A bádogdob

Országunk elveszett. Nem hirtelen-váratlan, mintha egy Manhattan nagyságú aszteroida zuttyant volna alá a csillagok közül, és maga után hagyott volna Felcsút, Budapest és az ország szívcsakrája, a Pilis összes helyén egy bazi nagy lukat, aminek az alján látszik a pokol teteje, ahogyan a gyanútlan és nagyképű dinók is jártak. Azok is azt hitték, hogy ők szarták a spanyolviaszkot, haligali, meg minden, és tudjuk, mi lett a vége.

Bolhafingnyi, tetves kis hazánk lassan erodálódik. Tulajdonképpen már ezer éve, és soha nem is volt meg igazán, csak a mesékben, hogy máma totyakos és darutollas, attilás és nemezcsizmás őrültek verhessék a mellüket mimagyarok végkicsengésű artikulálatlan üvöltéssel. Ennyi jutott, jobb, ha belátjuk. Viszont az utóbbi években zuhanórepülésbe is kezdtünk, amiről Sziámi is megmondta szelíden, hogy látod, ez már pont az.

És most, hogy így elmeséltem a magyarság krónikáját, nézzünk valami vidám helyet, s nini, az Alkotmány utcában tüntet a Fletó, a kevesek egyike, aki egyenes maradt, csak sajnos meghülyült ő is. Elment neki az esze teljesen. Ezt kell tételeznünk, mert csak ez magyarázza a pörformanszt, amely abból áll, hogy műanyag hordóra fabrikált Orbán arcmásokat lehet püfölni Európa nevében. – Ez ölég ciki, lássuk be engedelmes szívvel.

Értem én a vezérlő eszmét. Grass Oskarja is azért határozta el, hogy nem nő tovább, veri a bádogdobját és sikítozik, mint a féreg a fában, mert lázadt. Ezzel a DK-s gesztussal is a lázadás és a gyűlölet szimbolizálódik, de azért mégis lehetne egy kicsit szofisztikáltabban utálni a gonoszt. Mert az aktus után, amelyben eltorzult pofával veri a delikvens Orbán ábrázatját, és zeng a dob, szóval, utána kéne megkérdezni a manust szelíden: most jobb, baszd meg?

És tán éppen a most Orbánt szimbolikusan ütő-verő-faragó alak volt a legjobban fölháborodva, amikor Fábry a tévében csulázta le szeretett vezérét, aki, ugye Gyurcsány volt akkor. Most meg ő veri egy fadarabbal Orbán ábrázatját, amiből az következik, nincs új a nap alatt, sőt, fájóbban, hogy ezek sem jobbak, mint azok, továbbá, hogy országunk helyzete tényleg kilátástalan, és végül, hogy a belgák hová álljanak, de tényleg.

Nekem elég mosdatlan a szájam, és nem is félek használni, ha a köpcös Orbánt és csürhéjét kell ekézni. Mindezek mellett azonban, mielőtt elküldöm őket az anyjukba, be is mutatom, hogy mért teszem ezt. Viszont zsigerből ütni nem komilfó, sőt, az előre odaláncolt képmást zúzni nem is forradalmi hevület egyáltalán, ha ilyesmi lett volna a színi előadás kiagyalájónak szándéka. Régebben Dopeman is rugdalta a hungarocell Orbán-fejet, de abban volt még némi spontaneitás.

Ez itt rituális lincselés, és aki ilyet megszervez, az később ne háborogjon, hogy Bayer meg Sargentini asszony decens, migráncsok általi megerőszakolására buzdít, valamint viszket a tenyere. Az ilyeneket egymásnak teremtette az úristen meg a cifra magyar nyomor, és látva, hogy kies hazánk kínálata ebből áll, mindegy melyik oldalról érkezik is a pofon, az ember megérti Ady malomaljafokosát és József Attila homokos, füves, vizes síkját is egyszerre.

Mindezeket számba véve mondom el még egyszer, vége van: “…Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. – Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad…” – Ilyen Füst Milán-i bölcsességgel és ellenfél iránti belátással néztem eddig a kurta világot, de a dobok püfölése után ennek semmi értelme.

Az agytörzsi működés kognitív funkciókat nem tételez. Ezt belátva pedig már csak fütyörészek.