Kategória: józsef attila

A hanyatló nyugat ópiuma

A Hír TV munkatársai nem hordhatnak térd felett végződő rövidnadrágot vagy szoknyát, de ujjatlan blúzt sem, mert – a Csengetett Mylord Henryjének bölcsességével élve – hová vezetne ez? Megszűnne a kívánatos egyformaság, a tábori szürke, kiderülne, hogy kinek duci a térde, kinek meg göcsörtös, valamint a szexualitás gőzei megülnék a szerkesztőség katonás légkörét, és permanensen a toszásra gondolva nonszensz volna a migráncsok erőszaktevéseiről tudósítani. Meg különben is, csak.

Virág elvtárs óta tudjuk, hogy a szexualitást hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, Gogolák elvtársnő szoknyája is kurta volt, és körbe is értünk. Igaz, Bástya elvtárs egyik komisszárjának sem volt meg az a joga, hogy a b. neje seggét naponta nézegesse a fél világ, mint most a parókakészítő hitveséét, de nem is volt Lamborghinije egyiknek sem. Volt olyan kor, amikor adtak a látszatra – szerénység, elvtársak, szerénység – de máma nem olyan időket élünk, mint az tudvalévő.

Ilyen szempontból rövid idő alatt óriási fejlődésen ment keresztül a NER, ha létezhet ilyen egyáltalán. Emlékezhetünk, hogy 2015 februárjában még takargatni óhajtották a gyalázatot, és az emberminisztérium munkatársainak megtiltották a stadion szó használatát, bevezetve a fedett sportlétesítmény fogalmát. Életidegen szavakkal azonban nem lehet elfedni a gyalázatot, és a mélyszegénység sem tűnt el attól, hogy három éve betiltották ezt a hangalakot. Így forgatja az ájtatos szemét a műanyag, felfújhatós Szűz Mária.

Mindemellett akkoriban még mintha lett volna bennük valami szégyenlősség, szűzies szemérem, ahogy ribanc voltukat leplezni óhajtották, mára azonban totálisan elkurvult és elbutult az összes rohadék. Valamint bunkók is, ne szégyenlősködjünk, ha egyszer így van. Például Virág elvtárs kijelentése “…Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, nyolcvanöt százalékos gyapjú. A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó…” – mutatja, hogy a komcsinak valaha volt gyerekszobája, ezek viszont tyúkszaros udvarokról érkeztek a vezérükkel együtt.

Ezért is ilyen kérlelhetetlen gyilkosok. Már nem rettegnek a Coca Cola mámortól, tisztában vannak a hanyatló nyugat összes csábító ópiumával – főleg a Habony -, viszont az összeset maguknak óhajtják. Rosszabbak tehát a régi komcsiknál, mert ezek hit és meggyőződés nélkül azok, csak szellemi restségből és gonoszságból, persze és ugye. Valami kiforratlan katyvasz van a fejükben, a keresztény-fasiszta-kommunizmus mérhetetlen sötétsége, amelyből minden nap újabb böszmeség bukik föl. Most ez a kurtaszoknya-tiltás, holnap tán keresztlevél a munkavállaláshoz, mert semmi sem elképzelhetetlen.

Voltaképp azért nem megfogható koherensen az egész katyvasz, mert őrült ugyan, de nincs benne rendszer. Ma a miniszoknyát tiltja be, holnap az óvodásokat menetelteti, az anyákat oktatja szoptatásra, világító kereszteket állít, lőgyakorlatot tart fiatalkorúaknak és szidja József Attila kurvaannyát a szentmisén, ahol arra int, hogy a templom közelében ne etessék az éhezőket, meg huszárcsákót vesz húszmillióért. Tehát totális a káosz, mintha Caligula élné az utolsó napjait az ólomtól meghülyült övéi közt, természetesen miatyánkot zsolozsmázva.

A második Orbán-uralom kilencedik évében a NER hülyeségek rejtélyes katyvaszává vált, amin segíteni immár nem lehet, és leszavazni sem. Az eszét még valahogyan bíró népesség pedig válaszút elé került: menekül, aki bír a hanyatló nyugat ópiumába, meg amíg még lehet, megadja magát és katatón őrületbe süllyed, vagy forradalmár lesz a maga módján, ki, hogy tud. Basky-matricázással és kátyútömködéssel kergeti őrületbe a szolgákat, mert az ilyesmi sokkal jobban fáj, mint azt képzelhetnénk. Nem véletlen az egy kátyúra kivonuló öt rendőrautó. Lássuk be engedelmes szível, hogy ennyi maradt. Vagy pedig el lehet innen menni. – Hogy a klasszikust idézzük.

Ehess, ihass, meg a többi

A sor végén, mint azt J. A. valahai csudálatos költő, ellenben élhetetlen fráter elbeszéléséből tudjuk, az alhatás óhajtása áll, szíve mélyén azonban mégis inkább libasültek, cukrok és kuglerek után epekedett. Ő abban a korban élt, amelyet most Orbán Viktor Mihály visszaálmodik nekünk, a nagyméltóságú kormányzó úr alatt, s bár bele is halt, az az előnye velünk szemben mégis csak megvolt, nem dörgölték a képibe óránként, hogy ez a világ a lehetők legjobbika, meg, hogy ő mennyire boldog benne.

Innen nézve még őszintébb is az az állattartás, mert kihajtotta ugyan az embereket a híd alá, de nem tiltotta meg, hogy aztán ott éljenek. Mert valahol csak kell, ha már ilyen materiális formát adott az embernek az úristen. Ha asztráltestünk volna, egyből nem is lenne baj, az ember libegne, mint az őszi szél, falakon át, kulcslyukakon keresztül, és O. V. M gyűrött zakójának zsebéből előbújva a fülébe sikítaná, hogy húúú, amitől ő a nagy farával meg tokájával együtt kapna szívszélhűdést. Ilyen tehetsége azonban a magyarok többségének nincsen, következésképp utcára is teszik őket ezrével.

Azt már egyszer elmeséltem, milyen álságosan illetlen dolog ilyen környülállások közepette ugyanakkor be is tiltani a homlesszlétet, mert valahol már csak a fizika törvényei miatt is kell lenni annak az anyaghalomnak, amely átmenetileg ember névre hallgat. Annyi börtön nincs is, amennyiben elférne az utcára toszott sokaság. Lakás még csak-csak lenne, de olyat valami különös ok miatt ilyen szerencsétlen proletárok meg nem kapnak, így a végkövetkeztetés, amellyel a birodalom szolgálni tud: annyit is érnek. Ördöginek mondható kör ez a Magyarország, a Belzebub terepe.

Ebben azonban semmi sincs véletlenül, még a Rétvári Bence névre, meg az elnyújtott füttyre hallgató molekulaszerkezet, atomtobzódás is okkal kapott magas hivatalt. Az ő létezésének indoka, a szerepe mintegy a gépezetben a győzelmi jelentések hozatala és világgá kürtölése. Minden hét végére jut valami örömhír tőle, erre a mostanira például az, hogy “egyre kevésbé megterhelő a háztartások alapvető kiadásainak előteremtése, és egyre nagyobb arányban jut a családokban pénz fogyasztásra, kényelmi kiadásokra”.

Az szerepelt még az e heti evangéliumban, hogy itt, a Kárpátok alatt jobb, mint az Unióban en bloc, sőt, hogy “a pozitív változás elsősorban a rezsicsökkentésnek, az adócsökkentéseknek és a béremeléseknek köszönhető.” Már alig van olyan magyar család, “ahol a lakhatás költségei a teljes bevétel több mint negyven százalékát teszik ki”, és továbbá: “kevesebb mint a felére csökkent azoknak az aránya, akiknek gondot okoz otthonaik megfelelő fűtése”, sőt és pláne: “a rezsicsökkentésnek köszönhetően több mint ezeregyszáz milliárd forint maradt a családoknál”.

Mindenki azt mond, amit csak akar, Rétvári et. is. Még az is lehet, hogy abban az univerzumban, amelyben ő éppen szuszog, így vannak a dolgok, viszont akkor ez egy másik, olyan húrelméletesen párhuzamos. Mert nem elég, hogyha én kimegyek az utcára, meg bele a jószomszéd boltba, akkor azt látom, mint Kafka Kastélyában a narrátor, hogy ezen a környéken más még az emberek koponyájának formája is, sőt, visszatérve J. A. munkásságához, a fejükön is másképpen tapad a haj, ergo, ez egy másfajta faj, mint amiről a rezsim tud.

Fösthetnék most ide szívszaggató képeket a sorban álló éhezőkről, síró, taknyos orrú kisdedekről és megfagyott polgártársakról, de ezt már megtettem, másrészt meg minek. Úgy van az ember ezzel egy idő után, akár az őrült Nietzsche a hősével: “…Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már! És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta…És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való…”

Hogy összegezzük is a hét végének rajtam kívül zajló eseményeit, az ország beleájult a láblabda hajkurászásába, ami mindenféle diktátoroknak kellemes. Az ilyesmivel bizonyítani lehet a nemzeti nagylétet, ha ez bajos, akkor fröccsel elegyest a feledkezést segíti a XXI. századi cirkusz, s ebben az elvarázsolt állapotban az ilyen rétváris hazugságok sem tűnnek akkora ótvarnak. Úgy van vele az alattvaló, mondja csak, de lássuk inkább az elefántcombú ronaldóistent, meg a többit. Ilyen terelések közepette fogadják el majd szerdán azt a törvényt is, amely majd arra lesz való, hogy a futballmámorból ocsúdó proletárt el is vihessék, ha nem tetszik a pofája. De azért örüljetek együtt ezzel a Rétvárival, míg el nem fehérül a száj is.

Lágerek népe

Orbán Viktor Mihály nem szereti a szegényszagot. Ez valami gyerekkori trauma lehet nála, mint ahogyan a nőkhöz való ambivalens viszony, a futball-fétis, és más személyiségtorzulások is. Az ilyen ember nem való miniszterelnöknek, nekünk azonban ezt dobta a gép. Máshol, más korokban is uralkodtak antiszociális pszichopaták, azokat azonban elborzadva emlegeti a történelemoktatás, nálunk azonban ilyen nincsen. Hazafias nevelés van, és otthon is vagyunk.

Már az újabb összecsalt kétharmad után bejelentette ez a mi zsebcézárunk, hogy monyolni óhajt az alkotmánnyal megint, fabrikálni rajta, hogy a gusztusának jobban megfeleljen, és innen híják diktatúrának a történetet kendőzetlenül. Úgy jelentette be ezt, hogy megnézik, mi vált be a 2011-ben elfogadott alaptörvény rendelkezéseiből, és hol maradtak szabályozási rések. Innentől nyelni nem tud az ember, csupán köpni, mert kiviláglik, hogy a bajok alapvetőek és iszonyúak, főleg, ha nem fűlik az ember foga a delikát fasizmushoz.

Onnan is megközelíthetnénk, hogy az alkotmány az nem szabályozás. Az alkotmány szerződés a nép és az államhatalom között, és ebben a nép többnyire garanciákat kap a szabadságához az államhatalommal szemben. Ez biztosítja azt, hogy az államhatalom keze meg van kötve az emberek csicskáztatásában, és ezért van az is, hogy a sikeres alkotmányok hosszú időn keresztül nem változnak. Hivatalosabban alkotmány alatt a társadalom működésével kapcsolatos érdekek és célok, az állam belső szabályozására vonatkozó alapelvek összességét értjük.

Olyat általában és úri helyeken nem foglalnak bele, hogy lehet-e pisálni az utcán. Ilyen korlátokkal már például Füst Milán is tisztában volt, pedig csak az elmélkedéseit adta közre ekképp:

“…a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek…”

Füst Milánnal ellentétben Orbán Viktor Mihály ilyen szalonnaevős dolgokat foglaltatna alaptörvénybe, hiszen tegnap kiderült, a Fidesz azt kéri a kormánytól, hogy a most zajló alkotmánymódosítási folyamatban teremtsék meg annak jogi feltételeit, hogy ne legyen megengedett az életvitelszerű közterületen tartózkodás, hiszen minden hajlék nélküli ember számára biztosított a szálláshely. Na, ja – tehetjük hozzá, viszont nem ebben rejtőzik a gonoszság.

Hanem a szándék, amellyel kriminalizálnak, ellenséggé tesznek egy újabb társadalmi réteget, sőt, belengetik a jóságos átnevelést is, hiszen, mint hallottuk: az állam és az önkormányzatok kiterjedt támogatási rendszert – például nappali és éjszakai szálláshelyeket – biztosítanak, a közmunkaprogram pedig mindenki számára megnyitotta a munkavállalás lehetőségét. Aki ezekkel nem él, az bűnöző, a jóságos társadalom azonban odahat, hogy a lelke ne vesszen el.

Volt ilyen is már, ahol kényszer szállással és kényszer munkavégzéssel idomították a selejtet, és ezeket a helyeket lágernek, munkatábornak, esetleg gulágnak hívták. Különösen érdekes egyébként a homeless-lét megtiltása akkor, amikor naponta tucatjával raknak utcára komplett családokat. Ha jó kedvem lenne, azt mondanám, csillagászokat képeznek, hiszen Rajesnek is azt mondták az Agymenőkben, amikor utcára készült lakni, ne ríjon, mint asztrofizikus jól is jár, tető nélkül zavartalanul tanulmányozhatja a csillagokat ugyanis.

Viszont nincsen ilyen fényes kedvem, az ember élete nem szitkom, és főleg nem ebben az országban. Ez itt tragédia, lassan hullákkal övezetten is. Masszívan és csendben épül a rendőrállam, a stopsorossal azt visznek el, akit csak akarnak, ha alaptörvényileg pucolják meg az utcákat a nekik nem tetsző elemektől, akkor megvalósul gyönyörű képességük a rend, amely viszont arra való, hogy ne legyen szabad, ami jó, mint azt J. A. polgártárstól ismerhetjük. És a fasiszta-kommunizmust is, ami jön nekünk, lopakodik, vagy már itt is van.

Nálatok laknak-e állatok?

Annak az arctalan tömegnek, amely a szerencsétlen Briant bambán követte egészen a házáig sok viszontagság közepette, hiába magyarázta a botcsinálta próféta, hogy ti mind egyéniségek vagytok, azoknak beszélhetett. Szajkózták csak hülyén utána üveges szemekkel, ámde mégsem változott semmi. Így van ezzel az emberi faj nagyja, csordaként viselkednek jobbára. Ezt tudják is aljas és ravasz politimókusok, és vezetik őket a hosszúkás vagy tömpe orruknál fogva.

Az ilyen organizmusoknak, mint a megidézett tömeg is, egészen váratlan élmény lehet, hogy még az állatoknak is van saját arca velük ellentétben. Sőt, ha olyannal találkoznak, amilyet még kifestő könyvben sem láttak, sem plüss alakban, elcsodálkoznak, hogy jé, mi ez, és elkezdik taperolni, aztán csodálkoznak rajta, ha megharapja őket Istennek ez a különös teremtménye. Ez lett a kecskeméti szurikáta veszte is, akit egy hülyegyerek piszkált érdeklődésileg, ezért ő belémart.

A kölök emiatt földhöz baszta a szerencsétlen állatot, aki ettől a hasában lévő meg nem született fiaival együtt kegyesen elpusztult. Hogy gonosz volt-e ez a gyermek vagy rémült, azt nem lehet tudni, mindenesetre tudatlan. De majd Kásler et. spirituálisan kikupálja őtet, meg az összes haverját is, sokuknak egészen elképesztő ideájuk van ugyanis az őket körülvevő világról. Kedvenc mintám erre, amikor az unokaöcsém a meggykompót kapcsán elcsodálkozott, hogy abba a gyárban elfelejtettek magot rakni. Az ilyenekre ráfér az ima.

Akinek magának nincsen lelke, annak egészen váratlan trauma, hogy egy malacnak is lehet. Egy debreceni férfi például nehezen viselte, hogy a kis disznaja szaladgált az udvarban, mert föl akarta térképezni a saját Ötholdas Pagonyát, ezért az öntudatos állampolgár vasvellát kúrt a hátába, lábainál fogva fölemelte és bedobta a disznóólba, hogy tudja, hol a helye. Azt mondta, ideges volt, és így már minden teljesen érthető. Az ilyeneknél állnak sorban a vak komondorok is, hogy a fehérnép is megtapasztalja, hol lakik az Isten. Minden mindennel összefügg.

Egészen biztos, hogy ő nem a József Attila féle kis kanász, aki sírva öleli át kővé varázsolt tarka malacát. Az ilyenek kósamama hizlaldáiban tenyésznek, de úgy általában is a birodalomban, esernyőből készült kardjuk van, zsebükben savas flakon bevetésre készen. Amúgy is a leggonoszabb állatfajta Isten barmai közül az ember, ha erre még muníciót is kapnak odafentről kék plakátok formájában, akkor tort ül a hülyeségbe ojtott barbárság. Ám, ahelyett, hogy személyesen fösteném le az Apokalipszist, szokásomhoz hűen Füst Milánt mutatok igazolásul.

„…– Mi különbség van a tigris és a rossz ember között? – kérdezte egy Khursid nevű hordókészítő bognár…– Az a különbség, – felelte Beder, – hogy bár a tigris maga a négy lábon járó halál, bár mindennek ellensége, ami él, de, akár a kártevő gyermek, nem bűnös, hanem ártatlan. Azt teszi, amit a természet követel tőle és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. S ha engem megkérdeznek, azt felelem rá, hogy nem gonoszság, mert azt teszi, amire rendeltetett. Talántán a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának, például így szól: – Nem vagyok gonosz, csak ebben a mai romlott világban jobban kell megvédenem érdekeimet és ez még nem bűn…”

Nincs már kérdés, azt hiszem. Viszont az ukrán harci delfinek egészen más tészta. Mára mindenki ismeri a sztorit, hogy az ukrán haditengerészet kiképzett delfinjei az orosz megszállás után elpusztultak. Velük a kiképzők síppal diskuráltak, az oroszok meg hiába fütyörésztek össze-vissza, nem hallgattak rájuk, az ételt sem fogadták el, így éhen haltak. Fütyölési szempontból tanácsot kérhettek volna mondjuk Juhász Pétertől, ám ez egyáltalán nem vicces, így abba is fejezem. Tényleg, hol lehet a mi ellenállónk? Semmi hír róla a lidérces nap óta.

Viszont térjünk vissza a delfinekre, mert az ő történetük azt mutatja, hogy az ember tényleg eredendően gonosz, így az állatokat is arra használja, hogy a saját fajtáját pusztítsa. Például a második vh.-ban kutyák segítségével robbogattak náci tankokat az oroszok, s ki tudja, ezeket a szerencsétlen delfineket is mire nem vették rá. Halálukat viszont sokféleképpen lehet magyarázni. Lehet olyan olvasat is, hogy hős ellenállók voltak, akik még az ételt se fogadták el az elnyomóktól. De úgy is fordíthatjuk, annyira elhülyültek, hogy megfelelő parancs nélkül már enni sem tudtak.

E két következtetés mindegyike hasznos példa lehet a NER alattvalói számára. Mutathatnak ezek a delfinek emberségből példát meg vitézségről formát is, de arra is inthetnek, hogy milyen könnyen el lehet hülyülni ha nem figyel oda az ember. Hogy a delfinekkel melyik opció végzett, azt már soha nem tudjuk meg, ellenben arról bizonyságot kaptunk, hogy az embernél kártékonyabb állatfajtát nem hordott hátán még a Föld. Erre figyelmeztet minket a malac és a szurikáta hősi halála is, így részemről szégyenlősen falnak fordulok, és befogom a szájamat.

Gödör a tó fenekén

Dalinál az idő folyt szét, minálunk egy redves tó. Egyként szürreális mindkettő, ám így válik költészet a lopásból. Zalakaroson ugyanis köznapian szólva kilukadt a termáltó, és a víz huss, eltűnt hirtelen, mint J. A. vadnyoma az erdőben. Gödör keletkezett a meder alján, mint azt a hivatalos indoklás mondja, a víz pedig, mint az Unió pénze, elindult lefelé, s mivel nekünk a plébános úr úgy magyarázta, arra van a pokol, csakis oda mehetett.

Én is építettem tavat ötven évvel ezelőtt, igaz anyám pénzéből, és gyurma volt az oldala, furnér az alja, amit lakkal tettem vízhatlanná. Sziget is volt benne, kis hajó, és a kisvasút ott kanyargott körülötte, TT mértékű, és nem hosszabbodott meg Bicskéig, ellenben a víz sem tűnt sehová, ott ringott nekem, míg rá nem untam. Sőt, élőlények sem laváztak benne, viszont a zalakarosiban igen, akikre most sanyarú sors vár.

Polgármester úr a fideszből megnyugtatta ugyan az aggódókat, hogy a semmivé vált tónak állatvilága szinte nincs is, illetve most már nem volt. Ilyenkor, mert elhatároztam, hogy erre az esetre, csak, hogy kötözködjek, én magam a kreacionizmust preferálom, mert jogomban áll, és felháborodok nagyon, hogy milyen szenvtelenül beszél polgármester úr Isten bármely teremtményéről, amely a tóban lakott, viszont most már ott ül az atyának jobbján.

Megkockáztatom, amikor így nyilatkozik polgármester úr, akkor elfeledi, ha tudta egyáltalán, hogy még az óceánok elképzelhetetlen mélyén, tízezer méteren, az iszonytató nyomásban és örök sötétben is milyen buja a flóra és a fauna. Ezzel a tudással most csak azért dicsekszek, hogy cukkolódjak, mert tele van a tököm egy olyan országgal, ahol a tavak kilukadnak, szavazatok eltűnnek, és minden rendben lévőnek hazudtatik, holott lófaszt, mama.

J. A., mint említettem már a dolgozat elején, szintén szembesült ilyen eltűnésekkel, de elsősorban a sajátjával, ami előjött elő belőle ’37 novemberében, és aztán pár nap múlva halott is volt, angyalom. Volt itt nekem egy dilemmám, hogy mennyit rakjak ide belőle okulásul és intésül mintegy, és az egész mellett döntöttem, hátha megtér valamely egyed a narancssárga nyájból magára ismerve, bár erre kevés az esély, de mégis:

„Talán eltűnök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam./ Korán vájta belém fogát/ a vágy, mely idegenbe tévedt./ Most rezge megbánás fog át:/ várhattam volna még tiz évet./ Dacból se fogtam föl soha/ értelmét az anyai szónak./ Majd árva lettem, mostoha/ s kiröhögtem az oktatómat./ Ifjúságom, e zöld vadont/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.”

Azt hihetnéd, ez nem illik ide, pedig dehogynem. Kitűnik belőle az idő könyörtelen természete, ami ugyan Camus szerint a legnagyobb ellenfele az embernek, a NER-ben viszont a barátja, mert élteti a reményt, hogy egyszer vége lesz. Ilyenkor jó eljátszani a bergsoni időfelfogással annak kettős természetéről, hogy nem úgy múlik, ahogyan az óra ketyeg, hanem teljesen önkényesen, ellenben mindenképpen könyörtelenül.

És ahogyan ez a tó eltűnt hirtelen, úgy fognak a stadionok is, mert kilopták azokból is a betont, ugyanis a rájuk szánt pénz elveszítette közpénz jellegét, ez a víztömeg is megszűnt köztó jellegű lenni, de úgy, hogy már nem is tó, hanem semmi se. Így mondhatnánk ezt az űrt, ezt a hiányt az ország szimbolikájának is, és nem is tévednénk olyan nagyot. Mert mi működött itt ezzel az eltűnéssel, hát, persze, hogy a karma. Az büntetett.

Ezt a karmát Raj például úgy föstötte le igen érzékletesen, hogyha ő Sheldon ökörségeit jámboran elviseli, akkor jutalmul, ellentételezésül mintegy, nagyfarkú, fehér milliárdosként fog újjászületni, mert ez a törvény. Füst Milán arról is tudna mesélni, hogy jó dolog-e nagyfarkú fehér milliárdosnak lenni, de ez esetünkben nagyon messzire vezetne. Egy kétségünk van momentán, hogy Orbán Viktor Mihály a mostani élete után milyen formában fog reinkarnálódni, de ahogyan elnézem ezt a zalakarosi tavat, semmi jóra nem számíthat, és jól van ez így.

Születésnapjára

Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban, hisz zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jó meghalni. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam, mert föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, és tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg engem, Istenem! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, de miért nincs bűnöm, ha van? Akár egy halom hasított fa, csak ami nincs, annak van bokra. Elefánt voltam, jámbor és szegény, és borostyánkőbe fagy be az ügyész. Láttam a boldogságot én, ezért: Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám, mert a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol, meg kiterítenek úgyis. És én állok minden fülke fényben, én könyöklök és hallgatok.

(Ez egy két éves emlékezés módosított, bővített kiadása: namaste)

Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.

Jómunkásemberek

Szita Károly már megint kivillant egy pillanatra Orbán Viktor seggéből, és újólag kiderült róla, hogy spicli volt Krakus Péter néven, amikor még Kádár apánk ánuszában lakozott. Vannak ezzel így az emberek. Ha nincsen nekik gerincük, mindenféle lukba beleférnek, legyen az NER vagy épülő szocializmus, mindkettő a csordaszellem langymelegét nyújtja, mindehol egyazászló.

Tudható volt ez a ganyé Szitáról eddig is. Hiszen már évek óta várjuk, hogy, miként ígérte, bíróságon bizonyítsa igazát, a tagadást, de még nem jutott el a kapuig, mert elállták a kaposvári migráncsok az ajtót. Szóval nem az a nóvum az egészben, hogy a NER-harcos valaha mások bemószerolásából tengette magát, hanem, az, hogyan.

Lelkesen és kitartóan, hiszen, mint tartótisztje elismerően nyilatkozott róla, „bár keveset ismer mindabból, amiket végeznie kell, érdeklődéssel várja feladatait, melyeket legjobb tudása szerint kíván végrehajtani. Kijelentette, hogy örül annak, hogy segíteni tudja munkánkat”. Valamint még: „feladatát kedvvel, tőle telhető legjobb akaratával végezte”.

Nem Rákosi törte meg őt tehát a Terror Házában, ami, az elbukás után, ha nem is bocsánatos, de érthető bűn lenne, lehetett volna. Nem mindenki lehet dakota harcos ugyanis, vagy inkább hallgatag sziú törzsfőnök, mert az ember esendő eredendően. Ám hősünk akkor csatlakozott a hadhoz – 1980-ban -, amikor már mindenki a végét várta és látta.

’89-ig űzte az ipart, onnan meg már ismerjük, hogy micsoda harcos vált belőle megint. Hanem, hogy a spionkodást kedvvel, érdeklődéssel és legjobb tudása szerint végezte, ez nagyon felkeltette az én érdeklődésemet. Mert szenvtelen monotóniát mutat, amellyel szolgálatba állt, és ez nem más, mint a butaság bátorsága.

Ilyen az összes. Ha József Attila meg nem sértődne, ellopnám tőle a „nincs alku, én hadd legyek boldog” mondatot más kontextusban, mert ez jellemzi a NER harcosait: keresztülgyalogolni mindenen. Ilyen habitus azonban nemhogy egy ország vagy város vezetésére, de még egy párkapcsolatban való részvételre is alkalmatlanná teszi a díszes társaságot. Elég csak ránézni Lévai Anikóra.

Itt és most azonban nem Orbán elfuserált házassága fölött kesergünk, hanem azt állapítjuk meg, hogy miért tapló valamennyi nerhuszár. Ezek ilyen haszonelvűek, bencsikek, kerényik, bayerok, gondolat híján megkeresik az aktuális zászlót, és gyűlölik a másikat, aki nem áll alatta, most épp a liberálisokat, mert bántják a szemüket a színek. A tábori szürkéhez vannak szokva szerencsétlenek.

És Szalacsi Sanyi bácsitól is poszthumusz bocsánatot kell kérnem, mert a jómunkásember, általa meghonosított fogalmával illetem az egész retkes bagázst. Ám, míg nála ez pozitív felhangot kapott, mert segítette az ojjektum felépítését, nálam negatív töltéssel bír, mert azt mutatja, nem nagyon van mire verni a nyálukat, és még svájcisapkájuk sincsen.

Mérleget vonva tehát máma megint, azt jegyezhetjük fel a füzetünkbe, kedves gyerekek, hogy egy huszadrangú, bunkó és lelketlen banda uralkodik az országon, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével. És pláne még egyre agresszívabbak is. Ez a Szita is már megint veri a nyálát és fenyegetőzik, de cáfolni most sem tud semmit.

Ez jutott nekünk, de hát, úgyis tudjátok. Ez a posvány, ez a trágya.

A migráció rossz dolog

Tuzson Bence elvtárs a pártrádióban, amelyet valami különös véletlen folytán Kossuthnak hívnak, arra szólította fel a népeket, hogy mondják ki, a migráció rossz dolog. Látja, Tuzson elvtárs, kimondtam, nincs ebben vita miközöttünk.

Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.