Néha nem tudom, mi van. Tegnap is, a déli verőn, ahogyan létmódomtól idegenként az utcán haladtam, jön haza a Józsi szomszéd, támaszkodik erősen a biciklire, amit nem közlekedni, hanem járókeretként használ. Főleg, amikor tele van hűsivel, mint ezúttal is, a maszkot álla alá igazítva, véresen csillogó malacszemekkel szegezi nekem a kérdést, ami épp eszébe jut – vagy már órák óta foglalkoztatja, de, hogy épp mért pont ez, az föl nem fogható –, hogy aszondja: hogyan hívták a Don Quijote lovát.
Jönnek elő belőle ilyen váratlanságok gyakorta, olyasmik motoznak benne, aminek értelme nincsen. Jelesül azt már legalább százszor nekem szegezte, hogy te tanultál latint, na akkor, mondd meg nekem, mi a csont. Felel is, rávágja, hogy os, erősen megnyomva az esset, amiből kitetszik, hogy ő viszont nem tanult latint, viszont mégis büszke a mérhetetlen tudására. Néha eszébe jut valami, és vizsgáztat, az a legjobb, amikor tudom, hogy nem tudja, amit kérdez, választ kapva azonban vállon vereget.
Kíváncsi voltam, tudod-e, örül annak, hogy tudom, amit ő nem, csak úgy tesz. Amióta bevallottam neki, mert kiverte belőlem, hogy latint is tanultam, másképpen, lexikonként néz rám, egyfolytában le akar buktatni, mit nem tudok, pedig soha nem dicsekedtem neki semmivel. Bizonyítani akarja, hogy ő, bár nem tanult latint – illetve mást sem – ér annyit, mint akárki más, tudja, mi az az os, s ha megsallerozza a kilukadt bicikligumit, akkor elégedetten közli, ez a gumiragasztás a huszadik szakmája.
Értékes organizmusnak akar látszani, illetve annak akarja tudni magát, amiből kitetszik, igazából teli van kisebbrendűségi komplexusokkal. Senki nem bántja, de támad, senki nem kérdezi, de felel, fölösleges, de kérdez, egyfolytában a létezése értelmét bizonygatja, amit másban talál meg, nem önmagában, és ez minden bajok eredője. Valami trauma érhette gyerekkorában, olyan, mint Orbán, tán ezért is rajong érte, és ezért fárasztó mindkettő: a Józsi is meg Orbán is.
Egyformák, csak ennek a Józsinak kevesebb a hatalma. De, hogy ez a ló, illetve annak a neve hogyan fészkelte be magát a fejébe épp most, azt föl nem foghatom. Mondom neki, Rocinante, de mondhattam volna Caligulát, az is megfelelt volna, és elégedetten közölte volna, csak kíváncsi voltam, tudod-e. De, hogy mért nem a Sancho Panza szamarának nevére volt kíváncsi az is töprengési feladat, de lehet, arra már nem emlékezett, hogy olyan is lett volna. Gomolygott a fejében valami a lovagról és a lóról, és előbucskázott.
Pedig nem jók az ilyen bizonytalan gomolygások. A távoli, nagy és ostoba Amerikában is ilyenek vannak, gőzös kaszálás, hogy hullik a férgese. Mert ugyanis másképp nem felfogható, hogy a rasszista hódítók elleni szobordöntési vagy rongálási buzgalmak a művelt San Franciscóban elérték a búsképű lovag szobrát is. Régi, spanyolos ruhában volt, secko jedno alapon nekimentek annak is, ami azt mutatja meg nekünk, bár eddig is tudtuk, hogy az ostobaság mindenre képes. Mindenre is.
Ennek ékes példája minálunk Gaudi-Nagy Tamás – mint az én malacszemű Józsim –, aki feljelentette a Pride-osokat, mert a koronát szivárvány alatt ábrázolták. Jóérzésű magyarok tömegeire hivatkozik Gaudi-Nagy Tamás Józsi, pedig csak magára gondol, illetve azokra a bávatagokra, akiket ezzel föl lehet cukkolni. Ő nem a korona nem létező szentségét védi, hanem uszít, ráadásul a lehető legocsmányabb módon, amikor szakralizálja a védendő tárgyat, mint annak idején a szánkókat a téren.
Ami ma Magyarországon folyik, azt bízvást nevezhetnénk keresztény dzsihádnak is. Hovatovább az volna az ideális állapot a hatalom őrültjei számára, ha valakire rámutatnának, istengyalázó-, tagadó, és a tömeg máris lincselné meg a hitetlent. Ilyen habitusból öntik le Don Quijote szobrát San Franciscóban, vagy verik meg a kendős nőt a pesti villamoson. Nincs különbség a tudatlan, gőzös gyűlöletben, az egész világ malacszemű Józsi, mi pedig magunk vagyunk a pokol bugyraiban.