füst milán – Oldal 5

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.

Mindig fölfeslik valahol

Pintér Sándort megszállta a szentlélek, vagy csak túl jó volt az anyag, netán a halálba indulók önveszejtő hősiessége borította meg két sms között, de mindenesetre kiszólt, akárha luk a gödörből: “Soros György nem végez illegális migrációt támogató tevékenységet”.

Ettől, ha nem is potyogtak le egyesével a csillagok, mégis támadt egy apró repedés azon a masszív, monolit hazugságtömbön, amellyel az Orbán Viktor & Co. örvendezteti meg a nagyérdeműt már az idők, de legalábbis a NER születése óta, amely dátum minden vajákos szerint egybeesik, sőt e két ősrobbanás egy és ugyanaz.

Koronás emberünktől szó szerint hallottunk ilyet előtte: “Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit.” – Ez nem csak úgy elcsusszan a mobilcowboy állítása mellett, hanem frontálisan rohan vele szembe.

Altusz Kristóf is lányos zavarban volt, amikor a Times of Malta című lapnak olyat lefetyelt el, amit nem szabadott volna. Friss és éretlen hús, nem tudta, mit cselekszik ezzel az ezerháromszázzal, amely minden normális országban földindulást váltott volna ki, a miénk viszont közkeletűleg nem az, de majd lesz egyszer, ha nem vigyázunk.

Ezzel a két kilengéssel csupán az irodalom tanulmányozásának fontosságára hívnám fel a figyelmet, meg arra, hogy Arthur Jay Finkelstein tavaly visszaadta a lelkét az ő teremtőjének, a helyébe lépő Habony et. pedig nem képes olyan hatékonyan működtetni a Fidesz-fikciót, és ebből bajok lesznek.

Momentán minden jel szerint a commedia dell’arte laza színpadvezetése dívik, a szereplők improvizálják a szövegeket, sőt, olykor-olykor ki is pofáznak a színpadról. Tudjuk, hogy ezek a társulatok a közönség tetszése szerint csűrték-csavarták a darabot, ami rossz vásárokban elmegy, egy ország vezetésére ellenben alkalmatlan.

Az irodalom felől közelítve meg a NER-t, amely ebből a szögből kőkeménynek tűnik, mégis tudjuk, hogy csak törékeny üveggömb az egész hazugság-fikció, amit Orbán idedelirált nekünk. És abban a pillanatban törik apró darabokra, amikor az osztani való elfogyván egyre több önjelölt drámaszerző érzi magát vásári komédiásnak, és nem egy pórázon tartott hadsereg alkatrészének.

Orbán et. arra cseszik rá, hogy lenézi a romkocsmák mélyén merengő bölcsészeket, pedig tanulhatna tőlük. Füst Milán például minden nyüves írót arra int, hogy lehet hazudni bármit, ki lehet találni akármilyen fikciót, a népek egészen addig igaznak hiszik, amíg minden apró részlet illeszkedik a kiinduló hazugsághoz. De az ettől való legkisebb eltérés is hiteltelenné teszi az egészet. – Erre int az öreg, de ezeknek beszélhet.

Habony ilyeneket nem tud, ő még Mario Vargas Llosa „Levelek egy ifjú regényíróhoz” című firkálmányát sem tanulmányozta, amiből szintén megtudhatta volna, hogyan kell álomvilágot rajzolni a panelproli agyába. Ehelyett Ibizán szívja a port, ami szíve joga, csak itt meg kezd széthullni az orbis pictus, mondjuk az én legnagyobb megelégedésemre.

És valami nagy-nagy kéjjel nézem, ahogyan szépen lassan fulladnak bele a hazugságba, mert nem tudják, hogyan kell regényt írni. Ez az elmúlt napok melankóliája után üdítően hat, és csupán azért dobtam be a közösbe, hogy lássuk, ha töketlen ellenzékünk, és mi magunk – mert méltatlanok vagyunk rá – nem végezzük el a piszkos munkát, a fasiszta csőcselék eltakarítását, akkor azt majd az idő megoldja.

Mert legalább olyan hatékony, mint a Második Ukrán Front, és egyszer majd odaér úgyis, akárha Micimackó.

Kampec dolores LXIII. – A híd

Amikor Béla azon gondolkozott, hogy nyitott szemmel alszik majd téli álmot a rigók első szaváig, rá kellett jönnie, hogy ez ugyan csodás elképzelés, de kivitelezhetetlen mégis. Arra jutott, hogy bár nagyon vágyik rá, mégsem olyan különálló sziget, mintha egy barlangban szuszogna, mert körülötte a duplagyűrűsök, az olajos hajúak és a bánatos szeműek mindent megtesznek, hogy ugyanúgy elfeledkezzenek nyomorult életükről, mint ő. Ám ezt a vágyukat kajla ünnepekbe ölik, amely napokat önkényesen kijelölnek, hogy valami fogódzót kapjanak az idő végtelen és monoton tengerében, és hazugság ez is, de mégsem tudják, mert nem is akarják igazán.

Ott ült hát az asztalánál, és most, hogy magára rántotta a saját telét, azt is tudta, hogy nincs menedék sem a karácsony, sem a szilveszter elől, amely ünnepek arra alkalmasak, hogy az állandó szürkeségbe ne bolonduljon bele az ember, ha már át nem aludhatja. És az is érdekes volt, ha jól belegondolt, milyen csalásokkal teremtették meg a feledkezést a tél iszonyata ellen. Mindjárt ez a Jézus is, állítólag, aki ilyenkor született volna, holott nem. Az az eszme, amely most és itt épp a bádogbánosban öltött rontó testet, nagy hazugságai mellett azt is sikerrel ültette el, hogy a Názáreti decemberben jött volna a világra akkor, amikor még december sem volt. Sajna, csak a korai sámánok háziasították ezzel a Szaturnáliát, a nyári világra jövetelt összekapcsolva a pogány rítussal, mert nem tudtak jobbat kitalálni.

Az ember az az állatfajta, akinek muszáj imádnia valamit vagy valakit, különben elpusztul. Jellemző módon előbb volt istene, mint kapája, és most is valami földöntúlira hivatkozva gyilkol és rombol. Amióta rájött, hogy halandó, a túlvilági jutalom reményében követi el az összes mocskot, ezért halálra van ítélve mindenképp, és közben mosolyog. Mosolyog, és petárdával ünnepli az évfordulót, holott sírnia kéne, ha képes lenne gondolkodni, hiszen minden egyes szilveszteri tűzijáték annak a bizonyítéka, hogy a számára adatott idő reménytelenül fogy. Ezt az állandó hanyatlást pedig a ritmusa adja, ahogyan a Föld nevű bolygó pörög és kering, napokra és évekre szabdalva a megmagyarázhatatlant, és ebbe a zakatolásba önkényesen tettek egy cezúrát, hogy az év télen ér véget, de lehetne akár tavasz közepén is, mert minden csak konvenció.

Ekkor jutott eszébe az is, hogy ezt az állandó dobpergést úgy kerülhetné el, ha valamely elszabadult bolygón verne tanyát, amelynek nincs csillaga, és cél nélkül száguldozik az űrben. Nem lenne azon sem reggel sem este, se tavasz és nyár, tél meg pláne nem. Azon ott és akkor megállna az idő, vagy legalább úgy sejlene, ami szintén csak káprázat volna, hiszen a Bélánk testét alkotó atomok, molekulák akkor is csak rezegnének, hogy egyszer csak megszűnjenek a kötések, és Béla teste, mint kelme feslene szét, mit összerágtak a molyok, de ez már költészet. Kósza módon még eszébe ötlött, mi lenne, ha uránból teremtené újra magát, ami anyagnak évmilliárdokban mérhető a felezési ideje, de nem akart sem sugározni, sem pedig fűtőanyag lenni Pakson, így maradt meg romlandó embernek még a képzeletében is.

Itt tartott épp csöndes mélázásában, amikor egy olajos hajú lépett be a templomába, és egy fél cseresznyét kért, ami méregről Béla azt sem tudta, hogy létezik még. Viszont ez a kérés, mint valami madeleine ütötte szíven, mert szívének gőzeiből fölszállt az idő, valahonnan az elveszett múltból, és eszébe juttatta Triplát, aki közös ifjúkorukban arról kapta a nevét, hogy hármasával kérte a cserkót sörrel öblítve, így leginkább részeg volt. Ez a részegség predesztinálta arra, hogy mint valami vérszerződést vezette elő, hogy 2000 szilveszterén a Sidney-i hídnál, amelyről nem tudták, hogy Sydney Harbour Bridge a neve, szóval, hogy ott találkoznak majd. És ez a dátum olyan messzinek tűnt akkor a jövőben, mint amennyire ma már elveszett a múltban azzal a ráismeréssel, hogy a cserkó-szerződésesek közül senki sem ment el a randira.

És ez az előugró emlék odavarázsolta a kocsmába Béla elé az egész szerződést szegő bagázst, akiket egyenként gondolt újra azzal a ráismeréssel, hogy nagy részük már halott, mert ezt tette velük az élet. Volt olyan, aki elmehetett volna a találkára, mert már rég disszidált, de az elnyert szabadságot arra használta, hogy megtömje a zsebét, és volt olyan is, mint Béla például, aki még az esélyt sem adta meg magának a nagy útra, mert restségből vagy más, ismeretlen okból itt maradt, és itt várta be, hogy zaklatás nélkül elmehessen, és még akkor sem indult útnak, mert minek. A vérszerződők közül volt olyan, aki mérhetetlen szabadságban részegen és álmában fulladt bele a saját hányásába, másokat kevésbé színpadiasan tarolt le a kaszás, hogy alig is voltak már a hídról álmodozók közül, és azok is várták a halált azzal az igazsággal, ami lehet Füst Miláné vagy Ivan Iljicsé is akár, hogy ha letelt, már mindegy, hogyan telt le. Ez Bélát ugyan nem nyugtatta meg, csak erőt adott neki, hogy továbbra is nevessen a világ ostobaságán, és meg is tette őszinte szívvel.

Ojjektum

Soros Györgynek tele lett a töke Pártunkkal és Orbánunkkal, ezért kiadott egy közleményt, miszerint „a nemzeti konzultációs kérdőív állításai csúsztatásokat és nyilvánvaló hazugságokat tartalmaznak, amelyek célja, hogy szándékosan félrevezessék a magyarokat Soros György bevándorlókra és menekültekre vonatkozó álláspontjáról.” Aztán pedig tételesen végigvette a konzultáció hét pontját, hogy szerinte azok miért nem igazak.

Hibázott az öreg, ezekkel és a horda összes tagjával így nem lehet beszélni. Illetve lehet, csak teljesen fölösleges, ugyanis nem értik a pianót, ezen felül Józsik is. Illetve Józsi még a választópolgárok azon összessége, akik szerint Orbán kártékony csótány lehet, de ezt ilyen cizelláltan nem tudják megfogalmazni, sőt, sehogyan sem, mert születésüktől determináltan futballszurkolók, és belőlük áll a potenciális forradalmárok kilencven százaléka.

A Józsi-futballszurkoló archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi, mindnyájunk kedvence, szegény, akinek az a sors jutott, hogy röhögjenek rajta, ami szerepének totális félreértésére utal. Nem bohóc ő, hanem a magyar rögvalóság, társadalmunk eszenciája, kivonata, aki megmutatja, hogy Orbán mért ül a nyakunkon már harmadszor, és miért fog oda telepedni jövőre is. Ha szertenézel a gőzölgő hazában, akkor Szalacsi bácsik tömegeit láthatod, ők pedig a Józsik a stelázsiból.

Hogy megértsük nyavalygásomat, elevenítsük föl Sanyi bácsi interjúját: „…Hát, az építményéről annyit tudok, hogy … a tanács … megkapta az ojjektum … ra való, … hogy mondjam magának … hogy ezt az építményre megkapta a tanácstúl az engedélyt, hogy … hogy akarja magának kifejezni, hogy … mindent megkapott erre az ojjektumra, meg háromszázezer lite, harmincezer vagy nem tudom … valami … ojjektumra, hogy a litér háromszázezer, harmincezer literes víztartályra megkapja az engedélyt … és … Nem, igen … az ellen nem véd, de viszont … így magyaráz…ta ki Árpi, hogy … a vízbül veszi ki a … a … az oxigént. Teccik érteni? A vízbül fogja az o, harmincezer … literbül veszi ki az oxigént…”

Mindeközben pedig Soros, amikor megszólal végre, mint valami napkeleti bölcs, emeli fel az ujját, ahelyett, hogy Orbán pofájába rúgná az asztalt. Elveszett és elcseszett kísérletezés, mint ahogyan Gulyás Márton pörformansza, hogy a Rokonokból tart felolvasóestet, vagy a kétfarkúak festegetése. Szép szimbólumok ezek, csakhát, itt van nekünk ez a monolitikus NER, ez a hatalmas, kikezdhetetlen kődarab, ez az ojjektum, ezt pedig ráolvasással nem lehet elporlasztani, és kinyerni belőle a ’zoxigént.

Magyarország sajnos nem romkocsma, ahol üveggyöngyjátékot lehet folytatni Josef Knecht, Magister Ludiként a vájtfülűek számára. Itt kulturális harc folyt és folyik, de ez már nagyon régen eldőlt az örök Józsik javára, akinek sikerült annyira lecsupaszítani az öntudatát, mint a kuglinak, aki elment este berúgni.

Azt tanította nekem az Edit néni az iskolában, hogy a fogalmazásnak legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése, és most haladok afelé, hogy vén fejjel megbukjak nála. Mint kitetszik, bevezetésem és tárgyalásom az van, a befejezéssel viszont adós vagyok. Nem tudok én ebből az egészből használható tanulságot leszűrni, amit a nyájas olvasó úgy szokott megfogalmazni, ne pofázzá’, hanem azt meséld el, mi a teendő.

Szégyenszemre ilyet én nem tudok, ezért jó szokásomhoz hűen Füst Milánnál keresek óvó menedéket:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz…”

Ennyit tudok fölhozni mentségemre azzal a kecsegtetéssel, hogy megígérem, ezután is igyekezni fogok Orbánt minden erőmmel basztatni, mert ha egy bárány is megtér általam, akkor talán nem éltem hiába.

Hittérítők

Megtéptek egy idős és vak zongoraművészt Orbán üvöltöző, nyugdíjas katonái. Ezek Sorosról terjesztették az igét, s mivel a delikvens ellenállt, és kihajította a cuccot, nekiestek, és a hírek szerint „rikácsoltak, hogy milyen hálátlan, migránsoztak, kerítéseztek, Soros-bérenceztek”. A szomszéd érkezése szabadította ki szorult helyzetéből a megtéríteni óhajtott alanyt, és ezzel új szintre érkeztünk.

Nem azzal, hogy a succubusok ütöttek és vertek, mert ez, bármennyire is sajnálatos, már megszokottnak mondható a NER-ben. Ennek a gyökerei 2011-ig nyúlnak, amikor az atyaisten a Párt kongresszusán ekképp nyilvánult meg: “Elvégeztük a munkát, egyetlen ügyben sem hagytuk, hogy a probléma súlya, a pesszimizmus, a kishitűség vagy mások kételkedése elbizonytalanítson bennünket. A támadásokat visszavertük. Az Európai Parlament izgága kötekedőinek adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, kiosztottunk néhány baráti tarkón verést.”

Aztán jöttek a viszkető tenyerek, mint arra emlékezhetünk, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni, és mindjárt előttünk is áll teljes gyönyörűségében a meggyőzés teljes fegyvertára. Előszeretettel hasonlítják az orbáni működést Kádárhoz, s okkal. A krumplileveses azt mondta volt, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Kései tanítványa száznyolcvan fokkal megforgatta ezt, s ma már ott tartunk, hogy aki nincs vele, az ellene van.

És még ez sem az a nóvum, amely ellenállhatatlan kényszert oltott belém a mesélésre, hanem a módi. Hogy nem hagyják békében az embert, és a permanensen, az élet minden területéről ömlő mocsok sem elég, hanem az üldözött után mennek a barlangjába, és a szájához nyomják a feszületet, hogy csókolja azt, ha okádnia kell, akkor is.

Becsöngetnek, mint a jehovisták a fekete öltönyükben meg a fehér ingükben, azzal a különbséggel, hogy azokra rá lehet cseszni az ajtót, ezekre nem, mert pofán vágják az ember, és elkapják a fülét, ha rosszul áll a szeme. Hogy már a csendes rezignáltságot sem engedik meg, és mindent megtesznek, hogy mindenki együtt ordítson velük.

Így dúlják föl az ember életét, és ez az eset is, a vak ember meggyakása bizonyítja, hogy ez nem spontán, művelet. A vénasszonyoknál ugyanis szórólapok voltak, térítő brosúrák, akárha biblia, és azt valahol valakik a kezükbe adták, valahol valakik elmondták nekik, hová kell becsöngetniük a rohadt nagy városban, és ez nem a hímző szakkör volt, hanem a pártiroda, vagy a plébánia dohos mélye.

S hogy még ez se legyen elég, a reakciójuk ez: „Az incidenst tehát a már minden bizonnyal Ron Werber befolyása alatt álló LMP-s média találta ki és az álhírt az a Weszely Zsuzsa közölte nyílt levélben az oldallal, aki az LMP fizetett kommunikációs tanácsadója” – így a Fidesz közleménye, ami azzal zárul, hogy a kormánypárt szerint „Szél Bernadett maga is Soros katonája, korábban a Soros által pénzelt migránspárti szervezeteknek dolgozott”.

Nincs tehát objektív valóság, mint Szombathelyen sem volt, amikor a helyi kórház működésére panaszkodott tucatnyi beteg, ez pedig hendei olvasatban az ellenzéki sajtó kitalációja és ármánykodása volt csupán. Itt ülünk hát nyakig a szarban, viszont arra kell esküdnünk, hogy ami a szájunkat csapdossa az ambrózia, különben mehetünk a máglyára. Ez már a goebbelsi totális háború.

A magam részéről eleddig azért tudtam üdvözült Buddha-mosollyal elviselni a tomboló tébolyt, mert szorosan betartottam Füst Milán bölcs életvezetési tanácsát, amely ez: „Légy nagyvonalú!” Milán bácsi, megbuktam nálad. Már nem megy, nem hagyják, mert mindent elkövetnek, hogy előbugyogjon az emberből a gyomra mélyén rejtező vadállat, és nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Ég és föld között

Mindjárt lesz itt nekünk ez az ünnep, illetve a sok politimókusnak lesz, akik nagy részének halovány fingja sincs arról, miért vannak zárva a boltok ezen a napon. Hős népek meg orosz tankok kavarognak a tudatában, ebből fakadóan az egyik oldalon az lesz az egészből, hogy komcsik, migráncsok, Soros, amihez nem kell feltétlenül huszonharmadikának lenni. Alkalmas a terep a böszmeségre akármely hónap elsején vagy tizenharmadikán ugyanúgy, mint azt érezhetjük is a bőrünkön meg az agyunk mélyén permanensen.

Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Egy zsák krumpli

Illetve nem is egy zsák, hiszen a panelprolik között huszonöt, illetve ötven kiló neveződik emberes tartalomnak, Újpesten viszont csak tíz kiló krumplit kínáltak a nyugdíjasoknak a megtérésért és behódolásért a fideszkurvák. Az volt, illetve az van, hogy az önkormányzat adományt oszt, s mindeközben figyelmen kívül hagyja a Füst Milán-féle etikai parancsot, miszerint: a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény.

Továbbá, mivel ez deklaráltan és lihegve keresztény ország, Jézus mester is le van szarva. Mert nem önzetlenül adják azt a nyüves krumplit, hanem, csak akkor, ha átvesznek vele együtt egy kiadványt, egy propaganda anyagot, amely a Soros-terv elleni konzultációban való részvételre buzdít, beleverve az abban szereplő hazugságokat az éhhalál elől menekülő szerencsétlenekbe. Ennél nagyobb mocskot ritkán látni, de ez itt a NER, amivel mindent elmondtam és megmagyaráztam.

A tíz kiló krumpliról, hogy mire elég, eszembe jut Ili néni, a madárcsontú, átlátszó öregasszony, aki anyám nagynénje volt, s akinek minden őszök kezdetén oda kellett szállítani ötven kiló krumplit a kamrájába, azt ott szépen elrendezgetni. Ettől ő megnyugodott az aranyló októberekben, hogy azon a télen sem fog éhen pusztulni. Igaz, látványosan volt veréb étkű, aki tudta azt a csodát, hogy egy tojást elfelezett, és lett belőle rántotta meg nokedli is, és ettől ő olyan nagyon jól lakott, hogy csak szuszogott és sóhajtozott.

Az ő ötven kilójához képest képzeljük el ezt a tíz kilót, amiért a Fidesz az emberek lelkét kéri. Lepkefing, és ezt sem tudják odaadni emberi módon, hanem ilyen árubemutató mintájára. Az ilyeneken, mint ismerhetjük, a ganaj cég ingyen vacsorát, kirándulást, wellness-hétvégét ígér, cserébe „csak” meg kell hallgatni egy árubemutatót a csoda-mágneses-örökéletet adó matracról, elixírről, papucsról vagy hasonló dolgokról. Ilyen szinten van pártunk és kormányunk, vagy még ennél is lejjebb. A kétfarkúak is ígérnek örökéletet meg ingyen sört, de nem kérnek cserébe semmit. Mennyivel jobb ez már, ugye.

És még örülhetünk is, verdeshetjük a seggünket a földhöz, hogy a pártkatonák nem az inquisitio haereticae pravitatis, magyarul a tévelygő eretnekség kinyomozása módszertanát alkalmazzák a nyugdíjasok felvilágosítására. Az a jámbor alakulat az emberek meggyőzésére több eszkközt is alkalmazott. Volt, ugye a vezeklés, kiközösítés és börtönbüntetés, amelyek rendszerint halállal végződtek, a végső meggyőzés eszköze pedig a tényleges halálos ítélet volt, amely módszertanában igazi örömöket hordozott.

A halálbüntetés ítélet utáni kivégzéseket rendszerint ünnepnapokon celebrálták, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak. Amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül. A meggyőzés ilyen látványos formájánál még nem tartunk, de, ha Semjén et. tovább garázdálkodhat, még ez is lehet.

Viszonyításképpen azért azt is jegyezzük meg, hogy a krisnások épp tegnap osztottak ételt a Blahán. Ezerötszáz csomaggal örvendeztették meg a rászorulókat, és ezekben volt konzerv, olaj, tészta, tej, cukor, datolya, üdítő, édesség, kávé, mazsola, vaj és joghurt. És még csak azt sem kérték, hogy a szerencsétlenek borotválják le a fejüket, és virágfüzérrel a nyakukban táncikáljanak. Meg még adtak ezerhatszáz adag lencsefőzeléket is. Igaz, az ő működésüket nem nézi jó szemmel a hatalom, mert halomra kényeztetik az annyit is érőket, akiknek tíz kiló krumpli meg a Soros-duma épp elég. Így gondolják ezt fideszék, nem épp sehogy.

Alacsonyan szálló nyugdíjasok

„Az egyik lakótelep liftjéből egy Jobbik-szimpatizáns kidobott egy idős embert.” Ilyenekkel szórakoztatja a nagyérdemű, bár meglehetősen megcsappant olvasótáborát a hajdan szebb napokat is megélő Origo névre hallgató gyűlöletipari szakportál.

Az alacsony érdeklődésre tekintettel pedig, hátha elvész a szellemi mondanivaló, meg, hogy mire is gondolhatott a költő, sorra veszi át tőle a Móka Miki műsorába való történeteket az összes többi kitartott is, hogy még Hakapeszi M. is megértse, a biztonság kedvéért és miheztartás végett.

Arról nem tudhatunk meg semmit, hogy miként történt az affér, állt-e az a lift vagy mozgott, elszállt-e a nyugdíjas a légben, vagy csattant a lépcsőház kövén, eddig nem terjedt a képzelet, csak odáig, hogy a forrást hitelesítse, így: „Hetek óta keringenek már erről történetek, buszon, fodrászatokban, vagy családon belül, hetek óta mesélnek felháborodott emberek.”

Már látom, szinte látom, amint az Origo munkatársa, aki tegnap még Fidelitas-csicska volt, félelmet nem ismerőn, álruhában buszozik reggeltől estig, járja a fodrászatokat és békés családi ebédeken vesz részt titokban, hogy hírét vihesse az elemi erejű félelemnek és reszketésnek, amit Vona szabadított a világra és benne a nyugdíjasokra.

“Rettegnek az idős emberek Vona Gábor nyugdíjas-gyalázása óta” Ez a fogalmazás címe, olyan 5. b. osztályos színvonalon és szellemi kapacitással, ami már egyáltalán nem érdekel engemet, mint ahogyan Vona sem. És a nyugdíjasokat sem igazán, ebből fakad aztán, hogy az írói képzelettel egyáltalán nem megáldott őrsi krónikás meglehetős vérszegény sztorikkal áll elő a búra alól, vagy a tyúkhúsleves mellől.

A teljesség igénye nélkül: “Budapesten és több vidéki városban közismert, hogy elvakult Jobbik-szimpatizánsok biztatásnak veszik Vona szavait, az idős emberekben a Jobbik ellenségeit látják, és hogy Vona facebookos sorait idézve trágárul szidják a nyugdíjasokat, rosszabb esetben veréssel fenyegetik őket.”

Képzeld el, nyájas olvasó, amint békésen lavázol az utcán, és véres szájú fiatalok idézeteket szavalva akarnak meggyakni. Vagy vegyük ezt: „A fiatalok meg középkorúak egy része néhány hete úgy néz rám, mintha az ellenségük lennék, egy hetvenkét éves, nyugdíjas pesti mérnök mondja ezt. Gyakran sétál a tömbök közti kis parkban, a padokon rendszeresen ülnek huszonévesek, nem is mind visel bakancsot, a tetoválás vagy kopaszra nyírt fej sem mindre jellemző, de tudja, hogy jobbikosok.”

Továbbá: „Egy másik idős ember egy bankban sorszámot akart húzni, kereste, hogy a hat-nyolc gomb közül melyiket kell megnyomnia, majd megszólalt a mögötte álló, ötven körüli férfi: mi az, nem találod a gombot? Nem értette először, hogy ki és miért tegezi, megfordult, de kérdést sem kellett feltennie: majd a Vona rendet rak az ilyen hullák között.”

Ilyen életszerű történetekkel sikerült előállni a pancseroknak, akik még azt sem tudják, hogyan kell hazudni. Füst M. mester tanításai szerint mindent, még a legképtelenebb dolgot is meg lehet írni úgy, hogy hihető legyen. Egy feltétele van, egy pillanatra sem szabad kiesni a kreált világból, mert akkor hiteltelen lesz a mese. Ezek még ezt sem tudják.

De nem írni akarom én megtanítani ezt a bagázst, arról már lekéstek, és nem is azon óhajtok újra böstörögni, hogy ilyen aljas módon nem komilfó szavazatokra vadászni, mert már ezen is túl vagyunk régen. Ennél sokkal rémisztőbb, hogy mire megy itt ki a játék.

„Az Európai Bíróság kvótaperben hozott döntése kinyitotta a kaput azelőtt, hogy egy felső határ nélküli automatizmus szerint osszák el a migránsokat az uniós tagállamok között – mondta Bakondi György miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója szombaton, az M1 aktuális csatornának nyilatkozva. Bakondi György hangsúlyozta, a magyar kormány nem támogatja ezt a rendszert, amely szerinte kísértetiesen hasonlít Soros György tervére.”

Ez az okádás ugyanaznap jelent meg, mint a vonás sztori. Hihetetlen, de van összefüggés a kettő között. Őszre zavargásokat vizionáltak, sőt, egyenesen hirdettek nekünk, most alapoznak épp. Kiderül majd, hogy itt verik a nyugdíjasokat, akiket meg kell védeni, közben a migráncsok elözönlik a hazát, ami szintén tetteket kíván.

Így lesz majd, hogy az ilyen CÖF csöcsökön nevelkedett Einsteinek elindulnak megvédeni a védendőket, felzaklatott buzgalmukban pedig borulnak az autók, és ki tudja, mi nem történhetik még, ami egy klafa szükségállapothoz szükséges. 2006-ból vannak már tapasztalatok, csak újra fel kell mondani a leckét. Ennek a sunyi előkészítése folyik az orrunk előtt. Nem egyéb történik.

Jolika, Jolikáink

P. Jolánnak személyesen fáj a történelem, és nem tud vele mit kezdeni. Jó magyar emberhez méltón beleállt a múltba, ettől pedig nem látja a jelent. P. Jolán a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány tagjaként úgy vélte, mivel édesanyja és édesapja is megélte Sztálin vendéglátását, Bayer Zsolt megérdemel egy plecsnit.

Ezért az alapítvány elnökének megkerülésével terjesztette fel kitüntetésre a mocskolódó és okádó tagkönyvet, pártunk pedig meghallotta a neki kedves nép, a jó civilek unszolását, így ő meg is kapta azt a nyüves kitüntetést. Stark Tamás történész pedig, aki addig elnöke volt a gulagosonak, lemondott, mert érdemtelennek tartotta Zsótit a babérkoszorúra

Pár évvel ezelőtt Jolikát mindenki ismerte az újpesti piacon, ahol lacikonyhája volt, és nehezen tanulta meg a lángossütést. Ma már ő a Gulag alapítvány elnöke, és hogy, hogysem, augusztus huszadika alkalmából át is vehette a Magyar Érdemrend Középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ezzel nem is lenne baj, ha azért kapta volna, mert olyan jó lángost süt, hogy egész Újpestet elborítja a tejföl.

Vélhetően nem ez volt az oka a magas elismerésnek, hanem a pártnak tett szolgálat, amely alkalmat adott arra, hogy Bayert annyira bevezesse a magas körökbe, hogy máma már lassacskán kötelező olvasmány lesz, miközben szegény Kosztolányi kínosan szöszmötöl és forgolódik összkomfortos sírjában, és az összes többi íróember is, akik így lettek megszentségtelenítve.

Viszont ez itt nem irodalomtörténet, hanem maga a mocskos élet, és arról mesél nekünk, miért fog egészen biztosan nyerni ez az Orbán jövőre is. Még akkor is, ha megjelenik egy fotó róla, midőn kolbásztöltés közben, pálinkát szopogatva Putyinnal fajtalanodik, ráadásként pedig kisdedek torkát szorongatja. Itt másfél milliónyian annyira elalélt állapotban leledzenek, hogy minden megtörténhet.

Orbánra rámerevedett az újratemetésen magára vett harcos antikommunista rugdalózó, aminek amúgy semmi értelme, ám, a világ folyásáról mit sem sejtő polgártársak vele fújják, mint Jolika is, aki ugyanis Bayer kapcsán kifejtette, hogy bár cselekedete morálisan helytelen volt, de nincs lelkiismeret-furdalása, „mert aki beszél a Gulagról és ráirányítja a figyelmet az ott történt sorstragédiákra, borzalmakra, az számomra mindennél többet ér”.

Az ilyenekkel nincs mit kezdeni, tele van az ország feloldatlan emlékekkel és indulatokkal, meg feldolgozatlanokkal, átbeszéletlenekkel is. Egy üszkös seb az egész nyomorult magyar nép, telve vicsorgással, és ezeken paripázik a kedves vezető. Így olthatatlan bűne az, hogy önös hatalmi érdekből hergeli az országot, hogy soha ne legyen nyugalom az elhúzódó feudálfasizmusban.

A Jolánkák pedig kezet csókolnak neki, a függöny mögül lesve meg rendőrt hívnak a járdát festő, kocsmát nyitó – Fogadó az ingyen sörhöz, ez jó – kutyapártosokra, mert az fáj nekik, hogy ezeknek semmi se fáj. Störr kapitány apjának egyetlen intelme az volt fiához – Füst M. tolmácsolásában -, légy nagyvonalú! Ilyen minálunk nincsen, de még csobbanok egyet a Feleségem történetében, ahol is ez az apa így is szólt: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Amennyire megfontolandó az öreg karakán helyzetértékelése, a mese lezárásával magamra nézvést még várnék csöppet. Ugyanis, miután tisztázódott, hogy Störr apuka unja a világot, Füst ekképp fejezte be az idilli képet: „Mondta, és csendesen elhunyt.” A kétfarkúak azonban megtették az egyetlen normális kampányígéretet az örök életről és az ingyen sörről, tehát ezt a magam észéről még kivárom.

De ha már idekeveredtem Füsthöz, annyit kiegészítésként és mellékszálként véssünk még az eszünkbe, hogy őt annak idején Nobel-díjra jelölték az irkálásáért, következésképp a Kerényi csicsás könyvárában helye nincs, ellenben Bayernek igen. A Jolikák pedig csettintenek, hogy jól van ez így, de, hogy ne csak a női nemet csesztessem, nézzük a keménytökű férfiakat is, akiknek Orbán látens ereje szintén imponál.

Tegnap például Botkáról írtam, megfűszerezve egy saját sztorival, hogy ne csak csatadal legyen a mese. Arról szólt a mellékszál, hogy nem volt kedvem Kádár hadseregében klozettet pucolni, és már rám is esett a mennybolt, miszerint csaló vagyok, aki kibújt a haza védelmének szent feladata alól, és férfiimitátor is egyben.

Ahogyan Jolánkáink, úgy ezek a hímek is potenciális Orbán fanok, akiknek az a férfi, aki kalasnyikovot szorongat, és vér csöpög a bajuszáról. Nekik a medve nem játék, az asszony pedig nem ember, így a XXI. század maga a szivárványszínű pokol, a káosz, az entrópia tombolása, ami elől az atyuska óvó karjai védenek meg csupán. Íme, hölgyeim és uraim, nemzetünk éthoszának foglalata.

Igazából nem is tudom, évek óta mért srejbolok napra-nap monomániásan, amikor az olvasó közönség nagy hányada nem is olvas igazán, maximum a leadet. Így történhetett, hogy pár napja a nyugdíjasok sorsán aggódtam, bemutatva egyszersmind a rendőrkutyák hozzájuk képest haligali életét. Volt, akinek az egészből annyi jött le, hogy milyen édes az illusztrációként odabiggyesztett kölyök eb.

Innentől fogva megértem az Orbán-féle Ripost működését is, amely betűkkel foglalatoskodó izé két napja így írt: „Migránsroham a magyar határnál, elképesztő állapotok. Tömegesen próbálnak Magyarország területére hatolni.” Aztán később kiderült, hogy tizennyolc szerencsétlent kaptak el. Viszont a népeknek ennyi elég is. Már, ha a címet elolvassák, mert, ha hozzátesszük azt a félmilliót, aki még erre sem képes, mert analfabéta, akkor olyan stabil szavazóbázisa van a sötétségnek, ami ellen semmi nem véd meg. Ez a helyzet, hölgyek és urak.

Szaga van

„…Ám iszonyú lett volna e les – hisz a tengeri fókák
förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta –
tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? –,
megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék…”
(Odüsszeia)

Szombathely, ez a hajdanvolt „nyugatkirálynője” zakatolva halad az álpolgári elkurvulás pokolba vivő biztos útján, s ebbéli evolúciójában nincs egyedül egyre csak romló országunkban, amely tele van önélzetes kis latlokkal. Ami itt van, az nem unikum, hanem konyhákban pállasztott zavaros házi kisüsti.

Van itt nekünk, a majd’ kétezer éves kövek között – amely romokat Claudius, de nem a kedvenc kávézóm, hanem Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus, Caligula unokafivére alapította, illetve emelte coloniává – ilyen történelmi karneválunk, amely a vándorcirkusz, a kirakodóvásár és a Halloween sajátos elegye, viszont baromira büszkék vagyunk rá.

Csak úgy mellékesen, alapító atyánk térdei gyengék voltak, nem tudott egyenesen állni, feje mindig remegett. Dadogott, és beszéde gyakran zavaros volt. Amikor izgatott lett, nyáladzott és a taknya is folyni kezdett. Apokolokyntosis című művében Seneca azt írja, hogy Claudius hangja egyetlen szárazföldi élőlényéhez sem volt fogható.

Mindegy, a kezdetekkor, azaz Kr. u. 43-ban megszületett Colonia Claudia Sabariensum, amely tőlünk teljesen független tényre verjük most itt a nyálunkat. Mulatunk veszettül négy teljes napon át, félresöpörve minden gondot és mocskot, és ebbe a kategóriába a hajléktalan polgártársak is beleértendők, akiket nem láthat a városba érkező siserehad, mert turistának nevezi magát.

Most, hogy így elmeséltem az életemet, az is eszembe jut, hogy egyes magyar laktanyákban miként festették olajfestékkel zöldre a füvet, amikor a magasrangú elöljáró érkezett szemrevételezni az átnevelő táborban senyvedő öntudatos fiatalokat még a kádári időkben. Ez az álság most is élénken él, meg nem erősített városházi információk szerint a szombathelyi homelesszeket úgy takarítják el erre a néhány napra, mint hajdan Demszkyt március tizenötödikék táján.

Viszont a szaguk itt marad. Finnyás orrú polgártársak a fészbúkon ajvékolnak, hogy a decens karnevál egyik színterén, amely amúgy a hajléktalanok nappalija és hálószobája, nem fertőtlenítették a padokat, amelyre polgári seggüket pihenni küldik ilyentájt. Meg cukkolják is egymást, hogy olyan szag van arrafelé, mint az állatkertben, amely illatanyag voltaképp a zúgó életé.

És mit ád Isten, ugyanekkor, amikor itt minálunk ilyen szagok miatt böstörgött a CSOK népe, ugyanők egyszerre csodálták Vajna Timi seggét, amelyet egy drón fényképezett, midőn egy jachton süttette Ibizán. Ezreknek csorgott a nyála, mert ők sem tanultak Buddhától, aki nem volt rest elmesélni, hogy ez is csak nyakig tele van vizelettel és ürülékkel, csak úgy, mint a hajléktalan polgártárs.

De nem is ez az érdekes igazán, hanem, hogy senki emberfia föl nem tette a kérdést, hogy ezek a helyben született migráncsok vajon hol élnek vagy halnak azidőtájt, amikor zajlik a városban a cirkusz, amely a jelek szerint minden mocskot eltakar.

A mi homelesszeink nem sok vizet zavarnak egyébként. Éppen a kedvenc kávézóm (amely hogy, hogysem, Claudius névre hallgat) teraszán is megjelennek olykor egy-egy százasért, és az öntudatos, latol álpolgár azzal hajtja el őket ordítva, hogy ő fizet adót, mint volt szerencsém hallani.

Két dolog van itt. Schopenhauer annak idején elmesélte, hogy nincs joga ítélkezni és nyavalyogni az elesettekről, amikor ő borjúbélszínt zabál. Másodjára pedig azt sem árt meggondolni ezekben a bizonytalan időkben, hogy miként a zsenit is csak egy hajszál választja el a bolondtól, akképp az öntudatos és illatos polgár is egy szempillantás alatt az út szélén találhatja magát, ahonnan pedig belerúgják a trágyába a mai jól szituált cimborák, akikkel most épp koktélt szopogat élire vasaltan.

Tán éppen ezért sem komilfó szerencsétlen embertársaink sorsán és szagán fintorogni. De, hogy föloldozást adjak még a misére járás alól is, elmesélem, Füst Milán hogyan vélekedett az ilyen fennforgásokról. Aszonta, hogy aki hitetlen, de amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletre méltó. Csak azért nem macskakörmöztem, mert lusta voltam felnyálazni a Hábi-Szádit. Mégis, azért valami igaza csak van az öregnek, nem? De.