Kategória: füst milán

Rinocérosz és terrorizmus

Orbán Viktor Mihálynak valamelyik arculati tanácsadója – tán az, amelyik az egyik kampányban azt javasolta neki, hogy hazudjon magának egy kuvaszt, és azt vakerássza -, szóval valaki okos most, hogy kezd szétesni teljesen, úgy vélte, hogy miniszterügynök elvtárs legyen cuki, s emiatt fogadjon örökbe egy rinocéroszt. Ennek bőrzete oly jól menne a trottyos gatyájához, így vélték, és lett neki névleg egy olyan állatfajtája, amelyik a kihalás szélén tántorog. Tisztára, mint országának lakosai, már akik nem Lőrincek és klónjaik.

“Sok nehéz kormányzati munka mellett most végre itt egy könnyed meló.” – így szellemeskedett miniszterügynök elvtárs, és arculatának javítása okán híveit arra kérte fel, hogy együtt adjanak nevet a szerencsétlennek. Mert csak zaklatott lesz a sorsa a bébinek, hiszen a miniszterügynök elvtárs felé áradó számolatlan átok és gyűlölet rá is telepszik majd, és szar lesz a karmája, aztán meghűl fürdőzés közben. Neveket is megadott OVM, hogy miből lehet választani, “most nem kell kétharmad” toldással, amitől az arculati tanácsadója azt hihette, hogy ettől majd göcög az ország, hogy de ari. Nem az egyáltalán.

A névkínálat a következő: Csülök, Fülig Jimmy, Chico, Antoine, Bernardo és Désiré. Ne, cseszdmeg. Valaki szólhatott volna az arculati tanácsadónak, hogy OVM a magyarságban utazik, annak a kultúráját védi mint a rosseb, e nevek jó része pedig nem passzol a vérvonalba. De még a görög-latin kultúrkörbe sem, és ettől meg majd a Németh Szilárd meghasonlik, aztán véletlenül a Rákos patakra vezényli a flottát, a magyar Luftwaffe pedig lebombázza a hajléktalanok állásait. Ez csak azért ugrott be, mert már viszik és ítélik el őket szakmányban, miközben ez a szemét rinocéroszokkal kurválkodik, hogy jópofinak tűnjön. Nem fog menni.

Erről a magyarvédésről meg az ugrott be, hogy a migráncsok miatt már időtlen idők óta készültségben van az ország. A falvak és tanyák mélyein a választópolgárok reszketve és csattogó protkóval ülnek a stelázsi mellett, hogy mindjárt megeszi őket egy turbános vagy ágyékkötős, vagy e kettő elegye. Sőt, karácsonyi vásárokra tankokat vezényel a bódék mellé OVM – mint emlékezhetünk -, hogy fokozza a félelmet. Mert a terroristák is itt lihegnek a nyakunkon állítólag, szóval teljes a káosz meg a téboly. Megvédjük a kultúránkat és az országunkat, ezt ordibálja a szerencsétlen rinocérosza mellől, aztán mi történt most meg, el se hiszed.

A terroristák elleni közös uniós fellépés ellen kizárólag Magyarország tiltakozott nyíltan, azért, mert ezt is arra az Európai Ügyészségre bíznák, amelybe Magyarország nem akar belépni, mert az korrupciós ügyeket vizsgál. A csütörtöki EU-csúcson az Európai Bizottság azt javasolta, hogy bővítsék ki az Európai Ügyészség feladatait a terrorizmus elleni közös nyomozásokra is, de az előtte lévő egyeztetésen a magyar kormányt képviselő államtitkárok – Varga Judit és Takács Szabolcs – le akarták vetetni az ügyet a napirendről. – Most mit mondjak erre? Már hűtlenek lettek a szavak.

Amit itt futólag leföstöttem, mutatja, hogy Orbán Viktor Mihály szaralak és rossz ember. Ez a kis rinocéroszbébi úgy keveredett a történetbe, ahogyan Putyin lovagol pucér felsőtesttel, vagy medvével birkózik. Türk testvéreink kedves vezetői meg tevével csókolóznak, Trump pedig majd hálaadáskor megkegyelmez egy pulykának és vele fotózkodik. Mind az összes ganaj próbálja eladni magát különféle állatokkal, mert az a megfontolás, hogy ez meglágyítja a hívek és az elnyomottak szívét. Valami különös okból fakadólag az állatoktól óhajtanak emberinek látszani. Ki érti ezt? Mindenesetre ha már állatok és gonoszság, iderakok egy kis Füst Milánt továbbgondolásilag.

“…– Hát csakugyan léteznek rossz emberek? Te is azon a véleményen vagy, amin én? – tette fel a kérdést egy Kolecsny nevű keresztény nyergesmester és öröm sugárzott az arcán. Nagyon jó nyergesmester volt, csak néha nekiesett az italnak s talán éppen ezért nagyon kedves ember is volt.
– Hogyne létezne rossz ember, – felelte Beder. – Ahogy tigris születik e világra, úgy születik rossz ember is.
– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár.
– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn. Igenis, uzsora-kamatot veszek tehát és a belét is kitaposom annak, aki nem fizet. – Vagyis igazolja magát, ami azt mutatja, hogy valamelyes erkölcsi principium nélkül még ő se lehet meg…”

Na, ugye. Ui: a kis rinocérosztól elnézést kell kérnem, hogy rossz társaságba kevertem. Bocs.

A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.

Nemzeti eső

A Mol Vidi (leánykori nevén Videoton) futballcsapatának stadionja úgy épül, mint a vizesvébé cuccai. Kitartóan és exponenciálisan növekszik az ára, az elmúlt bő egy hétben például kétszer is, legutóbb épp akkor, amikor megálmodója a brüsszeli Strasbourgban szabharcolt. Egyszer száz, másodjára százharminchárom millióval gyarapodott az az ár, így az egész közelít a tizennégy milliárdhoz, és mégsem jelenthetjük ki, hogy most már vége. A NER-ben ugyanis minden bír visszafelé működni, így a drágulás is, ha a cimbiknek szüksége van egy kis zsebpénzre.

Épp az ilyesmi nem(sem) tetszik a sorosista brüsszelitáknak hazánkra rontva kifent karddal, a szabharc közben ugyanis a Mol Vidi stadionja megálmodójának képibe vágta Frank Engel a hanyatló Luxemburgból, hogy: “Én már rendkívül unom, hogy néhány milliárd euró elmegy arra, hogy ön és a köre gazdag legyen. Mi történik a pénzzel?” – Magunk sem mondhattuk volna szebben kedves Frank, viszont, ahogyan ön, úgy mi sem kapunk választ a kérdéseinkre, mert ez egy ilyen ország, igazából nem is tudom, milyen. Szar egy hely, egyezzünk ki ebben.

De, hogy mire hivatkozva emelkedett az a nyüves ár, az is megér egy káromkodást. Hogy márciusban hideg volt, júniusban pedig esett. Ezért a plusz kurva sok milliók, valamint és elsősorban a mindent megülő NER filozófia miatt, amely ez: Lopni az utolsó lélegzetvételig. Mondhatjuk, hogy nemzeti eső esett júniusban, amely az oligarchák pénztárcáját locsolta. Az eső azonban mindenkire potyog válogatás nélkül, ezért is nemzeti, csak van, aki fűtött szobába, más meg a híd alá vagy az aluljáróba húzódik előle a karon ülő csecsemőjével együtt, mert a szabharcos magánhadserege kibaszta őt és kedves famíliáját az Isten szent ege alá.

Mindez azért jutott az eszembe, mert azon a napon, amikor a brüsszeli Strasbourgban a kedves vezető oly erősen küzdött az ő népéért, azt írta az újság – nem az, amelyik a gyalázatot égbe vezető diadalnak adta aztán el -, szóval, azt írta az újság, ott tartunk, hogy itt, minálunk minden egyes nap nyolc család kerül az utcára. A Nemzeti Eszközkezelő – amely egy részüket megmenthetné azzal, hogy megveszi az ingatlant – kvótája kimerült, kormányunk pedig költségvetési okok miatt nem tervezi, hogy több családot is bevonjon ebbe a programba. Kell a pénz stadionra vagy zászlókra, amelyek a hidakon hirdetik, hogy ez egy családbarát kormány. – Nyilván.

Megvan az új lélegeztető gép, s ha nem tetszik, akkor is vállalom a demagógia ódiumát. Főleg úgy, hogy desszertnek az is kiderült, ötmilliárdért lesz megint plakátolás, sőt, ezen felül a természetes szaporulatról nemzeti konzultáció is. Toszási tanácsokat ad nekünk majd a kedves vezető, aki – és az összes hülyéje – nem bír rájönni, hogy esetleg és tán azért nem szaporodik a magyar, mert olyan országban él, mint amit föntebb vázoltam. Vagy pediglen arról van szó megint, hogy munkát és kérdést óhajtanak adni Frank Engel luxemburgi sorosistának, hogy hová tűnik a pénz.

Ezen kívül azt sem ártana figyelembe venni, hogy az ember nem stadion, s hiába noszogatják, szüjjé cseszmeg, nem fog, mert ösztönösen tudja azt, amit Füst Milántól még a családok nagy barátja, Novák államtitkár asszony is megtudhatna, csak ehhez nincsen érkezése neki, mert a zászlók csattogása elnyomja a józanság hangját. De azért nektek megmutatom ezt a Milán bácsit:

“…Lám, ezek is felszedték a mézesmadzagot. Hogy a természet micsoda furfanggal, sanda csalárdsággal csábítja bele az élőt az átok folytatásának gyalázatába! Nem elég az érzékiség mámora, még forró vágy is oltatott szívébe a gyerek után, de ott van még a gyerek bájossága is, amely káprázat a szíveket legjobban remegteti. No lám! Hiszen nékik kéne talán hálásaknak lenniök a gyermek iránt, hogy kis időre megaranyozza életüket, célt adott nekik, tartalmat olyasminek, aminek igazi tartalma, célja nincs és nem is lehet, – de mi lesz a gyermekkel? Önzésüknek jó, de vajon a gyermeknek jó-e?…”

Ugyehogy nem olyan lineáris az élet, hogy indulókkal, jelszavakkal, plakátokkal ki lehetne fejezni, s pláne irányítani, de mondom, ezek egyszerű lelkek, ám más baj is akad, mégpedig nagyobb. A diktatúráknak megvan a maguk fejlődési görbéje. A hatalom megragadása, megszilárdítása után jön az építkezés, a finomítás, ami egy idő után minden esetben átbillen az abszurdba, a szürreálisba, amikor karikatúrává válik az egész, aztán összeroskadnak. Ez a miénk párhuzamosan fut, úgy szürreális, hogy még építkezik, hogy ettől előbb zuhan-e szét, még nem tudható, mindenesetre remény van rá. Majd az unokák meglátják, vagy pedig nem.

“…Gerineldo Márquez ezredes aznap este távíróhívást kapott Aureliano Buendíától. Szokványos érintkezés volt, nem kavarta fel a háború állóvizét. Amikor a beszélgetés végéhez értek, Gerineldo Márquez ezredes kinézett a néptelen utcákra, a mandulafákon csillogó vízcseppekre, és úgy érezte, hogy megfojtja a magány. Aureliano – kopogtatta szomorúan –, Macondóban esik. A vonalban hosszú szünet támadt. Aztán a vevőkészülék hirtelen megugrott, és ontani kezdte Aureliano Buendía ezredes kíméletlen jeleit. Gerineldo, elment az eszed? – kérdezték a jelek. – Augusztus van: mért ne esne?…”

Most azt kérdezed, hülye ez, minek rakosgat ide Száz év magányt? De ha jól odafigyelsz, észreveszed, hogy nem öncélból és fitogtatásból, hanem dramaturgiailag muszáj volt. Ahogyan ez a csudás kép fölidézi nekünk, amint hull az a kurva eső a stadionra, rügyeznek tőle a húszezresek, másrészt pedig ugyanígy kopog a homlessz fején, aki a híd alól néz föl a csattogó zászlókra, s azon gondolkozik, szaporodjon vagy sem. Aztán úgy dönt, megvárja a kedves vezető levelét, és megfogadja ez ügyben az ő tanácsait, minket pedig megfojt a magány az abszurd levegőjével. Mert a Soros. Ki más? – Őrület.

Darwin még tartja magát

Kásler miniszter lekapcsolta a villanyt, és most sugároz. Az MMA csudásan giccses, ámde milliárdos épülete feletti örömében mesélte el, hogy “…A reneszánsz azt a nevetséges hazugságot próbálta eladni nekünk, hogy, a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése…” – No, drága pofáim, erre varrjatok gombot! Persze mondott más okost is, de kályhának ez éppen elég, és ne legyünk telhetetlenek.

Amióta miniszter lett ez a bácsi, mindenki csak tátott szájjal figyeli az új és még újabb csodákat, amik kifolynak belőle. Ki úgy, hogy elalél a világban való jártasságán, mert mindenhez ért a maga módján, mások pedig azon kapják magukat, abba a bűnbe esnek, hogy Balog minisztert sírják vissza szinte, mert ugyan ő sem volt piskóta, de, amiket ez a friss hús összedelirál, apám! Szinte híja az ember a szomszédot, gyere Józsi, cseszmeg, ilyet még nem hallottál. És nem is.

Viszont ő felel a fiaink eszéért és lelkéért, ezt el ne feledjük. Sőt, azért is, hogy ne dögöljön meg az ember időnek előtte. S miután a gyógyításban a tízparancsolat útmutatásait tartja kívánatosnak, és azt is megtudtuk plakátokról, ha mindenki permanensen mossa a mancsait, akkor örök életű lesz, azóta nincs mitől félni, hacsak tőle magától nem. Bár, ha Isten velünk, ki ellenünk? – Ugye.

De nem. Már a hét elején eláradt bennem valami savanyú, rossz érzés, amikor kiderült, a mi megváltónk óhajtása, hogy az általános iskolában szűnjön meg a fizika, kémia, biológia oktatása, s helyette valami egyveleget gyömködjenek a kölkek fejébe. Akkor még menteni lehetett a dolgot, hogy ebből még valami jó is kisülhet, az MMA-béli elszólása után viszont már nincs erre mód egy csöpp sem.

Kásler fejében valami egészen zavaros katyvasz lötyög a világról, aminek a mozaikjait összerakva egy középkori, féleszű szerzetes, a falu bolondja, és az aranycsináló alkimista elegye bukik elő, ha nem figyel oda. Hogy hangokat hall, és azok irányítják, az már minisztersége előtt is tudható volt, mert már akkor is ilyeneket mondott: “Az Einstein-féle tömeg-energia ekvivalencia képletet (E=mc²) már megcáfolták.”

Ha így gondolja, legyen, de akkor oda kellene hatnia – ha már -, hogy Paks2-őt állítsa le a kinevezője és haverja, akivel együtt nótáztak két napja egy vén Horthysta szülinapján, mint valami degenerált dalárda. Szóval, ha nem érvényes az emmcénégyzet, akkor nincs mi alapján kiszámolni, hogy abból a kurva uránból mennyi energia szabadul fel a hasadáskor, és az ilyesmi beláthatatlan következményekkel is járhat, amin nem segít a kézmosás és sem a tízparancsolat.

Hacsaknem az ima, mint minden bajok orvoslója. Egyébként Max Planck mondta a Kásler által kétségbe vont einsteini képletről (is): „Merészségében felülmúl mindent, amit eddig ember alkotott. Ez az elmélet olyan gyökeresen alakította fizikai felfogásunkat, mint amilyen mély változást okozott a világegyetemről alkotott nézeteinkben annak felismerése, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja.”

Ha és tehát igazán belegondolunk Kásler fejébe, azt látjuk, hogy Planck alapján ő még a geocentrikus világképnél akadt el, Brunot megégetné, és Galileit sem engedné katedrához. Székfoglalójában keresztényi és nemzeti értékekről mesélt, amelyekkel a NER útmutatása nélkül nem találkozhatott, most viszont már, mint látható, igen. Ugyanis – mint szintén tőle tudható – sorsfordító időket élünk, egy új világrend formálódik.

Ebben pedig: „Önök eldönthetik azt, hogy akarnak élni, és lehet élni szépen is, csak meg kell hallgatniuk, hogy lehet szépen élni, fel kell ismerni, hogy mi a szép élet. És ezt otthon, ha nem kapja meg valaki, és még az iskolában sem kapja meg valaki, akkor van nehéz helyzetben, de akkor még mindig támaszkodhat az egyházra.” – Itt tartunk káslerilag, voltaképp egy miniszter irányításával folyik misszionárius munka az országban.

Azt is tőle tudhatjuk, hogy az ősrobbanás spekuláció, s ha ehhez hozzávesszük, hazugság az, hogy a természeti törvényekből levezethető a világegyetem működése, hogy nincs szükség fizikára, kémiára, biológiára, hogy alaptörvényben rögzített a keresztény értékek védelme – ami lám, mit jelent -, akkor egy lépésre vagyunk az államvallássá nyilvánítástól, a kreacionizmus oktatásának bevezetésétől, és Darwin is megy a lecsóba a libsi tanaival.

Valamelyik lökött sorozatban volt hallható, mennyivel könnyebb az élet az iskolában, mióta a teremtéstan is játszik. A rossz tanuló azt mondta, ha valamit nem tud, miért van úgy, csak rávágja, Isten akarta így, és ez ellen nincs apelláta. Egy bírósági tárgyalást pedig Füst Milánnal mutatok: “…– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam…”

Íme, hölgyeim és uraim, az új középkor foglalata, amelyben nekünk élni adatik. Ejj, a búbánatos, retkes, köpcös életbe, abba. – Mondta az ember, és tehetetlenül széttárta a karjait.

A helyreigazítás hiábavalósága

A Prostisrácok nevű sajtóipari termék össze-vissza hazudozott Czeglédy Csabáról, és most nem győz helyreigazítani. Nem volt igaz, hogy Czeglédy Kunhalminak pénzt adott, hogy baloldali kampányokat finanszírozott, hogy diákmunkásokkal kampányoltatott, Kész Zoltánt pénzelte, hogy megvesztegette volna Szabó Bálintot, vagy megverte, verette az ellene tanúskodókat, megfélemlítve őket.

Egyáltalán, a Prostisrácok nevű sajtóipari termék akkor mondott igazat ebben az – és rengeteg más – ügyben, ha meg sem szólalt. De így van ezzel az összes többi az Origótól az M1-ig, és most nem állok neki felsorolni azt a több száz orgánumot, amelynek az a dolga a NER-ben, hogy fikciókat gyártson a valóság helyett az adófizetők pénzén az adófizetőknek, amelyet azok aztán két pofára tömhetnek.

Ez egyáltalán nem újság, a helyreigazítások sem azok, a hazugságok meg pláne. Így működnek a fasiszták, így gyártják az ellenséget. Ha valaki pedig felszisszenne, hogy lefasisztáztam ezeket, ne tegye. Egyrészt még nem tituláltam nácinak őket – nagy a különbség -, de még az is lehet. Másrészt pedig már hosszú évek óta nevezem ezt a bagázst ilyen bájosan, sőt, mostanában már alapos elemzések is születtek arról, hogy ezek tényleg azok.

Efölött tehát nem nyitok vitát, meg nem is ez a lényeg – dehogynem -, hanem, hogy mi történt a kerek világban most, hogy fogcsikorgatva be kellett vallani: hazudtunk éjjel és nappal, még álmunkban is, hogy akkor most kitör-e a forradalom és röpködnek-e a macskakövek. És nem. Egyáltalán semmi se történik, mint ahogyan akkor sem történt, amikor a nevezett hazugságok megszülettek.

Ezek szakmányban gyártják a böszmeségeiket, hiszen ezért tartja el őket az állam a földművesek pénzén, a világ pedig, mintha mi sem történt volna, egyhangúan zakatol tovább. A nap süt, a madarak énekelnek, Orbán nyaral, az embereket pedig kilakoltatják a konyhájukból az utca kövére. A NER múkodik kérlelhetetlenül. A népek, akiknek szólnak a hazugságok, már rég belefáradtak mindenbe, de, ami érdekesebb, ezek a zugfirkászok is a jelek szerint.

Szakmabéli ártalom és egyben kötelesség, hogy belenézzek napra-nap, miket delirálnak össze ezek, és látva meg olvasva, az egészből valami végtelenül lehangoló szürke gonoszság sugárzik. Mintha szöveggyártásra programozott robotok, vagy a betűk rajzolásával nehezen birkózó dagadt ötödikesek irkálnának szakmányban mindenféle ihlet és gyakorlat nélkül. Olyan lehangoló az egész már csak esztétikai szempontból is, éthoszról meg ne is álmodozzunk, ugye.

A tehetségtelenségen túl azonban átsüt rajta a restség bűne is, egyáltalán, nem akarnak – vagy ami tragikusabb – nem is tudnak mást, mint a monoton, zakatoló gyűlöletet, és ebbe bele lehet fáradni nagyon. Módosul, eltolódik az ingerküszöbük, hogy mitől élveznek el. Eleinte még szórakoztató lehet hazudozni, aztán elmúlik a varázs, futószalagos rutinná válik, és a gyerekek új ingerekre vágynak, valóságosabbra.

Elindulnak hát libsit cukkolni élőben – mint ahogyan példa van rá -, aztán majd fölteszik a kérdést, megdögölesszem, s a válasz pedig az lesz, dögöleszd meg. Bár nem olvasnak Szabó Lőrincet, így inkább naturalisztikusabban az hangzik majd el, lerúgjam a veséjét, kérlek, és a válasz, rúgd, kérlek. Mert az erőszak szellemi restségből is fakad.

Látom magam előtt a bimbózó fiatalt, aki írással óhajtja szolgálni Orbán ügyét (vagy pénzt kapni belőle), ezért lobogó lélekkel kurvának áll, és mégis boldogtalan lesz, mert nem így képzelte. Valami szépet akart, felemelőt, de ez több okból sem megy. Az írás az olyan dolog – mint Füst Milántól tudjuk -, amihez az ember egész szervezete szükségeltetik a lába bütykétől a füle csúcsáig közbeékelve a lélekkel, másképp értelme nincsen.

Illetve írni lehet azért, de akkor prostisrácok lesz az emberből, és megcsömöllik. Ez látszik is mondjuk, ahogyan más már nem jön ki belőlük, mint alvadt takony. Aztán az is frusztráló lehet, ha nem olvassák az embert. Innentől érthető meg Szájer üvöltése a baloldali média túlsúlyáról, ami nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, hanem, hogy azt a keveset olvassák, míg az ő rengetegjüket meg nem.

Ez mindenképpen idegesítő, és így veszélyes is egyben. Ez az a folyamat, amikor a kalifaszijózsi nekimegy Esterházynak tehetetlen dühében és kisebbrendűségtől gyötörve. Az ilyenekből lesznek a leghangosabb verőlegények aztán, akiknek érvek híján a bicska nyílik ki a zsebében. Czeglédy szegény, és az ő ügye erre figyelmeztet mindenkit. Hogy milyen szélsebesen masírozunk bele az éjfekete sötétbe, s szinte megállíthatatlanul.

Keresztrejtvény

Van olyan az ember gyerekével, hogy valami úgy befészkeli magát a fejébe, de úgy, hogy alunni se tud az éjjel, pedig nem is kínálják erősen káposztalevéllel. És nem is valamely kaján succubus, illetőleg máttós szomszéd az oka és indoka a bajnak, hanem egy hang, egy kép, egy kósza, csavargó verssor vagy repkedő dallam, zongorafutam netán gitárzokogás, amelyek eredetének, fellelhetési helyének utána kell járni, hogy belé ne dögöljön egészen az ember gyereke.

És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami mókás helyet. Imhol Magyarország, amely vidék, állam és manézs mostanában hullik alá a cirkuszi elefántok trottyos segge alá, ahonnan a ganajt nem takarította el a zenebohóc. És máris a szemünk előtt van a kövektől szikrázó Kossuth tér, oldalában egy nagy házzal, amelyen veres zászló lengedez a forró szélben rajta kereszttel, hogy olyat még senki se látott, csak sejtett a Dunába lövetős korban – gregorián dallamokkal bélelve -, ahová iramlik ismét elátkozott, szegény hazánk.

Ez az álladalom ép belefullad a szenteltvízbe, megfojtja a tömjénfüst és megsüketül a harangok szakadatlan kongásától, miközben védi a keresztényi értékeket és a keresztényi kultúrát. Amióta ez a gyönyör útjára indult, azóta forgolódok csatakosan, hogy ez meg mi a rosseb lehet, az értékek és kultúra őrzése keresztényileg. Amikor a téboly hajnala felhasadt, olybá tűnt, hogy a küzdelem a kerítés tetején, akárha szikrázó bástya zajlik, ahonnan Jézus, Jézus kiáltással ajkain rántja a mélybe a világ összes migráncsát maga Orbán, a felcsúti győző.

Amióta viszont Sorossal bővült a sátánok köre, kiegészítve a civilekkel meg a világ összes libsijével Horn Gyulától Esterházyig – és most ne röhögj, mer’ ez van a prostisrácos, magyaridős gőzökben -, az ellenség már belülről támad békaemberként bőrbe kötve. Szóval, ahogy így fokozódik a helyzet az Orbán agyában, énrajtam erős kutatási késztetés terült el, hogy mijafasz is az a keresztény kultúra, mert egzakt definíciót az őrizők nem, hogy nem adtak, de szándékukban sincsen ilyen. Innentől erős az ember gyereke gyanúja, maguk sem tudják, egészen profán okokból: taplógombák és csökött köcsögök ugyanis, hogy megengedően fössem le a nívót.

Mondom magamnak, mindegy Kázmér, majd én behatárolom ezt a kultúraértéket, de az ember gyereke akadályokba ütközik minduntalan. Hol kezdődik először is? Az evangélistáknál, vagy káslerilag Mózesnél, esetleg, mivel mélységes mély az a rohadt kút, a papájánál, Amrámnál, a nagyfaternál, Kehátnál, vagy a dédinél, Lévinél? S ha már itt járunk, belerekhatjuk-e Endéhuannát, vagy, hogy a fenekére menjünk egészen, Lillithet, az első lázadót? Hol végződik másodszor, ez se mindegy. Szent Ágostonon át, mondjuk Renanon keresztül Bayer Zsótinál? Ezt nem lehet eldönteni, és aztán rájöttem, hiába a csatakos forgolódás, a hülye mégsem én vagyok.

Ezt olvastam az evangelikus.hu-n ugyanis:

“….Nincs olyan, hogy keresztény kultúra, nincs keresztény nemzet. A Biblia szerint nincs…Vannak törvények, vannak szokások, amelyek segítenek nekünk Isten parancsa szerint élni, és vannak, amelyek hátráltatnak ebben. Amikor a kultúra embereket kezd szétválasztani magunkfajtára és magukfajtára, akkor az nem segít nekünk a felebaráti szeretet szerint élni. A felebaráti szeretet mindenkit magába foglal; liberálist és konzervatívot, zsidót és muszlimot, cigányt és bevándorlót…Ha a kultúra, amiben élek, ha a közösség szokásai és elvárásai, amelyhez tartozom, azt sugallják, hogy a másfélét ne úgy kezeljem mint magamat, akkor annak a közösségnek a szokásai elválasztanak Istentől…”

Ehhez képest tolják az ember pofájába a keresztes zászlajukat a téren, s amikor megkérdezik a Miniszterelnöki Kabinetirodát, mért, aszondják nagy konokul és debilisen: “Magyarországon az Alaptörvény mondja ki a keresztény értékek védelmét. Az alaptörvénybe júniusban került be a hetedik alkotmánymódosítással, hogy minden állami szerv kötelessége Magyarország önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme.” – Ez ugyan a zászló problematikájára választ nem ad, de a keresztény kultúra mibenlétére igen. Ezek szerint ez az, hogy kiaggatják a keresztet, ebben merül ki a szakralitás, ami nem egy elmebéli teljesítmény, de valljuk be, várt valaki is ennél többet? Ugyehogy nem. Viszont ezzel a nívóval és ezzel az agresszivitással mindjárt kereszt lesz a tantermek és a bírósági tárgyalók falán is.

Viszont én ezt az egészet jól elmesélni nem tudom, mi van itt, ezért Füst Milán pajtáshoz folyamodok, mint minden titkok örökös tudójához:

“…Hallottátok ugye, hogy fiatalkoromban a vahhabiták között éltem. Ezek elszánt gazemberek. Amellett istenhitről szó sincs náluk, csak vakbuzgó vallásosság van ott. Hogy honnan tudom ezt? – Ne legyetek olyan kegyetlenek, olyan vadak, olyan gyalázatosak, Allah majd megbüntet benneteket, – mondogattam nekik kezdetben, mikor még tapasztalatlan voltam. – Fütyülök én Allahra, – felelte nékem aztán az egyik vadember dühösen, mikor megsokallta intelmeimet. A másik meg oda jött és a fülembe súgta ugyanezt. – Fütyülök én Allahra, de meg ne mondd neki, – súgta és röhögött. A harmadik már erkölcsösebben fejezte ki magát. – Minek higgyek én Allahban? – kérdezte. – Nem vagyok én a nagyapám. Hol vagyunk mi már attól? – Rendben van, – gondoltam én, – higgyél, vagy ne higgyél, vigyen el az ördög. Csak, ha nem hiszel, mért borúlsz le nem háromszor, de ötször egymásután az esti ájtatosságnál? – Ezenfelűl: valahányszor azt a szót ejtette ki valaki előttük, hogy Mohammed, vagy próféta, mindig elkomorodtak. Érthetetlen volt a dolog. Ha ezt mesélné nékem valaki, nem hinném el…”

Íme, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim és az összes többiek, a NER keresztényi buzgóságának foglalata. Viszont, hogy a képet még sötétebbre fessem, Milán bácsinál ezek a vahhabiták a nem közibük valót egészen közönségesen széttépték. Ha nem hiszi, járjon utána – “Ez mind én voltam egykor”: ebben a még el nem égetett könyvben.

Viszont nem tudom, kellően keresztényi kultúra-e ez, amikor ilyeneket is olvashatni benne: “A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.” – Ilyenkor zavarba jön ez ember gyereke nagyon, és csak néz a boci szemeivel szemre meg fejre, és cseszheti, magunk közt szólván.

Osztások és választások

Orbán Viktor Mihály jóságos uralkodó, minden alattvalónak megadja, amit akar. Nem a jobbágy óhajtását, hanem amit “Ő” maga annak vél. Óvodásoknak pöttyös labdát, nagyobbacskáknak pénzt, sokat. Momentán rohadt boldog, és pláne permanensen a kétharmadjával, azóta járja a birodalmat, amióta összecsalta, és kegyesen adakozik. Én is örülnék, ha azt csinálnék, amit csak akarnék, nem állnék sorban az orvosnál például, de leginkább a postán, az húzósabb. De nem rólam van most szó, hanem a tuggyukkiről.

Vajszlóra például elsőként ruccant ki “Ő” a páncélfurgonjával, mert jók és engedelmesek voltak az ott élő jobbágyok. Ez megéri nagyon, kaptak is két és félmilliárdot, igaz, nem arra, amire szerették volna. Uszodára ácsingóztak a szolgálatokért, aztán szennyvízelvezetés lett belőle, azzal a kitétellel, hogy zárásként az uralkodó felhívja az emberi erőforrások miniszterét: „vizsgálja meg a vajszlói tanuszoda harminchárom méteres medenceként történő megépítésének feltételeit.” – Káslerről lévén szó valami csakrát kell keresnie a faluban talán.

De ki tudja, azért még mit kell megcselekedeni, vagy csupán az “egyszer még kérünk maguktól valamit” kegyes állapotban leledzenek a vajszlóiak, és most mindenki angolpark-igazgató a faluban épp, vagy narancsligete van. Egy biztos a bozontos világban, jónak lenni jó. Szombathely polgármestere is elalélt, amikor megkapta a stadionja kulcsait, s kifejtette, hogy nem rosszalkodott az elmúlt időben, a Mikulás meg is töltötte a zacskóját neki. – Azóta van heresérve az üzemeltetéssel.

Ez, amiben élünk, ez voltaképp kőkemény feudalizmus, fölösleges másnak nevezni. Azzal a különbséggel, hogy nem földeket oszt az uralkodó, mert az az Anikó nevén van mind (meg a szőlők), hanem közbeszerzéseket, s más pénzeket szór szét kegyesen. Erre a középkorra hajaz az is, hogy a birodalomban egyre nagyobb szerepet kap az egyház, amely az ezer éves gyakorlatnak megfelelően az “Ő” hatalmát szinte Istentől eredezteti, sőt, hirdeti azt is, hogy csak nála van az igazság.

Ott tartunk, hogy így is van, és most elmesélek Füst bácsival egy történetet, amely azt mutatja meg nekünk, mitől fog ez a kóceráj előbb vagy utóbb, de mindenképpen összeomolni:

“…Fejszál nagyon szerelmes volt egy Fatime nevű fürdőslányba, (aki, – mondjuk ki a szót, – fürdöző nők hátát szokta vakargatni, tehát elég alacsony sorban lehetett), s ez a lány hallani sem akart Fejszálról. Erre Fejszál egyebet se tett, mint folyton könyörgött Allahhoz: – add nekem Fatimét, add nekem Fatimét. – Megintcsak a nép szája szerint meghallotta ezt a Szakína s azt kérdezte Allahtól: – hét mennyország királya, adjuk-e neki Fatimét? – amire Allah összevonta gyönyörű szemöldeit és így válaszolt: – ez az arab rosszul fog járni vele. – De ha annyira vágyik rá, – ellenvetette a Szakína. – Legyen hát úgy, – felelte Allah és bosszúsan legyintett. S íme Fejszál már a nászéjszaka után is nagyon csóválta fejét bizonyos női jelenségek és rejtelmek miatt, hát még azután. Szó ami szó, a végén vízbe ölte magát e gonosz fürdőslány csalárdsága miatt. Amire Allah, most már az én véleményem szerint, valószinüleg így szólt a Szakínához mérgelődve: – mit kérnek tőlem mindenfélét ezek a szamarak? Az én feladatom volna tudnom, hogy mi kell nekik, de ha még én se tudom, akkor hogy tudnák ők? Lásd te Szakína, vallásuk alapvető imájaként a buddhisták nem kérnek egyebet, mint azt, hogy ne kelljen újra élniök. Ez még hagyján. A katolikusok is okosan teszik: csak a mindennapi kenyerüket kérik mára, – ez is hagyján. No még a halálos óra könnyűségét is kérik, meg a bűnbocsánatot, – még ez is hagyján. De ha valaki kolbászt kér tőlem, vagy szép lányt, vagy egy gyémánt citerát, – micsoda ostoba szemtelenség ez?…”

Ezért örvendjünk, polgártársak, és ezt a lehető legkomolyabban mondom, mert előttünk áll Orbán alkonya, vagy legalábbis a romlás forgatókönyve. Mindez abból hüvelyezhető ki, hogy “Ő” nem bölcs Allah, aki felháborodna azon, ha az alattvaló kolbászt, szép lányt vagy gyémánt citerát kér tőle. Következésképp meg is adja neki, a kincstár azonban nem parttalan, mint a gumiszoba vagy a Rogán lakása, így egyszer vége lesz az osztásnak, és rossz vége, ez bizonyos. Föl fognak lázadni az alkirályok.

Éspedig, mert az egyház is elkurvult, s míg virágkorában, az eredeti feudalizmus pompája közepette azt hirdette, hogy a földi élet célja a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerése, és a földi lét csak siralomvölgy amely a túlvilághoz vezető út állomása csupán, ezek a maiak a királlyal együtt két pofára tömik a bélszínt, és még azt sem látják be – mint Schopenhauer -, hogy ilyen alapállásból nem komilfó osztani az észt. Lelkük rajta.

Ám, mint mindenkinek és mindennek, ennek a rendszernek is génjeiben van a halála, kódolva mintegy, és azok, akik ezt várják, ezt az összeomlást, két dolgot tehetnek. Malmoznak a duci ujjaikkal, míg el nem jő a jeges, vagy nevetnek a világ ostobaságán, és leraknak néhány banánhéjat, hogy előbb törjön ki a király nyaka. Nékem ez az utóbbi fekszik inkább, már csak időbeli determináltságok miatt is. Bakancslistám egy tételes már csak, de erősen óhajtott, és babonaságok okán sem mondom el, mi az.

Lágerek népe

Orbán Viktor Mihály nem szereti a szegényszagot. Ez valami gyerekkori trauma lehet nála, mint ahogyan a nőkhöz való ambivalens viszony, a futball-fétis, és más személyiségtorzulások is. Az ilyen ember nem való miniszterelnöknek, nekünk azonban ezt dobta a gép. Máshol, más korokban is uralkodtak antiszociális pszichopaták, azokat azonban elborzadva emlegeti a történelemoktatás, nálunk azonban ilyen nincsen. Hazafias nevelés van, és otthon is vagyunk.

Már az újabb összecsalt kétharmad után bejelentette ez a mi zsebcézárunk, hogy monyolni óhajt az alkotmánnyal megint, fabrikálni rajta, hogy a gusztusának jobban megfeleljen, és innen híják diktatúrának a történetet kendőzetlenül. Úgy jelentette be ezt, hogy megnézik, mi vált be a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezéseiből, és hol maradtak szabályozási rések. Innentől nyelni nem tud az ember, csupán köpni, mert kiviláglik, hogy a bajok alapvetőek és iszonyúak, főleg, ha nem fűlik az ember foga a delikát fasizmushoz.

Onnan is megközelíthetnénk, hogy az alkotmány az nem szabályozás. Az alkotmány szerződés a nép és az államhatalom között, és ebben a nép többnyire garanciákat kap a szabadságához az államhatalommal szemben. Ez biztosítja azt, hogy az államhatalom keze meg van kötve az emberek csicskáztatásában, és ezért van az is, hogy a sikeres alkotmányok hosszú időn keresztül nem változnak. Hivatalosabban alkotmány alatt a társadalom működésével kapcsolatos érdekek és célok, az állam belső szabályozására vonatkozó alapelvek összességét értjük.

Olyat általában és úri helyeken nem foglalnak bele, hogy lehet-e pisálni az utcán. Ilyen korlátokkal már például Füst Milán is tisztában volt, pedig csak az elmélkedéseit adta közre ekképp:

“…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Füst Milánnal ellentétben Orbán Viktor Mihály ilyen szalonnaevős dolgokat foglaltatna alaptörvénybe, hiszen tegnap kiderült, a Fidesz azt kéri a kormánytól, hogy a most zajló alkotmánymódosítási folyamatban teremtsék meg annak jogi feltételeit, hogy ne legyen megengedett az életvitelszerű közterületen tartózkodás, hiszen minden hajlék nélküli ember számára biztosított a szálláshely. Na, ja – tehetjük hozzá, viszont nem ebben rejtőzik a gonoszság.

Hanem a szándék, amellyel kriminalizálnak, ellenséggé tesznek egy újabb társadalmi réteget, sőt, belengetik a jóságos átnevelést is, hiszen, mint hallottuk: az állam és az önkormányzatok kiterjedt támogatási rendszert – például nappali és éjszakai szálláshelyeket – biztosítanak, a közmunkaprogram pedig mindenki számára megnyitotta a munkavállalás lehetőségét. Aki ezekkel nem él, az bűnöző, a jóságos társadalom azonban odahat, hogy a lelke ne vesszen el.

Volt ilyen is már, ahol kényszer szállással és kényszer munkavégzéssel idomították a selejtet, és ezeket a helyeket lágernek, munkatábornak, esetleg gulágnak hívták. Különösen érdekes egyébként a homeless-lét megtiltása akkor, amikor naponta tucatjával raknak utcára komplett családokat. Ha jó kedvem lenne, azt mondanám, csillagászokat képeznek, hiszen Rajesnek is azt mondták az Agymenőkben, amikor utcára készült lakni, ne ríjon, mint asztrofizikus jól is jár, tető nélkül zavartalanul tanulmányozhatja a csillagokat ugyanis.

Viszont nincsen ilyen fényes kedvem, az ember élete nem szitkom, és főleg nem ebben az országban. Ez itt tragédia, lassan hullákkal övezetten is. Masszívan és csendben épül a rendőrállam, a stopsorossal azt visznek el, akit csak akarnak, ha alaptörvényileg pucolják meg az utcákat a nekik nem tetsző elemektől, akkor megvalósul gyönyörű képességük a rend, amely viszont arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó, mint azt J. A. polgártárstól ismerhetjük. És a fasiszta-kommunizmust is, ami jön nekünk, lopakodik, vagy már itt is van.

Kereszteslovag Csepelről

Nem is a mi Szilárdunk lenne ez a Németh, ha egy rongálás miatt nem vizionálna világvégét, és ne könyörögne akasztásért lihegve, guvadt szemekkel, persze. Egyedüli példányunk ő minekünk, s egyben archetípus, amely organizmus az elemi ösztönök és a kimódolt gonoszság együttes burjánzását példázza, s ilyképp hasonlatos az IÁ harcosaihoz, és semmivel sem jobb azoknál. Csak lefejezéskor nem azt visítja, hogy Allah, hanem, hogy Jézus-Jézus.

Csepelen, ahol a népek már többször kijelentették szavazatukkal – mindenféle velős pacal ellenére -, hogy nem kérnek a helyi zsírtáltosból, ám őt ennek ellenére mindig ott eszi a rosseb, megrongálták a Tamariska-dombon lévő Kálváriát, mégpedig pünkösd napján, ami hallatlan és égbe kiáltó. Logikája is van a helyi Szilárdnak valamint Borbély polgármesternek, és ezek ketten arra jutottak, hogy “a tett mozgatórugója aljas provokáció és/vagy a kereszténység elleni vak gyűlölet lehetett”.

Akár az is, vagy pediglen kisnyúl. A magyar nemzet díszes példányai sok mindent rongálnak. Kukákat, polgári szobrokat, autókat, úgy általában azt, ami a kezük ügyébe akad. Mégsem gondoljuk úgy, hogy a köztisztasági vállalat elleni vak gyűlölet tobzódik az elkövetőben, hanem csöndesen megállapítjuk, hogy ezek ilyenek, bunkók tehát. A két hittérítő viszont, holott még azt sem tudjuk, kicsoda-micsoda volt a bűnös, bízik az igazságszolgáltatásban, és ”példás büntetésben” reménykedik.

Érzik a vér szagát, védik a hitet, mint valami hős lovagok, s ha például Fidesz lennék, akkor ordítanék, hogy nyomást helyeztek a bíróságra, ami hallatlan. Viszont még tettes sincs, voltaképp semmi sincs, szomorú tavasz van csupán, ha fölfogja az ember, hogy mi jön most, mi következik, hogy a főpap meghirdette a keresztény állam építését. Sok-sok „példás büntetés” a hitetleneknek, amiért úgy nyüszít majd a csökött agyú népezet, mint annak idején a leharcolt Irén hótt mákon a Dongó kocsmában, hogy férfit akarok.

Nékem elég sok bajom van ezekkel a totemekkel és tabukkal, amelyeket egyre inkább vezénylő irányelvként akarnak az ember nyakába sózni, hogy sivatagos legyen tőle az agya egyrészt, másrészt pedig, hogy manipulálható legyen a választópolgár. Dupla drog ez így, viszont röhejes, ha belegondol az ember, amit ki más, mint Füst Milán fog elmesélni nekünk megint, és nemcsak azért, mert így akarom, hanem mert ért is hozzá az öreg, amikor így elmélkedik:

„…A vad beduin, aki egy kőbálvány előtt veti térdre magát, ugyanazt az istent akarja imádni benne, mint ti. Ő látni akarja az istenséget, készít hát magának egyet s elkezdi imádni, elkezd félni attól, amit ő maga csinált. De teret is teremt hozzá, ahol esetleg lóistálló volt azelőtt, megszenteli egy kis tömjénnel s mikor belép oda, elkezd borzongani az áhítattól, abban a térben, amelyet ő hasított ki a kőbálvány számára. Szóval ő maga szentel, aztán leborúl az elé, amit ő maga megszentelt. Olyan ez, mint mikor egy uralkodó törvényt hoz és maga kezd el legjobban reszketni saját törvényétől. Olyan ez, mint mikor emírré emeli fel a kufárt s attólfogva az emírt tiszteli benne. De én jól megértem ezt a beduint is. A látható isten mindig jobban hat képzeletünkre, mint a kiagyalt, láthatatlan istenség, minthogy miránk a kép mindenkor erősebben hat, mint az elvont fogalom…”

Ha ez így bonyolult lenne, akkor másképp magyarázom. Sheldon is lefektette, hogy a nyüves lakótársi szerződése szent irat, s amikor Leonard jogos dühében belecseszte a szemetesbe, akkor visított ugyan, mint a vett malac, hogy a lakótársi szerződés, akár a nemzeti lobogó, nem érintheti a földet, mégsem szakadt le a plafon, és még ki is lett röhögve a lökött fizikus. Még profánabbul: én magam is kijelenthetem, hogy a szobám sarka szent hely, s ha a szomszéd Józsi ferdén néz rá, akkor istenkáromlást követ el, ezért tökön rúgandó.

Ezekkel a példákkal nem csak azt akartam megmutatni, hogy a XXI. században keresztény államot építeni meglehetősen anakronisztikus, hanem azt is, ez a mi Szilárdunk egy degenerált óvodás szintjén van a visongásával, hogy báncsák a keresztényeket Csepelen. Mert ez az egész amellett, hogy pállott, középkori inkvizíció szaga van, azt is jelzi, hogy nem tréfadolog, ami alakul a kerítések mögött. Itt nincs az az Isten, amelyik a bigott butaságtól megvédene, és tényleg óriási erőfeszítéseket követel, hogy az embernek ne menjen el a maradék esze is. Ez lesz a feladat az elkövetkező években.

Isztambulova néni boldogtalansága

A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.

Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.

Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”

Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:

„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”

Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog.

Ehhez csak őszintének kell lenni. Sőt, a fiatalabbak sem dicsekedhetnek valami nagy-nagy haligalival. Elég csak körülnézni, mi folyik ebben az országban a rendszerváltás óta, de az sem semmi, ami előtte volt még a mi életünkben. Sőt, ha visszaidézzük Mária országának ezer éves históriáját, az is kiderül, hogy egyáltalán nincs oka örömre az embernek ezen az anyaföldön.

Ebből az következik, hogy vagy az ország van elátkozva, vagy az emberi faj. Ez utóbbi felé hajlok, és igazolásul megint csak Füst bácsihoz fordulok, és elsősorban azért, mert nagy tanítómester ő, s ilyképp mindig igaza van. Másodsorban meg, mert ez a heppem:

„…Hábi-Szádi keleti mágus egyszer így szólt fiához, Tahtúrhoz:

– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!

– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!

– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!

– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Mindezek után egyáltalán nem véletlen, hogy százféle vallás és ezerféle filozófia mind másban látja a boldogság forrását és a boldogságot magát is eltérően definiálja. Senki nem tudja megfogni az igazi lényegét. Még maga Orbán Viktor sem, sőt ő leginkább nem. Mert, ha belegondolunk jelenlegi világunkba, nem igazán különbözik az űzött vad Isztambulova néniétől, pedig ő csecsen, mi meg magyarok vagyunk. Állítólag.