Kinek fáj a hetesi pofon?

Egy év öt hónap felfüggesztett börtönt kapott, és másfél évre eltiltotta a pedagógusi hivatástól a kommunista bíróság Gyula bácsit, a hetesi tanerőt, mert éveken át pofonnal, nyakassal honorálta a magatartásbeli elhajlásokat. A gyerekek fejét osztálynaplóval, munkafüzettel ütötte, a lábukra taposott, hátukat rúddal ütötte – hol a diákok szeme láttára, hol a tanári szobában vagy a tornateremben.

Ilyen tapló nemzet lámpása mindenhol van, mindig volt, és mindig is lesz. Feltehetően a vak komondorba beleájult világban számuk még szaporodik is a munka alapú társadalomban és a nevelés központú iskolákban, ha egyáltalán napvilágot lát a ganyéság. Hetesen sem volt egyszerű, ha értekezleteken szóba került az ügy, jegyzőkönyvbe ez nem került, sőt, a vizsgálat alatt igazgató úr mindent el is követett, hogy a szőnyeg alatt maradjon.

Hasonszőrű igazgató urak is sokan vannak a NER-ben, ahol kontraszelektált bábuk direktorkodnak. Viszont, a pedagógusi törzsfejlődés jelen szakaszában még nem mindenki éri el az optimális szintet, amikor nem az iskolának, nem is az életnek, hanem Istennek, az államnak és a Pártnak állítanak elő megfelelő alattvalókat. Egyelőre még szorít az idő, igaz, nem annyira.

A jövőre esedékes választás évében a fülkeforradalom idején még csak ötödikes nyersanyag már voksoló proletár lesz, magában hordozva a NER minden ótvarát, amit az iskolában a Gyula bácsik vertek belé. És a rendszer ontja magából a hit és erkölcstannal meg a mindennapos testneveléssel felvértezett, írás-, és olvasásképtelen masszát. A Gyula bácsik hasznosak tehát a Cinege utca lakója számára.

Semmi sem tökéletes azonban, mindenhol vannak elhajló alakok, Hetesen is, olyanok, akiknek nem tetszik, hogy Gyula bácsi máttósan – ilyen is volt – püföli a kölkeket. Ők megmaradt lelkiismeretük foszlányaiból erőt merítve kiborítják a bilit, azt, amit sok kollégájuk nem mert megtenni, félve igazgató úrtól, aki a NER-től felhatalmazott élet-halál ura az iskolában. Viszont a tanár gyerekének is kell enni.

Ez így, ahogyan leföstöttem, égre kiáltó kicsi kis belügy, az ezután következő jelenség azonban már nem. Gyula bácsit elmeszelték a komcsik, a szülők pedig, ahelyett, hogy megnyugodtak volna, hogy a drágalátos gyereküket nem aprítják az iskolában, az ellen gerjednek, aki borított. A szülői munkaközösség vezetője kirúgatná az iskolából az ügyet kipattantó tanárt, mert nem tudjuk, milyen poklok vannak a fejében.

És, hogy a sötétség harmóniája még teljesebb legyen, az egyik önkormányzati képviselő arra szólította fel a kekeckedő pedagógust, költözzön el a faluból, mert szégyent hozott Hetesre. Ezen a ponton mondhatjuk, drága polgártársak, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Így válik ez a Hetes üvegedénnyé, amelybe bambán néz az ember, felfedezve benne a NER végtelen sötétjét.

Kimondatlanul ugyan, de benne van a kívánatos rend, amelybe az ilyen nyitott társadalmas alakok rendetlenséget hoznak, fölszakítva a gyöpöket. Ahogyan a Kossuth térre újra belovagolt fehér lovon a kormányzó, úgy a birodalom távoli szegletében kialakult a tekintetes úr, tanító és a plébános szentháromsága, körülöttük pedig a bambaság masszív talapzata. És én kérek elnézést azoktól a hetesiektől, akik kilógnak a NER ideális masszájából.

Fölvethetnéd azt is, én drága olvasóm, hogy mi a rossebnek verem a nyálamat ilyen apróságokon, amelyek a falu határánál alig is érnek tovább. Mentségemül felhozom, ahogyan Adynak fájt a szerb komitácsi szíve, úgy nekem is a hetesi, üldözötté vált tanáré. Másrészt pedig azt kell megértenünk, hogy jövő áprilisban a döntések ilyen hetesi színtereken születnek meg, és a jelek szerint a Gyula bácsik ideje jön el megint. Ha fáj is ez nagyon.