Biccent, nem remél

Summarum:
„…Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén…” (J. A.)

Minálunk hétfőn zárva van a piac, nem indulhattam el tehát ötkor kiszellőztetni a fejemet, meg kellett várni, hogy hatkor kinyisson a nemzeti dohánybolt, és mellette a nemzeti COOP. Más nincsen a közelben, a nem nemzeti minibolt kábé egy éve bezárt, pedig rohadt jó buktájuk volt.

Úgy éjféltájt, azt hiszem, volt egy laza infarktusom. Az lehetett, bár ilyen élményt eddig még nem tapasztaltam, és szívész sem vagyok, hogy biztosra megállapítsam. Mindenesetre bazi nagy fájás, szúrás, zsibbadás volt a mellkasomban meg a bal karomban. Eleinte meglepődtem, hogy jé, megdöglök, aztán arra gondoltam, ki nem szarja le, végül mégis megmaradtam.

Reggel hatkor már szinte világos van, mégis valószerűtlenül néptelen az utca. A rigók erre az időre már felhagynak a napi tutulással, és a denevérek is nyugodni térnek. Kicsit fájdogáló mellel mentem tehát át a nemzeti flaszteron a nemzeti boltokba, és úgy ránézésre semmi sem változott.

Ha megyek a talpramagyar üzletek felé, akkor a Nap bal felől bukik elő, ha jövök belőlük, jobbra esik. Máma is ott vigyorgott már a pereme, de róla különben is tudjuk, hogy szívtelen alak. Bájosan süt a temetéseken is, és általában nem foglalkozik ilyen hangyák nyavalyáival, mint te meg én, sőt, még az Orbánéval sem.

Öröknek hiszi magát, és az a vicces a dologban, hogy én tudom róla, nem az. Ő viszont a hülye héliumos agyával rajtam röhög, mert hozzá képest tényleg nincs semmim, és ez az infarktusos este még ezt is elvette tőlem. Miközben sóhajtoztam a karomat masszva, arra jöttem rá, hogy az én egemen már örökre ez az Orbán süt majd.

Nem volt egy felemelő rádöbbenés, sőt, egészen lesújtó volt, azzal a vigasszal, hogy nálam kevésbé vén polgártársak egyszer majd megtapasztalhatják, hogy nincs fölöttük borulat. Ha akarják egyáltalán, persze. Mert a tegnapi dicstelen nap megmutatta, hogy lehet ugyan hibást keresni és elemezni a bukást, csak fölösleges.

Voltképp az ezer éves történelmünk az ok és az indok. Ennyi idő ugyan kevés az evolúcióban, a mi fajtánknak mégis elég volt arra, hogy a génjeibe kódolja a szolgaságot, és ez ellen nincs mit tenni. Az a népség pedig, amely tegnap még este tízkor is türelmesen várt, hogy szavazhasson, el fog menni. Könyörgésem tehát az itt maradóknak és értük szól.

Slágvortokban fussuk át, mi jön most. Elsőként is a bosszúállás, mert Orbán nem felejt, és sohasem volt nagyvonalú győztes, nem egy római jellem egyáltalán. Aztán a vérengzés után az elmúlt nyolc év kiteljesítése. Ha szépen akarnám mondani, úgy fogalmazhatnék, a diktatúra finomhangolása, az utolsó babramunka a poklon.

Ez addig fog tartani, míg lesz pénz. Lesz az Unióból fejlődést hazudni, és lesz mivel etetni a hordát. Amikor ennek vége, magától omlik össze úgyis, viszont most nem tudni, ez mikor következik be, de már mindenképpen későn. Az elkövetkező hónapokban az utolsó szabad hangokat is beszántják, és azt csinálnak, amit csak akarnak.

Sajnálom. Őszintén sajnálom azokat a képviselőket, akik ellenükben ülnek majd a parlamentnek nevezett cirkuszban, mert létük már most értelmetlen. Sajnálom magunkat, hogy tovább kell nézni az öntelt pofájukat, mert most már végképp azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve és tévedhetetlenek.

Sajnálom, hogy le leszünk nézve a saját hazánknak hazudott helyen, mert ez jön. A rajongók, az összes borult agyú pöckölgeti majd az orrunkat, és nyújtott hangon mondja, hogy nézz az eredményjelzőre, és vigyorog bele a képünkbe, továbbá azt üvölti: kuss! Meg leszünk alázva, ki leszünk röhögve, mert mégis csak taplók.

Minden mélyebb elemzés helyett: ez következik, a többi csak körítés. Tegnap éjféltájt, amikor az infarktusom odébb ált, azzal a lendülettel lettem – és te is – most már nem másod-, hanem harmadrangú állampolgár, tehát hajtsd le szépen a fejedet. A magam részéről Babits utolsó sóhajtását jelölöm célnak, mást nem tehetek:

„…mint ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak…” – Nem valami acélos, de azért mégis valami. Ezt tudom felhozni a mentségemre tekintetes bíróság, és várom a büntetésem.

Van-e nálatok tükör?

Most, hogy a kínai műhold is lepottyant a levegőégből, Orbán sonkája meg elfogyott, és a legények is magukhoz tértek a locsolás valamint a házi főzésű együttes amortizációjából, nézzünk körül valami mókás helyen, és itt van nekünk mindjárt Magyarország, amelyben egészen elképesztő dolgokat adnak elő nekünk a porondon.

Azért jó, hogy van nekünk ez az Echo Tv, mert ezen rendszeresen tartanak gyűlölet félórákat meg szellemidézéseket, akkor is, amikor más csatornákon Orbán épp locsolja az unokáját, hogy megmutassa a híveknek, nem is igazán Isten ő, csak, ha nagyon akarja. Valamint, hogy egyszerre számtalan helyen képes ott lenni, és így, megsokszorozódva terjeszteni a kórt.

Az echós szeánsz záró aktusaként az ötös számú tagkönyv sunyiszemű tulajdonosa föltette a végső kérdést a hadba indulás előtt mintegy: – „Mi a teendő? Mit tudunk tenni? Miben tudunk segíteni?” – Mintha leharcolt mesékben a züllött szellem a palackból kérdezné a bamba főhőst: – Mit parancsolsz édes gazdám? – Éppen úgy.

És ezen a Bayeren látszott, hogy bármely elébe kerülő jámbor libsi belét képes lenne kiontani, habzó szájjal tapodni rajta. És a foglalkozás ezzel be is teljesítette célját. Előtte azonban még meg kellett alapozni a katarzist, felemlegetve a dicső harminc évet, amelyet az egyik a pártlaptól, a másik a KISZ kebeléből érkezve járt be eléggé sajátos módon.

Harminc év nagy idő, elhasználja az embert, a hasa megnő, a füle lekonyul, és, ha részeges bölcsész a delikvens, akkor olyan hatalmakhoz fordul, mint Füst Milán például, és az ő szájával mereng el a világ ostobaságán, midőn így von mérleget:

„…Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé…”

Az ilyen sorok adják meg a kellő érzelmi töltést, hogy jó nagypapa módján, hintaszékben lóbálózva, pokróccal a térden azért néha mérleget is vonjon, mondjuk épp József Attila kegyetlenségével:

„…Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom./ Elpazaroltam mindenem,/ amiről számot kéne adnom./ Már bimbós gyermek-testemet/ szem-maró füstön száritottam./ Bánat szedi szét eszemet,/ ha megtudom, mire jutottam…”

Ez azonban olyan létállapotot föltételez, hogy az ember olykor tükörbe is néz. Lehet, ezt Orbán is megteszi, ám csupán hófehérkei üzemmódban, mint a gonosz, aki arra használja, hogy meglássa benne az ellenséget, akit el kell emészteni, hogy ő legyen a legszebb.

Ha belenézne abba a kurva tükörbe, akkor például 1992. február 8-án látná magát, amikor a pártját bevitte a Liberális Internacionáléba. Ma már tudjuk, hogy nem a gusztusa lökte oda, hanem a hatalmi ösztöne, ez pedig olyan inga, amely mára annyira kilengett az ellenkező irány legszélére, ahonnan már egyáltalán nincsen visszaút. De fölösleges ragozni itt a színeváltozásait.

Érdemesebb megnézni, hogy mit lát ő abban a tükörben, és mit ád a teremtő, ezt: „Úgy nézünk ki, mint egy saját lábon álló, tisztességes, becsületes ország.” Ebből is kitetszik, amit csak sejtettünk, de ma már bizonyos, hogy miniszterügynök úr tényleg teljesen függetlenítette magát a való élettől.

Ha volna fingja arról, mi folyik az országban, akkor azt is tudná, hogy a saját lábon állás csudálatos ideáját épp annak a kölöknek a jó édesanyja tette szalonképtelenné, akivel pont ennek elhangzásakor a fűben hancúrozott, tehát az unokájának a szülője, aki Darwin szerint a lánya kell legyen.

Ezen kívül, hogy birodalma még tisztességes és becsületes is, ez megint érdekes megállapítás, mert akkor ezek szerint épp ő nincsen benne. Rohadtul kéne hát az a tükör, amiben tényleg meglátná, hová jutott, ilyenje azonban a stadionra néző konyhájában nincsen neki. Saját erőből soha nem is lesz, így a választópolgár felelőssége, hogy vasárnap meglepje eggyel.

Még hat nap, és lehet vinni neki.

Jómunkásemberek

Szita Károly már megint kivillant egy pillanatra Orbán Viktor seggéből, és újólag kiderült róla, hogy spicli volt Krakus Péter néven, amikor még Kádár apánk ánuszában lakozott. Vannak ezzel így az emberek. Ha nincsen nekik gerincük, mindenféle lukba beleférnek, legyen az NER vagy épülő szocializmus, mindkettő a csordaszellem langymelegét nyújtja, mindehol egyazászló.

Tudható volt ez a ganyé Szitáról eddig is. Hiszen már évek óta várjuk, hogy, miként ígérte, bíróságon bizonyítsa igazát, a tagadást, de még nem jutott el a kapuig, mert elállták a kaposvári migráncsok az ajtót. Szóval nem az a nóvum az egészben, hogy a NER-harcos valaha mások bemószerolásából tengette magát, hanem, az, hogyan.

Lelkesen és kitartóan, hiszen, mint tartótisztje elismerően nyilatkozott róla, „bár keveset ismer mindabból, amiket végeznie kell, érdeklődéssel várja feladatait, melyeket legjobb tudása szerint kíván végrehajtani. Kijelentette, hogy örül annak, hogy segíteni tudja munkánkat”. Valamint még: „feladatát kedvvel, tőle telhető legjobb akaratával végezte”.

Nem Rákosi törte meg őt tehát a Terror Házában, ami, az elbukás után, ha nem is bocsánatos, de érthető bűn lenne, lehetett volna. Nem mindenki lehet dakota harcos ugyanis, vagy inkább hallgatag sziú törzsfőnök, mert az ember esendő eredendően. Ám hősünk akkor csatlakozott a hadhoz – 1980-ban -, amikor már mindenki a végét várta és látta.

’89-ig űzte az ipart, onnan meg már ismerjük, hogy micsoda harcos vált belőle megint. Hanem, hogy a spionkodást kedvvel, érdeklődéssel és legjobb tudása szerint végezte, ez nagyon felkeltette az én érdeklődésemet. Mert szenvtelen monotóniát mutat, amellyel szolgálatba állt, és ez nem más, mint a butaság bátorsága.

Ilyen az összes. Ha József Attila meg nem sértődne, ellopnám tőle a „nincs alku, én hadd legyek boldog” mondatot más kontextusban, mert ez jellemzi a NER harcosait: keresztülgyalogolni mindenen. Ilyen habitus azonban nemhogy egy ország vagy város vezetésére, de még egy párkapcsolatban való részvételre is alkalmatlanná teszi a díszes társaságot. Elég csak ránézni Lévai Anikóra.

Itt és most azonban nem Orbán elfuserált házassága fölött kesergünk, hanem azt állapítjuk meg, hogy miért tapló valamennyi nerhuszár. Ezek ilyen haszonelvűek, bencsikek, kerényik, bayerok, gondolat híján megkeresik az aktuális zászlót, és gyűlölik a másikat, aki nem áll alatta, most épp a liberálisokat, mert bántják a szemüket a színek. A tábori szürkéhez vannak szokva szerencsétlenek.

És Szalacsi Sanyi bácsitól is poszthumusz bocsánatot kell kérnem, mert a jómunkásember, általa meghonosított fogalmával illetem az egész retkes bagázst. Ám, míg nála ez pozitív felhangot kapott, mert segítette az ojjektum felépítését, nálam negatív töltéssel bír, mert azt mutatja, nem nagyon van mire verni a nyálukat, és még svájcisapkájuk sincsen.

Mérleget vonva tehát máma megint, azt jegyezhetjük fel a füzetünkbe, kedves gyerekek, hogy egy huszadrangú, bunkó és lelketlen banda uralkodik az országon, kiegészítve az aljasság, kapzsiság és tahóság minden gyönyörével. És pláne még egyre agresszívabbak is. Ez a Szita is már megint veri a nyálát és fenyegetőzik, de cáfolni most sem tud semmit.

Ez jutott nekünk, de hát, úgyis tudjátok. Ez a posvány, ez a trágya.

A migráció rossz dolog

Tuzson Bence elvtárs a pártrádióban, amelyet valami különös véletlen folytán Kossuthnak hívnak, arra szólította fel a népeket, hogy mondják ki, a migráció rossz dolog. Látja, Tuzson elvtárs, kimondtam, nincs ebben vita miközöttünk.

Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

Lehetnék én is kamikaze

Már nem is tudom, melyik agyament gonosz adta meg az alaphangot, a kezdő lökést mintegy, de tegnap végigsöpört az országon az az őrület, amelyet most minden bizonnyal öt hétig hallgathatunk. A migráncsok egészen konkrét betelepítéséről mindenhová, a panelproli szaros budijába is, hogy reszkessen az a nyomorult.

Egertől Bicskéig, Deutschtól Orbánig jött az újabb eszement és álságos duma. Bicskén Karácsony újra nyitná a menekült tábort, Egerben Gyurcsány a laktanyába ültetne ezreket, Szél kisasszony pedig végrehajtaná az LMP gonosz tervét, és ezt érdemes betűhíven: „Arra készülnek, hogy elvegyék a tulajdonosoktól a lakásokat és jogszabályi kényszerrel másokat telepítsenek be oda.”

Szétrajzanak ezután a fideszcsótányok, és mindenütt ezt zizgik, ami amennyire aljas, annyira röhejes is. Viszont veszélyes is egyben, hiszen Bözsi néninek, akinek a malacát is kidúrják az ólból, hogy oda is mecsetet építsenek a most felvett vezérfonal szerint, ez egyáltalán nem az. Ez, drága polgártársak, a totális téboly. Az aljas manipuláció olyan turbó fokozata, amivel nem lehet már mit kezdeni.

Ez a kamikazék tempója, akik fölhajtva a szakét beleröpültek a végtelenbe a császárukért, olyan elborult aggyal minden bizonnyal, amilyennel a mi aljasaink is rendelkeznek. Ellenük a józan ész tehetetlen, tátott szájjal lesi csak az ember, ahogyan teljes krafttal beleröpülnek a veséjébe, és a csattanás után mindennek vége lesz.

Ez itt, amit átélnünk adatik, olyan, mint Róma végnapjai, amikor a bortól és ólomtól meghülyült népek várták a kegyes halált, vagy, mint Móricz Szakhmáry Zoltánja, aki fölgyújtotta a tanyát majd szíven lőtte magát. Nem tudom, még hányféleképpen ábrázoljam a teátrális végromlást, amibe belelökik az országot, de fösthetném akár a Guernicát is, az sem lenne elég súlyos.

Játszom egy gondolattal és játszik velem egy gondolat, miszerint azt is megérhetjük, hogy a békemenetelő lengyel klakőrök mintájára összegyűjtenek pár busznyi migránst, és, mint valami vándorcirkuszt utaztatják falutól faluig, demonstrálandó a veszedelmet. Lehetetlen és kellően aljas? Igen? Akkor igaz is lesz.

Föltehetné a ’zember Lenin apánk módján a kérdést, beledúrva rőt szakállába, hogy mi a teendő, de az a nagybüdös igazság, hogy halovány fingom sincs. A hülyeség ellen sosincs orvosság, ha pedig ez ganyésággal elegyes, akkor a helyzet még reménytelenebb. Beszéd, érvelés itt mit sem ér, igaz, eddig sem nagyon, az én tárházamban azonban másik fegyver nincsen.

A legborzalmasabb azonban, hogyha az ember kiegyenesítené a kaszáját, mint az amúgy tökös népeknél szokásban van, azzal se menne semmire. Mert most már egyre biztosabb, hogy a patkányfi csak erre vár, hogy mikor TEK-ezheti meg kicsit a gyalogokat, akiknek Hódmezővásárhelyen nagyon kinyílt a csipája.

Úgy vagyunk tehát polgártársak, hogy rajtam teljesen eluralkodott a kilátástalan lehangoltság, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Ezt is lophatnám J. A.-tól, de ez nem egy szerelmes vers, hanem forradalmári nyüszögés. Tényleg teljesen paff vagyok, ám, mivel polgári módot ebben a vérzivatarban nem látok a sportszerű viadalra, megtanulok röpcsit vezetni, és a homlokomra kötöm a felkelő Napot.

Csak eldobom az agyam, és már indulok is.

Hello, röfi!

Büszke legyen az a légy! – Ezt mondta a karvezető bácsi-elvtárs, midőn a szombathelyi 498-as számú úttörőcsapat – soraiban velem – bamba kóristái nem engedték ki kellően a hangjukat, készülvén a Daloló Ifjúság nevű pörformanszra, amelyen évi rendszerességgel tekintettünk bizakodva a jövőbe.

Azon az esztendőn, amely most eszembe jutott, Fehér Klára néni-elvtársnő „Úttörőinduló” című fergeteges hip-hopjával szerettük volna tudatni az elvtárs-bácsikkal, hogy ránk lehet számítani a munka frontján, ha nagyok leszünk, és az imperializmus elleni küzdelemben is, persze.

“…Büszke név az úttörő. Viharban edzett drága név. Ha hallod a szót: úttörő, nevedre százszor büszke légy!…” – Így szóltak az első taktusok, és a karvezető bácsi-elvtárs erre a mondat végi légyre mondta, hogy legyen büszke. Összehugyozta magát gyönyörűségében, és huncutul kacsintott, milyen kurvára humoros egy bácsi ő.

Tele volt a tököm az egésszel, viszont életkori sajátosságok miatt ezt nem tudtam ilyen karakteresen kifejezni. Csak nyüszögtem magamban annak jeleként, mennyire kontraproduktív a nevelés e sajátos válfaja, meg azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kéne úgy büszkének lenni, hogy az megfeleljen az elvtárs-bácsiknak.

Ellenben a Fidesz tudja a titkot. Kiadták azt a sorvezetőt (is), ha összegyűjtötték a nyüves ötszáz aláírásukat, amely azt bizonyítja, hogy a népek mennyire imádják őket – meg a Viktorot -, akkor arra hogyan kell verni a nyálukat, hogy bizonyítsák a bambáknak: egy az Isten. Meg, hogy cukkolják az ellenséget. Azért.

Nem mindegy azonban, hogyan. A Facebookon kell dicsekedni az alábbi módon: „Vizuális eleme lehet a bejegyzésnek egy kép a képviselőjelöltről, amint gyűjti vagy tartja az aláírásokat, vagy mellette áll csapatával, vagy, hogy épp leadja (büszke hangulat uralkodjon a képen)”. Tisztára a Daloló Ifjúság légköre ez, és legalább annyira infantilis is.

És ezek fognak kormányozni minket. A tragédia azonban, amely megüli Magyarország homokos, vizes partjait, hogy a panelprolit ennyire tartják, és csak még nagyobb, hogy jogosan. Ilyen debil játékokkal férkőznek az egybites népek kajla tudatába, és meg is ragadnak benne visszavonhatatlanul.

Orbán karvezető-elvtárs sem bíz semmit a véletlenre, járja az országot. Tegnap épp Egerben sompolygott a ravaszdi, és ide-oda becsöngetett, mint a postás. Szíve joga, mielőtt nekem ugrana mindenki, hogy a Fletó is csöngethetne, sőt, a Vona is. De még a kiskutya vérveres fasza is rákönyökölhetne a csöngőre (ezt a vásznat levédetem), szóval nem ezért fáj.

Hanem a hülyének nézés. Hogy debil óvodásnak, jobb esetben dagadt úttörő-kóristának nézik az embert, és ebben a szartengerben dagonyáznak. Ugyanúgy nyüszögő-ótvar érzésem van, mint amikor a karvezető-bácsi-elvtárs kacsintott rám, hogy legyek büszke, mint valami leharcolt, pedofil sekrestyés. De hát, kit érdeklek én, és kit érdekel az a pár millió, aki emiatt a színjáték miatt szintén szégyelli magát?

Senkit sem, zakatol a gép. De láthatóan Orbán bácsi-elvtársat sem izgatja, merre jár, ha tudja egyáltalán, hol van. Isteni szerencse, hogy nem ugrik be neki egy emlék, és az ajtót nyitó, jól kiválasztott, leszedált és lobotómián átesett polgártársat nem úgy üdvözli: hello, röfi! Darab-darab, ugye.

Ha én lehetnék az előadás rendezője, akkor spontánul dobnám fel egy jelenettel, amelyben egyetlenünk rátenyerelne a csöngőre, majd a bokorban megbújva kilesné, ahogyan a választópolgár ajtót nyit, és nem a csínytevő gyerekek kurva anyját szidná, hanem elővenné a méhében megbúvó József Attilát, és könnyes szemekkel szavalna:

„…Kinek a szeme omló könnyü,/ elmenni annak ilyen könnyü?/ Mért bántsz? Én nem bántottalak!/ Versed csengése mért pereg?/ Ugy tettél, mint a kisgyerek/ ki becsöngetett s elszaladt…”

Ennek végeztével aztán Viktorunk előugrana rejtekéből, és azt mondaná, buncili, kuccs, mint a játékos kedvű nagyanyám, aki azt hitte, hülye vagyok, és ezzel szórakoztatott, miután elvette a feje elől a párnát, és meglett. Azt a kurva életbe, ha tetszenek érteni, mire is gondolhatok.

SGYP, avagy a bambaság dicsérete

Nincs ezen mit farigcsálni-szépítgetni meg lacafacázni, a magyar proletárok kétharmada szerint a nyakunkon lévő választásnak nevezett színi előadáson Soros György pártja, az SGYP is elindul. Az öntudatosabbak szerint esélye sincs a győzelemre, a leghülyébb és leginkább beszaratott két százalék szerint viszont akár kormányra is kerülhetnek.

Ezt mutatja egy felmérés, és egyben azt is, hogy a büszke magyarok nagy többsége a fantompárt nevét lerövidítve egyszerűen gyp-s, ha tetszenek érteni a pedagógiai szakszót. Viszont ennél azért összetettebb a képlet. Sivalkodik itt mindenki, hogy lám, ide vezetett az agymosás, de csalódást kell okoznom, még ennél is rosszabb a helyzet, lánglelkű népünk jelentős része tényleg ótvaros gyökér, de ez nem rendszerspecifikus.

Hülyék mindenhol, miden időben vannak, voltak és lesznek, természete ez már a szerencsétlen embernek. A NER csupán katalizátor ahhoz, hogy a téboly a maga teljességében kibontakozzon, sőt, ez az a formáció, amelyik el is várja az alattvalótól a kellő mélységű és mennyiségű debilitást, hogy passzoljanak egymáshoz.

Mert gondoljunk csak bele Kósa et. kupakolásába, mint a legnevezetesebb pörformanszra, amit tőle láthattunk, hallhattunk, midőn agyának likacsos tartalma kibukott belőle. Németh Sz. et. pedig egész lényével sugározza a csodát, ő a sötétben is világít, és beragyogja a NER és a hívők tajtékos egét. Orbán et. annyit erősített rá a genetikusan meglévő bambaságra, hogy hitté emelte a sötétséget.

Emlékezhetünk Virág et. örökbecsű szavaira: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!”. Ezzel ő – igaz kicsit göcsörtösebben – a József Attila által fölvetett igaz-valódi dichotómia problémakörére utalt. Viszont ezt az egészet az agymenőkben Penny sokkal érthetőbben fogalmazta meg, amikor Leonardot ekképp tette helyre igazság dolgában: te azt hiszed el, amit a barátaid mutatnak, te meg látsz meg hallasz, és nem azt, amit én mondok?

Így megy ez Orbán et. esetében is. Igaz, az egyatábor tudatában már szakralizálva mintegy, meghintve némi tömjénnel, hogy kijöjjön Tertullianus paradoxona: „Credo, quia absurdum est” (Hiszem, mert képtelenség). És hogy szúrjak azért Semjénkdnp-be is, az hétszentség, hogy még ő sem tudja, hogy ez sem igaz, mivel az inkriminált mondat valójában így szólt: „Certum est, quia impossibile” (Ez bizonyos, mivel lehetetlen). Megkérném, mondjuk a krumpliguru, ájtatos manó Rétvári et. bájos mosolyát, hogy erre varrjon gombot.

Ezt nem azért böktem ide, hogy arról meséljek, mekkora helikopter vagyok, csak úgy játszásiból. Sőt, hogy még elidőzzünk a mi keresztényi kultúránk legfőbb őrizőinél, arra is inteném őket, legalább a honlapjuk szlogenjét „Több fényt!” – ugye, vegyék figyelembe áldatlan fungálásuk közben, de ez csak édes álom. Így lehet, hogy ezek, a NER urai és szolgálói teljesen egyívásúak, egymásból nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, ha szabad Radnótit így meggyaláznom.

A végeredmény sem így, sem úgy nem derűsebb. Arra kell jutnunk, hogy a magyar választópolgár archetípusa Szalacsi Sanyi bácsi a jómunkásemberével meg az ojjektumával, és én kérek elnézést az emlékétől, de naponta jut eszembe, ahogyan poroszkálok az utcán, boltba megyek, és minden olyan helyen, ahol a NER nyomán az értelem kivirágzott.

És itt veszem elő a féltve őrzött idézetemet, amelyet már évekkel ezelőtt tettem dunsztos üvegbe egy kommentelőtől, aki erős felindultságában igen plasztikusan mutatta be azt az eszenciát, amely rendre győzelemre vezeti Orbán et. egyre inkább szétfolyó tokáját:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Ahhoz, hogy ezt a posztot valaki bármennyire is komolyan vegye, olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejében lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képes értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet vele. Számomra felfoghatatlan, hogy valaki, aki ezt a posztot komolyan tudja venni, még nem esett le korábban egy hídról (szomjasan nem ivott Domestost), nem vitte el a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájával, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérte a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön? Voltak erre külön óráitok a kisegítőben, túlélési alapismeretek I-II-III. vagy hasonló?”

Hát, így valahogy.

Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.

Szörnyű fülekkel legyezem magam

Ott van például az infravörös fény, ami csodát emberi szem nem is láthat, tök mindegy, hogy hullámként viselkedik-e, vagy van mégis anyagi tulajdonsága neki. Az ilyen kétségek hidegen hagyják a gránitszilárdságú gecületet, ami most már kőbe vésve öröklődik meg minden NER elsőáldozó csökött tudatában, hogy Czeglédy Csaba ocsmadék bűnöző.

Ilyen egyszerűen, bizonyíték, tárgyalás, kihallgatás nélkül. Rohadt egy alak most már a moziban, aki a világ összes gyermeke pénzét eltette valahová, hogy éhezzenek az ártatlanok, míg ő szörfözik a habokon. Ez ellen nincs mit tenni, amikor olyan szövegkörnyezetben jelenik meg a ganajság, hogy vajh, mi történhetett Balázs Klárival, és a két aggódás egy szinten ringatózik a Fidesz-keblekben.

És nem is fog ez megváltozni soha már. Viszont vannak emberek, akiknek minden mindegy, és éppen ezért félelem nélkül mennek be a barlangba a zombik közé, mint arra Mécs Imre is készül, aki megjárta a halálsort ezért a szombathelyi közgyűlés neki csak kerti parti. Ellenben azt feledi, hogy kigyúrt kopaszok között ő áruló spicli, ezért hagyták meg az életét, és az igazi hős az Dózsa László.

Én, ahogy Pelikán is, ideológiailag nem vagyok elég képzett, ám Virág elvtárstól ismerem a fiúk lelkét, miszerint ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség, ezért értetlenkedek, hogy mit is akar Mécs Szombathelyen. Azt fölfogom, hogy mint anyaoldalam írja:

„Ha Puskás Tivadar polgármester és a közgyűlés hozzájárul, Mécs Imre volt 56-os elítélt, korábbi országgyűlési képviselő és dr. Szendrő-Németh Tamás ügyvéd ellenzéki aktivista tolmácsolja az előzetes letartóztatásban lévő Czeglédy Csaba álláspontját a szombathelyi közgyűlés szeptember 14-i, azaz jövő csütörtöki ülésén.”

Nem érzem magam tök hülyének, de vannak emlékeim. Göncz Árpádba is füttyel fojtották bele a szót az akkori drága lelkek, akik mára szöktek virágba teljesen. A tiszteletre méltó Mécs Imre is így járhat. Vagy a végletekig lojális és Arsch-csócsáló polgármester nem engedi böcsületesen a megszólalást, vagy, ha igen, akkor a narancsbőrű ellenőrző könyvbe belefeledkező megélhetési képviselő polgárok nem vesznek róla tudomást.

Más kimenetel nincsen. Szép idea ez a fölszólalósdi, ám teljesen értelmetlen. Mivel a fenséges fenékbe illesztett orr nem engedi érezni a mindent megülő szarszagot, aligha ér valamit is. Föltehetnők akkor a tízezer forintos kérdést, hogy akkor mit, s hogy? Erre viszont nincsen delikát válasz. Semmit se, sehogy. Az a bajom nekem nagyon, korunk annyira összesűrűsödött, hogy csak versben lehetne kifejezni. Ennek meg J. A. után semmi értelme nincsen.

„…Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek…”

Így valahogyan.

Szívem és gusztusom szerint hasonképp lubickolnék medáliák közt lélegeztető gép nélkül, s ha a nagy élet, amelyet belep a narancsguano, olykor módot kínálna arra, hogy a tüdőm szét ne szakadjon, majd trágyalével telve ne ringatózzon csöndesen, mint a malac gyomra abáláskor, amikor az anyag átlényegül valami Magyarországgá, akkor, és csakis akkor engednék az ürdüng incselkedésinek is, és meghajolnék a teremtő előtt, ha ő ezt így akarta, és így is látta jónak.

Nincsen több mondandóm mára már.

Kampec dolores XLVI. – Aperire versek

Miután Béla a föltámadás alternatív módozatának bemutatásával a templomba üldözte a csoszogó öreget, és emiatt még megvetően utána is szólt szerencsétlennek nevezve őt, és azt is beismerte a fröccsök urának, hogy hülye, mint emlékezhetünk rá, a kétségbeesés zöld tengerébe merült alá, de csalódnia kellett a hívogató mélységben.

Nem tudott szabadon lubickolni a búbánatban, ami pedig most leginkább megfelelt volna, mert mindenféle zöld hínárok, liánok és moszatok, medúzák és polipok állták útját, hogy a múltjában akadály nélkül tempózhasson, és mivel a levegője is fogytán volt, fölbukott az árból, mert rájött, hogy már április van, és ahogyan ez a „fölbukás”, mint menekülési útvonal bevillant megviselt tudatába, még a víz alatt azt bugyborékolta: Attila.

Fölnézett hát, hogy visszatérjen a valóságba, zöld algákat köpdösött ki, zöld kagylókat és csigákat szedett elő a zsebeiből, zöld növényeket törölt odébb vérveres szemei elől, hogy megláthassa immár örökös harcban álló elvarázsolt hazájának tábori szürkéjét, és úgy döntött, hogy nincs bocsánat, és látta azt, hogy nincs értelme semminek sem. S mivelhogy a nemrég előadott evolúcióban csalódnia kellett, eldöntötte, hogy szavakból épít magának új világot.

– Éljen aperire. – Ezt jelentette ki fennhangon, és a kocsmáros, aki már sok elvarázslást tapaszalt barátjánál, idáig már képtelen volt követni őt, és bambán csak annyit tudott kérdezni: – Mi van már megint? – Egy fröccsért megmondom. – Bújt elő a rövidnadrágos óvodás Bélából, vigyorgott erősen, és látszott, hogy a fogai közé zöld algák szorultak, jelezve a helyzet abszurditását, de már nem volt mit tenni. Megkapta az italát, belekortyolt, és föllapozta agyának féltőn óvott lexikonját.

Kinézett a poros térre, ahol a két közmunkás épp a nyiladozó pitypangokat kaszálta a Szentháromság szobor mellett, azt sem tudva, hogy ezzel a forradalmárok közé álltak, mert nem lesz mit megírni. Bélát, akár a hiperaktív élőlényeket, ez a látvány majdnem eltérítette, de Malackához hasonlóan biztatta magát, hogy gondolj, Béla gondolj, így merítve erőt, hogy az elébe tolt kérdésre feleljen, és meg is tette, becsülettel

– Tudod-e drága barátom – kezdte az előadást, és a fröccsök ura tudta ebből, hogy ma megint kemény napja lesz -, tudod-e, hogy a barbár rómaiak ezt a csodás hónapot, amiben épp ücsörgünk, Venusról, Mars kedveséről nevezték el, mert mindig csak a dugással voltak elfoglalva? – A kocsmáros fölsóhajtott. – És? – Tette fel a menekülő kérdést. – Venust Aperirének is hívták, íme uram gyönyörű áprilisunk szűkebb etimológiája. – Így váltott Béla degenerált professzor alakra, s miközben a kocsmáros keserédesen fölsóhajtott, még kiegészítette a tudnivalókat. – A népek Szent György havának nevezik, ebből is látszik, hogy Krisztusban nem volt semmi költészet.

Ekkor érezte úgy a fröccsök ura, hogy most már nem lesz megállás, és úgy is történt. – Három sátán is született áprilisban majdnem ugyanazon a napon. – Mélázott Béla, és el is mondta. – Huszadikán ünnepelhetnénk a jó Adolf, minden zsidók örök barátja világra jövetelét, de ezt inkább ne tegyük. Huszonkettedikén meg a még jobb Vlagyimir Iljics születésnapja van, neki se vigyünk virágot, ha javasolhatnám. – Ennyit mondott Béla és kortyolt egyet.

– És a harmadik? – Vált érdeklődővé a fröccsök ura. – Ki a harmadik? – Ja, huszadikán születetett a bátyám is. – Erről a kocsmáros nem tudott, viszont újólag lehülyézte a barátját, akit ez egyáltalán nem zaklatott fel, mert törés nélkül folytatta tovább. – Viszont az sem biztos, hogy a jeles napokat megérjük, mert baromira közelít az A2014JO25. – Váltott titokzatosra Béla, és már kérdezni sem kellett, úgy ömlött belőle agyának folyékony tartalma.

– Ez egy gusztusos kődarab, egy cuki kisbolygó, és tizenkilencedikén itt, a szomszédban, úgy nagyjából kétmillió kilométerre készül elhaladni a mi drágalátos Földünk mellett, és elég neki, hogy a téridő görbülete csak egy csöppet változzon, és akkor lesz csatt meg bumm, valamint hűha, akkor leszünk az atomkor dínói, és a messze jövendőben háromfejű lények találják meg a kövületeinket. A kreacionistáknak viszont jó lesz, a bádogbánosnak meg a duplagyűrűsöknek is. Az ő lapos Földjüket ez egyáltalán nem fenyegeti. Ülnek majd a peremén, és lógatják a lábukat a semmibe.

A fröccsök ura nem tudott megszólalni, így semmi sem akadályozta meg Bélát, hogy folytassa az áprilisát. – Tudod, hogy tegnap, nyolcadikán volt az emberszeretet világnapja? – Ezt a kérdést tette fel, de egyáltalán nem várt rá választ. – Jó alkalom ez arra, hogy nyájas világunkban csecsemőket fejezzenek le, kiskölkeket irtsanak gázzal, desszertnek pedig cuki kis bombákat hajigáljanak a nyakukba. Kedves fajunk így ünnepelte ezt, hogy más alávalóságokról most ne is essék szó.

Béla elmélázott kicsit, a füléből kivakart még egy kis zöld algát, aztán, mint nagy titkok tudója, csillogó szemmel jelentette ki: – Holnapután meg tizenegyedike. – A kocsmáros ránézett a légyszaros naptárra, és nyugtázta, hogy így van, viszont nem tudta, mi következik ezután, milyen tartalmak és keserűségek bukkannak elő emiatt barátjából, aki csak egy papírt kért, tollat és vodkát, ami óhajokból a fröccsök ura már sejtette, hogy különös dolog fog születni. De nem szakadt le a plafon, mint azt várni lehetett volna, Béla nem emelkedett el a széktől, sem, hanem szuszogva, nyögve írni kezdett a kockás füzetbe, és fél óra meg még két újabb vodka elfogyasztása után a megvilágosultak tiszta szemével szólította fel barátját: – Ezt hallgasd!

És nekikezdett: – Földtől eloldja az eget a hajnal, és kis szíve nagyot, szorongva dobban. Fogj össze formáló alak, én vele mind csak hadakoztam. Föltaszít a ló. Harminckét évem elszelelt, éreztem: bársony nesz inog, tapsikoltak a jázminok. Intsd meg mind, mert nehéz ez a bánat, nem bírja az elme, segíts meg mindkét szükségemben, hogy gondjaid magamra vettem. Tudod, hogy nincs bocsánat, volt, aki úgy vélte, kolomp szól, és eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. – A fröccsök ura megértette, de nem volt vége, Béla csak mondta tovább.

– Le vagyok győzve, győzelem, ha van. Négykézláb másztam, fölszív a vágy, mint patakot a hőség, hány hét a világ, te bolond. Elbámészkodtam, rám esett, mint nagydarab kő, a valóság. Istenem. Gondjaim elől rejtegetlek, a gyerekek kiperegnek. Így éltem, és voltam én hiába, nappal, mint földet vad homok, közöny lep, izzó és konok. Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. Ijessz meg! Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. – Béla megpihent, kortyintott egyet, és folytatta.

– Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok, hogy ne rántson el a semmi sodra. Szerettél? Magához ki fűzött? Irgalom édesanyám, a gyermek pihenni vágyik, de nem jut el a nyugalmas ágyig, mert jó meghalni. Amúgy mit érdekelne a költészet maga. Csobog a langyos víz, ehess. A mindenséggel mérd magad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli. Intsd meg mind, kiket szeretek, legyenek jobb szívvel hozzám, vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám.

Csorogtak már a könnyei, de nem a világot, hanem a szépséget elvesztő módon, és a kocsmáros szívében olyan melegség lett, mint már nagyon régen nem, mert rájött, hogy az egész színjáték mindenféle születésnapokról, a kisbolygóról csak azt szolgálta, hogy Béla fölüthessen a fejében egy régi, porosodó verseskötetet, és előadja annak kivonatolt tartalmát, csak azért, hogy bemutassa, élni ugyan lehet, de enélkül nem érdemes. Ekkor megkondult a rohadt templom elcseszett harangja, és letarolta a születőben lévő csodát. – A rohadt életbe. – Konstatálta Béla a valóságot. – A rohadt, mocskos, kurva életbe. – Tette hozzá, és újólag elmerült, ám ezúttal a lét elviselhetetlen könnyűségébe.