Kategória: idő

Kampec dolores XCVI. – A megtalált idő

Elmentek a rigók. Elmentek tehát, és a macska sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy a jobbik arcát mutassa. Csak bambán ücsörgött a kert sarkában, mint akármely közönséges mama kedvence, sőt, olykor dorombolt, ami meg már mindennek az alja. Csak az hiányzott a komplett giccshez, hogy a tejfeles bajuszát törölgesse, fölhorgassza a hátát és nyújtózkodjon. Így maradt magára Béla a bánatos szeműek, az olajos hajúak, a duplagyűrűsök végtelen tengerében, s mivel le kellett tennie arról, hogy a fa tetején ücsörögve vészelje át a kilátástalanságot, és túl fáradt volt ahhoz, hogy fölvegye Zarathustra szerepét, ezt a nem vagyok száj ezeknek a füleknek való félét, ahogyan a vén szifiliszes megálmodta, sőt, még annál is fáradtabb volt, hogy kérdéseket tegyen fel, ezért inkább lerogyott a fa aljára ahelyett, hogy a csúcsaira mászott volna.

Úgy csúszott alá hátát a kéreg súrolva, mint a frissen, közelről főbe lőtt bűnös vagy megváltó, úgy rogyott össze, és a szemeiben is legalább akkora csodálkozás volt, mintha véres luk lenne a homlokán, azon át szállna ki belőle éppen a lelke, és körülnézne még egyszer ebben a világban, pipáló kéményeket, rojtos fellegeket látva és a röhögő templomtornyot legvégül utolsó gyalázatára. De csak öreg volt. Tudta már, de nem mondta ki, érezte, de nem látta be, mert mindenki hazudik, legfőképpen magának. Így lett a barátja hirtelen az idő és legfőbb ellensége is egyben, mikor hogy, máma épp jóban volt vele, mert éjjel háromkor az ígéretek szerint visszajön egy óra valahonnan. A traktoristák boldogok voltak, hogy tovább ringhatnak az álom feledkező csalfaságában, a duplagyűrűsöknek mindegy volt, amúgy is ébren forogtak az emlékezés lucskában, Béla viszont úgy gondolta a fa tövében, hogy illőn fogadja ezt a hatvan percet.

Kérdez majd tőle, merre járt, mit csinált, míg nem volt itt, mit látott, amit jobb volna el sem mondania, sőt, úgy gondolta Béla, ha majd fáradtan betoppan, illetlenül megkérdezi tőle, van-e egyáltalán, és ezt komolyan is gondolta. Eltervezte, hogy köszönti méltón, szerbusz idő, mondja majd neki, és teával kínálja vagy kávéval gusztus szerint, s mondja majd azt is, hogy ülj le közénk, kezdd el a mesét szépen, de ezt elvetette. Mégsem köszöntheti az időt, hogy örül, hogy lát ma itt, fehérek közt egy európait. Egyáltalán azt sem tudta, magázza vagy tegezze, mert öregnek sem mondható, ha végtelen, meg különben is istenszerű, ha örökéletű, ezek mind ott kavarogtak Béla fejében, míg várta vissza az időt, azt a nyüves hatvan percet, amit tavasszal erővel elvettek tőle, bár egyáltalán nem hiányzott neki. De átverés volt ez is, médiahekk, mert indulásként nemhogy kapott volna egy órát, hanem inkább elvettek tőle.

Nézte azt a nyamvadt időt az órán mutatkozva, és látta ám, hogy háromkor visszaugrott kettőre a ködös éjjelen, és eltűnt az az egy óra, mintha nem is lett volna. Azon tűnődött, amin ez alatt az egy óra alatt kigondolt, most, hogy eltűnt, mert nem előre haladt, hanem visszafelé, érvényes-e egyáltalán, vagy újra kell kezdenie. Hogy az a pár nanométer, amit ezidő alatt nőtt a körme és a haja, megmaradt-e vagy visszafordult, egyáltalán megtörténtnek vehető-e a dolgok folyása ez alatt. Aki meghalt, meghalt-e, s aki megszületett, él-e egyáltalán, mivelhogy amikor mindezek a csodák megtörténtek vele, a valóságnak az a szelete eltűnt, luk keletkezett a történetben, ami maga az élet. Mert ott volt a friss és ropogós új hatvan perc, aminek köze nem volt az elődjéhez, nem is emlékezett semmire, és ez nem tréfadolog egyáltalán, hanem elgondolkoztató rémület.

Az idő azonban nem volt beszédes kedvében, egyáltalán olyan mafla volt, hogy szóba elegyedni vele nem lehetett, ott gubbasztott, az órában kitöltötte a teret tartalom nélkül, ilyképp hasonlított a bádogbánoshoz vagy akármely más értelmetlen organizmushoz, amelyek létezése ép ésszel nem indokolható. Semmit meg nem tudott Béla, hogy merre járt, mit csinált, és rájött, ez nem is az az egy óra, amelyik tavasszal eltűnt, hanem másik, friss és emlékek nélküli. Ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy szakadás keletkezik a lét és idő illékony szövetében, hiátus mintegy, megszűnik a folytonosság, és az egész világ múlt és jövő nélküli bambaságba süllyed, örök és kilátástalan jelenbe, bár lehet, már régen ott volt. Illetve és tán bizonyosan ott volt, csak titkolta, mert van a hülyeségnek az a fajtája, amelyik szégyelli magát, míg ellenben a bádogbános egyfolytában veri a mellét.

Ilyenek jártak Béla fejében, amíg nézegette ezt a nyamvadt időt, amiről azt mondták, hogy visszakapta, pedig csak egy lufi volt, felfújható, műanyag, de mosható kurva. És most, ebben a pillanatban értette meg, pedig azt hitte, tudja, de á, dehogy, miként és miért iramlanak az örök éjben a kivilágított nappalok, s míg a falu örömtáncot járt a visszakapott hatvan percével, Béla arra jött rá, hogy az örökre elveszett, egyik a másikával nem csereszabatos, lehet erővel ide-oda rakosgatni, de ami volt, vissza sose jön, csak a lesz a világ, ami van, az meg széthull darabokra. Így lett kerek egész a kép, amitől olyan arca lett Bélának, mint a hasfájós csecsemőnek, de a macska újólag bizonyította, hogy rá lehet számítani. Elkezdte a körmét reszelgetni a sarokban, és kimondta a varázsigét: ájn, cváj, dráj. Ekkor lett újra három óra, amit a harang is igazolt halk bimmel és bammal. Hárommal.

Kampec dolores XCIII. – Már őszül is

Battyogott Béla a macskával az oldalán, maguk mögött hagyva a csatateret a halott napraforgókkal és a rajtuk hortyogó győztes sereggel, az egész falu kósza, szegény, szerencsétlen népével, a bánatos szeműekkel, az olajos hajúakkal, a protkósokkal és duplagyűrűsökkel. Ott pihegett mind az összes kimerülve a viadalban, mert a bál tényleg véget ért, és már őszült is. Előttük pókok indultak világjáró utakra ökörnyálakon, migráncs-pókok, kicselezve a kerítést, hogy magyar pókokból mindenféle más pókokká váljanak. Idegenszívű pókokká, hogy számtalan utódjukat majd ne magyarul tanítsák szőni-fonni, legyet fogni, akcentusos pókok legyenek, akik lenézik azt, aki a budiban éli az életét, szarra járó legyekre les, és nem ismeri a tenger sós illatát, mert nem volt mersze az ősszel ökörnyálra pattanni, és nyolc szemét a szélbe meríteni, s csak utazni, utazni, hogy sose legyen vége.

És a pockok, istenem, a pockok is, az ürgék egerek, alagutakon, vájatokon, iramlottak elfele, gyűltek a gólyák, fecskék, mintha nem is ősz jönne, hanem az Armageddon maga, és rajta csücsülne Bruce Willis. De a macska róla még nem hallott, mozit, ha nézett Truffaut-nál alább nem adta, és olykor, ha nem figyelt oda, eltartott kisujjal itta a teáját, mert sznob, falusi macska volt, akire ráfért volna egy kis ökörnyálon repkedés, de nem ment sehová. Szerette Bélát, akit megszelidített, és így felelősséggel tartozott érte. És most, hogy már őszült is, itt hagyni különösképp nem lehetett, mert ki tudja, ki sejtheti, hogy mi következik a csalfa időben, hogy jön a fagy majd, s vele a miniszteri értesítő, üljön át másik kocsmába, jövünk. Így mormogott a kurvaélet a macskában, amit Béla viszont dorombolásnak halott, ettől ellágyult, mint a gyertya viasza, már nyúlós lett a lába, terült szét, hogy a macskának jégért kellett iramodni, különben elpárolgott volna a barátja.

S ahogyan a veszélyek elmúltak, úgy ügetett a páros a falu felé, a Szentháromság térre, a végcélhoz, minden dolgok ősatyjához és újszülött fiához, az ivóba, hogy tegyenek valamit ezzel a melankóliával, ezzel a spleennel, amely a napból szivárgott már vízszintesen és olyan erővel, hogy a pókok feléje fordították ökörnyál hajójukat, és igyekeztek a fénybe. A téren viszont odalett az összes varázslat, meg a ragacsos csönd is mind odaveszett, mert a közmunkások, a tér és idő másik állandó és fix elemei, hogy a fülükhöz kötve a világot ki is lehetne fordítani a sarkaiból, szóval a közmunkások álltak most háborúban, mint a falu népe az előbb a napraforgókkal, ők pedig a záporozó levelekkel. Úgyannyira őszült, hogy gyorsított felvételként sorvadtak, sárgultak, asztak össze a fák, a bokrok és a sors levelei a téren, és bombázták a közmunkásokat, akik úgy úsztak az avarban, eveztek a söprűjükkel, mint a gályarabok az életükért.

A nyakukig ért olykor, fuldokoltak benne, úgy jöttek azok a levelek, mint a stukák, nyári zápor és hóvihar elegye, és az egész Szentháromság szobor minden alakja csak bambán nézett. S nem azért, mert ilyet még soha nem láttak, hanem, mert tehetetlenek voltak, pancser, szemfényvesztő banda. S ahogyan a közmunkások hajtották el a zúgó leveleket, halmozódtak azok, hegybe álltak, már a templom tornyáig értek azzal fenyegetve, hogy elnyelik az egész kócerájt, bádogbánost, parókiát, sekrestyést és minden aprószenteket. A sekrestyés valamennyi és végső erejét összeszedve átúszott, áttempózott az avartengeren, félreverte a harangot, mintha az ért volna valamit is a veszedelem ellen. De nem felelt senki rá a távol, ájulatba burkolt Neriából, mert őszült is, és mindenkit elfelejtett. És, amikor már a közmunkások sem bírták, s ott fulladoztak, a macska mormogott, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett, és mindennek vége lett.

Mert, mint tudjuk már nagyon régóta, a drága és jóságos Behemót volt ő, akit Woland mester azért hagyott itt, ebben az elfeledett szegletében a világnak, hogy minden erejével, az összes hatalmas bűbájával óvja Bélát, hogy ne szippantsa be őt sem az idő, sem a templom tornya, vagy más gyalázatosságok. Terve volt vele a vénnek és örök fiatalnak, felemelő és gyalázatos terve, hogy ő legyen, ha nem is az új próféta, de Woland ostora majd, ha szólít az óra, és ki kell vezetni az ostobaság gyalázatából a falut, amely ott feküdt a lekaszabolt napraforgókon most is, észre sem véve, hogy szól az idő, a történelmi és emberi idő, trombitál rosseb módra, hogy ébredj a valóra. De ezeknek fújhatta. Így hát a macska kézen fogva Bélát mendegélt vele a térre, és elkezdett szelíd öregek módján köhögetni. Ez mutatta az őszt végérvényesen,újabb szakaszát a végtelen időnek.

Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Kampec dolores LXXXIV. – Télből tavaszba

Most volt csak, hogy karácsony lett váratlanul, és a falu népe visszatért mind a kirándulásról, amelyen beutazták az űr végtelen tereit és idejét, olyan helyeken jártak, amit jobb lenne feledni, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy találkozott volna Istennel. Sőt, ami nagyobb bajnak mutatkozott, arról sem adott számot egyik sem, hogy láttak volna egy útelágazást, amelyen tábla hirdette volna, hogy Mennyország jobbra, százezer fényév, hólánc használata kötelező, szarvasveszély. Ilyen sem volt sehol, és mégis úgy érkezett vissza mind, mintha megismerte volna a lét legmélyebb titkait, mert látta a halált. És nem sötét köpenye volt kaszával a kézben, hanem egy fess fiatalember volt ő tangóharmonikával a kézben, félrecsapott sityakban, szájából füstölgő cigaretta lógott, és olyan dallamok jöttek elő abból a hangszerből, hogy fejest akart ugrani bele mind. A duplagyűrűsök sikongattak és otthonkáikat szaggatták, a protkósok táncra perdültek tőle, a bánatos szemű fiatalasszonyok pedig még szomorúbbak lettek, takargatták büfifoltos melegítőjüket, és ott kárhoztak el a vágyakozásban és szégyenükben.

Így érkezett vissza a falu és az összes lakója, így állt ott a kocsma kövezetén az első vendég, amikor karácsony lett, s ahogyan hörbölte az italát, naptárlapok kezdtek szállingózni az égből, ringtak lefelé, s amint az elgyötört ádámcsutka küzdött a fröccsel, és az utolsó korttyal is megbirkózott, már február volt. Béla fölnézett, és azt látta, luk van a plafonon, és az idő szivárog el rajta egyre gyorsuló ütemben, mire rájött, hogy ő tehet erről, a bűnös ő, csakis ő, mert hajtotta szívében a telet, kijelölve az elejét és a végét, egyre csak hívogatva a tavaszt, és addig, míg az irányítás ki nem csúszott már a kezéből, és úgy rohant az idő asztalparipákon és papírrepülőkön, mint valami elszabadult ár, megvadulva és féktelenül. Ment a lukon át ki az élet, füstölt a kocsma tetején, mígnem Béla a legvégső pillanatban fölhajított egy mosogatórongyot, attól a luk bedugult, és csodálkozott nagyon, hogy lám, mennyi kicsi elég a meneküléshez. Viszont meg kellett vizsgálni, mi maradt, mennyi veszett, mi lesz még, mert a rongy mellől a lukból kilógott egy fél mondat, fél pár kolbász és egy bicikli leeresztett kereke.

Nézte Béla a vendéget, aki épp végzett a fröccsével, mielőtt indult volna földíszíteni a fát haza, ámde az már aszottan lógott a hátán és tüske nélkül, de észre sem vette, föl sem fogta, hanem fröccsöt kért még, és nem attól volt üveges a szeme, hanem az emlékek hiányától, mintha mi sem történt volna. Nem fájt neki a két hónap elvesztése, és nem lehetett tudni, mert meg sem tapasztalta azért, vagy, mert mindegy is volt, hogy üreg támadt az életében. Mert a jelen mindig legyőzi a múltat meg a jövőt, hogy a moston kívül minden káprázat csupán, és semmi sincs, ami volt, és pláne, ami lesz. A két közmunkás is ugyanúgy állt ott, mint akármikor, és ez már nem is film volt, hanem fénykép, és Béla rájött, ez a pokol, más mi lenne. Így, ilyen bölcsességgel indult útnak, a bádogbánoshoz iramodott, hogy helyre tegye a vén hazugot, és olyan hatalmasan lépdelt, úgyannyira fenyegetőn, hogy a harangok maguktól félre verődtek, az ég meghasadt, Béla pedig megtorpant elszánásában, de csak, hogy megvizsgálja, mi a rosseb ez már megint.

Csuda volt, csoda történt, mert az égi hasadékon folyt vissza a plafonon át menekülő idő, hogy, mire a templomhoz ért, már éjféli misére harangoztak, a falu népe pedig puccba vágva magát haladt, ropogtak a fehér ingek, nyikorogtak a csizmák, szálltak a sóhajok, körbeért minden tehát, hogy Béla visszasompolygott az ivóba megszégyenülten. Leült az asztalához, amikor belépett az első vendég már megint, hátán a friss fenyőfával és fröccsöt kért. Így ért körbe az idő, így állott helyre a rend, és az egész kalandra csak egy repedés emlékeztetett a plafonon, alatta a mosogatórongy a kövön, ami megmentette a világot a pusztulástól. Nézte ezt az egészet Béla, erősen nézte, s vágy támadt benne egy jó beszélgetésre nagyon, s kivel lehetett volna ilyet, kiment hát az udvarra rigó cimborájához, és kezdte volna neki a mesét, hogy képzeld. De az csendre intette, hogy fütyölnie kell, mert mindjárt itt a tavasz. Béla most már semmit sem értett, fütyölt hát együtt a rigóval, hogy csak úgy zengett az a kurvaélet, és bimbózni kezdtek a fák.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Kampec dolores LVIII. – Beszökött

Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.

Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.

Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.

Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.

Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.

Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.

Kampec dolores L. – Élet

Még mindig a reklámokon vihogott Béla, amikor hatalmas zúgást, sivítást hallott, majd egy fémes csattanást, amely pillanat végén mint valami rossz plecsni, a Nap odakenődött az égre, jelezve, hogy dörömböl a nyár. Nem kellett hozzá túl nagy képzelőerő, hogy belássa, három hónapig ott is marad, és csak a jóindulatától függ, szétéget-e mindent, fákat, madarakat és likacsos agyakat, hogy még a falak is izzadni fognak, vagy beéri valami szelídebb kínzásformával is.

Mindez az első percekben nem volt teljesen világos, csak annyi, hogy tavasz sem volt, és máris át kell kapcsolni szaharai üzemmódra, s így, hogy ennyire felgyorsultak az események, Bélának el kellett gondolkodnia az időről, amely a térrel együtt ott görbült meg a Szentháromság szobor mellett, s ha belenézett a tölcsérbe, ellátott egészen a miocén korig, ellenkező irányban viszont csak valami bizonytalan fényesség derengett, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a jövő teljesen bizonytalan, viszont ott kattog a lába alatt.

Beleesett már néhányszor ebbe a csapdába, de most semmi kedve nem volt hozzá, mégsem volt mit tenni. Be kellett látnia, hogy van ugyan szabad akarata, de ez véges, és csak addig terjed, hogy megissza-e a fröccsét vagy sem, kitekeri-e a böszme polgártársak nyakát vagy sem. Különben pedig ki van szolgáltatva az őt alkotó anyag kényének kedvének, amely olyan molekulákat hozott létre önkényesen, amelyek kezdenek elfáradni.

Kiderült, hogy nincs is messze az idő, amikor atomjaira hullanak, ami azt jelenti majd, hogy Bélából is szén lesz meg vas, a benne lévő víz elpárolog a légbe, egyszóval, az életté összesűrűsödött anyag visszaáll eredeti állapotába, ahogyan a csillagokból érkezett, magyarán, Béla rájött, hogy meg fog halni. Érdekes tapasztalat volt, mert eddig eszébe sem jutott, hogy ennek a komédiának ilyen vége is lehet, aztán most jött rá, hogy csak ez az egy biztos, ez a röhejes lezárás, amitől másképpen kellett volna látnia a világot, de nem tette meg ezt a szívességet neki.

Nemrégiben halt meg egy régi cimborája, és, amikor valamikor reggel, tehát az idők kezdetén a kocsma felé haladt, és a lábai érdekesen citeráztak, hogy alig is vitték, akkor minden egyes lépéshez az adott erőt neki, hogy hát az ott fekszik kiterítve, míg ő mégiscsak itt botorkál az Isten szent ege alatt. Tehát, ha abba gondolt bele, hogy mért sajog minden egyes porcikája, már egyáltalán nem lázadt, mert arra jött rá, hogy mennyivel jobb itt szenvedni, mint a nyári hőség elől valamely proszektúra hűvös tepsijébe rejtőzni.

Amikor erre rájött most, a fröccse mellett ülve, azt várta volna, hogy meghatódik, mert itt lehet a valóságos kocsmában, de nem fedezett fel magában ilyen gyerekes érzéseket. És azért, mert mindegy volt, hogy a folyó melyik partján ücsörög, az innenső azért volt jobb, mert olyan apró örömök voltak benne, amit az örök élet képtelen volt nyújtani. Mert belegondolt, hogy az Úr trónusa előtt bambán vigyorogva nem kell fröccsöt innia, zsíros deszkát ennie, böfögni és pisálni, és lássuk be, ezek nélkül az idő folyása mit sem ér, tehát sokkal jobb a végén valami ismeretlen sötétbe hullani, mint a Paradicsom véget nem érő kínjaival szembe nézni.

Az az ötlete támadt, hogy ezzel a fenséges tudással felvértezve elszórakozik kicsit a bádogbánossal, azzal a bizonytalan masszával, amely gomolygásokat ez a szaralak hitnek vél, de eszébe jutott számtalan konfliktusa a plébánia tücskével, és az is, hogy az élet legfőbb iránymutató gondolata ez: légy nagyvonalú! Így hát úgy döntött, békén hagyja ezt a szerencsétlent, mint ahogyan a többit is, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket, a fogatlanokat és a melegítőben sóhajtozó fiatalasszonyokat

Sőt, még a fröccsök urát sem avatja be a titokba, abba a felismerésbe, hogy bár ez itt egy nagy szardarab, mégis csak érdemes arra, hogy fenségesen elviselje az ember egy ideig. Ahogy idáig jutott, a cseresznye máris megérett, a rigók tobzódtak az örömökben, és Béla sem akart lemaradni a pogány ünnepről. Olyat tett, mint soha eddig. Valami akármi zenét gyúrt elő a dobozból, és rogyadozó térdekkel ingani kezdett, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura azonban csak hülye csoszogásnak látott, ezért meg is kérdezte. – Te meg mit csinálsz? – Élek. – Felelte Béla azzal a bizonyossággal, mintha tényleg igaz volna.