Tegnap, amikor, ha szordínósan is, de mégiscsak tutultak a népek Isten szent ege alatt a rendszer ellen, amelyet az alakuló országgyűlés testesített meg abban az elátkozott pillanatban, és rendőrkordonnal védték a tömeg utálatának tárgyait, a képviselőket, házon belül a jó hangulat jegyében, valami piros társalgóban cigányzenekar húzta a talpalávalót a – maguk szerint – felkenteknek.
Minderről azon az oldalon, amely tudósított a gyalázatról, anyázós vita bontakozott ki, hogy cigányzenekar volt-e, vagy sem, mintha ennek bolhafingnyi jelentősége is lett volna, holott nem. Ha cigányzenekar volt, ha szaloncincogás, ha népi jajongás, tök mindegy, akkor is maga a gyalázat, és messze mutató szimbólum. Annak a jele és megtestesülése, hogy a falakon kívül minden és mindenki le van szarva.
Félreértés ne essék, azok is, akik abban a pillanatban éppen nem a téren anyáztak, hanem távoli tanyán hajkurászták a disznót, vagy épp a panelban sóhajtoztak az éjszakai műszak után. Azt mutatta ez az elcseszett gesztus, hogy ezek négy évre bekvártélyozták magukat a vörös bársonyok közé valamiféle búrába, ahol joguk van jól érezni magukat. Így vélik a jelek szerint, és ezt már láthattuk korábban is, midőn miniszterügynök úr, az odakint tüntetők csokiját zabálta két pofára idebent.
Akárki is találta ki ezt a színjátékot, volt benne valami perverz romlottság, ami viszont egyáltalán nem meglepő, és illik is az összképbe. Ebből a százvalahány emberből az elkövetkező négy évben ugyanis kialakul a kommunista újgazdagok egy sajátos rétege, amelynek az a jellemzője, hogy gátak nélkül gyalogol keresztül mindenen.
Amelyik marionett már többedjére részese a fellengzős játéknak, helyzeti előnnyel bír, mert ismeri a szabályokat. Mindezen például az sem változtat sokat, hogy Hadházy látványosan nem vett részt a nyitó előadáson, mondván, bűnözőkkel közösen nem esküszik. Viszont melléjük ül a padba négy évre. Ne nézzük már gyereknek egymást, jobb lesz az úgy.
Azért az a zenekar egyáltalán nem hagy engemet nyugodni, s valami miatt abban a pillanatban, ahogyan hírét vettem, elkezdett bennem zakatolni szerencsétlen Juhász Gyula „Tápai lagzi”-ja. Ösztönös volt, s bár érthetetlen, mégis alapos okkal rendelkező. Ez késztet tehát arra, hogy közzé tegyem a tegnap délelőtti lelkem éjfekete tartalmát:
„…Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang,/ Beléjekondul a repedt harang,/ Kutyák vonítanak a holdra fel,/ A túlsó parton varjúraj felel./ Brummog a bőgő, asszony lett a lány,/ Az élet itt nem móka s nem talány,/ A bort megisszák, asszonyt megverik/ És izzadnak reggeltől estelig./ De télen, télen a világ megáll/ És végtelen nagy esték csöndje vár,/ Az ember medve, alszik és morog./ Benn emberek és künn komondorok./ Brummog a bőgő, elhervad a hold,/ Fenékig issza a vőfély a bort,/ Már szürkül lassan a ködös határ,!/ És a határban a Halál kaszál…”
Ilyeneket delirált száz éve a rojtos idegzetű poéta, viszont máma se mondhatná szebben. Ugyanakkor volt ebben a parlamenti zenélésben más vonulat is, az Úri Murié. Ebben, mint az ismeretes, Szakhmáry Zoltán, miközben bazseválnak neki a cigányok, fölgyújtja a tanyáját és bájosan szíven lövi magát.
Ilyen jótéteményeket ezektől a dzsentriktől nem várhatunk, ezek ugyanis hedonista keresztények, és a kapuzárás előtt két pofára habzsolják az életet, megszegve a tízparancsolat számos pontját. Viszont akkor elpusztulnak valami halálos betegségben, legalábbis az új emberminiszter-professzor szerint, és hiába röhejes ez így, nincs kedve vigyorogni az embernek.
Ezek kultúra és nagyvonalúság nélkül, a rosszul szabott öltönyeikben zárkóznak be a parlamentjükbe, folytatva azt az elkülönülést és rejtőzködést, amit Kósa elvtárs még a gyalázatos választások előtt kezdett el, mert félt a néniktől meg a bácsiktól. Hogy ez most közvetlenül a színjáték után folytatódik, és már az első napon kordon mögött érzik biztonságban csak magukat, azt mutatja, a helyzet mégsem teljesen reménytelen.
Viszont, hogy ezt zeneszóra teszik, a hosszú végnapok kezdetét mutatja. Hogy miközben süllyed a Titanic, gondjuk van azért a murira. Itt, kívül csupán egy lakájos mentőcsónakra van szükség, mert ezek ott a lágy zeneszóra hiába hiszik, hogy övék a nagyvilág, a francokat. Elég csak felidézni valamelyik vidám filozófus mondatát – most nincs érkezésem utána nézni pontosan -, miszerint: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.
Na, ezt nem tudják ezek odabent, így az idő nekünk dolgozik lassan bár, de biztosan.
Karinthy Ferenc sokadik könyvében, amely az Epepe nevet kapta a keresztségben, a főhős egy ismeretlen helyre vetődik, és képtelen megértetni magát, ugyanis a helyiek egyáltalán nem ismernek semmilyen nyelvet a magukén kívül. Meg különben is, mogorva egy népség lakik ott, tisztára Magyarhon, magyar ecsettel, meg a Juhász Gyuszi a degenerált álmodozásával.