Három férfi állt a kiégett mező szélén öltönyben, és az egyik közülük gumicsizmában mégis. Kelemen szaktárs volt az első közülük, a Temetkezési Vállalat igazgatója, aki úgy nézett ki, mint egy aszott, vén, akasztott holló, mellette János, a sírásó. Ő volt a gumicsizmás, mint szakértő, és végül a díszes kompánia színe-virága, bokréta a kalapon, Balázs elvtárs a helyi pártirodáról, mint a zsűri elnöke. Balázs elvtárs kis tévedésben volt a mai feladatról, mert egy ollót szorongatott a kezében, hogy mit kell átvágni, avatni, kereste a nemzeti színű szalagot, de az nem volt sehol.
Kicsit kurvaanyázott, de, amikor lefényképezték, megnyugodott, hogy bekerül az újságba mégis. Úgy pózolt, úgy tartotta az ollót a kezében, mint egy győztes hadvezér, és vigyorgott, hogy kilátszott mind a száznegyvenkét foga is, ahogyan középen állt, és ölelte át a vállát Jánosnak, a sírásónak, akinek viasz-szerű képe, fényes gumicsizmája és zsírfoltoktól fénylő öltönye ezer temetést idézett meg. Kelemen szaktárs pedig, az igazgató és ötletgazda, hogy sírásó versenyt rendezzenek, egy napkeleti bölcs elégedettségével szerepel a képen a szordínós mosolyával örök időkre immár.
Így várták ők hárman a kiégett mező peremén a versenyző csapatokat. A sajtó is izgatott volt. Húsz éves slapaj volt a sajtó, aki azzal a megbízással érkezett ide, hogy riportot írjon a nagy és nemes vetélkedőről, kidomborítva az anyagban a keresztény, magyar temetkezés és sírásás felsőbbrendűségét a mindenféle liberális ásással szemben. De nem tudta, mi az a riport, ezért minden szart lefényképezett. Balázs elvtárs nyugtatgatta, ne izguljon, majd ő diktálja, hogy mit lát, már gyűjtötte a harcias jelzőket, a kedves vezető iránymutatásait az ásó és lapát megfelelő használatáról úgy, hogy a másik kezünkben kard van.
Nagy volt az izgalom tehát, amikor elkezdtek szállingózni a versenyzők, és ennek a háromnak – bár Jánosnak, a sírásónak kevésbé, mert neki minden mindegy volt az apátiájában és a szétivott agyával -, szóval, akkor a másik kettőnek lekonyult a füle és elhervadt a mosolya, amikor érkezett a versenyzők különleges menete, amiben nem volt köszönet. Elsőként egy bazi nagy markológép jelent meg, amely úgy csattogott, zörgött, mint egy rossz csontváz. Mögötte érkezett egy ember keselyűvel a karján és kopaszon, aztán egy csapat óriás a feje fölött egy tutajjal, végül egy lepukkant UAZ, hasábfával rakva csurig.
A hármak néztek csak rökönyödve, hogy mi ez, kik ezek, és ők hol is vannak végül. A slapaj fényképezett veszettül, de Balázs elvtárs leállította a buzgalmát, míg nem tisztázódik a helyzet. Ekkor tűnt fel a rét peremén a felmentő sereg, három öltönyös, gumicsizmás alak, vállukon ásó, lapát, csákány. Cefreszagot árasztottak, és nagy hangon üdvözölték Jánost, messziről ordítoztak neki ezen a szép napon, amikor a madarak csicseregnek, enyhe, langyos a szellő, a föld sem mutatkozik keménynek meg agyagosnak sem, öröm lesz benne és vele a nemes vetélkedés. Spulni madzag is volt náluk, hogy élire és elvágólag készüljön az a gödör.
Mint mondtuk már, Jánosnak, a szakértő szakmabélinek teljesen mindegy volt minden, Kelemen szaktárs és Balázs elvtárs viszont rendet akart a rendetlenségben, és kérdőre vonták a megjelenteket fura készségeikről, a karon ülő állatról, hogy mi a francot akarnak, hogy képzelik a dolgot. A markolós kijelentette, hogy ő tömegsírban utazik, a keselyűs parszi őseit emlegette, hogy hol a hulla, hadd szálljon rá a madár csontig pucolni azt, a nagydarab tutajosok a vizet keresték, hogy rábocsássák az elhunytat a meggyújtott készségen viking módra, sőt, a UAZ-ról már rakták le a fát a turbánosok, hogy Káli istennőnek tetszőn hamvasszanak.
Balázs elvtárs mindezt látva és hallva elordította magát, hogy most ettől látszott ki mind a száznegyvenkét foga is. Üvöltött, mint a vadbarom, hogy takarodjon innen az összes kozmopolita, globalista, liberális hullagyalázó, és csak az maradjon, aki magyar, keresztény módon tud ásni, temetni. Így ment el mind az összes, a keselyűs, a markolós, a vikingek, fölültek az UAZ-ra a turbánosok is, és maradt a három cefreszagú, öltönyös gyászhuszár. Balázs elvtárs felszólította őket, hogy az első díjért azért állítsanak elő valami lukat, de a hármak kijelentették, fejenként ötezer alatt egy göröngyöt arrébb nem raknak.
Balázs elvtárs hörgött, megfenyegette Kelemen kartársat, hogy kirúgatja, János sírásót és a három versenyzőt pedig, hogy közmunkára küldi, de ezek az utóbbiak csak röhögtek rajta, mondván, elsertepertélnek ők szívesen, de akkor Balázs elvtárs kaparja el a halottait maga. Balázs elvtárs tehetetlen volt, vonyított, és kifizetett nekik fejenként ötezret, hogy ássanak egy lukat, legyen mi mellett fotózkodni, és a lapban is megjelenhessen a riport a jó hangulatú versenyről, ahol az első helyezettek mintha lézerrel húzták volna a gödör élit, és közben a talpaik is egymásra léptek. A hármak ásni kezdtek, Balázs elvtárs pedig diktálni kezdett a slapajnak.