Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

Szörnyű fülekkel legyezem magam

Ott van például az infravörös fény, ami csodát emberi szem nem is láthat, tök mindegy, hogy hullámként viselkedik-e, vagy van mégis anyagi tulajdonsága neki. Az ilyen kétségek hidegen hagyják a gránitszilárdságú gecületet, ami most már kőbe vésve öröklődik meg minden NER elsőáldozó csökött tudatában, hogy Czeglédy Csaba ocsmadék bűnöző.

Ilyen egyszerűen, bizonyíték, tárgyalás, kihallgatás nélkül. Rohadt egy alak most már a moziban, aki a világ összes gyermeke pénzét eltette valahová, hogy éhezzenek az ártatlanok, míg ő szörfözik a habokon. Ez ellen nincs mit tenni, amikor olyan szövegkörnyezetben jelenik meg a ganajság, hogy vajh, mi történhetett Balázs Klárival, és a két aggódás egy szinten ringatózik a Fidesz-keblekben.

És nem is fog ez megváltozni soha már. Viszont vannak emberek, akiknek minden mindegy, és éppen ezért félelem nélkül mennek be a barlangba a zombik közé, mint arra Mécs Imre is készül, aki megjárta a halálsort ezért a szombathelyi közgyűlés neki csak kerti parti. Ellenben azt feledi, hogy kigyúrt kopaszok között ő áruló spicli, ezért hagyták meg az életét, és az igazi hős az Dózsa László.

Én, ahogy Pelikán is, ideológiailag nem vagyok elég képzett, ám Virág elvtárstól ismerem a fiúk lelkét, miszerint ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség, ezért értetlenkedek, hogy mit is akar Mécs Szombathelyen. Azt fölfogom, hogy mint anyaoldalam írja:

„Ha Puskás Tivadar polgármester és a közgyűlés hozzájárul, Mécs Imre volt 56-os elítélt, korábbi országgyűlési képviselő és dr. Szendrő-Németh Tamás ügyvéd ellenzéki aktivista tolmácsolja az előzetes letartóztatásban lévő Czeglédy Csaba álláspontját a szombathelyi közgyűlés szeptember 14-i, azaz jövő csütörtöki ülésén.”

Nem érzem magam tök hülyének, de vannak emlékeim. Göncz Árpádba is füttyel fojtották bele a szót az akkori drága lelkek, akik mára szöktek virágba teljesen. A tiszteletre méltó Mécs Imre is így járhat. Vagy a végletekig lojális és Arsch-csócsáló polgármester nem engedi böcsületesen a megszólalást, vagy, ha igen, akkor a narancsbőrű ellenőrző könyvbe belefeledkező megélhetési képviselő polgárok nem vesznek róla tudomást.

Más kimenetel nincsen. Szép idea ez a fölszólalósdi, ám teljesen értelmetlen. Mivel a fenséges fenékbe illesztett orr nem engedi érezni a mindent megülő szarszagot, aligha ér valamit is. Föltehetnők akkor a tízezer forintos kérdést, hogy akkor mit, s hogy? Erre viszont nincsen delikát válasz. Semmit se, sehogy. Az a bajom nekem nagyon, korunk annyira összesűrűsödött, hogy csak versben lehetne kifejezni. Ennek meg J. A. után semmi értelme nincsen.

„…Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek…”

Így valahogyan.

Szívem és gusztusom szerint hasonképp lubickolnék medáliák közt lélegeztető gép nélkül, s ha a nagy élet, amelyet belep a narancsguano, olykor módot kínálna arra, hogy a tüdőm szét ne szakadjon, majd trágyalével telve ne ringatózzon csöndesen, mint a malac gyomra abáláskor, amikor az anyag átlényegül valami Magyarországgá, akkor, és csakis akkor engednék az ürdüng incselkedésinek is, és meghajolnék a teremtő előtt, ha ő ezt így akarta, és így is látta jónak.

Nincsen több mondandóm mára már.