Van az az ontológiai kérdés, hogyha a szart befújjuk csillámporral, akkor abból ékszer lesz, vagy valami más. Számos esetben szembesülünk a fenn az ernyő nincsen kas problémakörével, ilyen például a Puskás Aréna is, amelyet éjjel nappal kivilágítanak, mert hogy annyira szép, viszont benne nincsen semmi, és esély sincsen arra, hogy mostanában megtelik tartalommal. Most belemehetnénk a tartalom és forma kettősségének és azonosságának filozófiai rejtelmeibe – de nem a régi reklám, miszerint tartalomhoz a forma, Amfora mélységeiben –, elmesélhetnénk, hogy a tartalom a dolog lényege, a forma pedig, ami ezt megjeleníti, de korán van még ehhez.
Úgy is mondhatnánk, hogy ezt a dichotómiát kifejezi mondjuk Orbán Récsöl, aki tízmilliós táskában viszi a szaros pelenkát az út mellé hajítani, az ő apukája, aki félretaposott cipőben, trottyos gatyában jár-kel Európában, mint egy parasztbáró, s ebből az életszemléletből fakad az is, hogyha a kórházakban elpusztul a nemzet, arra az a válasza, hogy először fössük ki a folyosókat. Ott ordítanak majd a fájdalomtól a betegek a Trinát szagban, hullik a hajuk, konyul le a fülük, de lehet mondani, hogy a kórház már csillivilli, mit akartok még, szarjak sünt? Igen, válaszolhatnánk a költői kérdésre, de ilyet nem kapunk soha, mert nem állnak szóba velünk.
A magyar paraszt genomja olyan, ez a pöttyös seggű nemzeti DNS, hogy alázatosan szorongatja a kezében a zsíros kalapját a kegyelmes úr előszobájában, hogy kis lábaskában hazavihesse a rántott levesét. Nézem itt ezeket az iráni fiatalokat, akik spontán elkezdtek tüntetni a rezsim ellen, mert úgy látszik, az ukrán gép lelövése volt az a bizonyos utolsó csepp, amikor a mennyiség átcsapott minőségbe, és a nép nem tud már a régi módon élni. Igaz, az uralkodó osztály még képes a régi módon kormányozni, és ilyenekből szoktak bazi nagy vérengzések kikerekedni. Viszont a lázadás mindig a szobrok ledöntésével indul, először a szimbólumok halnak meg.
Az iráni népek is, akik eddig csűrdöngölőst jártak az amerikai és izraeli zászlókon, mint minden bajok okain, sőt, előszeretettel gyújtották is föl azokat, most azzal jelezték az új időknek új dalait, hogy nem voltak hajlandók a gondosan odakészített zászlókon tapodni, hanem kikerülték azokat. Ez az öntudatra ébredés első lépcsője, amiből látszik, hogy az iráni népek nem olyan vadbarmok, mint eddig kitetszett, hanem azért viselkedtek úgy eddig, mint valami hiénahorda, mert ezzel fejezték ki a hatalom iránti lojalitásukat, vagy, mert egyszerűen élni akartak. Most meg már nem a jelek szerint. Viszont az ilyen zászlókon táncolás minálunk a Soros.
Eshet eső, fújhat szél, süthet a nap, bedobják a migránccsal kevert Sorost, a hívek pedig táncolnak rajta. Kilóg a belük, de örülnek a kórházi klozet frissen festett falának, és nem tűnik majd fel, hogy vécépapír ennek ellenére sincsen benne, így szaros marad a valaguk. Egyenesen a rozsdára, hirdette a hülye reklám régebben a csodatévő Hammerite festéket, amelynek a titka abban rejtezhetett – ha volt –, hogy készítői ismerték a kémia titkait. A lélek nélküli világ működése egy idő után tudományokkal leírható, az emberi elme azonban sötét verem, megszerezni a titkait tán soha nem is lehet. Erre utalnak az irániak zászlókerülő gesztusai.
Viszont, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint ahogyan jó lenne, ha azok lennének, a Hammerite reklámja, amelyben a lovagok rothadó páncélja kelt új életre a csodafesték által, a Gyalog galopp fekete lovagjának röhejes kekeckedését juttatja az ember eszébe, hogy ugyan ragyog a páncélzata, de már se keze, se lába, ellenben a pofája mégis nagy. Az ilyeneken az ember eltelten kacarászik, és elfelejti nézni az úszó dinnyehéjat. Pedig csak az a mélázó létállapot készít fel arra, hogy amikor Orbán Viktor Mihály a kórházak pingálására utasít, képesek legyünk azt mondani neki, föstögesd te a kismalac kacskaringós farkát. Mint ahogyan az irániak kerülték ki a tapodásra lefektetett zászlót.
Voltaképp a boszorkányüldözések kezdeti szakaszában tartunk, az új középkorban, vagy az ész trónfosztásánál gusztus szerint. Példaként itt föl lehetne hozni intézményi sorsokat, mint CEU, MTA, PIM, szakmák elzüllését, mint újságírás, művészetek elaljasodását, mint szobrászat, és végig lehetne menni kies hazánk, Magyarország (nem köztársaság) életének minden szegletén a fák kiirtásától a kórházi fertőzésekig. Kerek egész a történet immár, és a mű közel áll ahhoz, hogy készen legyen egészen, elérje az eseményhorizontot, ahonnan visszafordulni már nem lehet, mert képtelenség. 
Így például, ha én tényleg keresztény lennék, akkor még a tökeit is letépném a fülei mellett, és föltenném a kérdést a nagyméltóságú úrnak, hogy ki tette vele ezt a galádságot, amelyre egyetlen autentikus válasz jöhetne, ha szeretné azt a rohadt hangszórót, hogy a Vérnyúl.