isten – blogin.hu

Kampec dolores LXXXIX. – A bogár

Miután Béla Behemóttal beszélgetve rájött arra, amit úgyis tudott, hogy az emberi faj Isten teremtményei közül a legalávalóbb, legalábbis nagy többségében és matematikai szempontból relevánsan, sőt, végig gondolta azt is, hogy az elmúlt napokban mennyi mindent tett, hogy megmenekítse ezeket a nyomorultakat a romlástól, visszahúzta őket tér és idő fogságából, álmokból és ébredésekből, úgy döntött, hogy ideje belső vizekre evezni. De nem volt kedve sem a macskával, sem a rigóval társalogni, mert unta már a bölcsességeiket nagyon, így hát nem mászott a fa koronájába, nem ült le a tövibe sem, hanem a kocsmában telepedett meg, ahol a szék már ismerte a fenekét, az asztalon gödör volt a könyöke helyén, és a fal repedései mosolyogtak rá, ahogyan megállt az idő.

Poharában a buborékok nem szálltak fölfelé, a cigaretta füstje nem imbolygott, csak úgy volt egy masszív tömbben, a napsugár megállt az ivó közepén, sőt, ami szót a fröccsök ura elkezdett, az is félbe maradt, két szótag lebegett az asztalok fölött, hogy te, meg ke. Hogy ebből milyen szó alakult volna, az nem volt tudható, lehetett volna belőle ige vagy főnév, akármi, így derült ki, hogyha megtorpan az idő, akkor ideje van eldönteni, merre induljon tovább, hová kanyarodjon, tehát ez az isteni hatalom, a teremtés maga, a sors és a véletlen, a születés meg a halál. Így várakozott minden a kocsmában, hogy eldőljön a jövője, legyek vártak a levegőben, hogy leessenek vagy nekiröpüljenek a falnak, az óra is, hogy kettyenjen-e, és Béla is, hogy ez most mi a rossebb megint, milyen fintora a világnak és miféle próbatétel újra.

Így tanakodott minden egy megmerevedett jeleneben múlt és jövő nélkül, amikor nagy pimaszon az ivó közepén ott masírozott egy bogár zölden csillogó háttal, csattogtak a lábai a kövön, de úgy csak, mint a lassítás gól után, libbenő tornagatya, megcsomósodott haj, és az arcbőr megfontolt hullámzása, akárha tenger a zivatarban. Így haladt ott a bogár, egyszemélyes hadsereg meg trombitaszó, jelezve, hogy míg az ivóban jövője senkinek nincsen, de legalábbis képlékeny, az övé bizonyos, ami az, hogy nagy bakancscsattogással bemasírozik Béla asztala alá, de hogy ott mit akart, azt nem tudta senki sem. Közeledett az a bogár nagy elszánásokkal, s Béla, hogy az illékony status quo megmaradjon, egy pöccentéssel térítette ezt a bogarat, hogy akárha műkorcsolyázó kisasszonyok, úgy csússzon a hűtő alá, ahol nagyot koppant, azután elhallgatott.

Ekképp állott helyre a rend az időtlenségben, amelyben mindenki békésen várta a sorát, a fokozatos entrópiát, az elaggást, aztán a halált, aminek a közeledése most felfüggesztődött, hogy a napsugarak elakadtak a levegőben. A hűtő alól viszont fölhangzott a bogár bakancsának zaja, csattogott, szólt a trombita megint, aztán előbukkant a feje, a fényes, zöldes háta, a rengeteg lábai, és nyílegyenesen, kitérő nélkül haladt oda, mint az előbb is, be, az asztal alá. Béla nézte ezt a csökönyös kitartást, a meg nem alkuvó törtetést, és eszébe jutott így a nagyanyja, a kék plakátok a falu szélén, és valami ismeretlen erő folytán Edit néni is eszébe jutott, a tanító néni. Így vált a bogár valami múlttá, emlékké, és Béla, hogy elhessegesse ezt, visszapöckölte megint a startvonalra, be a hűtőgép alá, hogy legyen végre béke már.

De nem lett. A bogár előcsattogott megint egy öszvér csökönyösségével, s ahogy lassított felvételben haladt, Béla úgy gondolta, előadást tart neki Sziszüphoszról, hogy belássa a masírozás értelmetlenségét, de ezzel nem hatotta meg. Csak közeledett a zöldes hátú, Béla visszaküldte megint, és mindig újra, miközben melankóliáról és valami különös okból fakadólag Hermész Triszmegisztoszról meg az alkímiáról mesélt, verseket dünnyögött és fütyörészett. A csökött elszánás és az értelem küzdelme volt ez és kétféle kitartásé, de máshonnan nézve a lázadás és elnyomás misztikája is, amelyben Béla lett a gonosz, pedig nem is akarta. Amikor utoljára pöccentette vissza a bogarat, a napsugarak földet értek, zökkent egyet az idő és elindult megint.

A füst gomolygott újra, a buborékok megindultak fölfelé, a legyek nekimentek az ablaknak, a fal tovább repedt, és az óra ketyegett olyan vészjóslóan, mintha kivégzés közeledtére utalna. A hűtő alatti sötétben viszont nem történt semmi, és csak ott nem történt semmi. Nem hallatszott a bakancsok zaja sem a trombitaszó, nem tűnt fel a bogár feje, nem bukkant elő zöldes, fényes háta, csak a templom harangja hallatszott misére hívón vagy tán egy lélekért, és Béla beleborzongott, hogy milyen nehéz is az istenek sorsa, akik döntenek életről és halálról. S mivel ő nem volt szenvtelen és végtelen hatalmú, keservesen sírva fakadt, pörgött le a könny a szakállán, tavat alkotott alatta, mert nem akarta ő a bogár vesztét, csak, hogy hagyja őt békiben, s lám, így lett gyilkossá. Imához fogott ezért, ami csodától a fröccsök ura úgy elámult, hogy a pohár mellé töltötte a bort, pedig ilyen nem esett meg vele sohasem.

Lomtalanítás

K. Géza ötvennyolc éves közmunkást elhagyta az élet. Nem az asszony hagyta el, a gyerekek vagy a barátok, hanem az élet. Ücsörgött, és föl sem tehette a kérdést, hogyhát, milyen élet ez, mert nem is volt neki. Reggel elment utcát vakarni, megitta a fröccsét délután, vacsorázgatott valamit, nézte a tévét, benne a műsort, és reggel kezdődött minden elölről. Napra-nap, évre-év, és annyit mondogatta a kocsmában, hogy nem élet ez, mígnem ez megsértődött és elhagyta. Élet nélkül még nem élt, most is nehéz volt, lehetetlen szinte.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkás nem is tudta volna elmesélni, milyen élet nélkül élni, mert ilyen szavak nincsenek. Majd később lesznek, amikor mindenkit elhagy az élete, és leírják a napsugarat ezután, a lombokat ezután és a szelet. Főként a szelet meg a hajnalt. De most nem volt szó semmire, így hát K. Géza ötvennyolc éves közmunkás, mint egy szakadozott plüssmackó, úgy érezte magát. Olyan medveként, akit elfelejtettek, ül a sarokban, lepi a por, gombszeme kifakul, a füle lekonyul és kitüremkedik a bélése.

De legfőképp a magány. Hogy milyen üres minden, mennyire simák a falak, ahogy csorog rajtuk a fájdalom, veszti el ízét az étel, színét a szivárvány, amikor lecsupaszodnak a dolgok. Akár kórházban éjszaka, miközben folyik az infúzió az emberbe, a szomszéd ágyon az utolsókat sikítja valaki, lerúgja a paplant, meghal-elcsöndesül, a nővérke meg sehol. A test kihűl pirkadatra, amikor nyitnak a boltok, zárnak a bárok, és ebben a résben, zárás és nyitás közt, a semmi földjén lehet meglátni Istent.

K. Géza ötvennyolc éves közmunkásnak egy ilyen világban, s pláne élet nélkül mackógondolatai támadtak, mackóvágyai és mackószíve lett. Ilyen vattabélés a plüssváz alatt, s mivel látta, hogy lomtalanítás lesz holnap, kiült hát a flaszterre egy törött ágy meg egy csorba kanna közé, derekát a falnak vetette, fészkalódott kicsit, és gombszemét a sarokra irányozta, hogy jön a szőke herceg hófehér paripán. De csak egy kulló érkezett, csámpás ember tolta, kalap volt a fején, és vizslatta, mit adott az utca.

A csorba kannát fölpakolta, de K. Gézára ügyet sem vetett, így ő már azon gondolkozott, van-e egyáltalán, létezik-e, tapogatta a plüsscombját, csipkedte a plüsshasát, s amikor annyira vágyott egy fröccsöt, hogy beleveszett szinte, hitte el, hogy van azért. De a kocsma még nem volt nyitva, így hát, maradt. Népes família jött aztán, fordult be a sarkon, kisszekeret tolva, aprónéppel, hangosan, akár egy egész falu, hangyaboly vagy tyúkkatroc, úgy. Vitték amit értek, s ami ért valamit.

– Maci, maci. – sivította az egyik maszatos, nyalábolva fel K. Gézát, ölelve magához, hogy az élet kinézett a hajnali felhők közül, bele K. Géza arcába dévaj ribancul, hogy plüss-szíve nagyot, remegve dobbant, hogy mit is kíván jobban. Tán, hogy ott legyél. – Koszos. – vette el K. Gézát az éledező élettől az apa. – Szakadt a füle, hámlik a szőre, lóg a szeme. – dobta aztán a csorba kanna hűlt helyére. A maszatos is kicsit bánatosan, de a következő kupac igézetében odahagyta, akár az élet nemrégiben.

K. Gézát ettől az egésztől megülte a melankólia. Fölkelt már a Nap, végigtarolták az utcát a kullósok és szekeresek, minden elkelt szinte, száraz virágok, törött mosdókagylók és újságcafatok hömbölögtek csupán, amikor a sarkon hörögve befordult a kukásautó, hogy a maradék maradékát begyűjtse. Kivonja az életből az örök feledésbe, és az amúgy is élet nélküli K. Géza, ötvennyolc éves közmunkás várt a sorára, hogy meghal ő is. Fölkelhetett volna, de nem vitte a lába, vagy nem is akarta igazán.

Szuszogva jött a végítélet, csikorogva-morogva, a sárga mellényesek pedig szenvtelenül hajigálták a napok itt maradt hordalékait. S ahogy az egyik kézbe vette K. Gézát, még felötlött benne, hogy elviszi a kislányának, de van már neki elgondolással mégis az autóba hajította őt. Azonmód darálták le a közmunkást a karmok, tépték apró cafatokra, s ahogy a gép szuszogva bevégezte a dolgát, az egyik mellényes bekopogott a sofőrnek. – Főnök, folyik az olaj. – mutatott az autó alá. Pedig csak vér volt.

Az abai istenkatyvasz

Aba polgármestere nem cicózott. Hangot hallott a busa fejében, és behódolt a spiritualizmusnak, ahogyan ő azt sajátlagosan elképzeli NER-béli tanulmányai, kósza tévéadások, a Párt szava, valamint özv. Kovácsné vajákos asszony, látó és médium, illetve M. Pityu közmunkás és fősámán iránymutatásai alapján, éspedig jó okkal. Három, neki ellenszegülő képviselő erejét óhajtja így kiszíni, mint lassú mérgeket, miközben misztériumjátékokat celebrál a képviselők számára, figyelemmel a Pilisben megbúvó csakrákra és a Felcsúton alászálló Szűz Mária szentséges erejére, beleszámítva az Orbán Viktor üdvéért csörgedező imaláncok minden hatalmát mindig ezután es.

A testületi üléseken az ártó szellemek, a hazaáruló negatívság elhallgattatása érdekében gyertyákat égetnek, ha pediglen a haza és Aba üdvét, a mimagyarok gyarapodását és szaporodását elősegítő döntések születnek, tibeti hangtálakat szólaltatnak meg, hogy a rezgések, a szívet remegtető hullámok koronázzák meg a jól végzett munkát, hogy végezetül csak annyit kelljen sóhajtani, megazisten, és kerek lesz a világ visszavonhatatlanul. Szépen kérem a tisztelt közönséget, emiatt ne röhögje ki a megvilágosodottat, mert csöppet sem különbözik más nagyjainktól. Elég csak Kásler miniszter elborult ezotériájára vagy Matolcsy pöttyös seggére gondolni, máris kitetszik, hogy polgármester elvtárs csak beleállt a fő sodorba, aztán így járt.

Mindenki a maga módján üdvözül, mindenki másképp nyalja a segget. Kifogásunk, ha lehet, annyi csak, mint Ursulának Marqueznél, aki is azt vágta az ura, bizonyos José Arcadio Buendia fejéhez, ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, de ő sem ment semmire az intelemmel. Ha hallja a hangot a fejében az ember, akkor cselekedni kell. Miniszterügynök elvtárs is épp tegnap ajánlotta magát a jóisten oltalmába, mert rájött a történelmi gyorsfosás, ami helyzetben a delikvens kényszerítve érzi magát, hogy túlvilági hatalmakhoz folyamodjon. Az eposzok is így kezdődnek, a zárt osztály is, egy ország szétrohadása pedig itt fejeződik be. Ehhez képest az abai muri csupán babazsúr, viszont lakmusz, már kékül-zöldül, mint a tévében összevert képviselők feje.

Ilyen túlvilági hókuszpókuszokat nem lehet felkészületlenül celebrálni azonban, mert bár a nagyközönség elalél a mérhetetlen misztériumoktól, következésképp összeszarja magát, úgy szavaz az istenek földi helytartójára, ámde az aktus után magára zárja a kamra ajtaját, és boszorkányságot emleget, aminek rossz vége is lehet. Ha polgármester úr az ellenszegülő képviselőket ártó szellemnek érzi, akkor, ha hű maradna a kereszténydemokrácia ideájához, a Malleus maleficarumot tanulmányozta volna, hogy kiismerje az eltévelyedetteket, és felvehesse velük a harcot a máglyák segítségével. Különös tekintettel arra, hogy a boszorkányság eme középkori szakirodalma még Himmler elvtársat is különösképp érdekelte, így ebből is látszik, mindennek megvan a maga előzménye.

Ha és azonban az ember felkészületlenül megy a csatába, abból jó dolgok soha nem sülnek ki. Miképp láthatjuk is, hogy polgármester elvtárs elveszett a felsőbb hatalmak kiismerhetetlen útvesztőjében, összevissza rendeli a szertartás kellékeit, amelyek ebben a formában nemhogy nem kompatibilisek egymással, hanem még nem is rendeltetésszerűek, következésképp áldásos hatásuk erősen megkérdőjelezhető. A gyertya a keresztény szimbolikában nem a gonosz űzésére szolgál, hanem Krisztus jelképe, ezen kívül a katolikus templomokban a szentháromságot testesíti meg és az örök életet is megjeleníti. A tibeti hangtálat pedig nem gongként, mintegy győzelmi jelentésként kongatjuk meg, hanem ennek hangjai jelentik a meditáció kezdetét, ahogy átjárják az elernyedő testet.

Lehet kurválkodni a hittel tehát, mint az divatos Neriában, főleg, hogy a célközönség affinitása csak az ájtatosságig terjed, a hamis pátoszig. És milyen szép is az, amikor minderről én, az ateista mesélek a tömjéntől bódultaknak, bár, felteszem, a magam módján még így is több bennem a hit, mint akármelyik pénzéhes cifra püspöknek, ami felettébb szomorú. Nem nekem, az országnak. Mindez azonban csak mellékszál, mert ebből az egész történetből az vonható le, hogy lehet, az abai polgármester egy egyszerű, ostoba fajankó, vagy esetleg megborult tudatú organizmus, de, hogy az ország erkölcsi, hitbéli, szellembéli állapotának mintapéldánya, az biztos, és meglehetősen elkeserítő. Nincsen ezeknek semmi gyökere. Cirkuszaik vannak, handabandázásaik, és rántják magukkal a népeket a kilátástalan sötétbe le. – Meneküljetek szerintem.

Mire gondol?

Mire gondol a talpnyaló, ha Szijjártót évembernek jelöli? Mire gondol a Szijjártó, mikor mindezt elhiszi?
Elégedett, boldog-e, mutatja is asszonyának, látod-e? A talpnyaló a júdáspénzt kapja-e? Rakja aztán bele neje zsebibe? Asszonya most kiköp vajon, vagy csókolja az urát nagyon?
Mire gondol a diákunk, mikor ordít, hogy a francba, és a tanár, hogyha ezért megtagadja? És a szülő forradalmárt keltve ki? Félti-e, vagy büszke ő?
Mit gondol a tüntető, és a rendőr, aki képen fújja vagy a térről kiszorítja? És a homlessz, mikor viszik, mire gondol, hova el? És a rendőr érti-e, a cókmókot égetve, érzi-e?
A bemondó, aki mondja, hiszi-e, vagy élvezi a hazugságot be az ember képibe? A pap temetve, mire gondol? A fájást érzi-e, vagy rutinból végzi-e?
Az öngyilkos hulltában bánja-e? Mire gondol a janicsár otthonából cibálva ki népeket? És mire a népek az ég alatt? Nézgelődve, hogy mi maradt, semmi se, kutyakölyök, síró gyerek, nénike.
Mit akar a tajtékos ég? Mit a hó? Mutatni, hogy megfagyni jó? Mit vonyít a kutya az égre? A tudós, ha néz üvegedénybe? Mire gondol Mészáros vagy gondol-e?
A nyugdíjas a csirkenyakkal boldog-e? Farral, háttal, a lábával mormog-e? Protkójával csattog-e? Esernyővel hadba szállva kardoz-e? A pénztárban sorban állva számol-e?
Vezérünk a várában reszket-e? Gundelt nyelve böfög-e? Meccsre szállva álmod-e? Alánézve térkép neki, vagy haza? Szülőfalu, kavicsbánya, lábnyoma?
Áfonya vagy libaszar? Otthon főzött, otthon töltött kockás ing. Ülepverő trottyos gatya, bakafing. Soros árnya, kölcsön kapott gyárüzem. Mire gondol, mikor pénzed veri el?
Mire, mikor elszedi, mire, mikor repteti, vagy aranyba fekteti? Mire, mikor hazudik? Mire, hogyha álmodik? Pöttyös labda, futballcsuka kisvasút? Kevlár ruha, kalasnyikov, alagút?
Ha színházat zárat be, embereket járat le. Mire, mikor menekül, függöny mögé települ? A csokidat fölzabálja, életedet lenullázza, kiirtja az erdődet, beszántja a földedet. Tarrá vágja a hazát, növeszti a valagát.
Mire gondol, hogyha Istent hazudik? Mire, hogyha aztán elbukik? Isten vajon látja-e? Csipás szemmel nézi-e? Látja-e, hogy mit csinált?
Lefizetve elfordult és félreállt. Nem is volt és nem is lesz, vagy meghalt? Most titokban temetik? Félre nézve nagy suttyomban földelik. Eloszlik mint buborék, vagy maradt kis csoda még.
Feltámad a pusztaságon. Látja majd, hogy sírhalom, akkor mire gondol vajon? Hogy elcseszte teljesen, nincsen már hatalma sem. Zavarában fütyörész, elsomfordál, odébb áll.
Onnan figyel, kerek szemmel nézi azt, miként kúszik a helyére egy paraszt. Szobra lesz és temploma, százszor csókolt lábnyoma. Mikor másodszor verik agyon, Isten mire gondol vajon?

Kampec dolores LXXXI. – Dömper

Ott ücsörgött hát Béla a kocsma udvarán barátságosan lapogatva a plüssmedve hátát, olyan titkokat tudva meg tőle, mint még soha senki, és örök barátságot kötve persze, amitől viszont a rigók, a macska és a patkányok is fölhúzták az orrukat. Bár ez a madaraknak nehézkes volt, de megoldották mégis, látszódjon, nehezen veszik, hogy a cimborájuk odahagyta őket egy mahomet szőrmókért, hogy azt ölelgeti, sutyorog vele, megminden. Mert sem a rigók, sem a macska, de a patkányok sem tudták, ezek a csatornalakók is csak sejtették, mert okosak voltak nagyon, hogy Bélát foglyul ejtette az idő, nem ereszti, és dobálja ide meg oda, akárha száraz falevelet az orkán, s valljuk meg, olyan is volt. Eres, meg sárga és piros, valamint eléggé aszott is, mert nem volt már mai gyerek egyáltalán, ahogyan azt már tudhatjuk.

Ilyen anzikszot rajzolt az élet ide, az udvarra, és az Isten, aki most perszehogy elődugta a mocskos pofáját, de nem a templom tornyából, á, egyáltalán, hanem egy cafatos felhő mögül, és felsóhajtott, hogy de szép, aztán elindult az íróasztalához, hogy hozza a gépet megörökíteni ezt a csodát, hogy máshol is alkothasson ilyet, mert nem volt képzelőereje neki egy csöpp sem, magunk közt szólván. Úgy vélte ezért, hogy majd Nyújorkban is, vagy Csikágóban, a füstölgő utcákon egy nagy néger kezébe is rak egy még nagyobb medvét, részegen persze, s ettől ez a nagydarab néger majd dicséri őtet, így hitte. Ebből is látszott, hogy ez az Isten nemhogy tehetségtelen, hanem még hülye is, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a bádogbános azt képzelte, mert ő nem találkozott vele soha, a Béla viszont többször is, sőt, pertu, meg cimboraság.

Ezért mondhatta neki most is meghitt barátsággal, hogy na, húzzál már a francba, és az Isten még csak meg sem sértődött, mert hány ilyet, sőt, sokkal durvábbat kapott a világ összes nyelvén minden percében a végtelen életének. És ebből sem jött rá, hogy őt voltaképp nem szeretik, nem is félik, de ez sem érdekelte, mert mondom, egy kicsit debil volt. Amikor Béla elhajtotta őt illetlenül, el is oldalgott, amit onnan lehetett tudni, hogy a háromszögletű szeme a felhők közül eltűnt, és egy kószát dörrent az ég, de csak egy kicsit, tényleg csak egy csöppet. Béla azt hitte tehát, és ezt közölte is a medvével, hogy teljes a szabadság, ám, ha nem lett volna részeg, tudta volna, rájött volna, hogy az Istent ugyan elzavarhatja, de az idő fölött nem rendelkezhetik, és ez a mókamester azt tesz vele, amit csak akar, és amikor csak óhajtja.

Most azt vágyta éppen, hogy Béla gyerek legyen újra, és ez ellen nem lehetett mit tenni senkinek sem, csak az ihletet kereste hozzá ez a kegyetlen idő, a könyörtelen gyilkos és teremtő erő. És meg is találta, ahogyan a kocsmába lépett egy olajos hajú traktorista, jobbján a kísérő seregével, az utóddal, három éves kölkével, akit máris dresszírozott az életre és a folytatásra. Mert ez a gyerek a foltos gatyájában, a lenszőke és pókhálószerű hajával, a beesett szemeivel és kajla füleivel egy műanyag dömperen toszogatta be magát az ivóba olyan surranásokat kiadva, olyan műanyag morgásokat és sikolyokat, hogy Béla szíve beleremegett a medve karjai között, egy tölcséren keresztül pedig lefolyt, mint a szappanos víz, a mélységes múltba, és ott állt kantáros rövidnadrágban máris az anyja udvarában az égig érő kaktusz alatt négy évesen és vágyaktól gyötörve.

Dömpert akart a kölök Béla, arra epekedett szíve minden fellelhető akarásával és összes szerelmével. Látta magát, ahogy a kaktusz alatt tekeri azt a dömpert, homokot szállít a platóján, elkerül a lugasok alatt, eljut a meggyfa tövibe, és az apja lába elé borítja azt a nyüves homokot és teker új fordulóra. Béla haja lobogott a képzeletében a dömper kormányánál ülve, füstölgött a szájában a Románc, akárha a hátranyalt fejű apja, de azért a kormány mellett minden eshetőségre ott volt az Inota szelet, sőt, a Korfu is csatos bambival elegyest. Így múltak el az évszakok a kölök Béla mellett pörögve, de ő csak haladt a dömperrel, akárha a szerelmes Hugh Grant a hülye filmjében, röpködtek a levelek a szélben és szitált az eső. Ilyen nyálas film lett a Bélából, amikor megszólalt az anyja hangja, hogy vacsora, és az álomban álló kölök Béla fölocsúdott, fölnézett az égig érő kaktuszra, és úgy érezte sírni volna jó, aztán persze bömbölt is, mert mit tehetett volna mást.

Hüppögött és visított a dömperért, de soha nem kapta meg, csak egy fölfújható zsiráfot, amelynek a foltjai is azt vigyorogták rá, dömper, dömper. És az idő ott hagyta benne a hiányt, amit észre se vett, és ezért nem tudta azt sem, miért olyan kedves neki, amikor a pelenkás, ámde büszke népség körülötte nagy arccal surrog a műanyag motorokkal, autókkal és pláne dömperekkel, és úgy lökik és tekerik magukat a világban, mint majd később a béjemvéjükkel, olyan arccal és üres szívvel szenvtelenül, mert soha nem is akartak homokot borítani az apjuk lába elé, csak l’art pour l’art dömpereztek, jobb híján, mintegy. Ebből is kitetszik, hogy az élet egyáltalán nem igazságos, sőt, baromira szemét. Ilyen ráismerésekkel tért vissza a világ kebelébe Béla azzal a balesettel, hogy az anyjának indított hiszti most a jelenben a medvének szólt, neki kesergett vénségére, hogy a traktorista kölke megvetően mérte végig, majd pöckösen elgurult a templom felé, hogy ő se találkozhasson soha Istennel, mert az csak a kiválasztottaknak dukál, mint amilyen Béla is. Csak ezt senki se tudja.

Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Ott ült tehát Béla, mint már annyiszor, és mint mindig, így ebből fakadóan örökké a rázuhant mennybolt kellős közepén, hogy a feje alig is látszott ki belőle levegőért kapkodva minduntalan, hallgatva a rigók gyászénekét, amit senki emberfia nem tapasztalhatott eddig, mert nem ivott velük együtt karácsony szent és embertelen estéjén veresbort kékszegélyű kistányérból, és nem osztotta meg összes zsömléje megszáradt cafatjait éhező csőreikkel, hogy együtt nevessenek a világ ostobaságán, és, hogy rémes véget érjen aztán az egész, őrjítő feledkezés.

Így kellett rájönnie arra, hogy a Walpurgis éj, amelyet magára szabadított, soha nem ér véget, mert Behemót itt járt ugyan, Abadonna azonban még nem vette le teljesen a szemüvegét, csak kilesett alóla, s miközben a templom harangja egyre csak az éjfelet kongatta, és a népek megbabonázva sántikáltak a misére, itt, a kocsma udvarán Woland azt akarta, hogy csak nevessen rajtuk, és ehhez nem sajnálta a drága rigó életét sem, a mocsok, pedig tudhatta volna, nem kell ölnie az ördög incselkedéséhez, de csak a Mester meg az ő Margaritája járt a penészes agyában minduntalan.

Ekképp döbbent rá Béla arra, hogy sem a Sátán és sem az Isten nem mindenható, ezt csak mutatják és bűvészkedik a halandók számára azzal a kegyes szándékkal, hogy fölmentsék őket elcseszett döntéseik súlya alól, hogy ne kelljen beleőrülniük, ha mindent és mindenkit szétbarmoltak. Erre szolgált a bádogbános hókuszpókja, amellyel folyamatosan szedálta a duplagyűrűsöket, a traktoristákat és bánatos szemű asszonyaikat, azt hazudva nekik, hogy a földi poklot, amelyet maguk okoztak, egy kis imával és énekkel Barbie-földjévé változtathatják így hazudott nekik a csalafinta hoppmester.

Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy ezt lehet. Így, amikor Abadonna az orrnyergére csúsztatta az okuláréját, hogy elhívja őket, sivalodtak és visítoztak abban az örök tévedésben, hogy valami jót hagynak oda, pedig egész életük csak festett világ volt málló temperával megrajzolva, amit vihogva mos le a soha véget nem érő idő. Idáig jutott Béla, és már reggel volt hirtelen és egyszerre, de a rigók nem köszöntötték a Napot, hanem kisírt szemekkel, bambán, tanácstalanul és másnaposan bámultak Bélára, aki hosszan mesélt nekik, mint Ferenc a múlt ködében a verebeknek.

A fröccsök ura nézte ezt az idillt, mert nem ismerte a benne megbúvó drámát és tragédiát. Elégedett volt, mert azt hitte, barátja messze került templomromboló igaz énjétől, pedig soha nem munkált jobban benne a dühös indulat minden ellen, hogy mért kell értelmet hazudni annak, aminek értelme nincs. Viszont arra is rájött, elnézve a szipogó rigókat, hogy változtatni ezen nem lehet, és menekvés két módon lehetséges, ha maga is beleáll a debil, vég nélküli mosolygásba, vagy pedig a fára költözik újra, és ezúttal végleg. Ebben kellett volna dűlőre jutni magában, ezért elkomolyodott, nagyon

Fölnézett hát az égre álmai gőzei alól, és a párák között meglátta Isten csalfa, háromszögletű szemét, aki kajánul nézte, mire jut megvilágosodott antiszolgája ott alant, a porban. Tehetetlenül nézte, és Béla tudta ezt, ezért kinyújtotta középső ujját, magasra tartotta a kezét, keményen bemutatott a felhőnek, és ekkor a lázadás és ellenállás eme tornyára rászállott az egyik rigó, aki ocsúdni kezdett a gyászból. Kócos szárnyával megtörölte csipás szemét, és rákezdett az napköszöntés millió éves dallamára, ami a génjeiből fakadt.

És Béla már diadalmasan nézett volna az égre, de a rigó nem bírta beleiben a görcsöt, Béla hősi ujjaira csinált, tisztesség ne essék szólván, úgy köszöntötte a felhőkben megbúvó Urat. A magasztosság és mocsok így keveredett egyetlen masszává, ami Béla karján folyt végig, fehéres, szürke pudingként. És Abadonna, aki még mindig figyelt a fal mellől, hogy kire is nyissa zúzós szemeit, hangosan felsóhajtott: – Ilyet én még nem láttam. – Ezt bírta kinyögni a halálhozó, és Woland elé járult, hogy adjon neki másik feladatot, mert nem bír ezzel a bagázzsal az udvaron. Cihelődtek hát, és indultak vissza, Moszkvába, a varjú pedig Bélának tisztelgett a volán mellől, mert nem tehetett jobbat a hitetlenség őserejével szemben.

Kampec dolores LXVIII. – Woland megcsúfolása

Kampec dolores LXV. – Irén

Ahogyan a betakargatott öreg magában az Urat dicsérte, hangosan pedig valaki ismeretlen és bizonytalan, csak az emlékeiben vagy a tölgyek alatt létező Irénnek adott hálát, hogy megmenekült a fagyhalál elől, pedig nem is tudott róla, Béla már a kocsma asztalán dobolt nyugtalan ujjakkal, és nem tudta, miért szállta meg a zizgés, amikor pedig minden remekül adott volt ahhoz, hogy aeterno modo szemléje a világot, amely filozopteri létállapot leegyszerűsítve azt takarta, hogy mindenki bekaphatja. Bár ilyet ki nem mondott volna soha, csak gondolta erősen.

A kakas szava, amely arra volt teremtve, hogy harsogásával előhívja a fényt, és ezzel vackaikba parancsoljon vissza minden ártó vagy együgyű szellemalakot, akik már semmiben nem hittek, mert tudták, hogy suhanó létük is véges, ezért sivalkodtak minden éjszaka, ezúttal nem a Napot görgette elő a Föld pereme alól, ahol izgága Jézusok lóbázták a mocskos lábukat, hanem valahonnan a göncölök közül ködöt szipkázott alá, hogy borongós gomolygásával betakarja a falut, amiben csak a kutyák ugatása hallatszott a mélyből, és az öreg elhaló hangja, amellyel Irént szólongatta a veszedelemben.

Valahogy átderengett a nyálas masszán a Hold, akárha megrágott tejfölös lángos, a farkasok vonyító istene, amely ebben a Walpurgis-éjben nem tengereket cibált magához, mint koszló mágnes, hanem madeleine lett Béla szívében, amelyik most épp a Szentháromság szobor tövében lüktetett, abban mártózott meg a vibráló korong, és a sistergő gőzökből, amelyek felszálltak belőle, az égre íródott megint, hogy Irén. És Béla valamely irgalmatlan alagúton átsuhanva gyerek lett újra, és ott állt a konyha kövén, a piros fotelben pedig nagyapja ült, lagziból lábadozva, tehetetlenül és maga alá csinálva, és ő is Irént hívogatta, idézte, hogy merné ki a mocsokból.

De Irén nem jött, mert még valahol a hányások között, az eldobott menyasszonyi csokor cafatain rúgta a csárdást, mert ekkor még fiatal volt, merengő lány, aki a lakodalom őskáoszában fiatal férfiakat vacsorált a kukoricásban, amely úgy látszik, örök. Most is ott terül el a falu szélén, mint mementó, ám most nem a bűnből ocsúdó borzas fejű férfiak és elvetélt szüzek térnek benne magukhoz, miután átrobogott rajtuk a gerjedelem, hanem kék táblák meredeznek mindenki szégyenére, amelyeknek fogalmuk sincsen az életről, amely minden nyáron és minden lagzi szétokádott hajnalán ott sprickolódott a kókadozó csumák tövében, erős sóhajokat keltve Irén szája szegletéből és torka mélyéről egyszerre.

Nagyapa tehát kivárta a sorát, hogy, miután az élet megkapta, amit megkövetelt, hogy csak utána vakarják le róla a rákövült szart, amely olyan volt, mint afrikai szavannák repedezett sara a száraz évszak derekán, s miközben lókaparóval nyúzták a seggéről, a derekáról és a hátáról a masszát, fenséges tehetetlenségében kénytelen volt végig hallgatni a világ összes szidalmát, ami Irénben élete során megrekedt, és mindig az volt a mondat vége, hogy bár dögölne meg. Ezt aztán kis idő múlva nagy döbbenetekre és igen szófogadóan meg is tette, és a temetésén, ahol minden beszarás és tajt részegség megdicsőült az úrban, jóvan aptya, a koporsón való kocogtatással küldték őt a föld alá pondró eledel gyanánt az örök körforgás torkába.

Ebben az időben már Irén szemét is megülte a fátyol, s miközben apósát eregették alá az agyagba, eszébe jutott a szarvakarászós hajnal, a kukoricás, meg az olajos hajú férfi, akivel nagy örömükben két sort is letaroltak, és ez olyan messzinek tűnt az időben, mint amilyen messze valóban volt is. De ezeken a megsárgult képeken Béla még mindig kölök volt csupán, éppen ezért csak nehezen folytak alá a ködökből, mint valami elveszett de megkerült dagerrotípia, hogy aztán hangosfilmre váltson, Béla pedig fess fiatal férfiként a nagyváros bűnös kocsmájában igya az asztal alá magát annyira, hogy szirénázó rendőrök érkezzenek a vadnyugati ivóvá váló csehóba rendet gumibotozni, ami mozit Béla a pult alól lesett, mert Irén odarejtette a szervek haragja elől, mert vénülve ott volt csapos, hogy életben maradjon még egy kis időre.

És azon az éjszakán történt az is, mielőtt még kezdetét vette volna a gyalázat, hogy Irén a szénaboglya fejével, kopott, sárga haja alól, a ráncok közül kipréselte magából közelítő vénsége elől menekülve egyetlen vágyát, beleordított hát a borszagú létbe, hogy férfit akarok, de senki nem hallotta meg. Aztán elhaló hangon ismételte az elemi ösztönt, a férfi utáni óhajtozását, amikor elcsattantak az első pofonok, az asztal alá söpörve a mocskos poharakat csak úgy, mint Irén még foltosabb vágyait, amellyel a kukoricásba iramodott volna, nem bánva azt sem, ha újra az apósáról kellene szart vakarnia, mert az élet akarása erősebb ezek szerint, mint a vele járó undor. De ez az elhaló hang nem is Irénből jött, hanem valahonnan az idők mélyéről.

Együtt rezgett az ősrobbanással, vele száguldott atomonként meggörbülve a térben, és ez tört elő szupernovaként a fagyni készülő öregből, ez hajtotta a műanyag dömpereseket, a duplagyűrűsöket, a jelen Irénjeit, ezt sóhajtozták elő a bánatos szemű fiatalasszonyok, akik már nem ismerhették a kukoricások örömeit, és ez az erő hajította minden reggel a traktoristákba a felest. Béla a ráismeréssel azonmód tért magához Irén igézetéből, aki kajla módon megmutatta neki a régóta hiába keresett Istent. De a bádogbános rohadt harangja megkondult, ettől megrepedt a köd, a kutyák megnémultak, a falu pedig visszatért a festett világba, a fából faragott Krisztusok közé. – Minden hazug, mindent szabad. – Ezt mondta Béla hidegen, a fröccsök ura pedig a pohár után nyúlt újratölteni azt.

Kampec dolores XLV. – Evolúció

Miután Béla felismerte, hogy Istennek hagymaszaga van, ilyképpen nem morózus öregember, hanem sokkal inkább dúdolászó nagymama lehet, belátta, hogy a szakralitás teljesen odaveszett, hogy a bádogbános inkább csaló, elvetemült cirkuszi mutatványos, mintsem az elveszett lelkek mestere, ebből fakadón pedig aljadék gazember, újra idejét látta annak, hogy felforgassa a duplagyűrűsök életét, akik immár egyedül tartották életben a babonák földjét, ami mindig csütörtök.

Ahogy idáig jutott elmélkedésében, rádöbbent, hogy nem a túlvilág, hanem a földi idő fogja, és ebből sokkal inkább nem tud szabadulni, mint a dohos és tömjén szagú hókuszpókból, mert olyan erővel zuhant rá a tavasz a rigók ordibálásával, hogy teljesen laposra nyomta, és már-már látni vélte a fény végét, ami az ő megfogalmazásában poszt mortem hallucinogén állapot, amelyet tévesen neveznek mennyországnak.

Meg kellett vizsgálnia tehát, hogyan hagyhatná oda az örökös csütörtököket, ami nagyon nehéz mókának ígérkezett, hiszen nem túlvilági démonokkal, hanem kézzel fogható, látható, érezhető öregasszonyokkal, meg olajos hajú traktoros legényekkel kellett szembe néznie, és nem lehetett mindezt úgy intézni, mint ami kedvenc időtöltése volt, hogy lelkének éjfekete tartalmát a kocsma pókhálós falára mozizza, és mintegy kívülről szemléli azt, ami a szívében kavarog.

Így köszöntött be a józanság kora, amihöz természetszerűleg fröccsöt kellett abszolválni elsősorban, mert, lássuk be, enélkül túl nehéz lett volna szembe nézni a valósággal, ami szürke, kizárólag mindig csak szürke, mintha egy kutya szemével látná az elcseszett világot, és majdnem elkezdte csóválni a farkát, amikor a fröccsök ura elébe tolta az italt, mint gondos gazda, és akkor nekilátott elmesélni neki az evolúció csodáját, hogy a harang zúgásába ne őrüljön bele.

– Tudtad? – Állt neki a mesének. – Tudtad, hogy az emlősök, amikor még a dínók uralták a Földet, és csak apró, egérszerű jószág volt az összes ősünk, és csupán éjszaka mozogtak, hogy a bazi nagy t. rex föl ne zabálja, vagy agyon ne tapossa őket, szóval emiatt nem láttak színeket? – A kocsmáros hülyén nézett rá, nem tudta elképzelni, honnan keveredett elő most meg ez barátja lelkéből, de nem is érdekelte igazán. Megszokta már, hogy a saját ritmusában éli az életét, és ennek megfelelően egészen váratlan tartalmak bugyognak ki belőle.

És akkor Béla nekilátott fölmondani mindazt, ami hosszú élete során az evolúcióról megragadt benne, az ázalék-állatkáktól kezdve a halakig, aztán jöttek a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök, és már az előembernél járt, amikor egyszemélyes mozijába megérkezett az első vendég a külvilágból, ami jelenleg a falu volt, és egy fogatlan nagypapa képében tette tiszteletét Béla szabadegyetemén, de nem igazán törődött vele, reszkető kézzel szopogatta a fröccsét a bambaság kegyes állapotában.

És Béla, midőn a neander völgyiek és a homo sapiens öldöklő küzdelméről mesélt fennhangon, arra jött rá, hogy a demencia nem azért ül ki az öreg ráncos arcára, mert fölzabálta őt az idő, hanem, mert ilyennek született. Olyan volt a ráismerés, mint az ostor csapása, mert arra mutatott rá, nem ővele, nem Bélával van az eredendő baj, hanem az összes többi emberképű organizmussal körülötte, akik alig is különböztek a trogloditáktól, csupán barlang helyett kalákában kinyögött kockákban laknak, ami szuszogás fölzabálja az életüket, mielőtt a világra rácsodálkozhatnának.

Ilyen az összes, rémült meg Béla a ráismeréstől. Ilyenek a műanyag dömperesek, a sóhajtozó fiatalasszonyok, a férjeik, a nagymamák és a nagypapák, a rügyező arcú kamaszok, ilyen a bádogbános meg a két közmunkás, egyforma massza, ezért idegenek. Ekkor jött rá arra is, hogy az utóbbi tízezer évben semmi nem változott, csak a díszletek a nemzedékek egymást követő bamba forgatagában, csak ezek nem a tűz istenét imádják, hanem valami szakállas, szenvedő alakot, akit a bádogbános mutogat nekik napról napra.

Meg az apját, meg a szent lelket, hogy ezzel a hármassággal, meg az eredendő bűn hazugságával tartsák félelemben őket, hogy terelni lehessen a jámbor csordát, amerre csak akarják. És mindettől nem gerjedt éktelen haragra, mint az elvárható lett volna tőle, legalábbis nekünk, akik már alaposan ismerjük őt, hanem elöntötte a végtelen szomorúság, mert csak most látta meg, hová is született. Hogy a faja, amely az evolúció csúcsterméke volna, ezer generációval ezelőtt megrekedt az iszapban, és azóta egyhelyben rúgkapál.

Változás, ha van, csupán annyi, hogy most nem a kardfogú tigris, hanem kék plakátok ordas eszméi törnek rá, tartják rettegésben és rabságban, amelyek ellen nem elég a csontvégű dárda, hanem egyéb fegyverekre lenne szükség, amit még nem találtak föl, és talán nem is fognak soha. Szomorúan nézte a nyammogó öreget, aki a templomba készült, hogy hülyeségében őt a bádogbános újólag megerősítse, és ekkor jött rá arra, hogy az ellenség nem ezeknek a szerencsétleneknek a lelkében van, hanem rajtuk kívül, így semmiről sem tehetnek.

– Menthetetlen a világ. – Tette meg a cáfolhatatlan kinyilatkoztatást. – A fröccsök ura lemondón legyintett, mert ismerte Bélában a prófétát, a bamba öreg meg nyálcsorgatva nézett rá. – Tudod, tata – fordult most már célzottan hozzá Béla – pár milliárd év múlva ez az egész kóceráj önmagába hullik vissza, összezuhan, egy végtelenül sűrű pontba tömörül, hogy aztán esetleg újra robbanhasson, és kezdődhet minden megint elölről, és a te nyamvadt Istened semmit nem tehet? – Az öreg debil módjára forgatta a szemeit, amivel föltüzelte Bélát.

– Aztán lesz először megint hidrogén meg hélium – tört elő belőle a csillagász-filozófus -, ezek a bazi nagy csillagokban összesűrűsödnek, nyomódnak, tömődnek, aztán lesz a vas, meg a többi szar, amiből állsz te is tata. Kis víz, kis trutyi meg buborék, és az élet, pár milliárd év, aztán fölegyenesedsz a szavannákon, innentől már csak pár millió pillanat, és bölényt rajzolsz a barlang falára, és még néhány százezer esztendőcske, és kinő a földből a szaros falud, és megszülethetsz újra. Na, az lesz majd a föltámadás, nem a harsonaszó. – Itt tartott, amikor megszólalt a misére hívó harangszó. – Viszontlátásra. – Mondta az öreg, és elcsoszogott bálványt imádni. – Szerencsétlen. – Ezt bökte utána Béla, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és rákérdezett. – Hülye vagy? – Azt hiszem. – válaszolta Béla, és alámerült a kétségbeesés hívogató, zöld tengerébe.

Kampec dolores XLIV. – Isten szaga

Béla, amióta újra fölfedezte a szabadságot, amelyet nem is igazán a tavasz adott meg neki, hanem az önmagában fölismert ősz a tejmeleg lankáival, akkor érezte meg, hogy megérkezett erre a világra visszavonhatatlanul. Hirtelen hatalmasan erősnek érezte magát, és egészen olyannyira, hogy rájött, a fröccsök ura kezén föllelt barna foltok nem az elmúlás féreglyukai, hanem egy végtelen nyaralás felszabadító kezdete csupán, amikor mindenféle faktorok nélkül lehet a Nap elé járulni annak veszélye nélkül, hogy elolvadnának a szárnyai. És jó volt ez nagyon.

Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.

És megvizsgálta ekkor Istent, akinek születésekor még a nevét sem lehetett kimondani, nemhogy az arcába nézni, aztán szakálla is volt, majd üdvözült mosoly az arcán, homlokán pöttyel, meg száz karja, mint valami izzadósan forgolódós álomban, és ebből lehetett tudni, hogy vagy egy van belőle más-más álruhákban örökös farsangot ülve, vagy több millió vagy éppen egy sem. És Béla ekkor jött rá, hogy ötven évvel ezelőtt, amikor fizikai kínok közt hallgatta az akkori duplagyűrűsök vernyogását, iszonyata azért alakult ki, mert az anyja, a nagyanyja, és azok összes degenerált ősei egészen az evolúció kezdetéig nem azért félték az ismeretlent, mert valódi hatalma lett volna fölöttük, hanem, mert nem engedték meg nekik, hogy a magukban meglévőt megkeressék.

Ezeket a béklyókat akarták Bélára vetni klottgatyás korában, hogy báván bambuljon festett képeket a testetlenről, aki ott feszült a kereszten, és mégis körüllengte őt a duplagyűrűsök szerint, mégsem lehetett kézbe venni, mint a felfújható gumizsiráfot, aminek hintőpor szaga volt, és nem pállott doh, amely romlást és romlottságot mutató illatanyag a kölök Béla tudatában örök időkre úgy ragadt meg, mint Isten hónaljbűze. Ha megmosdott, akkor fenyő meg csillagszóró illata volt, de leginkább tömjén, amit akkor lehetett érezni, amikor temetéseken ómama, nagymama és a többi ősök megtértek hozzá, és mindenki zokogott a bámuló Béla körül, pedig, akik ott feküdtek előtte békén, csendben és megadva, már a keblén jártak állítólag jól megolajozott végtelen boldogságban.

Amikor Béla magában kutakodott, hogy mindennek utána járjon, arra jött rá, hogy nem a kocsma falára vetített képekkel kell keresnie, hiszen a múltja sehol sem volt, csak valahol a gyomra mélyén, hogy nem kell a bádogbános házának nyikorgó ajtaját föltépve a szenvedő elé járulnia kérdéseivel, mert az egy hűtelen és szavahihetetlen alak, aki arra sem képes, hogy egy nyüves választ adjon, hanem a bádogbánossal üzenget állítólag, hanem tutajra kell szállnia, kezével az óceán túlpartjára evezni, ahol egy lakatlan szigeten nem rigók füttye, hanem hülye páviánok rikoltozása közepette, a pálmafák alatt ücsörögve, félmeztelenül Tall Dutch Eggnogot szopogatva lehet diskurálni az Öreggel, és akkor meg kókusz illata lesz neki, mert nagy mókamester, erre most már rájött.

Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.

Béla hajóra szállt megint, majd szamárra ült, serpák vitték hideg, végtelen csúcsok közé, s mire odaért, az Öreg kijózanodva, megfürödve ücsörgött lótuszülésben, egészen világos volt körülötte, de egy rohadt szót nem ejtett el fennköltségében, csak körüllengte őt a lábszag, meg a füstölők édeskés illata. Szemét ki sem nyitva egy ajtó felé mutatott, amely mögött tolószékében fémes illatokat árasztva kókadt, félrebillent fejjel pedig Hawking bácsi vigyorgott, szája sem mozdult, és úgy mondta el helyette a gép agyának különös tartalmát, miszerint minden mindegy, mert ötmilliárd év múlva a Földet megvacsorálja a Nap, majd a még beláthatatlanabb jövőben minden anyag, minden Isten és az összes tévelygő lélek önmagába zuhan vissza, összesűrűsödve egy ponttá, aztán vagy kezdődik elölről minden, vagy sem. Vigyorgott, és tolókocsijával csikorogva elszáguldott. Égett gumiszag töltött be mindent.

– Mit gondolsz – fordult ocsúdva Béla a fröccsök urához – belőlem is lehet Isten? – A kocsmáros meg sem rebbent, úgy válaszolt. – Az hétszentség, Bélám. Az hétszentség. – És barátja elé tette a zsíros kenyeret, Béla orrát pedig betöltötte, átjárta, körbecirógatta a vöröshagyma semmivel össze nem keverhető édeskés illata. – Megvan! – Nyugtázta a felismerést Béla, és belegyalogolt a fénybe.