A muglik révülete

Kásler emberminiszter tegnap fölskiccelte, hogy a magyarságot miként óhajtja visszavezetni a szőrén megült ló, a jurták és a zamatos kumisz világába. Ha olyan korú kölkem lenne, akire ráteheti a mancsát, sikítva rohannék bele a végtelen vakvilágba.

Ki gondolta volna, hogy Balog tiszteletest visszasírja a panelproli, és ezt is megértük. A balneológiával, mint a bálnákkal foglalkozó tudománnyal kokettáló Pokorni már maga a megtestesült mennyország a távoli, fényes jövőben, és ez a Fidesz és vezére kognitív képességeinek megzuhanását is szomorúan tárja elibénk.

Ne illedelmeskedjünk, hülyülnek, na.

Egyenesen masíroznak a szakadékba, maguk előtt tolva a választópolgárt, akitől hovatovább tényleg elég lesz a Göring által megfogalmazott alattvalói idea, miszerint annyi kell, hogy le tudja írni a nevét, tudjon számolni tízig, és közben dolgozni. Nekik.

Nem vagyunk ettől túl messze. Minderről három férfi győzött meg a kávézóban szintén tegnap, amint ordítva adták elő a világról való ismereteiket, és magabiztosan, de nagyon. Inkább nem részletezném, nekem is van lelkem ugyanis, és röhögni sem lehet mindenen.

Ez a Kásler, akiről pedig azt hitték, akik ismerték, normális ember, most, hogy a fény közelébe ért reptében, vagy megszédült, mint a részeges muslica, vagy előjött belőle a gondosan titkolt debil énje. De legyen így vagy úgy, akkorát virított, hogy fényességébe belevakul a zember.

Ha a kezei közé kerül a magyar aprónép, akkor ő a magyarság spirituális és szakrális értékeit fogja oktatni nekik, feltehetőleg azért, hogy ellen tudjanak állni a gonosznak, mert varázstalan muglik ők. Természetesen csak addig, míg el nem végzik Kásler varázslóképző szakiskoláját a Roxforttá váló országban.

A gonosz szellemekkel való küzdelem Füst Milánt is megihlette, aki Hábi Szádijában így ábrázolta az aktust:

„…Az elmés Naszreddin Hodzsa a következő tréfát eszelte ki erre vonatkozólag, annélkül persze, hogy tudta volna, mennyire fején találta a szöget: Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

A mi világunk azonban nem ennyire mókás, mert az ostobákat mindig is vonzották a rejtélyes dolgok. Én például, még Kádár apánk idejében félrészegen tartottam nagyhangú előadást egy csehóban a buddhizmusról, mondván, még ez a legklafább vallás, mert ebben a legkevesebb a szakralitás.

Ez az utolsó szó megütötte egy ott ücsörgő spion fülét, és megkért, hogy meséljek még neki ilyeneket. Így visszanézve az idők kezdetére, úgy hiszem, Orbán külseje volt neki, viszont semmit sem tudott kezdeni az infókkal, mert képtelen volt eldönteni, hogy vele vagy ellene vagyok.

Hogy ez a Kásler mért vonzódik ilyesmikhez, azt tudja a rosseb. A spiritualitás meg a szakralitás nem tréfadolog, és még azt sem tudhatni az előbbi hogyan illik bele a kereszténydemokrácia elképzelt álomvilágába. A spiritualitás ugyanis nem templomba való járás, hanem egy magasabb rendű cél és értelem elismerése, ahol a dolgok ok-okozati összefüggésben történnek, s ennek végső neve a karma, ami viszont sehogyan sem passzol Szűz Mária országához.

Ez a Kásler egyébként össze-vissza hadovál mindent, illetve azt sem tudja, mit beszél. A szakralitás ugyanis, amit szintén a kiscserkészek fejébe óhajt kalapálni, a transzcendenciához fűződő viszony másik alapformája. Ez a tanok szerint mindenkire vonatkozó kollektív kötelezettség, míg a spiritualitás individuális lehetőség.

Ilyenekre nem gondol ez a Kásler, amikor azt hiszi, hogy kurva okos, holott csak olyan szavakat használ tudatlanul, amelyek tán a tartótisztje szívének kedvesek. De így tudja lenullázni a zember egy mondatban a saját agyát, így lesz tehát kiváló emberminiszter belőle szempillantás alatt.

Abba bele sem gondolok, hogy a magyarság szakralitásáról beszélve az etalon kereszténységnél ősibb hitvilágot óhajt a tananyagba csempészni, a szőrén ló idejéből, de ezt meg totemizmusnak hívják.

Ez a hülyeség azon fajtája, amelyben a zemberek egy másik természeti lénnyel hozzák rituális kapcsolatba magukat, mintegy attól származtatva a nagyapjukat. Így van a magyar ember a turullal, ami hit a születésekor azt jelentette, hogy a magyar uralkodóház hatalma a mítoszok homályába veszik ugyan, de a fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az ég akaratából uralkodik.

És máris előttünk áll Orbán Viktor Mihály maga, Káslerrel a jobbján. Ilyen messzire ható gondolkodást azonban erről az alakról nem feltételezek. Beledurrantott valamit a levegőégbe, amiről azt hitte, okosság, aztán meg mégsem az. Az viszont egyértelműen levonható, hogy a magyar gyerekeket valamiféle kába révületbe vezetné az oktatásával, és ez, hogy hűek legyünk Peresztegi tanár úrhoz, már sok a többnél.

Viszont iszonytató.

Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.

És akkor mi van?

Egyre több helyről dönt úgy a Kúria, hogy újra kell számolni a szavazatokat. Tegnap egy pécsi, újpesti, bajai, korábban egy zalai és egy sárospataki szavazókörről határoztak akként, hogy megint át kell nyálazni a voksokat, mert eufemisztikusan „hibáztak a számlálók”, népiesen: csaltak a Fidesz javára. Nem árt nevén nevezni a dolgokat.

Valamennyi helyen azért történt ez így, mert volt egy tökös ember, aki verte a tamtamot akkor is, amikor mindezek ellenére az NVB hatalmasai úgy döntöttek, hogy nincs ott semmi látnivaló, oszoljanak a népek. Ahol nem fogták be a pofájukat, ott számolás van, ahol meg igen, ott már soha nem tudjuk meg, micsoda ganajságok történtek az éji homályban.

Az is lehet, hogy ezeken kívül is pár helyen még újra számolnak, és mindegyik tudósítás végén ott szerepel majd az a mondat, hogy: „A döntésnek a választás eredménye szempontjából nincs jelentősége.” – mint most is, és ez meglehetősen kiábrándító. Nem is elsősorban az eredmény miatt már, hanem, mert mintha ezzel a záró mondattal azt hangsúlyoznák, újra számolják, és akkor mi van?

Úgy igazán belegondolva csupán annyi, hogy ha van jelentősége, ha nincs, ez így egyáltalán nem kóser. Ahol a legkisebb kétség is felmerül, fajsúly ide vagy oda, ott a végeredmény megkérdőjeleződik, a belőle fakadó hatalom pedig nem legitim. És az ilyen érzékeny lelkeknek is, mint az enyém, ezzel a tudattal kell a nagypofájú fideszesek táblára mutogatását elviselni, tudva, hogy csaltak, és mégis tehetetlenül.

Ez az, ami frusztráló, de annyira, hogy még az élettől is elmegy az ember kedve. Ez az exlex állapot, ami miatt a neoprimitívek verhetik a mellüket, mert a jog képtelen a sok apró mocskot egy összefüggő lánccá alakítani, hogy lehessen is kezdeni vele valamit. Így hengerli le a mindenható gőzhenger, mégpedig jogi köntösbe burkolózva a hétköznapok hőseit, és üli meg a kurvaországot.

Ez olyasajta tehetetlenség, midőn, mikor számos költözéseim egyikén a bakelitjeimet cipelő jóember a lépcsőház kövére ejtett vagy ötven korongot, ott ugráltak, gurultak, a szívem vérzett, ő pedig bambán vigyorogva nyugtatgatott, nem baj ám. Dehogynem baj, baszmeg, az ilyenektől megy gajra az ember élete, hogy a végén mondjuk egy mai Tolsztoj így összegezzen a hullánk felett majd, mint az igazi tette hősével ekképp:

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.”

Ennél pokolibb summázat nem létezik a világirodalomban, és, hogy a spleen elöntse az embert, nem kell egyebet tenni, csak kinézni az ablakon. Ott a túlsó világban tele van minden ilyen apró mocskokkal, amelyek tán egyenként nem vernek mellbe, viszont összeadva szarrá megy tőlük a polgár élete. Ellenben a nap akkor is vidáman süt tovább, még Orbán Viktorra is, ez pedig nem komilfó.

Vigasztalhatnánk magunkat Füst Milán módján ezzel is: „…Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre…” – Mert igaza van az öregnek, csupán ebből a totális nihil árad, ami nem önmaga miatt haszontalan, hanem, mert a NER szekerét tolja akaratlan.

S ha már magam Ivan Iljicsként láttam kiterítve, bármennyire is csinovnyik volt angyalom, érdemes megfontolni a jelmondatát, amelynek szellemében élte jelentéktelen életét, s amely ez: “Quidquid agis prudenter agas et respice finem” – magyarán, bármit teszel jól tedd, és tartsd szem előtt a véget. Ez, bár hihetetlen, de egy csatakiáltás volt tőlem, úgyhogy tessenek tapsolni. Köszönöm.

Trójai faló

Tényleg, szó szerint egészen köldökig leesett állal ül az ember a telekép előtt, és guvadt szemekkel nézi a paletta egyetlen műveletlenségi vetélkedőjét. Ez hiánypótló műalkotás, mert megmutatja Füst Milán mély bölcsességének igazát, miszerint: “Semmi sincs egészen úgy”. És tényleg.

Olyanokat tudhatni meg a versenyzőktől, ami unikumokat sehol máshol az univerzumban nem. Arra az egyszerű kérdésre, hogy szerintük a trójai falovat bevetették-e az Első Világháborúban, teljesen logikus levezetést kapunk, miszerint az kizárt. Mivel az első V.H. idején csak kőbalták voltak a világon, ezért a falovat csak a másodikban használhatták és használták is.

Ezzel nem lehet vitatkozni. És nem azért, mert a butaság bátorsága ilyen kikezdhetetlen, monolit kődarab, hanem, mert teljesen logikus a maga nemében. Megad egy premisszát: kőbalták, amiből fakad a konklúzió, akkor nem lehetett faló, mert ez ahhoz képest fényévnyi technikai fejlettséget tételez.

Így lesz kerek a világ. Kitetszik, ez a műsor nem arra van, hogy derüljünk kognitív hiányosságoktól szenvedő embertársainkon, hanem, hogy tanuljunk tőlük, hogyan kell szemlélni az életet, hogy otthon érezhessük benne magunkat. Kafka is elcsodálkozott azon, hogy vannak olyan organizmusok, akik arra a kérdésre, mit csinálnak, képesek olyan választ adni: ozsonnázunk a zöldben. Csodálkozott, milyen biztonsággal viselik ezek az életet.

Például az is teljesen egyértelmű, mint kiderült, hogy a levegő szilárd halmazállapotú. Más nem lehet, mert egyrészt nem folyik, másrészt a gáz meg büdös, és árt az embernek. A három lehetséges válasz közül ezek után tehát bátran mondjuk a kamerába, hogy a levegő szilárd halmazállapotú, és a fenti levezetés után ezt el is hisszük.

Nincs mitől tartani, ha ilyen egyszerű a világ. A nemzetvezetőnek is teljesen igaza van, ha ilyen közegben nem bíbelődik az élet nagy kérdéseivel, hanem azt mondja a putri lakójának, féjjé, és ő azt szívesen meg is teszi.

Tiborcz pedig röhöghet a markába a halogénjeivel. Ez ugyanis, mármint a halogén, mint szintén megtudhattuk, örökölhető a szüleinktől, mert légzési rendellenesség. A kvartett egy tagból sem áll, mert az kőműves-szerszám, az ember nem emlős, mert az emlősök a növényevők, és csakis azért, mert a ragadozók meg lesből támadnak, az erdőben pedig onnan tudjuk, merre van észak, hogy a Napot követjük, mert mindig ott kel föl. Ha borús lenne, csak meg kell nyálazni az ujjunkat, föltartani, és érezni a szelet, mert az is mindig északról lengedez.

Egyébként irigylésre méltó az a következetesség, ami ebből a világból fakad, és a tudás feltétlen tisztelete is. Mert például az a versenyző, aki eldöntötte, a kvartett az szerszám, teljes bizonyossággal állította, csakis így lehet, mert őneki magának mondták az építkezésen, hogy vigye oda a kvartettet, amivel egyébként a falat simítják.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem a társa, aki ezek után kijelentette, te tudod, te vagy a kőműves. És ebben megnyugodtak.

Nincs mitől tartani tehát, a világ otthonos, minden megmagyarázható benne, csak a fix kiindulási pontot kell megkeresni. Virág elvtárs is megmondta: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” – Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata.

Cövektelenítés

A Magyar Nemzet munka és hon nélkül maradt újságírói, miután saját pénzen szamizdatban kiadták az elbúcsúzó számot, az erre szánt összeg maradékát, négyszázhuszonötezer forintot el akarják jótékonykodni. Viszont nem olyan egyszerű ez, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, ha az ember leprás a hatalom szemében. Ilyenkor a pénze sem kell.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Központosított szaporodás

Úgy vélhetné az ember nagy jámboran, hogy egyedi korcsosulás vagy perverzió, midőn miniszterügynök úr a magyar lányokkal és asszonyokkal egy zserbó mellett diskurálni óhajt szaporodási szokásaikról és hajlandóságukról. Hogy tangát hordanak-e vagy bundásat, misszionáriusan szeretik vagy orrba-szájba, meg más hasonló cukiságok.

Végül is, ha ő a nemzet „G”-je, akkor csak akként viselkedik, ahogyan erre őtet a teremtő generálta. Csapkod a busa farkával és tolul a mahomet fejével, keresve a megtapadási pontot, de ne legyek ilyen naturalista, Zolának se állt igazán jól. Különben is, a hétvége történései és lengedező hírei arra világítottak rá, hogy a toszás lesz az, amibe belemekkennek eztán még a Soroson kívül. Fasza kilátások, hogy stílszerű legyek.

Itt van mindjárt nekünk valami Novák Katalin, ebből is szülésznő lett, és arról ábrándozott a visegrádi országok nevében, nagyon komoly kérdés, hogy a demográfiai problémákra saját vagy külső erőforrások jelenthetik-e a megoldást. Bővebben nem fejtette ki a néni, mit ért külsőn és, belsőn, hogy tenyészkanokat hozat, vagy viagrát oszt a kókadt farkú magyar legényeknek, ezt nem tudjuk.

Csak annyit, hogy az ország – mármint a magyar – álláspontja ebben a kérdésben nagyon határozott, a belső erőforrásokat kell erősíteni. Ilyeneket szögezett le ez a Novák Katalin a tudósítások szerint, csak azt nem mondták el, honnan van neki kalapácsa. Ám ebből is látható, ha ilyeneket szögez le ez a nő, akkor a napiparancs már megszületett, ezt a tamtamot kell püfölni, felkészül keresztényileg Rétvári.

Addig is azonban van nekünk egy Nézőpont Intézetünk, és benne egy Fodor Csaba nevű elemző. (Ez is, na mindegy) Szóval ez a manus is belekezdett, hogy most meg, és most tessenek jól figyelni: demográfia-központú kormányzás következik. Ilyenkor látja ám az ember, hogy ennek a fele sem tréfa, itt keményen el akarják kapni a legények tökeit, a lányokat nem ábrázolom képileg, mert nekem is van lelkem, csak nem látszik.

Viszont nini, hát nem volt már ilyen a redves történelemben? Dehogynem, polgártársak. Itt van mindjárt nekünk ez a bajuszos festőlegény, az Adolf. Ő is ilyenekről ábrándozott, fajtiszta germánokról, mint ahogyan miniszterügynök úr is az ő homogén nemzetéről. Nincs új a nap alatt. Az őrvezető is a szabályozott szaporodás megszállottja volt, a geci is.

Mutatok valamit: A magabiztos, önálló véleménnyel rendelkező és munkájában sikeres nő mellett a férfi nem tud regenerálódni. A nők a nemzet örök anyjai, a nők a férfiak örök társai, a nők sikere a gyermekszülésben és nevelésben áll. A nőnek megvan a saját harctere. Minden egyes világra hozott gyermekkel a nemzetéért harcol. – Ezek a nemes gondolatok a Mein Kampfból valók, de miniszterügynök úr se mondhatta volna szebben. És akkor még a Lebensborn-programról nem is beszéltem, de nem is akarok igazán. Aki nem hiszi, járjon utána.

Nem ragozom én ezt az egészet tovább, hiszen, mint mindenre, Füst Milán erre is tudja a megoldást. Illetve nem megoldás ez, csak a probléma költői nyakon ragadása mintegy (Éljen Virág elvtárs!):

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…”

Következő találkozásunkig ezen kéretik elmélkedni. S ha valakinek van rá érkezése, mutassa már meg ennek a degenerált Orbánnak, hogy gondolkozzon el ennek szellemében a szaporodás titkain, és fogja már be végre a pofáját. Köszönöm.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.

Levelek egy ifjú balogzoltánhoz

Néhány napja tettem félre magamnak egy gyöngyszemet Balog Zoltántól, akit most kivételesen nem illetek eposzi jelzővel, mert a neve már önmagában áruvédjegy, sőt köznévvé válik lassan, vagy illetlen dolgok jelzőjévé.

Tehát azt mondta Heidelbergben – ezek mindig mindenhol mondanak valamit -, hogy „a migránsok befogadásának legnagyobb vesztesei Közép- és Kelet-Európában a romák lehetnek, mivel az ő integrációjukra fordított pénzeket kellene az illegális bevándorlókra fordítani”.

Ehhöz nincsen mit hozzátenni. Elég csak a mellékelt képre pillantani, amelyen atyai szeretettel búbolja balogzoltán a romák integrációjára fordított pénzek eltüntetőjét, a Polt által még csak nem is ismert F. Flóriánt. Ebből a formállogika alapján az következik, hogy a Flóri is migráns. És nem éppen erről értekezett Miskolcon mindkettőjük főnöke?

Debizony, ennyire kampány van, és ennyire elment az agyuk vadászni. Az ilyenek általában megbuknak a történelemben. Mindig és mindenhol, csak idő kérdése az egész. Ezzel semmi újat nem mondtam, azzal azonban már talán, hogy a balogzoltánok már csak esztétikai okok miatt is elmennek a náthás susnyásba végül.

Nem a sármos, neonosan világító hajuk miatt, amitől minden bizonnyal állva pisálnak a traktorista lányok, hanem az irodalom szemszögéből, ami így maga az élet, következésképp elég macerás is, de mindjárt elmondom.

Az egész akkor kezdődött, amikor balogzoltán odahagyta a prófétálást meg az esztergapadot, és elszegődött szolgálni a gonoszt. Nem sajnáltam a fáradságot, kutattam-kerestem egy olyan képet, amelyen hősünk esztergál olajtól iszamos kézzel, de ilyet nem őriz az emlékezet. Érdekes. Se prédikálósat nem leltem seholse.

Balogzoltán élete tehát Orbánnal kezdődik. Belőle fakad mintegy, ami azzal jár, hogy, amikor fehér hajjal megszületett, beleállt egy már meglévő és formálódó szövegbe, amely – valljuk meg – nagyon sokat romlott az utóbbi években, ami a veszte is lesz, és egyben balogzoltánnak is.

Eleinte arra gondoltam, hogy amint a címből is kitetszik – utalva Llosára „Levelek egy ifjú regényíróhoz”, ugye – az ő tanár bácsis módján mesélem el, hogyan lehet működő fikciót teremteni, ezzel azonban nem lennénk kint a vízből, mert abból balogzoltán nem tanulja meg a szakmát. (Különben sem.)

Az ifjú balogzoltán felütés mégis szükséges, mert ez mintegy feloldja őt a nagy, közös masszában, és olybá tűnik, mintha egy lenne a belőlünk, aki nem népének, hanem negyvenhétezerből él. Ebből fakadóan nem szór izsajási átkokat már az indításkor a fehér fejére a ’zember, mert ráér arra később is. Úgy véli.

Hogy megértsük mért fog balogzoltán és az egész bagázs, tehát a balogzoltánok mind megbukni, egészen Füst Milán bácsi esztétikájáig – „Látomás és indulat a művészetben” – kell elhajóznunk, amely alkotásban a lobogó hajú hisztérika a fikció megteremtésének egyedül üdvözítő módját magyarázza el egészen egyszerűen.

Arra tanít tehát az öreg, hogy bármilyen ál-világot meg lehet teremteni – hazudni lehet akármit, magyarán -, ha következetesek vagyunk. A mese egészen addig hihető, míg a legapróbb részlet is passzol, és minden kockánként illeszkedik egymáshoz. Ha azonban a legkisebb hibát is véti a fikció megteremtője, egy pillanat alatt omlik össze az egész.

Ebben a stádiumban leledzik a NER éppen. Megteremtettek egy párhuzamos univerzumot, az ő Magyarországukat, amelyet teljesen fölösleges leírni bővebben, s amely ordas hazugságokon alapszik, és most hullik darabokra éppen. Egy szép, nagy, rogyadozó dzsenga az egész hóbelevanc. Már nincs, ami összetartsa, csak a békemenetelő népség vak hite.

Őket az sem zavarja, ha naponta köpnek a képükbe, mert más dimenzióban élnek. Ellenben a dolgoknak megvan a maguk sorsa: születés, élet, halál, és az ilyen balogzoltáni megnyilvánulások jelzik, hogy az utolsókat rúgják az artikulálatlan üvöltésükkel, és már a látszatra sem adnak semmit. Lásd a Svédországról hazudozó idegbajos börtöntölteléket, mint a NER igazolóját. Röhej.

Ilyenek vannak a tarsolyban, meg balogzoltánok. Egyébként megtalálhattam volna akárkit a maffiafalkából, de épp ő heverészett előttem, szar ügy neki, nekem tökmindegy. Egyként ótvaros az összes.

De hogy elmeséljem, mért nyomogattam a billentyűket megint, az csupán az, mint mindig. Hogyha már úgyis látszik, hogy összedől a kóceráj, segítsünk má’ rá egy csöppet valami bontógolyóval. Vagy akármivel.

Nyafogok

Tegnap, mint akármelyik más munkás éjszakán már végtelen évek óta, kimazsoláztam egy friss szeletet a magyar narancsból, bemutattam, kiforgattam, megráztam és eldobtam, miután elmeséltem, hogy milyen illetlen dolgokat gondolok róla. Mert ez a dolgom.

Hogy tükröt tartsak a valóság elé, és átszűrve háborgó mellemen a visszavert fényt, odacsöpögtessem a képződött szurkot, hogy ilyen éteri képzavarral érzékeltessem azt, nem a világot váltom meg én, mert nem is tudnám, csupáncsak ábrázolom a prizmámon keresztül, és mindenki azt gondol magában utána, amit csak akar.

Van, akiben felbuzog valami, hogy télleg elmennek a francba a leföstött alakok, más habitusú polgártársak pedig elküldenek engemet az anyukámba, és ez így van jól. Nem vagyunk egyformák ugyanis. Viszont a foglalkozás mindkét esetben eléri a célját, reflexiókat generál, és gondolkodásra késztet, ami nem megvetendő foglalatosság a mai leharcolt világban.

És akkor tegnap a képembe kapom a fotelforradalmárság vádját, meg, hogy nyafogok és szörnyülködök, szó szerint így: „Kérdésem lenne. Legalább ötven olyan oldalt ismerek ahol ehhez hasonlóan nap mint nap megy a fotelforradalmári nyafogás, hangulatkeltés, szörnyülködés. De kérdezem, ki, mit tett mostanában azért, hogy ennek vége legyen a való életben?”

Ez engemet szíven ütött. És nem az egyéni hiúság és kudarc okán, azt leszarom, mondhatni, és nem is jajidesanyám én most elpusztulok módon, meg mi lesz velünk nagymama érzéssel, hanem, olyan mellbe klopfolósan, hogy léteznek polgártársak, akiknek fingja sincs arról, miként működik a világ.

Hogy vannak a forradalmárok, meg vannak a krónikások, és a kettő halmaza elég ritkán esik egybe. Leginkább csak romantikus időkben, de a mostani nem nevezhető éppen annak. Az ilyen buzgalom nem egyedi egyébként, kapok én felkéréseket e-mailben is, hogy – látván vívódásomat – csatlakozzak mindenféle harcos képződményekhez, és ezeknek is csak azt felelem, hogy én író ember vagyok, nem pedig partizán vagy kiképző őrmester.

Nincsen tankom, buzogányom, de még egy szaros macsetém sincs. Billentyűzetem van, meg göcsörtös ujjaim. Nekem azt rendelte az én karmám, hogy megmutassam a népeknek a téboly sötét bugyrait, erősíteni ezzel az olvasóban, hogy nincsen egyedül, és más halandó is legalább annyira szenved a képtelen világban, mint ő, mert ez is jó bír lenni.

Sőt, ha a csillagok szerencsésen állnak, még az is előfordulhat, hogy valamely tévelygő bárány, aki azért olvassa el az irkálmányomat, hogy utána verbálisan keresztre feszítsen, mégis meginog narancshitében. Bár erre kevés az esély, mégis játsszunk el a gondolattal kicsit.

De nem adok lángoló útmutatást csapataink harci mozgásáról, és nem is a nyíló pitypangot énekelem. Csupáncsak ábrázolom azt a világot, amelyet a mindent beterítő orbánmédia elég fals módon tár a nagyközönség elé, és hiszem azt, kell a józanabb honpolgár számára az ilyen szöveg, mert ebből tudhatja meg, nem neki ment el az esze, hanem a hatalomnak.

Ennyi a munkám értelme, nem több, és nem kevesebb. Viszont ha fotelből űzöm is – hülye kemény székről egyébként -, abba nem hagyom. Mert, ha elönt minket a világmegváltó harci tűz, és nekiesünk a bozótosnak ész nélkül, annak sok értelme nincsen, mint annak a világnak sem, amelyben nem létezik vers meg zene.

Hát, ennyit tudok felhozni mentségemül tekintetes bíróság De, ha így sem lett volna teljesen érthető, mi a francról hablatyolok, akkor hallgassuk meg Füst Milánt, aki igen bölcsen, már előre kért elnézést Hábi Szádijában azoktól, akik égzengést vártak, holott csak a szívét csomagolta ki előttük:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz. De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak…”

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.