Vitézséghez forma:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet,/ De ha sorsom panaszszavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin)
Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.
Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.
Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.
Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).
Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.
Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.
Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.
De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.
Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.