Kategória: kádár jános

Adhatol ám két forintot

Ez a mondat, amely olyan mély nyomot hagyott nyamvadt kiskamasz életemben, hogy ötven év múltán is ott ingál a lelkemben, akár az úttörővé felkenés, tehát, mint iszony, és mégis méltó arra, hogy címmé váljon, mint azt látni tetszenek.

Az úgy volt boldogult úrfikoromban, hogy moziba ment a ’zember a föss, új orkándzsekijében, és akkor a sorban állás közepén elébe penderült egy jól fejlett másik emberkölyök-példány, maszatos ajkakkal. Aztán a képünkbe tolta szenvtelenül ezt az alig bővített alany-állítmányi viszonyt, nem kis riadalmat keltve persze harmatos szívében a ’zembernek.

Még csak felszólító módba sem rakta hangsúlyilag és hanglejtésileg, teljesen hiányzott belőle az Einstand pátosza és nyers ereje, mint amikor mintegy testmozgásként ruházzák meg az embert indulatok és érzelmek nélkül, hogy ledolgozzák a parizeres zsömlét.

Jeles kollégák már bemutatták Orbán tarháló csekkjének színét és visszáját, énbennem viszont ez az akció madeleine-ként fungál mintegy, mint föntebb tapasztalni lehetett. És egyben a déja vu érzése is elborít, hogy Orbán és a koszos képű tarháló a moziban egy és ugyanaz volna, és nem is tévedek nagyot, azt hiszem.

Ez a csekk, ez minden aljassága mellett, amely a ki a magyar – az iskolába menvén a járda peremén, oder a turulokkal táncoló -, a leplezetlen kampány, és még sok miden mellett elsősorban az éthoszról szól, amije a levél írójának nincsen egyáltalán – szenvtelenül üt -, és még, hogy hát, avas szagú parasztudvar-lelke van a szignálójának.

Meg még Kádárról, amely benne újjászületett. A krumplileveses a kommunista szombatokkal kovácsolta táborát, ez meg itt levelekkel. Ott sem folyt munka, itt sincs szükség a pénzre. A lelkek lerablása folyik, ami folyamat racionálisan már le nem írható, mert a félelem iszonytató mámorát ülteti a szívekbe.

Az enyémbe – és sokakéba – ugyan nem, de gondoljunk csak bele a közszolgába, aki elfelejt sorban állni a sárga papírjával a postán, és hirtelen leépítések lesznek a dolgozójában. És már levesre sem telik, sem kenyérre, fröccsre meg, hogy csináljon ricsajt, pláne nem. Mert ezek mindent tudnak a halandóról.

Miniszterügynök úr, akit hamvas ifjúságában megérintett a hármas ügyosztály szele, csak úgy, mint például Vikidál cimbijét, aki biztosan küld neki dellát, s aki, amikor a kétforintos dalát visítozta, szolidan jelentett erről-arról. Egyébként ez tök mindegy, csak a nyamvadt két forint miatt ugrott be, mert rohadtul gőzölög a teám, benne a tébolyult múlttal, ami itt van újra.

Zavarodott vagyok, mert annyi mindent elmondtam már, és annyi sokat akarok is még, de a gumiszobáról nem lehet tudományos értekezést írni. Kies országunk jelenlegi elvarázsolt állapota maximum versben vagy zenében fejezhető ki adekvátan, így nem is sikerül mindig.

Nekem sem, mert az nem írás, ha az ember felordít, hogy elmennek ezek a bánatos picsába. Kihüvelyezni, elemezni pedig a totális őrületet nem lehet, mert úgy vagyunk, mint a „Nagy Lebowski” zűrös hőse, aki a füvek és a fehérorosz bódulatából szemlélte a világot, és mégsem látta szürreálisabbnak, mint amilyen valójában volt.

Ilyen hely ez a miénk is, minden mákony ellenére a végsőkig csupaszítva, ahol a szívek szállodájának ura és parancsolója népe elé áll maszatos képpel, és minden külön értesítés helyett a képibe nyomja sunyin a tutit, adhatol. Ennél töményebben nem lehet lefösteni az orbánizmus romlottságát, csak nem tudható, mire megyünk az így megszerzett mérhetetlen tudással.

Rakott krumpli

Most már, így, karácsony harmadik napján, a csupasz csízek köszöntése mellett az is lehet, hogy elfogytak azok a tojások, amelyet száguldozó országunk egyik egyetemének oktatói kaptak jutalom gyanánt pár napja.

Ki Bözsi-jegyet faszol (by: Svejk), ki meg tojást, böcsüljük meg magunkat a NER kiteljesedésének idején. Főleg úgy, hogy a forradalmár-töltényből nem is mindenki kapott, csak azok, akik igazán jól dolgoztak. Ez érthető a mai árak mellett.

Mindebből kitetszik, hogy öles léptekkel haladunk az ideális társadalom felé. A teljességnek azt a fokát ugyan még nem értük el, mint Rákosi pajtás fennhatósága idején, amikor a falun élő elvtársak ilyen adományokkal halmozták el – az üresre söpört padlás árán – a városon harcoló elvtársakat, hogy mindenkinek nagyon jó legyen.

Esetünkben egy szponzor cég küldte az élelmet az oskolának, ami sajátos barter egy egyetem esetében, de nem lehet minden teljesen tökéletes.

A tojások hasznosításának számos módja ismeretes még Demszky megdobálása mellett, nekem most épp a rakott krumpli jutott az eszembe, és nem ok nélkül. Pártunk prominensei ugyanis szerte Neriában nyakló nélkül osztogatják az életet adó gumókat, hogy örök hálára kényszerítsék a reszkető gyomrú polgártársakat.

A krumpli önagában is klafa eledel. Gondoljunk csak bele, Virág elvtárs is mily alélva dicsérte ennek a mi népünknek a leleményességét, midőn Pelikán elvtárs hamuban sült krumplival kínálta őt és kalasnyikovos pajtásait még a sokadik letartóztatás előtt.

Kis kitérővel megemlékezhetünk Kádár apánkról is, aki rendszeresen a krumplileves erkölcsi talapzatairól értekezett. Így, tojással együtt azonban már félig megvan az alapanyag egy mutatós rakott krumplihoz.

Aptya az egyetemen kap tojást, anyjuk meg beáll a Rétvári kígyózó sorába, és a konzultációra buzdító kiadvány mellé hóna alá is vághat egy zacskó krumplit, és még csak vonattetőn sem kell keresztbe hasalnia. Kolbászt pedig szeretett vezetőnk adhat. Mindig ilyenek töltésével cifrálkodik, igaz, egyre kevesebbszer.

Ahogyan elhatalmasodik rajta a diktátor-tempó, úgy hagyja el a hamis népi szokásokat, mint kolbásztöltés, gulyások kevergetése és kisüstis butykosokkal való fotózkodás. Ő már teljesen elemelkedett az anyaföldtől, nem véletlen tehát, hogy ilyenkor, karácsony táján ezrek imádkoznak érette és hozzá.

Akik épp sorban állnak valamely kies téren, mert sem tojást, sem pedig krumplit nem kaptak, kolbászról nem is beszélve, és valami érthetetlen okból mégis ragaszkodnak a nyüves életükhöz, ők biztosan nem rebegnek hálát egyetlenünknek, és nem foglalják imába a nevét.

Főleg majd akkor, ha Pártunk végrehajtja diablós elképzelését, és betiltja az éhezők etetését. Meg azután, hogy elmúlik a szeretet ilyetén tobzódása, amelyet a kisjézus világra jövetele ereszt rá a világra, és minden visszazökken a rendes kerékvágásba.

Tehát az emberek éhen halnak és megfagynak, míg egyszer csak kinyílik a pitypang, a Kerényi pedig megírja. Most jut eszembe egyébként, hogy a tejfölt meg kifelejtettem a receptből, pedig anélkül nem megy. Következésképp cseszhetem a rakott krumplis ábrándokat, mert olyan vagyok, mint a szövőlány, aki cukros ételekről álmodik.

Megnézem inkább a verébzenészeket a körtefán, és sütök krumplit héjában Harrach et.-nak, mert ilyen az én életformám. Imádkozzunk!

2 301 463, avagy atomvillanás jobbról

Fárasztó már az én ízületeimmel még egyszer lepötyögni, tehát, polgártársak, a címbéli mennyiséget – nem többet és nem kevesebbet egy darabbal sem – konzultálta elhivatott nemzetünk a Soros patáiról. Ezt bizonyos Hidvégi Balázs tegnapi szíves közléséből lehet tudni, aki nem sajnálta a miseidőt, hogy az örömhírt közölje az erre szomjazó alattvalókkal, hogy még ünnepibb legyen Advent első, elcseszett, jeges napja.

Most már csak két dolgot kell tudnunk, hogy ezt a duci kis ujjain számolta-e ki, vagy a füle csattogtatásával, valamint, hogy ki a rosseb az a Hidvégi Balázs. Azt írja az újság, hogy a kormánypárt kommunikációs igazgatója, de mi tudjuk, hogy nálunk párt, kormány és frakció egylényegű, akárha Szentháromság, ezért marhára bizonytalan a dolog, de ki nem szarja le magunk közt szólván. Hidvégi urat csak úgy, mint a konzultációját is neki, amelyik egyébként világcsúcs.

Persze, hogy az, ilyen versenyszámot ugyanis sehol máshol a végtelen univerzumban nem ismernek, csakis itt. Sőt, megengedem, olyan sincs sehol máshol, az Üveghegyen túl se, hogy az ilyen habverést a demokrácia diadalának állítsanak be, mint tette azt nem a Hidvégi, hanem valamely másik csinovnyik az erről szóló permanens böfögés közepette, és, láss csodát, akkor sem érdekel ez engemet egyáltalán.

Sőt, a maradék 7 698 537 pöttyös seggűt sem, ha épp 10 000 000 ilyen organizmus van Nemesmedvestől Záhonyig bezárólag, és ennyire belemerültünk a számokba, ami érdekes egy dolog, ellenben teljesen érdektelen. Annyit mondanak, amennyit csak akarnak. Egy hete még 1 754 128 volt a nyerő Hadházy 400 000-es saccával szemben, amiből pör lesz, hogy folytatódjék a cirkuszi mutatvány, bár ez még annak is lapos.

Hogy itt dobálóztam a csodás számjegyekkel, annak egy, jól megfogható hátsó szándéka volt, hogy érzékletesen tudjam demonstrálni az értelmetlenséget, mert mondhatnánk számot a nullától a végtelenig bezárólag az egyenesen akárhol. Az sem számítana semmit, mert csak úgy nem lenne igaz, mint kiinduló tételünk, a 2 301 463. Mert itt nem a mennyiség a lényeg, hanem a kretén romlottság ideája, amit a népekre zúdítanak egészen jövő tavaszig már, ez teljesen biztos.

A tamtam elől csakúgy nincsen menekvés, mint az atomvillanás jobbról felkiáltás után a megdögölés elől, ahogyan annak idején Kádár sameszei oktatták polgári védelemből a népeket. Ami szintén nem azt a célt szolgálta, hogy a jómunkásember tudja menteni a redves irháját, hanem, hogy a reszkető gyűlölet őbenne kicsírázzon a dagadt kapitalista ellen, aki akkor még nem Soros volt, ellenben volt neki jenki zászlós cilinderje.

A módszertan és a nívó ugyanaz, ebből is látszik Orbán korai vallomásának igaza: nem az a baj, hogy diktatúra van, hanem, hogy más működteti. A számok azonban beszédesek, hiszen tegnap, vasárnap lévén, ami nap minálunk az örömök és diadalok közlésének ideje, azt is megtudhattuk, hogy a végéhez közelít a nyugdíjasok 2 700 000 utalványának gyártása, s ha csak ezt odatesszük a bűvös 2 301 463 szám mellé, akkor egyből kiderül, még ők sem küldték vissza mind a soros-cetlit. Hálátlan népség.

Kicsire viszont minálunk nem adnak, úgyhogy felejtsük el ezt is. Foglaljuk össze úgy a tegnapot, hogy a fidesz már megint észvesztő sikereket aratott, csak apróbb gikszerek csúsztak be. Ugyanis Uhrinyi Tamás, az Erzsébet Utalványforgalmazó Zrt. logisztikai igazgatója azt is mesélte ujját a magasba emelve, hogy a mohó nyugdíjasok a borítékjuk felbontásának fejedelmi pillanatában legyenek óvatosak „a sérülések elkerülése érdekében”.

Arról nem ejtett szót, hogy mért. Hogy bomba van abban a levélben, vagy a Soros ugrik-e ki belőle, ez egyáltalán nem tudható. Viszont, hogy valami egyértelműen örömteli közléssel fejezzem be az első adventi nap krónikáját, kiderült, hogy Balog Zoltán, aki szintén boldogságokat jelentett be tegnap matinéra, kérdésre válaszolva kifejtette, hogy miniszterként is fenntartja lelkészi jellegét. Ezt én eddig nem tudtam, viszont most már, ilyen ismeretek birtokában teljesen elnyugodok.

Varga Miklós így szereti

Van, aki forrón, mások meg sunyin, ez gusztus és filozófiai beállítottság dolga. A mi véneurópánk a jelek szerint Kossuth-díjra hajt, vagy csak szügyig szervilis, ez is világlátás kérdése. A végeredmény azonban nem, miszerint, ahelyett, hogy csöndben elvisongana magában, a kétfarkúakat basztatja, és pszichológust vizionál a számukra.

Kaposvár határában történt, hogy egy leendő laktanya elleni tiltakozásul az MKKP városi elnöke a fűre festette pártja emblémáját, ami miatt öt rendőr, egy alezredessel az élen zúdult a nyakába, hogy vegzálja őt. Tulajdonképpen ezen nincs mit csodálkozni, Szita tekéntetes ugyanis városszerte kiszögezte a „Wanted!” táblákat, rajtuk a nagyszemű blöki képével.

Ez a fűre festés ez egyáltalán nem nóvum azonban. Még Kádár apánk idejében, amikor magas rangú elöljáró érkezett a laktanyába, akkor Trináttal pingálták zöldre a kopott gyöpöt a bakák, hogy megfeleljen a vezénylő tábornok kényes ízlésének az összkép, ha büdös is volt kicsit. Így lett a lehető világok legjobbika a zsíroskenyér ízű barakk.

Vezénylő tábornokunk most is van, bizonyítva azt a tételt, hogy az idő körben forog, ő azonban nem szereti sem a flaszter, sem a fű festék általi megjobbítását. Mert amíg a laktanya talajának kizöldítése az akkori hatalom szilárdságát mutatta, a kétfarkúak szivárványos pörformanszai, bármennyire jámborak, ezét az újét ássák alá. Ezért üldözik is.

Rendőrségünknek amúgy sincsen jobb dolga, a minap is megszüntették a nyomozást egy bizonyítottan fideszes tanár ellen, aki három milliót sikkasztott a diákjaitól. Pintér serege szerint viszont csak hazavitte megőrzésre a bankból, mert onnan Woody Allen minden cicó nélkül vihette volna el a faragott szappan-pisztolyával.

Ebből is kitetszik, hogy a mi vidékünkön vannak egyenlőbbek, akik közé Varga et. is tartozni véli magát, kiérdemelve a kiváltságokat a seggéből kilógó Fidesz felirattal. Érhető, ha azt mondja: „Sokkal jobban tetszik ez a rendszer, mint a kétfarkúak által kínált alternatíva.” Ezek szerint nem akar örökké élni, ami dicséretes, de a sört sem szereti.

Egyszer mindennek vége lesz azonban, Orbán királyságának is. A nácikok is kitakarodtak Párizsból ’44-ben, és igen tanulságos volt látni a Natgeón, miként bántak az addig megalázottak és megnyomorítottak a kollaboráns nőkkel. Nullás géppel lenyírt hajjal, homlokukon horogkereszttel, csipkés kombinéban kellett flangálniuk a városban, miközben látványosan nem szerették őket a népek.

Ez nem tudom, miért jutott az eszembe. Arról viszont erős elhatározással emlékezek meg, hogy Varga szerint „kifejezetten elegánsabbnak tűnt ez a rendőri vegzálás, mint a 2006-os októberi a budapesti utcákon.” Érdekes meglátás, csak a premissza rossz, és a konklúzió hányadék.

Az égő autók, a fölszaggatott kockakövek és a tomboló csürhe, amelyik egy államcsínyhez igyekezett asszisztálni, minden bizonnyal buksi-simogatással lett volna megfékezhető. Más szemszögből pedig a pingáló kutyás passzivista veséjét kellett volna leverni gumibottal, hogy helyre álljon a világ rendje. Mindebből viszont az következik, ha Varga nem lenne elvakultan aljas, akkor degeneráltnak lenne mondható.

Ezt tessenek eldönteni, ezen túl azonban segítő tanácsot kérnék annak a fölfejtéséhez, hogy kideríthessem, ha valaki belebújt Orbán valagába, miért érez minduntalan késztetést, hogy onnan ki is szóljon, s ráadásul hülyeségeket. A megoldásokat postagalambbal várom, pénz, mindenféle díjak kiérdemlése nem játszanak az elbírálásnál, ezt minden hülye tudja, még én is. Az ős-okot keresem. Fizetni nem tudok, viszont hömbölög két hangszóró a pincében.

A körülbelül titkára

Délutánra kiderült, amit már hajnalban, sőt évekkel ezelőtt is tudni lehetett, mert a világ működése erre az aktusra van beállítva, hogy Orbán Viktort egyhangúlag, gondolkodás, merengés és csöppnyi kétségek nélkül, 1358 szavazattal választották újra pártelnöknek. Olyan gyönyörű ez az egység, és a hangulat is persze, amikor megjelent a megváltó az alattvalók között, és ölelgették, csókolgatták meg szelfiztek vele, mint egy futballsztárral, végül is a gömböc ezt vágyta már avas szagú születése óta.

„Rendben vagyok, csak bátorítsanak!” – mondta volt érkezésekor a megváltó, és vesszőzzön meg, aki érti, de hát, nem is kell. S ahogyan a szorgos portálok percről-percre tudósítottak a cirkuszi előadásról, madeleine márkájú kiflimet belemerítettem a csésze teámba, a felszálló gőz pedig a kontyom alá ütött, és mesélt. Dédanyámat mutatta, aki valamikor az idők kezdetén feküdt a dunna alatt, hogy alig is látszott ki az orra vége, és újságot olvasott, majd feltette a kérdést: „Gyerekek, mit jelent a kb?” S miután megkapta a választ, hogy körülbelül, rögtön meg is értette a világ folyását, s ekképp: „Kádár János újra a körülbelül titkára lett.”

Így vagyunk most is. De ha már kölökkorom legendáriumainál tartunk, megidézem dédanyám lányát, a nagyanyámat, aki jeles napokon így vágott rendet a családnak nevezett nyájban: „Nem beszilünk, ünnepülünk.” És ettől fogva mosolygósan folytak tovább a lelkek mélyén a gyilkos indulatok. Tisztára, mint a Fidesz nagy-nagy famíliája, itt sem lehet tudni, ki a klakőr, ki az igazi rajongó, és ki lehet a megfélemlített élősködő, de ez például nekem mindegy is. Orbánnak viszont nem igazán, mert tőlük nem látja a valóságot, és ilyen állapotban lehet nagyon pofára esni. Ám ez legyen az ő baja és nyomora.

Kicsit még elmorfondírozok a Napot is elhomályosító esemény fölött, mielőtt tegnapi, az igazi életről szóló tapasztalataimról beszámolnék. Említettem, hogy percről-percre lehetett követni a csillag születik történéseit. Az Origóból másolok most ide egy bekezdést, tessenek figyelni a szöveg ritmusára, ügyesen elhallgatott alanyokra, állítmányokra és más újbeszél nüanszokra is: „Az emberi erőforrás minisztere szerint a kormányzás lényege az egész ember, mint a nemzeti közösség tagja, és boldoguljon. Balog Zoltán úgy látja, a kormányzából kultúra legyen, ami a legfontosabb. A miniszter részletesen beszélt a kormány által eredményekről, így az ingyentankönyvekről és a babakötvény-programról.”

Sic! És nekik így is jó, vagy én nem érek fel hozzájuk, ez még vita tárgyát képezi. Egyébként arról szólt a szeánsz, hogy az összes hülye felszólalt, és dicsérte az urat. Így hazudoztak egymás szemébe, viszont akadtak dramaturgiai bökkenők. Például a Semjén nevű emberi minőségről meg tisztességről értekezett, ami már önmagában is nonszensz, utána viszont Schmitt Töltőtoll Doktor következett, és senki nem esett le a székéről a röhögéstől. Igaz, akkor sem, amikor maga Orbán jelentette ki, hogy: “Elsöprő többségben vagyunk. Csak idő kérdése, és az egész nyugati világban győzni fogunk.”

Ezt kommentár nélkül adom közre, ilyen magasságokhoz én bolhafing vagyok. Az okosok majd úgyis elemzik és értelmezik, majd kihüvelyeznek belőle valamit, vagy annak az ellenkezőjét. Egyetlen bizonytalanság van bennem elnézegetve kies hazánk evolúcióját, mégpedig, hogy jövő tavasszal, miután behúzza megint ez a kókler, mert behúzza, szóval, ha hatalma még korlátlanabbá lesz, ami nehezen képzelhető, de mindent lehet fokozni, tehát mi lesz akkor, ha a képmását netán leszarják a legyek. Jó Paliveczként erre mindenképp készülnünk kell, ha életben akarunk maradni, más kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán.

Akkor a való világról, ahogyan belengettem. Ígérem, nem leszek locsifecsi. Még szürkület volt, és lelkemet csupán készítgettem az elvárható gyönyörökre, amikor megint beállított a Józsi a szomszédból, hogy adnék-e neki egy kis aprót a hatoslottóra. Józsi sokszor beállít apróért lottóra, kenyérre, aztán valószínűleg elissza, viszont annyi esze nincs, hogy észrevegye, nyomorog. Ellenben kitartó és lelkes Orbán fan, én pedig az ő szemében – és ezt el is mondja – gyurcsányista kommunista vagyok. De ez őt egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy rajtam élősködjön, igaz, rajongásának tárgyát sem. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga Józsija, ez nem baj. Az már igen, hogy miattuk páváskodhat a fentebb leírt módon a mi rossztevőnk.

Nem tudom, érzik-e az ellentmondást, ami épp most készül széthasítani a szívemet. Viszont gyenge vagyok, és újra meg újra kifizetem azt a szaros lottót. Így vesznek hülyére ezek mindenkit.

Puskás-mezeket osztogat a bohóc

A Külgazdasági és Külügyminisztérium félmilliárd forintért szerzett be Puskás retró-labdát, Puskás retró-mezt, dedikált 6:3 DVD-t, Puskás DVD-t, Puskás könyvet és Puskás füzetet. Nem azért elsősorban, hogy Orbán Viktor egyik csinovnyikját kitömjék, az csak folyomány volt, hanem, mert miniszter úr sokat utazik, és ezeket jártában-keltében osztogatja, mint Mikulás a cukrot.

Úgy vélik a minisztériumban, hogy a kerítésen túl még ma is a legtöbb embernek Puskás Fröcsi jut az eszébe, ha azt hallja, hogy magyar, és miniszter úr ebbéli hiátusukat megerősítendő cipeli magával a mezt meg a labdát, mert jól mutat a cucc az azeri vitrinben. Szijjártó, és elsősorban Orbán ott tart, hogy föltesszük a találós kérdést az albán birkapásztornak: magyar? Ő meg rávágja: Puszkasz.

Ha ez így jó, akkor semmi baj nincsen, viszont éppen nincsen így. Már nagyon régen nincsen így. A nagy keleti nyitás nyomán viszont olyan országokba jut el a márkavédett áru, ahol Puskást még fingból sem ismerik, a vonal viszont megfelel Orbán habitusának, aki szájában szotyolával réved bele nemzeti nagyságunkba, mert más mondanivalója egyáltalán nincsen az országról.

Puskás a mondandója, meg a stadion, valamint az olimpia meg a Vizes Vb. Diktatúrák sajátos ismertetőjegye, hogy olyan szükségük van a sportsikerekre, mint egy falatka kenyérre. A szállóigévé vált „Na, ugye!” is ezt bizonyítja, amely nyomán a futball EB-n soha nem ért véget az éjszaka, de mégsem erről akarok most mesélni igazán.

Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.

Olyan országban, amelyet kirakat-hülyéink nyomán a távoli bolygók lakosai szerint izgága népek laknak, seggükön piros pötty, akik szidják Európát a ferde szeműeknek vagy a karamell bőrűeknek, és valami hülye labdákat meg mezeket hoznak ajándékba, hogy nyissuk ki már nekik a páncélszekrényt. Erre szolgál Puszkasz, akit nem ismernek az olajhercegek, és nézik bambán a pöttyöst.

A komcsik, még Kádár idejében fütyülős barackot és téliszalámit hordtak a többi komcsinak, amivel azt mutatták, hogy figyelj, paraszt, nekünk van mit zabálni. Máma ez már nem akkora unikum, de hogy ehelyett a labda maradt, az a demencia biztos jele, valamint a bunkóságé is persze, amely tulajdonság a NER eszenciája, és biztos talapzata.

Azért az is érdekes, hogyan működik ez a mi miniszterünk, akinek ezek szerint két diplomáciai eszköze van. Berendel magához mindenkit, aki él és mozog, valamint véleménye van a magyar tébolyról. Ezekkel ordítozik, aki jól viselkedik, az pedig kap egy futballmezt. Más kimenetel nincsen a jelek szerint, de ez az eszköztár meglehetősen szűkösnek mutatkozik.

Nem véletlen talán, hogy jobb helyekre már egyáltalán nem hívnak minket, illetve ezeket, ahová meg eljutnak, oda bőségesen elég a Puskás kollekció. És sajnos az egyatábornak is. Azoknak is elég egy mez, amelyet magukra öltve békemenetelni lehet, meg óbégatni, valamint böfögni és ágyba bújni kedves Hábetler elvtárs. Egyébként ez az a kultúra, amit a migráncsoktól védenek. Mit mondjak, nem egy akadémia.

Ők írnak neki

Vitézséghez forma:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet,/ De ha sorsom panaszszavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad.”
(Puskin)

Orbán Viktor addig-addig konzultálgatott nemzetileg népével, mígnem a fagyi visszanyalt, s immár az alattvalók irkálnak neki nyakló nélkül abban a reményben, hogy választ kapnak, de azt ugyan cseszhetik. Mert milyen naivitás már azt feltételezni, hogy a világ összes gondját párnás hátán hordozó jótevő egyáltalán törődik szeretett népe nyűgével. Éjjeliedény és mutatóujj.

Kedves vezetőnk levelekkel való kapcsolata meglehetősen ambivalens. Annyit tud erről a postai szolgáltatásról, hogy tízmilliót szétküld a Párt szerte a nagyvilágban Szváziföldtől Alaszkáig, északtól délig, és várja a csodát. Visszajön egypár, ezek számát négyzetre emeli, bontatlanul a szemétbe hajítja, és kijelenti, hogy győzött.

Ez a tempó irreverzibilis károkat okoz a polgártársak tudatában. Láttuk ezt például Győzikénél is, igaz, nála a baj mélyebb gyökerű, ám mégis csak orbáni ihletésre vált belőle Tatjana. Viszont azt nem tudja, hogy ez nem a romantika kora, sőt, ha jobban belegondolunk, azt sem lehet tudni, igazából milyen kor ez, mert olyan egy kiismerhetetlen massza.

Győző azonban megtette, amit megkövetelt a haza. Nem showmanként (?), hanem vérző szívű embereként (?) szólítja meg szíve egyetlen reménységét, mert veszni látszik a haligalis zebralét. Ráadásul tiszta lélekkel és szívvel. Győzőtől ennél sokkal több nem is igazán várható el, úgy véli, eddig a nagymamája segített neki, most majd Orbán fog, de hát, lófaszt mama (by: Gyurcsány).

Ez az egész mostani valóság-illúzió a magyar ugar egy újabb sajátos gyümölcse, amely igazából annyit sem érdemelne, hogy kinyissam miatta álmos szemeimet, ha nem kapcsolódott volna bele Sóvágó László is, aki meg Hajdúszoboszló polgármestere. Mint ilyen, azt várná az ember, hogy a középső csoportos, kantáros tudatnál előrébb jár, de nem.

Orbán már nála is Rudolfokkal érkező gyedmaróz, akinek levelet írunk az északi sarkra, majd kitesszük a kandalló fölé a kötött zoknit. Polgármester úr sportcsarnokot óhajt városának és népének, ezért levelez, amit, mint kétségbeesésének ékes bizonyítékát, még a facebookon is megmutat, demonstrálva. mivé züllött ez az ország a szabadságharc közepette.

Ilyen éji meg hajnali órán egyáltalán semmi kedvem nincs ahhoz, hogy utánanézzek, Hajdúszoboszló részt vett-e a „Modern városok” turnéban, amely során, mint tudjuk, Orbán Viktor a hunyorgó, nyüves csillagokat is odaígérte a mázsás, szörnyű mennyboltról. De tulajdonképpen mindegy is, a fürdőváros csak úgy nem kap sportcsarnokot, mint ahogyan Veszprém uszodát.

De nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy mivé teszi az alattvalót az illiberális demokrácia és az unortodox gazdaság. Könyörgő pincsivé, aki úgy véli, azt hiszi, elég egy levél a kedves vezetőnek, és minden vágya egyszerre teljesül, már, ha a király olyan hangulatban van. S hogy olyanban legyen, csak úgy kell táncolni, ahogyan ő fütyöl.

Orbán voltaképp célt ért. Őt és rendszerét – esetleg – le lehet váltani, bár erre egyre kevesebb az esély, az elhülyített népek tudatának lecseréléséhez azonban generációváltás szükséges. Ott tartunk, hogy a kádári tempó még ki sem kopott a magyar társadalomból, máris helyére nyomult az orbáni, és a kettő voltaképp egy és ugyanaz. Így sikerült körbeforogni majd’ harminc év alatt.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Kövér meccse Dunaszerdahelyen

Sportos hétvégét tartott a NER két oszlopa, úgymint Kövér házelnök, és Orbán atyaisten. Nem kocogni indultak, hanem természetszerűleg futballt figyelni. Kajánul konstatálhatjuk, hogy Orbán kedvenc csapata, a Videoton, hazai pályán – amely ezúttal a felcsúti szentély volt, mivel a fehérvári stadionra épp most kúrnak el tizenvalahány milliárd forintot – kikapott a Vasastól, amely gárda a néhai Kádár kedvenc alakulata volt.

Kádár János a maga együgyűségében a Vasast a munkásosztály csapataként értelmezte, ezért élt és halt érte, ezen kívül a sakkért volt oda, mert azt egy hokedlin is lehet űzni. Orbán viszont azt sem tudja, a sakkot eszik vagy isszák, vagy egyáltalán hány kapura meg hány labdával játsszák, de ezt az egészet csak mint történelmi különlegességet említettem meg az újszülöttek kedvéért, hozzá téve, hogy Kádár úr/et. nem szokott a Fáy utcában szotyolázni.

Ennél sokkal érdekfeszítőbb Kövér házelnök meccsnézése, mert nem szokott ő ilyen eseményekre járni. Most sem akárhová ment, hanem Dunaszerdahelyre – ami Szlovákia, ugye, hogy el ne feledjük -, éspedig talpig szurkolói cuccban, ami különösen pikáns. A DAC – az ottani csapat – a Slovan Bratislavával csapott össze, ami esemény egy Fradi-Dózsa a köbön, kiegészítve a szlovák-magyar zsigeri gyűlölet cukormázával, nem véletlen tehát, hogy házelnökünk erre volt kíváncsi éppen.

Meg, mint közismert, a MOL is adott szaros kétmillió eurót az ottani stadion felújítására, amit viszont idegenbe szakadt hazánkfiai, véreink nem böcsülnek igazán, hiszen épp ezen a meccsen az első félidőben nekiláttak lebontani az objektumot, ezért a rendőrök kizavarták őket a szektorukból. Addig is azonban – mint képünk is mutatja – félreérthetetlen karlengetésekkel jelezték identitásukat. Ez nem lehet véletlen, hiszen, mint a klub honlapja arról beszámol, a helyi ultrák, aki magukat Yellow Blue Supportres néven azonosítják, kiváltképp jó kapcsolatot ápolnak a Ferencváros hasonló hülyéivel, és ez mindent egyből megmagyaráz.

És az is sokat elmond házelnök úr/et. küldetéséről, hogy nem a VIP páholyban, hanem a fentebb fölskiccelt jámbor helyi szurkolók között ücsörögve nézte meg a jeles sporteseményt, amelyen egyébként magyar véreink 1:0 arányban győzedelmeskedtek a nyavalyás tótok felett. Aki tótok egyébként már épp készülnek elérni az Unió színvonalát, míg a mi NER-ünk most csúszik be a béka segge alá, de mindez a meccs szempontjából érdektelen. Hogy mire ment ki Kövér házelnök váratlan meccsnézése, arról a körkép.sk helyi honlap számol be igen érzékletesen.

Azt írják, hogy: „Egy ilyen meccs fontos üzenete az is, ki mindenki volt jelen, és főleg, ki ült a VIP szektorban. Nos, a tegnapi mérkőzés fényképeit elemezve az látható, hogy valójában két VIP szektor volt a stadionban. Egy Világi Oszkár vezette, Most-Hidas politikusokkal telepakolt üzleti VIP, és egy másik, nemzeti VIP a C4-ben, az egyszerű szurkolók között, ahol a magyar érzelmű politikusok ültek Kövér László, a magyar Országgyűlés elnökének vezetésével.”

Aztán így folytatják: „A hangulat mindenesetre feledhetetlen volt, Dunaszerdahelyen órákkal a mérkőzés után is igazi fieszta uralkodott. A város megtelt ünneplő, boldog, örömittas szurkolókkal. Ugyanakkor az összecsapás egy fontos üzenettel szolgált: Egy DAC-meccs sem feledheti azt a nemzetárulást a nem magyar Most-Híd magyarul jól beszélő, szlovák elnökétől (Kövér László után szabadon), amit Bugár Béla a felvidéki magyarság kárára elkövetett.” Innentől minden világos.

A Most–Híd ugyanis a hasonlóan gondolkodó szlovákok és magyarok együttműködésének szükségességére helyezte a hangsúlyt, és a szlovákok részéről a túlzó szlovák nacionalizmust elvető Rudolf Chmelt választotta alelnökének. A párt a magyarok mellett szlovákok, ruszinok, cigányok, németek és más nemzetiségűek szavazataira és támogatására is számít, ennek megfelelően nem magyar nemzetiségi, hanem „polgári” pártként határozta meg magát. Hát, nem egy Fidesz-es habitus, mint kitetszik.

Ebből fakadóan be kell látnunk, hogy házelnökünk nem meccsre ment, hanem exportálni a nacionalizmust meg a sovinizmust, valamint határon túlról érkező szavazatokat gyűjteni. Bár valószínűleg nem olvasta, ez a látogatás teljesen megfelel Barry Goldwater amerikai ökör 1968-as doktrínájának, amely a fellazítás politikájáról értekezett az alábbi módon: „Totális antikommunizmust! Magának az elnöknek el kell ismernie, hogy a kommunisták feletti győzelem – nemzeti cél; az amerikai küldetés megvalósítása. A gondviselés ruházta ránk a feladatot, hogy irányítsuk a szabad világ harcát.”

Már látom, hogy újra eljő 2009, amikor is Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába Szent István szobrot avatni, mert a pörformansz éppen egybe esett a 68-as bevonulás évfordulójával. Kövért kevésbé szimbolikus okok miatt küldhetik el a jó francba, és akkor újra feldüböröghetnek a testvéri tankok putyini tálalásban, ennek az alapozása most folyik éppen. Romániában már nagyon nem szeretik a Fidesz-es bagázst, előbb-utóbb itt se fogják, V4 ide, vagy oda.

Végső opcióként még fölmerül, hogy házelnök úr fülest kapott Bayer Zsótitól, hogy milyen klafa a szlovák rendszám, és ilyet beszerezni járt arra, a meccs csak álca volt. A szlovák rendszám előnyeiről a kebex.sk honlap számol be hívogató szirénként, így: „2010. január elseje után minden Szlovákiában vállalkozási céllal vásárolt új autó vételárából az ÁFA visszaigényelhető. Magyarországon vagy az EU-ban történő autó vásárlás esetén, amennyiben a járművet szlovák cégre vásárolják, és számlázásnál fel van tüntetve a szlovák cég közösségi adószáma, az ÁFÁ-t nem kell kifizetni. Nincs súlyadó, teljesítményadó, nincs cégautó adó. Az üzemanyag árából az ÁFA visszaigényelhető, kedvezőbbek a biztosítási díjak, és a magyar adóhatóságok nem szereznek tudomást az autó vásárlásáról.”

A hülyének is megéri.

Nincs alku

Miheztartás végett:
„…Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején./ Szép a forrás – fürödni abban!/ A nyugalom, a remegés/ egymást öleli s kél a habban/ kecsesen okos csevegés…”
(J. A.)

Most kúrják el az életünket éppen. Illetve, hát már el van az baszódva visszamenőleg a születésünkig, az úttörőcsapattal, és a szombathelyi Felszabadulási Emlékmű tövében lövöldöző orosz csapatokkal, akik így köszöntötték, hogy KISZ tag lett a jámbor, és ezek után, midőn kalapjukban az MSZMP helyi kollégái örvendezve nyugtázták, hogy ez is megvan, az ember a KISZ-ről azután egy szót sem hallott, mert nem is volt.

Másoknak tán igen, akik most – hogy csak egy példányt említsünk – az országgyűlés elnökei, valaha volt MSZMP-és igazolvánnyal, de ez már szót sem érdemel igazán, hiszen annyira közkeletű. És, hogy többes számot használok, azért szükséges az, mert az összes ilyen. És ezt fölösleges is tovább ragozni.

Csakhogy, midőn a Párt újólag belenyomult belénk, és már nem kalapokkal a márciusi szélben, amely, lássuk be, avitt egy dolog, olyan Kádár szaga van, ha az ember fényképeket nézeget hajdanvolt önmagáról, és látja, Pista bácsi ’Pestről miképp mosolyog a közös örömök hazudott boldogságában.

Így vagyunk most is. Jobban teljesítünk. Én pedig, aki avval vagyok megkeserítve, hogy mikroszkópon át nézem az életet, és hanyatlva immár kívülállóként, azt veszem észre, hogy a Gyurcsány, a drága ember, és ezt komolyan gondolom, harminc évezik itt nekem, a büdös sunába.

“Nekem van harminc évem arra, hogy olyan legyen Magyarország, amilyen most a DK programja” – ezt mondta a Feri. Mélységes alázattal közlöm, hogy nekem nincsen harminc évem egyáltalán, nekem, ha úgy nézzük, óráim vannak csupán, és hiába hiteget akárki, hogy majd egyszer kiderül az ég, ha azt látom, hogy borongás van az utca kövei fölött.

Ebből, ebből a gyurcsányi nyilatkozatból az folyt le a falakon, hogy már ez az ember sem akarja éppen most a sárkányt ledöfni. Azt mondta: “Csak akarat kérdése az egyéni körzetekkel kapcsolatos megállapodás, hogy ott egyeztetett indulás legyen. A lista pedig lehet önálló. Bárkivel fogadok, ha külön listák lesznek, akkor tíz százalék felett lesz a DK 2018-ban”.

És akkor mi lesz? Ez az én kérdésem, és nem is kevés. Mindez az egész választási rendszer úgy lett megszerkesztve, hogy tíz százalékokkal csak valagat lehet törölni, és nincs az az ’Úr, aki megmószerolhatná, az legyen, akit a többség akar. Beleragadtunk a sárba, és, ha már J. A.-val tettem elfogadhatóvá az agyam menését, illő dolog vele is zárni: „Ijessz meg engem, Istenem,/ szükségem van a haragodra./ Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra.” És összegzésül: „Meghalni lélekzetemet/ fojtom vissza, ha nem versz bottal/ és úgy nézek farkasszemet,/ emberarcú, a hiányoddal!”