetemült módon a meccsek tudósításai utáni olvasói reakciókat is rendszeresen átnyálazom a képernyőn, hogy érzékletessé tegyem a dolgot. S hát, elborzasztó, ami ott folyik. A magyar szurkoló ember ezekben nem a saját sikerének örvendezik, hanem a más kínjának tapsol.

De még ez sem elég. Megsemmisítve akarja látni a vesztes felet, hogy recsegjen a csontja meg fröccsenjen a vére, és felsőbbrendűnek érzi magát attól, ha embertársa feje felett van borulat. Ha úri kisasszony volnék, akkor azt mondanám tea közben: elképesztő, és csak úgy rezegne a kalapom. Viszont trampli bunkó volnék csupán, aki magában megállapítja, hogy ez valami ősi ösztön törzsi korokból, ami fölbukik itt. És gonosz rosszindulat, persze.

Ha belegondolunk, az emberi faj genetikusan még mindig meleg égövi ragadozó, ami determinációkat évezredes kultúrákkal fed el. Ebből fakad, hogy nincsen nála kegyetlenebb fajta, amely ugyanakkor irgalomra is képes. Viszont, ha a kultúra lehull róla, mint ruha másról, mint az tudvalévő, nos, akkor előtör belőle az állat, és minden aljasságra képes. Lerúgja a ligetvédő fejét például. Ha hordákban járnak, akkor képviselő-testületnek nevezzük őket, akik előtt más nem lebeg, mint a központi, szent akarat.

Erre jutottam ezen az éjjelen. Egyáltalán nem vigasz, hogy a jelek szerint minden, ami történik és történni fog, eleve elrendelt, mert az összes jóravaló filozófia, Isten, de még Sheldon szerint is az embernek van szabad akarata. A lökött fizikus ezt úgy mesélte el érzékletesen, hogy szükséges a táplálék bevitele, oxigén ennek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Így, ha nem is vigasztal az a tudat, hogy most csupán a gonoszság üli torát, az talán igen, hogy ez is elmúlik egyszer. Hosszú lesz az út.

Szegfű a széken

Igazán örül az ember cafatos lelke az ilyen vészekkel terhes időkben, ha csudás hírekkel örvendeztetik meg, hogy megtorpanjon, midőn indul a sínekre hajtani a fejét. Ilyen volt az is, amikor az MSZP-Párbeszéd közzé tette, hogy ezen túl az Országgyűlésben is frakciószövetségben politizálnak, sőt, azt a két és félmillió embert képviselik ott, akik változást akarnak. Köszönjük, Emese.

Ennyit csicseregtek a madarak keményen elfojtva a röhögésüket, amitől egy pillanatra megtorpant az ember, aki a Nirvánát kereste, de aztán tovább is indult a végtelen felé feloldozó vonatot várni. Rájött, hogy nincsen miben hinnie, ha ezek már most ilyen elégedettek, frissen borotváltak és illatosak. Sőt, reménykedve tekintenek a jövőbe, amiről most elmondok pár keresetlen szót.

Fölösleges úgy tenni, mintha történt volna bármilyen tabula rasa is, azt hazudni maguknak, hogy itt valami új játszma kezdődik, holott egyáltalán nem. Csak a régi folytatódik, s ha lehet, még mocskosabban. Ebben pedig a friss húsok még a cipőfűzőjüket is csak Kövér pedellus jóváhagyásával köthetik meg, orrot fújniuk pedig egyáltalán nem szabad.

Ezt mutatja annak a fiatalembernek az esete is – fölösleges megkeresnem a nevét -, akit már most sem engedtek be a képviselői irodaházba, holott ropogós mandátuma van, mert még korábban kitiltotta őt örökre a bajuszos az illetlen viselkedése miatt. Beküldhetnek egy csokor szegfűt a székükre, az is akkora haszonnal jár a végeredményt tekintve, mintha a saját seggük kopna.

Nem vagyok én nihilista bajkeverő, csak szeretem tisztán látni a dolgokat. Ha Rogán elvtárs a tüntetést politikai bolhacirkusznak nevezte, akkor rosszindulatúan tévedett, erre viszont, amire az MSZP-Párbeszéd készül, bízvást alkalmazhatjuk a hasonlatot, ahol a mi drágalátos „ellenzéki” képviselőink az ugrándozó jószágok, a hoppmester meg a tuggyukki.

Én megértem – mert feltételezem, hogy tisztességesek a friss húsok –, ha azzal áltatják magukat, hogy ott bármilyen szerepük is lesz, a választópolgárokat azonban kár ilyenekkel hülyíteni. Meg hogy őket képviselik majd ott, hát, aranyaim, nem. Azon falakon belül egy és csakis egy érdek képviselődik, és ez a Fideszé, illetve megengedve, amit még ő akar. Pássz.

Hogy együtt dolgoznak a parlamentben, ez olyan bájos idea. Interpellálják netán a minisztereket, akik oda sem fáradnak? Nemzetbiztonsági bizottságost játszanak Németh Sz. bojkottjával, vagy hogy? Táblákkal pörformanszoznak hogy a pedellus szarrá büntesse őket? Ez engemet őszintén és módfelett érdekelne, miként képzelik el azt a rohadt nagy munkát a parlamentben. De tényleg.

Ilyen infantilis hozzáállással, ami sugárzik ebből a frakciószövetséges hozzáállásból, teljesen fölösleges nekiállni ennek a négy évnek. Mint ahogyan a mandátumokat sem kellett volna fölvenni, amíg a csalási ügyletek nem tisztázódnak. Vagy soha-egyáltalán. Ez karakán megközelítés lett volna, nem az ilyen álmodozások rózsaszínű fellegekről.

Mert ez, hogy megkapják a Kövértől a telefonjaikat meg a laptopjaikat, és mosolyogva mennek „dolgozni” a választóikért, éppen azoknak a pofán köpése. Azért voltak az utcán, és lesznek majd szombaton is, hogy takarodjon el a rezsim, a drága képviselőink meg épp most válnak a részévé, legitimálják mintegy a tervezett, semmire nem vezető munkájukkal.

Legyünk már nagyfiúk, vagy nőjünk már fel. Az nem fog menni, hogy most odatesszük a valagunk négy évnyi rugdosásra, aztán 2022 (milyen szörnyű ezt leírni) januárjában megint ránk tör a plakát-forradalmárság. Itt és most, már ebben a pillanatban Orbán mielőbbi megbuktatása az egyetlen lehetséges cél. Aki másképp áll hozzá, ebben a pillanatban írom le. Az MSZP-Párbeszéddel például meg is kezdtem.

Taktor

Ezt a csodálatos szót az én leányom alkotta meg olyan két-három éves korában, tehát nagyjából száz évvel ezelőtt. Ordítva kell elképzelni a mágiát, midőn az út mellett meglátta a szántó-vető-pöfögő jószágot, és valami olyan ősi rá-, és felismerés magabiztosságával jelölte ki a készség helyét a saját univerzumában, mintha azt állapította volna meg: van Isten.

Nagy dolog volt ez az üvöltés, hiszen olyan környezetből jött a reveláció, amelyben például az unokaöcsém kicsit korábban egy Buddha szenvtelenségével állapította meg a meggybefőttről, hogy jé, ebbe meg elfelejtettek magot tenni. A taktor ilyen mitikus tárggyá növelése tehát azt mutatta, hogy a kiskölök legalább olyan értelmi-érzelmi szinten van, mint előtte Rákosi pajtás.

A kopasz-korabeli híradásokból ismerhetjük ugyanis a taktor szimbolikáját a rajta döcögő mosolygó traktorista lánnyal, amely a kohásszal együtt, karöltve mintegy testesítette meg a rendszert, amelyért a párttitkárok és az ÁVH szorgos munkatársai vérüket ontva dolgoztak hajnaltól napnyugtáig. Mégis a nép egyszerű gyermeke, az ucca és a föld fia állt a középpontban.

Máma, a munka alapú társadalomban ez érdekes módon nincsen így. Nem láthatni és olvashatni termelési riportokat kenyérért izzadó kombájnosokkal. Őket öltönyös emberek helyettesítik, akik alapköveket tesznek le, kis idő múlva pedig átadják az ojjektumot nemzeti színű szalagot nyiszatolva, azt sugallva a nagyérdeműnek, hogy minden belőlük ered és oda is tér vissza.

Minálunk nem a taktor növekszik szimbólummá. Nem is láthatna ilyet a mai szaros-hugyos generáció, lévén, a kilátást eltakarná mindenféle óriásplakát, és a földek mellett autózva esetleg annyi ordítás jöhetne elő a kiskrapek szájából: Orbán. Ezt még mókásan módosítani sem lehet, hogy mondjuk, Obbán, ennek semmi ritmusa nincsen, sem erőt nem mutat, mint a taktor monolit tömörsége.

Ez a kisebbik baj, hogy nincsenek nyelvteremtő korok, a nagyobbik, hogy voltaképp semmilyenek sincsenek. Marquez óta tudjuk, hogy az idő körben forog, és ennek bizonysága jelen időnk is, amelyben ím, újra örvendhetünk a kékcédulás választásoknak parajelenségekkel terhesen. Szavazatok és listák tűnnek el meg bukkannak föl váratlan helyeken, átlényegülnek, ilyenek.

Minderre pedig az illetékesek annyit bírnak mondani: hogy már nagyon fáradtak voltak a szavazatszámlálók, de majd „összenézik” utólag. És szerintük jól van ez így. Hát, lófaszt, mama, summázhatnánk a fennforgást, és valami különös módon így van ezzel a kerek, nagyvilág is. Nem véletlen, hogy felvetődött, a mi drága fideszünket kizárják a néppárti tömörülésből, mert a fasiszták már ott sem igazán komilfók.

Nagy reményeket egy ilyen kimenetelhez egyébként egyáltalán nem kell fűzni. A hatalmas, európai demokratáknak úgy általában csak a pofája nagy, ez már München 1938 óta nyilvánvaló, amikor egy nyüves papírfecniért odadobták Csehszlovákiát a sátánnak, hogy mentsék a szaros életüket. Így maradunk meg magunknak most is.

Ölég húzós kilátásokkal, hiszen még negyvennyolc óra sem telt el, hogy kihirdették a csalás végeredményét, a mi Kósánk már, aki előtte autót nyuvasztva menekült, most egy óvodás magabiztosságával pöffeszkedett a tévében benne, s kábé olyan habitussal is. Azt mondta, „bibí”, éppen csak nem a nyelvét tolta ki, és elkezdte sorolni a sérelmeit.

Azokat, amelyeket egyébként a választások előtt a fejére olvastak, de most például a Magyar Nemzet bezárása miatt úgy véli, ez azért történik, mert őróla hazudott a lap, és így menekül a pörök elől. Ebből is kitetszik emberünk lehengerlő egyszerűsége, amely annak idején a kupakokban kulminálódott először, viszont most állócsillaggá készül válni.

És ezt az alakot választotta magának sokezer ember, mert minden nagyszerűségével őt tartják alkalmasnak arra, hogy érdekeiket képviselje. Illetve mit ábrándozok itt, ilyesmi tartalmak a magyar választópolgár tudatában nem fordulnak meg. Ránéz a Lajosra, felordít, hogy taktor, és számára egy a világ. Idáig jutottunk.

Szép, új világ

Nem azért mondom, meg nem is a mellverés miatt, sőt inkább a ráismerés szomorúságával, hogy igazam volt. Nem tudom, emlékeznek-e rá a drága olvasók, de nem egyszer és nem is kétszer meséltem arról, ez az egész migráncs-soros őrület nyolcadika után így vagy úgy, de eltűnik. S lőn.

Vasárnap este hétig, amíg az urnák le nem zárultak, az összes Fidesz-médium, M-ek, Echo-k, Origók meg a maradék ezervalahány szinte nem is foglalkozott a választással-szavazással. Mindenhonnan a migráncsok ömlöttek a legváltozatosabb formában és elképesztő mennyiségben.

És hétkor megtörtént a csoda, amely tartott hétfőn, és máma még mindig. Úgy eltűntek a migráncsok mindenféle hírből, mintha soha nem is lettek volna. A megvédés megtörtént tehát. Ha én most elhülyített Fidesz-szavazó lennék, akkor meghasonlanék, mert kiesett az életemből a fix pont, és teljesen összeborulna minden.

Ilyen fölfordulástól azonban nem kell tartanunk, nem olyan bonyolult az a lélek, aki, mint például Pécsen, ahol gonosz mikrofonosok megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy bevezetik az arab számokat, zokogásban tört ki. A rómaiakkal nem tudom, milyen viszonyban lehet, de nem is ez a gond.

Az a baj, hogy mint a vasárnapi eredmények is mutatják, bőven van minálunk olyan elme, aki minden szart bevesz, ergo, úgy irányítható, mint Pavlov kutyájának a nyála. Az a kérdés most azonban, hogy ez a gépezet, kire fókuszálja a bamba tömegek tekintetét, hogy kitől kell félni, kit utálni, és azok mi leszünk, akik színesben akarták látni a világot.

Az új ellenség a rajtuk kívül álló tehát, akiket például nem egy troll, mert annak még elnézné az ember, hanem a nagyságos Fidesz váci elnöke így jellemzett győzelmi táncot lejtve: egyszerűen senkik vagytok. Mintha futball meccsen vagy pállott szagú kocsmában lenne,és lehet, ott is van.

Jelentem, keresztény kultúránk él, és immár teljes pompájában virágzik. E kultúrának pedig szerves része az inkvizíció és az autodafé, a fő inkvizítor most keresi és jelöli ki, kiket kell megégetni, hogy megtisztítsa eltévelyedett lelküket, és kipucolja országából a gonoszt. Nem véletlen, hogy egyre többen keresnek rá a gugliban a kivándorlás szóra.

Fasza, hogy tömören jellemezzem a fennforgást. Az összes pártvezér Vonától Hadházyig lemond és remetének áll, úgy is jellemezhetném, hogy odahagyják a népüket mindenféle vigasz nélkül, holott tán soha nem lenne nagyobb szükség rá, mit most. Maradnak tehát az úgynevezett civilek maguknak, akiket viszont a rezsim kicsinál.

Az a két barom nem véletlenül nótázott az eredmények ismeretében, voltaképp annak örültek, hogy lekerült a kötél a nyakukról. A sarokban nyüszítettek már, Kósa, Tiborcz menekült, amerre látott, szorult a hurok, ami most egycsapásra meglazult, sőt, el is tűnt. Tartok tőle, hogy itt a nagy búsongásban az összes ganyéság végleg elfelejtődik.

A teljes összeomlás helyett legalább ezeket az ügyeket kéne forszírozni, hogy legalább magában fönntartsa az ember az a képzetet, van még igazság, holott jelen felállás szerint tudja, hogy nincs. Magam is, felocsúdva az első pofon után épp most nézek teendők után, hogyan lehetne életben tartani a négy év múlva tán újra megcsillanó reményt.

Addig is azonban hallgassuk meg a zupás őrmester igazságát, aki midőn a kiskatona reménytelenül várta a leszerelés távoli jövőbe vesző eljövetelét, azt tanácsolta neki: nem a leszerelést kell várni. A takarodót kell várni, a reggelit kell várni. Így a maga módján arra utalt, hogy a napi kis teendők elfedik a kilátástalannak tűnő jövőt.

Ez az időszak jön most. Mert ha nem, akkor csakis Huxley kis kétsorosa lép életbe: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy-két köbcenti helyre biccenti.”