Kategória: g. fodor gábor

Hat/-het

A ható igék kora jött el, teli veszedelmekkel a kurvaélet, mert minden lehet. “Korrupciógyanús ügyekbe keveredhet a későbbiekben Dobrev Klára.” – mint azt a hirado.hu elmagyarázta nekünk, valamint G. Fodor is kifejtette abbéli aggályát, hogy “…akár baloldali szavazókká is válhatnak a migránsok”. Vagy pediglen nem. Ezen a tempón haladva a bozótosban, miniszterügynök elvtársnak lekonyulhat a füle, amikor a képibe fütyölnek, illetőleg Kövér pedellusnak lepotyoghat a bajusza, ha pofán vágják. S végezetül, mind az egész fideszcsürhe börtönbe vonulhat, ha egyszer vége lesz a mostani mókának és kacagásnak.

Nyelvészek köteteket írnak erről az igefajtáról, a migráncsok, midőn tanulják csudálatos anyanyelvünket, hogy elveszejtsenek minket, ebbe hülyülnek bele, a magyar általános iskolásnak azonban elég annyit tudni, hogy a ható ige az ige egyik fajtája, amely azt fejezi ki, hogy az alanynak lehetősége van az igével kifejezett cselekvés elvégzésére (Ez így már egy pirospont). Tehát, megtehetné, ha akarná, de ki a rosseb tudja, megteszi-e. A történelem viharai, hasi görcsök vagy azok hiánya, a széljárás és a vízállásjelentés mind-mind befolyásolja, mi lesz, csak országot vezetni nem lehet így. Hülyíteni az egybites szavazót persze igen, takonynak lenni még inkább.

A nyelvieken túl pszichológiai vonzata is van ennek az igefajtának, amikor belengi a környezetét a bizonytalanság érzete. Félelmet lehet kelteni vele, mint mikor a troglodita reszketett az ismeretlentől, s gyógyírül megteremtette magának Istent. Hasonló szándékok munkálnak itt is, Dobrev korrumpálódhat, a migráncs szavazhat, az ég leszakadhat és a csillagok is a nyakunkba potyoghatnak a freskóról, ámde Orbán Viktor Mihály óvó karja, öle, térde körénk borul, és akkor jó lesz. Nincs nagyobb ocsmányság, mint tudatlanságban tartani az embereket, majd erre alapozva manipulálni őket. Ez aljatempó, de a mi kis saját bejáratú fasisztáinktól mi mást is várhatnánk, ugye.

A hat/-het világa feltételes jövő, a Camus-i, “ha nagy leszel, megérted”. Viszont nem árt figyelembe venni Füst Milán nyomán, hogy van feltételes múlt is, és itt már a bölcselet mezejére tévedtünk. Az elhajló filozófusok földjére, ahol is Hábi Szádi, aki mind Füst Milán volt egykor, értekezést is akart írni az igék feltételes módjának múlt időben való használatáról, de azt hiszik, megtette? Egyáltalán nem. De helyette is adott gondolkodni valót, hiszen “Mi lett volna, ha lett volna” lett volna – ugye – a dolgozat címe, amihez egy Sakán nevű, tudós, vak ember annyi kiegészítést fűzött csupán: “Ez maga a meddőség. Semmi se származik belőle, csak bánat és bánat. Életünk irracionalitásának egyik jelképe éppen ez.” Hát, igen.

Ha feltételes a jövő és a múlt is, akkor a kiábrándító, elcseszett jelen marad csupán, ezt lehet szopogatni kakasnyalóka helyett. Viszont – én feleim -, hogy megértsük országunk működését fideszileg, figyeljünk csöppet Hábi Szádi és Sakán párbeszédére: “…– Ti vakok, – mondottam, miután a Korán utasítása szerint illő alamizsnát adtam neki, – ti vakok voltaképpen elégedett emberek vagytok. – Az öreg nevetett. – De csak mi, született vakok, – azt mondja, – aki később lett vak, az nem. – És mi lehet annak oka, hogy az nem? Mit gondolsz effelől? – kérdeztem tőle. – Mert az folyton azon képzelődik és gondolkodik, hogy milyen jó dolga volt neki azelőtt, mikor még nem volt vak. És hogy ezek szerint ő milyen boldogtalan most. És hogy mi volna, ha ő nem volna vak…”

Gondolkodjatok el ezen, és menjetek békével.

Buzik és hazafiak

Azt hittem, én hülye, hogy ez a hétvége lájtos lesz, senki nem váltja meg a világot és nem is lesz vége, se nem eleje éppen. Szóval, hogy mélán heverészve írok egy mesét valami soha nem is volt hétfejű szódaszifonról és az ő kalandjairól a sarki kocsmában, egy rövidke verset hexameterben, vagy egy zeneművet kávéscsészére és kiskanalakra hangszerelve, esetleg egy népszínművet, de cseszhetem az egészet.

A nerfiak ugyanis szerterajzanak hétvégenként az országban és a kerek világban, ott vannak minden kilométerkőnél, az utolsó tanyasi bölcsődében is, és hirdetik a megrontó, mocskos igét. Mindenféle médiumokról meg ne is essék szó, azok vannak csak tele igazán velük. Így esett, hogy máma se lehet abbafejezni, amit elkezdtem, és be kell számolni a ganajságokról, de ez az ember sorsa, és megadja magát neki.

Bele is gondoltam, hogy amióta elkezdtem írni a NER krónikáját, már közel az ezerötszázadik dolgozat jön elő belőlem. És, úgy kábé darabja átlagosan négyezer karakter, ez pedig össszeszorozva már hatmillió körül van, és ennyiszer gondoltam hivatásszerűen – a többi nem érdekes – OVM jó édesanyjára elátkozva őt. Hát mi ez, ha nem szerelem? Már csak az esedékes konzultáció miatt is.

De nézzünk valami vidám képet, és lám, itt van nekünk a nemzetileg megújult Hír Tv-ben Gajdics Ottó és G. Fodor Gábor, és ez a kettő már garantálja a sikert, mint majd alább kitetszik most is. Rokonlélek írástudók már annyiféle illetlen jelzővel illették ezeket, hogy magam most ettől eltekintek, és mindenkinek a saját végtelen képzeletére bízom az átkokat, mert azok lesznek, azért kezeskedem.

G. Fodor szellemi tarisznyájából ez alkalommal az került elő, hogy az “aberrált liberális” ellentéte az értelmes ember. (Ekkor mélyen a szemébe néztem, és megkérdeztem tőle: télleg, vazze, télleg, csak nem hallotta technikai okok miatt). Viszont most kösd fel a gatyádat, nyájas olvasó, mert olyan jön, amit még nem hallottál, s itt, se Fokföldön se Ázsiába’.

Aszondja ez a G. meg ez a Fodor, hogy “Van egy identitás, amit a liberálisok előresorolnak, ez lehet egy genderprobléma, hogy ők magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak, vagy transzszexuálisnak tartják. Ez az esetükben megelőz egy, a számunkra sokkal fontosabb, vagy politikai értelemben értelmesebb identitást, a nemzeti elkötelezettséget.” – Ekkor följebb toltam az orromon a szemüvegem, és nekiláttam ábrándozni a’la G. és Fodor.

Elibém ugrott a kép, midőn – mondjuk – Gyurcsány áll anyaszülten, nézegeti a bránert, és azon tűnődik, hogy ő fiú-e vagy lány. Ellenben Orbán ugyanígy talpig bőrben és férfiasságának lehengerlő tudatával rohangászik, hogy csak úgy leffeg a gyomra, kezében rongyos zászló és a Boldogasszony anyánkat énekli. – Nem kérek elnézést, nem én látom így a világot, hanem ez a G. Fodor, akire ráférne egy elmeorvosi vizsgálat, de egy pszichiáter mindenképp. Vagy egy maflás, de ez csak önös ábránd.

Itt tartunk, polgártársak, sőt, ott is, hogy kiderült ebből az adásból, mi a hazafiság itt, Neriában, mi a nagy titok. Mert szintén a századvéges tolvaj mocskos szájából hangzott el, hogy akkor nem sérül a nemzeti szuverenitás, ha a magyar hazafiak halászlevet esznek, cigányzenét hallgatnak és disznót ölnek. És most nem viccelek, viszont egészen sajnálatos módon ő is komolyan beszélt. A liberalizmus ellentéte a disznóölés. Ide jutottunk.

És akkor csodálkoznunk, ha az ember kényszeresen irkál ezekről? Ugye, hogy nem. Pláne, ha hozzá tesszük, amint ugyanekkor Novák államtitkár assszonyelvtárs a dinnye nagyságú Fidesz-fülbevalójával a nemzeti konzultációról mint műfajról értekezik, akkor, már nincs mitől félni. A világ kerekké válik, és ekkor lesz teljesen egyértelmű, hogy ezek nyomorult kretének, viszont a gonosz fajtából, és megvan bennük a butaság összes bátorsága is.

El vagyunk veszve, azt hiszem, ha a talpig férfi G. Fodor, meg a teknőcszemű munkásőr vagy ifjú gárdista – már nem emlékszek, de lényegtelen is – a halászlevet teszik meg a hazafias férfiasság mértékegységének. Akkor Baja és Szeged könyékén kihúzhatják magukat a proletárok. Ellenben mi, belgák, akiknek se disznó, se ponty, se egy nyamvadt cimbalom nem jutott, mi hová álljunk a bizonytalan nemi identitásunkkal? Ez itt a kérdés, és nem is kevés.

Szabadság vs töltött káposzta – asztakurvaéletbe.

Reset

Vasárnap éjszaka rám zuhant a mázsás, szörnyű mennybolt. Miután leküzdöttem az aktuális infarktust, levegőt kellett venni, hogy akkor most mi van, amikor egy fejszesuhanás után a Föld sötét oldalán találja magát Isten árva porontya. Voltaképp egy szempillantás alatt végződött el bennem a gyászmunka, sőt, nem is végződött, hanem kavargott egy masszaként a tagadás, harag, alkudozás meg a depresszió, csak a feloldó elfogadás nem jött el sem a hajnallal, sem pedig azóta.

Permanens gyászmunkába kerültem tehát, amelyből vagy ki akar kecmeregni az ember, vagy nem. Ül bambán a klaviatúra és a monitor előtt, mindenféle zenéket csal elő a gépből, szíja a cigarettáját, szopja a keserű kávét, hallgatja, ahogy a ház szuszog. Olyféle dolog ez, mint a híd vagy az ötvenedik emelet peremén állni, és azon tűnődni, hulljon-e az organizmus a megszépítő messzeségbe. Tíz cigi és húsz kávé után rendre arra jut a lélek, hogy kiterítenek úgyis, megvonja tehát a vállát, és azt mondja magában, legyen tehát móka és kacagás.

Hogyan? Merül fel aztán elsőként a kérdés, aztán rájön a halandó, mivelhogy az ember is gép, és a gép is ember bizonyos értelemben, reseteljünk tehát, hogy visszanyerjük a kívánatos harcikutya állapotot. Nézegettem a hardvert, a nagy hasát, a kajla füleit, és a közepén láttam egy süllyesztett gombot. Ezt mások köldöknek nevezik, de én tudom, hogy azzal indíthatom újra a programot. Megnyomtam, de semmi nem történt, rá kellett jönnöm tehát, hogy a szingularitás csak édes álom.

Nem is úgy fagytam le tehát, mint az NVI gépe, hanem éppen attól. És közel egy hetes szöszmögés, sóhajtozás után arra is rá kellett jönni, értelme sem lenne visszatérni a csatakos kályhához, mert a helyzet alapvetően más. Megjelent a lista, amely, ha eddig csak mondogatta az ember, hogy ez egy fasiszta csőcselék, most kézzelfogható bizonyságot is kapott reá. Amint mód nyílt, föliratkoztam. Ha arra jut a helyzet, a csillagomat is elkérem, vagy a szakadt hegedűmet, és a lebarnult bőrömet. Fölösleges a reset, más ez az ország, mint akár egy hete is.

Olyan szarral terhes rónaság. Például G. Fodor, aki alig látszik ki a Führer seggéből, odáig jutott, hogy olyan orgánumok, mint az Index, a HVG meg a 444 veszítettek az ominózus vasárnapon, ezek után tehát ne legyenek. Nincs itt szükség semmire tehát rajtuk kívül, s valljuk meg, ez azért más szint, új lépcsőfok. S ha valami, hát ez az egy indokolja, hogy ne az egy héttel ezelőtti állapothoz térjek meg az átmeneti bambaság után, mert nem kell itt már lacafacázni, jobb az egyenes beszéd.

Ettől a késztetéstől vezérelve szívesen veszem át egy elégedetlen polgártárs definícióját, aki nagyon találóan „félanalfabéta takonygecik”-ként írta le az újra regnáló hatalmat meg a csókosait, és bemegy neki a piros pont. Tömör, találó, elmegy eposzi jelzőként is, magam sem mondhattam volna szebben, és nem is fogom. Nem vagyunk mi luxusfeleségek, akik közül az egyik fintorgó orral jelentette ki, hogy ő olyan helyről jön, ahol halkan beszélnek, és nem használnak csúnya szavakat. Föltehenők akkor neki a kérdést, hogy hát aranyom, szarni szoktál-e? Mint ahogyan Orbánról sem tudjuk, hogy egészen Isten lett-e már.

És most abba is belemegyek, hogy széthúzzam a mellemen az inget. Mert egyfolytában csesztetnek mindenféle kommentelők, hogy bujdokolva basztatom a rendszert, mert azt sem képesek fölfogni, hogy ez is a játék része. Bujkál a rosseb. Meg ordítanak is, hogy adjam az arcomat, ha már bírálok, mintha ettől hittelesebb lenne fikarcnyit is. Pedig tudom, hogy csak a nyilvántartáshoz kell, de kit érdekel már, nekem nincs mit veszítenem. Két képet mellékelek máma, a fölső kies hazánkat szimbolikázza, az alsó meg, amelyik rosszul van, nos, az vagyok én.