Kategória: habony árpád

Festmények és más bajok

Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.

Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.

Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:

Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.

Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.

A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.

Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.

Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.

Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek. A góré még a Párt itteni frakcióülése után nézte meg a kies tartományt, amelyben a fedett sportlétesítményt – láss csodát – néhány százmillió nem közpénzből újítottak fel mindannyiunk örömére és gyönyörűségére. Ez a gesztus csak megér egy föstményt, gondolta a civilben szintúgy államtitkár Tállai, és legott mázoltatott egyet. Ez a mű Puskás Fröcsit és magát a nagy illiberális filozófust ábrázolja, amint közösen mosolyognak a világ ostobaságán.

Föstetnek ezek ezerrel. A sort még a nemzet bohóca, a cseresznye, ex, meg portőr Torgyándoktor kezdte, aki az orbántorgyánpolgárkormány felemelő idejében az egész bagázst vettette vászonra szárnyakkal verdeső angyaloktól kísérve, amely konyhai falvédő nívójú alkotást azóta sem fizette ki senkise. Ott rohadozik valahol elfeledve. Kerényi Imre a művészetek másik nagy pártolója, ő egyenesen az alaptörvény dicséretét álmodtatta olajba szintén mindenki nagy és közös örömére. Azóta is tombol a rajzszakkör.

Tereskova művésznő legalább bevallotta, hogy pénzért lett kurva, amikor Orbánokat alkotott minden mennyiségben. Tettére mentség még, hogy szavai szerint szerelembe esett, és imádta a kisstílű kombinátort. Egyre-másra születnek most már legkülönfélébb nagyjainkról a korszakalkotó művek, amelyeket vagy maguk vásárolnak föl, vagy a sameszok veszik meg nekik ajándékképp, a végeredmény ugyanaz. A szalonok falai megtelhetnek a portrékkal, a történelmi idő így teljesíti be önnönmagát. Szegény Michelangelo meg álmatlanul forgolódik végső-végtelen nyughelyén.

Idáig tartott a négy év előtti fogalmazás, és kitetszik belőle, hogy az író erős felindulásban állította elő a szöveget, barokkos, olykor rokokóba hajló cifrázásokkal, viszont dokumentum így is. A NER kialakulásának azt a fázisát örökítette meg, amikor még új volt a birodalom, és annak az avas szagú parasztudvarból kiemelkedett lakói épp ácsolták, építették saját nagyságuk emlékművét a fiatalság hebehurgyaságával. Festették, szoborolták önmagukat, gazdájukat, meg az egész nyüves világot.

Mára ez a buzgalom alábbhagyott, illetve átalakult. A ganyé még a gumicsizmán van ugyan, a hatalom viszont sokkal monolitabb, ideje van tehát a birtokba vevésnek. Hogy nem készíttetek kétes értékű képeket, szobrokat, mert a rendelésre csak huszadrangú giccsek, óénédesanyám jelzővel illethető alkotások születnek, mert erre telik a nemzeti művészektől. Jobb a biztos, kitaposott út, elvenni a másét, a jó Adolf is így váltotta ki sk. bécsi tájképeit, mint emlékezhetünk.

Hanem ami ebből kijön, az az, amikor Orbán Viktor Mihály az élinél markolva a kést szeleteli a Gundel-kaját, amikor trottyos gatyában, zsebre dugott kézzel forog a történelemben. Mutatva, hogy ugyan beengedték a klubba, de egyáltalán nem odavaló, mert a gyerekszobát nem lehet pótolni, igaz, ő nem is akarja. Ezek – képek, szobrok ide vagy oda – nem tárgyai és nem alanyai semmiféle kultúrának, fölkapaszkodott tahók szegények, s mint ilyenek nem félni, hanem röhögni valók.

Sem Orbán, sem az einstandolt műalkotások nem valók a várba, más képek Hoppál irodájába vagy Habony anyósához. Viszont ez – mondhatni – természetes velejárója a korai feudalizmus kialakulásának, amikor az új földesurak téblábolnak friss hatalmuk közepén, és hülyén néznek ki. Mint a gyárigazgatóvá avanzsált esztergályos Rákosinál. Ő sem tanult bele, ezek sem fognak, az is gajra ment, ez is arra fog. Sokan beledöglenek, de a történelem már csak ilyen. Többnyire halálos.

Táncolt egy hóember

Iszonyú fejfájásra ébredt OVM, arca borostás volt és püffedt, véreres szemei csipásak, szája szélére pedig pörköltszaftba száradt szotyolahéj ragadt. Jellegzetes, kockás inge trottyos gatyájára csúszott, s ami a legérdekesebb, egy papírcsákó volt rajta, gumival az állán át a fejére erősítve, mint Micimackónak, ha jól mulat a rajzfilmben. De, ami még különösebb volt, a várbéli, vadonatúj, mészszagú dolgozószobájában ébredt egy hatalmas bőrfotelben, a milliós szőnyeg összehányva, és üvegcserepek borítottak mindent. Vele szemben pedig, a másik fotelben ült Árpi, hű társa, legkedvesebb fegyverhordozója, és gondterhelten nézte őt.

– Mi történt? – kérdezte OVM elhaló hangon, és látszott, nagyon nehezére esik megszólalni.

– Melyiket mondjam? – kérdezett vissza Árpi cinikusan, kihasználva főnöke szorult helyzetét, és láttatva, ha úgy alakulna, a torkát is minden szívfájdalom nélkül harapná át.

– Arra emlékszem – kezdte OVM -, hogy vőmurammal házi pálinkázunk a demizsonból és egész jól érezzük magunkat. Az unokák hangoskodtak, Ráchel pörölt az urával a tizedik feles miatt, a tizenegyedik után viszont elszakadt a film. Egyáltalán hogyan kerültem ide, és mit keresek itt?

– Dolgozni akartál, belakni a várat még a költözés előtt.

– És? – érdeklődött kétségbe esve OVM.

– Fölhívattad az RTL Klubot, hogy most adsz nekik interjút. – szúrt oda Árpi.

– Aztán?

– Adtál.

– Jézus Mária. Miket mondtam? – rémüldözött OVM.

– Délben megnézheted – mondta Árpi -, nem lesz benne köszönet.

– Mégis.

– Sorost dicsérted.

– Mi van?

– Meg Gyurcsányt.

– Édes Istenem. – sóhajtott nagyot OVM – és még?

– Beállított Stefka, hogyan reagáljanak a Srácokban erre az egészre.

– És?

– Elküldted a picsába, hogy takarodjon a vén komcsi. De ez a kisebbik baj.

– Mi van még?

– Fölhívtad Sorost.

– Úristen…

– Elnézést kértél tőle mindenért.

– Ez még korrigálható.

– Ez igen, de Putyinnal is telefonáltál. – élvezkedett már Árpi.

– Mit?

– Én nem tudom, csak annyit hallottam, azt ordibálod, hogy jaffaimatty, de nem tudok oroszul.

– A rohadt életbe. – esett kétségbe OVM – Mi történt erre?

– Én azt nem tudom, azt hiszem lecsapta a telefont. De az orosz nagykövet már átadott egy jegyzéket.

– Mi áll benne?

– Nem bontottam fel, mert sörért küldtél.

– Sörért? – értetlenkedett OVM.

– Azért, mégpedig ragaszkodtál a Heinekenhez.

– Heinekenhez.

– Ahhoz.

– És?

– Ittad, és szelfiztél vele. Elküldted Lázárnak, hogy ezt szopd, ne a Csikit.

– Ez még nem olyan nagy baj.

– Semjénnek is küldtél, azzal a szöveggel, hogy térdre, imához csuhás.

– Kiheveri.

– Meg, hogy lógjon helikopteren, még ezt mondtad neki.

– Ez se olyan nagy baj – nyugtatta magát OVM – de mik ezek a cserepek?

– Ott táncikáltál a tükör előtt. Kötözködtél vele, hogy ki az a hóember, aztán labdát kértél és gólt rúgtál neki. Kétmilliós tükör volt.

– Ki hányta le a szőnyeget?

– Te, mégpedig az RTL kamerája előtt. Kétmilliós szőnyeg volt. De még ez sem a legnagyobb baj. – igyekezett fenékig üríteni a poharat Árpi.

– Hanem?

– Ma délre meghívtad a tüntetőket ide vendégségbe és tárgyalni.

– Majd a TEK megállítja őket. – próbált reménykedni OVM.

– Az ugyan nem.

– Mért?

– Idefelé beugrottál a parlamentbe, és lehugyoztál egy szobrot. A parlamenti őrség pedig keménykedett.

– Aztán? – kérdezte bárgyún OVM.

– Kövérhuszároknak nevezted őket, és megígérted, hogy rájuk küldöd a TEK-et.

– És?

– Rájuk küldted, most is ott vannak.

– Ezt nem lehet kibírni. – sóhajtott fel OVM – Mi lesz most Árpi?

– Komolyan?

– Komolyan.

– Véged lesz, főnök, véged. – ezt szúrta oda Árpi.

OVM pedig bőgni kezdett, könnyei kis csíkokat mostak a száraz pörköltszaftba, és az egész trutymó csöpögött le a kétmilliós szőnyegre, a hányás mellé. Jött a takarító személyzet, hülyén néztek és kacsingattak egymásra, Árpi pedig behozta a nagykövet jegyzékét, hogy felbontsák, és megtudják, milyen halálnem szerepel benne, milyen méreg és hány hangos kalasnyikov vagy testvéri tank feldübörgése esetleg. Mielőtt még elolvasták volna, OVM letépte a fejéről a papírcsákót, tehetetlen dühvel ugrálva rajta, de már nem volt mit tenni, kezdődött a híradó az RTL-en ugyanis.

A rétváriság

Elvtársak! Elvtársak! Csend legyen, ne zsibongjanak, és a telefonokat kapcsolják ki! Köszönöm. Üdvözlöm önöket az Orbánizmus-Viktorizmus Esti Egyetem előadásán, amelyet kötelezően választottak szabadon. Ez itt a tudományos fideszizmus tantárgy, amellyel megalapozzuk mindannyiuk kellő alaposságú nemzeti világnézetét. Ezen belül is, kedves elvtársak, ma a Rétváriságról tanulunk, mint új, kiforróban lévő diszciplináról.

Rétváriságot mondtam, mert tárgyunk még nem rétvárizmus, de jó úton halad afelé. Néhány számítást el kell végeznünk még, hogy hivatalos irányvonallá váljék, például, hogy alkalmazása milyen hatással van a hintalovakra, a nyugdíjasokra és a szülő korban lévő nőkre. Mint tudják bizonyára, a rétváriság, a leendő rétvárizmus a jó hírek tudománya, amellyel, amelyekkel a lakosság bizakodása növelhető, és meghonosítása Rétvári elvtársnak köszönhető.

Rétvári elvtárs ösztönös zseni. Sokáig azt hitte mindenki, hogy a Központi Bizottság utasítására ilyen, hogy a munkaköréhez tartozik a rétváriság, aztán kiderült, hogy magától látja meg a szarban is a nyalókát, a halálban az életet, a sírásban a nevetést. Ilyet rajta kívül senki nem tud, s mivel kidolgozott módszertana nem volt, Habony elvtárs gyűjtötte össze nekünk az ismertetőjegyeit, hogy a tagság elsajátíthassa és hatékonyan alkalmazhassa nehéz munkája során.

A rétváriság kiindulópontja, fundamentuma mintegy, a hit. Nem a vallásos buzgalom, hanem az irreálisban való tudományos meggyőződés. Tulajdonképpen egyező eredőjű ez az istenhittel, mindkettő alapja a “Hiszem mert képtelenség”, a “Credo quia absurdum est” paradoxona, amelyet nagyon sokan és igen tévesen Tertullianusnak tulajdonítanak. Ezt, bár nem szorosan tárgya a rétváriságnak, de helyre kell tennünk, hogy tudásunkkal megállhassunk Kásler professzor és az ő tízparancsolata előtt.

Tehát, elvtársak, Tertullianus szó szerint ezt mondta: „Isten Fia keresztre feszíttetett: nem szégyen, hiszen szégyellni való. Isten Fia meghalt: teljességgel hihető, mivel képtelenség. Eltemették és feltámadt: bizonyos, mert lehetetlen.”, mint ahogyan azt a De carne Christi 5.4-ben olvashatják. De ennek magyarázata, értelmezése ma nem feladatunk, arról Semjén elvtárs óráján hallhatnak. Itt, nálam kötelezően lehetséges fel is iratkozni rá majd az előadás után.

Zárójelben és az elvtársak testi épségének óvása miatt megjegyzem, véletlenül se öltözzenek rénszarvasnak, ha Semjén elvtárssal találkoznak. Ezt viszont csak segítségképpen mondom, ha jó jegyet akarnak, legyen magukon vadászkalap, egy puska a hátukra vetve, zsebükben egy tábla csoki és egy üveg bor. Még jobb, ha úgy nyihognak, mint egy ló, de ezzel már túl sokat árultam el, még mindenki jelest kap itt nekem, aztán rám fogják. No, ez maradjon köztünk!

Térjünk vissza azonban a rétvárisághoz! Mi ez itt a kezemben elvtársak? Most nagy meggyőződéssel és bizonyossággal rávágnák, hogy kocka. Én pedig azt mondom, gömb. Sőt, labda. Vagy ez mi például? Biztosan azt látják, taknyos zsebkendő, én pedig állítom, pizzaszelet. Vagy az az elvtárs a hátsó padban, aki teljesen zöld, folyik ki a szeme és rohad a füle, ő vajon hogyan érzi magát? Rosszul? Nem! Majd kicsattan az egészségtől és boldogságtól.

Remélem értik a lényeget. A rétváriság az, hogy a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyjuk, nem törődünk tényekkel, számokkal, józan ésszel, ezek csak megzavarják a felhőtlen boldogságot. Sőt, a rétváriság akkor lesz teljes, ha magunk is hisszük, amit mondunk, nem letagadjuk a valóságot, hanem képzeletünkben újra alkotjuk, minden negatívumot kiszűrve belőle, és így lépünk át egy rózsaszínű kifestőkönyvbe. Ekkor lesz teljes a boldogság, a nemzeti érzés.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy rendszerint hét végén, szombaton vagy vasárnap lesz látomásunk, hogy más, köznapi dolgok ne vonják el a figyelmet az igéről. A népek közé is kimehetünk vele. Ekkor legyen velünk egy zsák krumpli, amit szemenként szórjunk szét, néhány kitöltetlen nemzeti konzultációs ív nehéz helyzetek kezelésére, meg, ha kakálnunk kellene. Ennyi elvtársak, öt perc imaszünet, utána a rétváriság külső jegyeivel foglalkozunk, hogyan legyek olyan macsóállat, mint a Bence? Ez lesz a témánk.

Érdekes lesz, várom önöket, elvtársak.

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.

Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az “Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a “Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a “Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a “Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a “Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy “Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a “Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a “Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem “Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát “Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a “Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

Novák néni nem mumus

Alig telt el két hónap, illetve nem is egészen, és Novák Katalin államtitkár elvtársnő asszony úgy beletanult a csaholásba, mintha világéletében ilyen fasiszta kiskutyus lett volna. Ami ugyan lehet, csak eddig nem kapta meg a kellő, s őt megillető hírnevet, ami úgy néz ki, nem a warholi tizenöt perc lesz, hanem annyi, amennyit a gazdi szán neki. Viszont meg kell hagyni, kellően kitartó és hangos, sőt, a rövid idő ellenére már megvan a mélysége is neki, nagyon jó elvtársnő asszonynak mutatkozik, hibátlanul folyik belőle a primitív fideszmocsok.

Pár napja már megénekeltem őtet. Leföstöttem mintegy, midőn a magyar családokra leselkedő buziveszélyt ecsetelte bájos, homofób módon, mondván, ha a melegeknek jogot adnának, akkor a heterók veszélybe kerülnének, de nem mondta el, miért, nem volt hozzá érkezése, úgymond. Az jött le csupán, hogy jó náci módján a magafajtákat hergeli a Pride előtt, hogy csináljanak ricsajt. Erre föl hívta meg őt Bősz Anett az eseményre, ami gesztus csak nálunk kiált máglya után. Láttunk már máshol miniszterelnököt mosolyogni szivárványos zászló alatt, de az az ország nem a kereszténység védelmezője volt, hanem valami liberális bölcsészfattya-fészek.

Az invitálás viszont levélírásra késztette államtitkár elvtársnő asszonyt, ami oly jól sikerült, hogy muszáj vagyok iderakni teljes pompájában, hogy közösen gondolkozhassunk el azon, mit is akart mondani a költő:

“…Tisztelt Képviselő Asszony!

Köszönöm levelét és meghívását az LMBTQ+ emberek budapesti felvonulására.
Abban bizonyára mindketten egyetértünk, hogy Magyarországon a kisebbségek jogai erősek, a többségétől eltérő szexuális irányultságú emberek is biztonságban élhetnek itt. Alaptörvényünk egyértelműen fogalmaz: “Magyarország védi a házasság intézményét, mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony.” Sajnálom, hogy az egymás iránt szükséges tiszteletet néhányan hajlamosak kizárólag egy irányban értelmezni. Amikor egyes országokban betiltják a lányok szoknya-viselését, amikor az édesanyát nem lehet édesanyának, az édesapát édesapának szólítani, amikor gyerekeket eszközként használnak ideológiai küzdelmekhez, akkor nem emberi jogokról, nem tiszteletről, hanem éppen ellenkezőleg, tiszteletlenségről és a jogok elvitatásáról van szó. Magyarországon tiszteljük a kisebbségeket és tiszteljük a többséget is. Megnyugtatom, a kisebbségek jogait magam is tiszteletben tartom, így velem nem érdemes ijesztgetni őket…”

Erre kéne gombot varrni, de nehéznek mutatkozik. Államtitkár elvtársnő asszony a meggondolatlan kisnyúl hibájába esik, aki a medvéhez halad fűnyíróért, és útközben addig hergeli magát, gondolván, úgysem kapja meg, hogy a macihoz becsöngetve már nem is kér, hanem rárúgja az ajtót, és a medve pofájába ordítja: baszd meg a fűnyíródat.

Novák néni sem azzal foglalkozik, hogy udvariasan elhárítsa az invitálást, átlátszó kifogást keresve, hogy épp akkor fog fájni a nagymamája bütyke, vagy házi istentisztelet lesz náluk Katz tábori lelkész celebrálásában Svejk ministrálása mellett. Ilyet ő nem tesz, hanem csípőből vicsorít, mint olvashatjuk. Azt még megérti az ember, hogy visszaböfögi, amit a szemináriumon a Habonytól tanult, de, hogy miként jön ide, hogy vele szemben tiszteletlenek, meg elveszik a jogait, és pláne, ha így megy tovább, őtet majd nem lehet édesanyának szólítani, az egy hatalmas rejtély és titok, emlékkönyvek behajtott füle mögé való.

Fölösleges is ezt az egészet tovább ragozni, tessenek ezt a csudálatos levelet elolvasni újra meg újra, érdemes, mert tananyag lesz jövőre. A stúdium neve a “Hogyan okádjunk értelmetlen epét hörögve” lesz, vagy valami ilyesmi. Zárásképpen, miután megállapítottuk, hogy államtitkár elvtársnő asszony fajtájának címeres példánya, ilyképp teljesen beleillik a kásleri vonulatba, azért én magam még elcsodálkozok, ha szabad, mért hiszi elvtársnő asszony, hogy vele bárki is ijesztgetne akárkit is. Nem mumus ő, ez jól látszik a portréján, de hogy valójában mi, az még alapos vizsgálat tárgyát képezi.

Vajonnyilatkozat

Ott ült a konyhaasztalnál Orál Vigyor, a Fületeket Is Dafke Ellopom Szutykok párt mindörökké elnöke. A lebukó Nap csalfa fénye rávetítette stadionja árnyékát a járólapra, a madarak fütyörésztek, és a budi sem volt túl szagos. Minden adott volt az idillhez, Vigyor tokája mégis remegett, szája szélét nyalogatta és rágta a tintaceruzáját.

Véreres szemeit egy papírra meresztette, amelyre girbegurba betűkkel ezt írta órákkal ezelőtt: „…Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem…” Itt viszont elakadt, amikor kopogásra riadt, ólommellényéhez kapott ijedten, de csak Takony Álság lépett be, a mindenes, akit mindenki ismert, de senki sem tudott róla semmit.

Orrából fehéres lé szivárgott, de nem takony volt, bár úgy szítta vissza, mintha az lenne, és olyan üveges volt a szeme, mint a helyi juhásznak az osztrák nyugdíjassal való randija után.

– Mit dolgozol, édes gazdám? – Tette fel a kérdést, és leffentett egyet a nyelvével.

– Töltögetem, ezt a nyilatkozatot, azt kell benne elhazudnom, hogy vajon mim van, ilyen szar vajonyilatkozatot akarnak má’megin’, de csak idáig jutottam – Ezzel Takony elé fordította a papírt, aki erősen nézte, mozogtak az ajkai, ahogyan betűzte a kaparást, majd földerült a képe.

– Tökkéletes, tökkéletes – így jött ki belőle az újabb lefety -, nem gondoltál ezzel a vénával verseskötetre?

– Gondolt a rosseb, ezt nem én, hanem a nagy költő írta, azt hiszem a Bayer, de nem ez a baj. Mondani kéne valamit a földekről, szőlőkről, kastélyokról, bankbetétekről, bár ezek a komondor nevén vannak, a számlakivonatok meg a hátizsákban, de mit lehessen tudni. Most is utánam jött Bécsbe pár firkász, de nem volt ott az én jó bajuszosom, hogy kitiltsa őket, és minden hülyeséget kérdezgettek. Majd a kamarával lerendezem a szemeteket, de ezt most ki kell tölteni.

– Van valami a neveden, én jótevőm? – szipogta a fehér anyagot az orrában Takony.

– A rossebeket. Minden a Hétsávos Kőris nevén fut, nekem még autóm sincs, se pénzem, semmim, csak ennek a konyhának a fele. Bécsbe is vonattal kellet utaznom, legalább látta a sok ökör, hogy csak értük élek ilyen nincstelenül is, de nem akarják elhinni, hogy koldus vagyok.

– Már ne haragudj, én jótevőm, de ha az öltönyödre néznek, azt hiszik, hogy a sarki kukából pecáztad ki. Ezekkel a báva hülyékkel, akik a kezedet csókolgatják, nincs is baj, de azért idegenbe ilyenben menni nem zsenánt kicsit? – ilyeneket mondott nagy merészen Takony, mert nem gondolta végig, mi történt Sinista Kanossal, amikor kinyílt neki a csipája.

– A hanyatló Nyugatnak tök mindegy – erősködött Vigyor -, egyelőre azt is elnéznék, ha ágyékkötőben mennék oda, a töketlenek, Keletre meg ez is jó. De hagyj most a divattal, azt mondd meg, mi legyen ezzel a vajonnyilatkozattal.

– Így jó, ahogyan van.

– Ez az egy mondat?

– Ez. Tömör, velős, költői, érezni rajta a lelked lüktetését. Meg, én jótevőm – így dörgölőzött Takony – hát nem bekaphatja amúgy is az összes liberálkomcsi köcsög?

– Végül is, ahogy mondod, kedves Álság, ahogy mondod. Mind bekaphatja. Sorosista féreg az összes, meg a nyolcmillió retyerutyájuk, az is. – ezzel tett pontot a dilemmára Vigyor – Kérsz egy kis házi főzésű kisüstit kolbásszal?

– Nem, én jótevőm – mondta Álság, Vigyor pedig nyakába kötötte a partedlit, ki tudja miért?

Mindig fölfeslik valahol

Pintér Sándort megszállta a szentlélek, vagy csak túl jó volt az anyag, netán a halálba indulók önveszejtő hősiessége borította meg két sms között, de mindenesetre kiszólt, akárha luk a gödörből: “Soros György nem végez illegális migrációt támogató tevékenységet”.

Ettől, ha nem is potyogtak le egyesével a csillagok, mégis támadt egy apró repedés azon a masszív, monolit hazugságtömbön, amellyel az Orbán Viktor & Co. örvendezteti meg a nagyérdeműt már az idők, de legalábbis a NER születése óta, amely dátum minden vajákos szerint egybeesik, sőt e két ősrobbanás egy és ugyanaz.

Koronás emberünktől szó szerint hallottunk ilyet előtte: “Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit.” – Ez nem csak úgy elcsusszan a mobilcowboy állítása mellett, hanem frontálisan rohan vele szembe.

Altusz Kristóf is lányos zavarban volt, amikor a Times of Malta című lapnak olyat lefetyelt el, amit nem szabadott volna. Friss és éretlen hús, nem tudta, mit cselekszik ezzel az ezerháromszázzal, amely minden normális országban földindulást váltott volna ki, a miénk viszont közkeletűleg nem az, de majd lesz egyszer, ha nem vigyázunk.

Ezzel a két kilengéssel csupán az irodalom tanulmányozásának fontosságára hívnám fel a figyelmet, meg arra, hogy Arthur Jay Finkelstein tavaly visszaadta a lelkét az ő teremtőjének, a helyébe lépő Habony et. pedig nem képes olyan hatékonyan működtetni a Fidesz-fikciót, és ebből bajok lesznek.

Momentán minden jel szerint a commedia dell’arte laza színpadvezetése dívik, a szereplők improvizálják a szövegeket, sőt, olykor-olykor ki is pofáznak a színpadról. Tudjuk, hogy ezek a társulatok a közönség tetszése szerint csűrték-csavarták a darabot, ami rossz vásárokban elmegy, egy ország vezetésére ellenben alkalmatlan.

Az irodalom felől közelítve meg a NER-t, amely ebből a szögből kőkeménynek tűnik, mégis tudjuk, hogy csak törékeny üveggömb az egész hazugság-fikció, amit Orbán idedelirált nekünk. És abban a pillanatban törik apró darabokra, amikor az osztani való elfogyván egyre több önjelölt drámaszerző érzi magát vásári komédiásnak, és nem egy pórázon tartott hadsereg alkatrészének.

Orbán et. arra cseszik rá, hogy lenézi a romkocsmák mélyén merengő bölcsészeket, pedig tanulhatna tőlük. Füst Milán például minden nyüves írót arra int, hogy lehet hazudni bármit, ki lehet találni akármilyen fikciót, a népek egészen addig igaznak hiszik, amíg minden apró részlet illeszkedik a kiinduló hazugsághoz. De az ettől való legkisebb eltérés is hiteltelenné teszi az egészet. – Erre int az öreg, de ezeknek beszélhet.

Habony ilyeneket nem tud, ő még Mario Vargas Llosa „Levelek egy ifjú regényíróhoz” című firkálmányát sem tanulmányozta, amiből szintén megtudhatta volna, hogyan kell álomvilágot rajzolni a panelproli agyába. Ehelyett Ibizán szívja a port, ami szíve joga, csak itt meg kezd széthullni az orbis pictus, mondjuk az én legnagyobb megelégedésemre.

És valami nagy-nagy kéjjel nézem, ahogyan szépen lassan fulladnak bele a hazugságba, mert nem tudják, hogyan kell regényt írni. Ez az elmúlt napok melankóliája után üdítően hat, és csupán azért dobtam be a közösbe, hogy lássuk, ha töketlen ellenzékünk, és mi magunk – mert méltatlanok vagyunk rá – nem végezzük el a piszkos munkát, a fasiszta csőcselék eltakarítását, akkor azt majd az idő megoldja.

Mert legalább olyan hatékony, mint a Második Ukrán Front, és egyszer majd odaér úgyis, akárha Micimackó.

Most meg a korona

Pártunk és kormányunk erősen gondolt, pedig nem is Micimackó. E különös erőfeszítés után arra jutott – pártunk és kormányunk -, hogy „Szükségesnek tartja a Szent Korona mint a Magyar Állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklye és a hozzá tartozó magyar királyi koronázási jelvények megismertetését, a nemzet tudatának és közjogi hagyományainak megfelelő erősítését.”

Erre egymilliárd pénzt szánnak jövőre.

Hogy mi lesz belőle, ha el nem cseszik, még nem tudható, fogvájó, vagy ha nem, hát kisnyúl. Balog páter lesz a főnök, és mindenfajta minisztériumok, egyházak és a Szent Korona Testület fog erősen dolgozni a majdan kitalálandó eseményeken. Ebből az fakad, hogy semmi jóra ne számítsunk, igaz, ilyen scifibe illő elvárásai már nagyon régen nincsenek az embernek ebben az országban.

A koronát hogyan lehet ismertetni, azt én nem tudom.

Ha csak a szomszéd Józsiból indulok ki, aki organizmus, ha nem vegetatív szükségletekről esik szó, csak annyit bír mondani, hogy he, és így kerek neki a világ. Ilyen Józsikkal van szügyig tele a NER. Korona, ugyanmá’, fröccs, és ricsaj. Másrészt ez az egymilliárd az semmi, lepkefing, egy Schmidt Maris a kisujját meg nem mozdítja ezért az apróért. De lehet megint mégis pofázni egy évig, hogy szent, független, nemzet, meg ilyenek, amiktől az elrévedést várja el a Viktor, nekem pedig tele van a tököm vele.

Mégpedig a Fidesz ócska és emelkedettnek vélt, amúgy meg avas szagú szimbólumaival, amelyek a középkorba álmodják vissza az országot. Már el is felejtettük nagy jódógunkban, hogy mivel kezdődött a kollektív őrület.

Emlékszünk még az Országimázs Központra? (Csak azért, hogy lássuk, nem most kezdtek lopni.) Nos, az ő szervezésükben 2000. január elsején megúsztatták a koronát, a Dunán vitték a Parlamentbe, hogy ott Habony gondoksága alá kerülhessen később. Lehet, hogy ő mutogatja majd a cuccost a milliárdért. Nem tudom.

A fülkeforradalom után voltak más cukiságok is. Fölidézem, mert nem árt a diagnózisnál, hogy a kórlapra rákerülhessen, nem hirtelen és váratlan ment el a csekélyke eszük, hanem kitartó munka eredményeként. 2010 áprilisában deklaráltan megszületett a NER, amiből lett NENYI is, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely annyira fontos volt, hogy kormányrendeletben tették kötelezővé a kifüggesztését a középületekben. Ezeket dobálták akkoriban tojással a forradalmárok.

Egy évre rá megszületett a gránit szilárdságú, amelyet a nemzet golyóstolla aláírt, természetesen. 2012. január elsején mindenfajta hazai és nemzetközi visítás ellenére hatályba is lépett, és ebből is sikerült cirkuszi mutatványt csinálni. A kormány kötelezővé tette, hogy az összes, mintegy háromezer kétszáz önkormányzatnak külön szobát, asztalt és asztalszolgát, valamint dekorációként virágot kell biztosítaniuk az új alkotmánynak a Magyar Közlönyben megjelent példány olvasásához, illetve a saját példány megrendeléséhez.

Most meg a korona következik, mert a hatalmukat ezek most már Istentől óhajtanák eredeztetni. Vagy köll valakinek egy kis apró.

Mindemellett ócska kis cirkusz csak ez is, mint az összes fölsorolt szarság, amitől sűrű volt az elmúlt hét és fél év, és penészes lett az ország. Arra gondoltam egyébként, hogy ezt az értekezést úgy oldom meg, hogy idemásolom a vikipédia koronás bejegyzését, és nyújtom a mocskos mancsomat a milliárdért, hogy elvégeztem a munkát. Többet más sem fog vele dolgozni, és értelme is csak annyi lesz – semmi -, viszont valaki elteszi a dellát, és az nem én leszek. Különben is rohadt hosszú szöveg van a mi drágalátos koronánkról ebben a vikiben, ember azt el nem olvassa. Viszont van benne egy érdekes mondat:

„A korona egy absztrakt, metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja.”

Aha. Tehát nem a választás lesz az. Helyben agyunk.

Prokarioták ivadékai

Bájos neonáci organizmusok vért pisálnak, hogy megmutassák genetikai tisztaságukat, ami azt jelentené, annyira fehérek, hogy a jegesmedvétől származnak nagy übermencsségükben. Aztán, amikor a vizsgálatok után kiderül, hogy, mint mindannyian, valamely afrikai ősanyától eredeztethetők, azt hiszik, hogy zsidó összeesküvés áldozatai lettek, ami így önmagában megér egy zárt osztályt, viszont azt is mutatja, hogy az emberi faj tényleg menthetetlen, és halálra van ítélve.

Van egy rossz hírem, az ursus maritimus bőre éjfekete, és csak azért nyőlesztett fehér szőrzetet, hogy átverje a debil fókákat, és ki fog halni, mint ahogyan a homo sapiens is, csak idő kérdése az egész. Ez az evolúció veleje, hogy az élővilág összetétele folyamatosan változik, a fajok permanensen átalakulnak, új fajok keletkeznek és kihalnak, vagy csillagok gyúlnak és kihunynak, hacsak nem a jóisten ujjából szivárogtak a lapos anyaföldre, amelynek a peremén lehet lógázni a sajtszagú lábakat.

A dinoszaurusz testvérek kétszázötven millió évig azt hitték, övék a világ, haligali, aztán máma az übermencs autóját hajtják, olaj formájában ott lötyögnek a tartályban. Ehhöz képest az emberi organizmusra hasonlító élőlények, a korai emberfélék olyan hétmillió évvel ezelőtt bóklásztak bambán a füves pusztákon, a mai jólfésült fajta meg csupán kétszázezer éve lövi be a sérót a barlangokban. És bármi fájó is, a szőke, kékszemű és szeplős nácikok génjei tele vannak a múlttal, a dínókkal, egészen visszahaladva az időben röpke négymilliárd évet, amikor is megjelentek a prokarioták, a Föd nevű bolygó első élőlényei, akiknek az ivadékai vagyunk mindahányan.

Ezt nehéz lehet elviselni, ha korlátolt az ember, sőt, annyira imbecillis, hogy szerinte mondjuk Boubacar Traoré a gitárjával alacsonyabb rendű, mint a horogkereszt-tetkós, bőrgatyás ganyé, aki a saját húgyában fetreng kiválasztottként hótt belőve a Harleyija mellett. Ez a homo egy különleges állatfaj. Fizikailag még mindig egy trópusi ragadozó, ezért kell neki bőrgatya, az agyában viszont, bármennyire is barázdált neki, csak egy nyüves troglodita, vagy ázalékállatka, és ez elég régóta így van. Ezek a hóttfehérek rohadt nagyot fognak csalódni egyszer. Úgy néz ki, hogy az emberi faj – ha megmarad addig, bár erre kicsi az esély – valami mulatt bőrű, barna szemű élőlénnyé alakul a nagy keveredésben.

Ezen a ponton pedig a teremtő Isten is csak bambán pislog, mert sehol nem találja Ádám apánk szőke leszármazottjait, és nem lesz, akit büntessen. Ő is beleesik a panelproli csökött időszemléletébe, aki azt hiszi, hogy a sarki kocsma mindig ott volt, és mindig ott is lesz háttérben a lankákkal, mert nem látja, hogy az ő élete még csak egy szempillantás se. Belátható időn belül a kocsma egy tenger mélyén üzemel majd, ahol a csapos Icuka bugyborékolva méri a fröccsöt, később ugyanez az egység fölemelkedik a magasba, és hegyi fogadó lesz, mert a Föld él, ellenben mi nem nagyon. Ilyeneket nehéz lehet meggondolni.

Aztán mégis, ebben az atomvillanásnyi időben, amióta fajunk rontja itt a levegőt, bizonyos embercsoportok azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, és ennek szellemében kedélyesen gyilkolják a másikat. Az első világégés alatt a franciák filmeket vetítettek, amelyben azt bizonygatták, hogy a németek büdösek, az valami különös faj. A másodikban a tiszta vérű germán lett az Isten a szőke hajával, amit a kacskalábú és mélybarna hajzatú propaganda miniszter terjesztett, akárha Habony. Mehetnénk visszább is az időben, de minek. Tök fölösleges, minden korban voltak korlátolt egyedek, egyesek a dagadt milói Venust imádták, mások a kiálló bordájú Jézust.

Manapság ez az árjaság terjedt el a zárt osztály piacán. Gójok, gárdák, vizslasimogatók és vak komondorok gazdái között, aki degenerált népek védik az ingatag kultúrájukat, ami nincs, és beleájulnak más bőrszínű embertáraik gyűlöletébe, mintha nekik nem is lenne luk a seggükön. A bőrszín természetesen csereszabatos a zsidóval, a hajléktalannal, sőt, mostanában a bölcsésszel is, melyik übermencsnek mi az agymacskája, csak a kasza legyen egyenes. Van egy rossz hírem viszont. Füst Milán bácsit nem hallgatták meg, aki Störr kapitány szájával azt mondta, légy nagyvonalú. Ez hibádzik, sőt, ezen felül Hábi-Szádi keleti mágus más, rossz hírekkel is szolgál az echte fehérek számára, éspedig ezt:

„…– Egy vadszamár Libyában ezt panaszolta nékem: – mi vagyok én? Egy rongy vadszamár. Még nevem sincsen. Oh, ha én is a teremtés koronája, ha én is ember lehetnék!
– Newyork mellett egy néger így sóhajtott felém: – oh, ha én a teremtés koronája, ha én is fehér ember lehetnék! A zsidók bemennek egy keresztény templomba és mint hibátlan emberek jönnek ki belőle, – oh, ha nekünk is volna ilyen templomunk, ahol leválna rólunk ez a feketeség!
– Nancyban viszont találkoztam egy francia íróval, aki így beszélt: – Oh, ha én egy szép fiatal katonatiszt lehetnék, asszonyok kedvence, és méghozzá milliomos!
– Mindezek után pedig Rochum doktor, egy daliás szép, fehér és fiatal katonatiszt, még hozzá angol ember és orvos, egy délelőtt Edinburgban agyonlőtte magát. És ezt írta búcsúlevelében: – angol is vagyok, gazdag is, fiatal is, és én mondom nektek: nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az emberi lény…”

Efölött el kéne merengeni kicsit. Csak egy csöppet.