Kategória: karácsony

Egy óvodás naplója 11. – Arany, tömény, virrgacs

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy áliccsunk keresztet a homokozóba, mer mostanába mindenhová álittanak, mise maraggyunk ki. Nem tudom, minek álitunk oda keresztet, nem lehet majd dömperezni rendessen, de aztán rájöttem, mer hallottam, hogy a dadus suttogta a takarittó nénive, hogy megin jön aza bácsi, aki már hozott gumilabdát, meg akivel elmentünk migráncsnézőbe is. Az szereti az ijjen keresztezés, ezt suttogta a dadus a takarittó néninek, az Ibojnéni meg nekiát ácsóni a keresztet, szögeeet, kalapáát, hogy a Pityu aszonta, hozzájuk is mehetne, mer az aptya hetek óta képtelen förakni egy képet a falra, ott esnek keenek benn a zelőszobába.

A Kisböske okoskodott, hogy ojan most a Zibojnéni, minda Jézuska apukája, aki ács vót, az is szögeet meg kalapáát, eszt tanitotta nekik a papbácsi a hittanon, meg, hogy a kisjézus mingyá megszületik a jászolba, gyönnek hozzá kirájok, visznek neki aranyat, merő a szegények kirája. A Pityu vitatkozotvele, hogy nemis aranyat visznek neki, hanem töményet meg virrgacsot, legalábbis a zaptya eszt szokta mondani, meg röhögött ilyenkor mindig. Mindeggy, az Ibojnéni ácsót, szát a forgács, asztán, amikor készen vót, vitte ki a homokozóba a vállán. Néhányszor elesett vele, hogy a dadus álitotta talpra, asztán fölálították a keresztet a homokozó közepibe, éppen időbe, mer megérkezet a képviselőbácsi pont.

Na, megin hozza a labdákat, monta a Pityu, de nem hozott, a Kisböske aszitte csokit ad neki, de nem adott, hanem át ott, és aszonta énekejjünk, ájjunk fő, és rikácsót, valami nélküledet, de senkise tutta miaz, csak a Zibojnéni, úgy énekeet, hogy fönnakattak a szemei. Néküledeztek ezek ketten, a Pityu meg elunta magát, ment a sarokba a dömeperért, mire a Zibojnéni kéccségbe esve monta neki, akkor már maraggyon is ott éstérgyepüjjön, ha ijen tulok, hogy megmer moccanni a néküled alatt. A Pityu térgyepűt, a képviselőbácsi meg mesét keresztyén kultúráró, migrácsijós nyomásró a kerittésné, senkise értette, csak az Ibojnéni vigyorgot neki, úgy nézett rá, mind a zapu a zanyura a zesküvői fotón.

Miután megnyomtuk a migráncsokat a kerittésné, aszonta a képviselőbácsi, hogy na, odaaggya azajándékokat is, amit hozott, a Kisböskének má csororogott a nyála, a Pityu is nyújtogatta a nyakát a sarokba, mi lesz az, de imakönyveket adott a képviselőbácsi mindenknek, a dadusnak meg a Zibojnéninek meg rózsás füzért. A Zibojnéni neki is át csókógatni, a dadusfurcsán nézett, a takarittó néni meg semmitse kapott, őis furcsán nézett, csillogott a szemeneki, minthasirna, de asztán efordút, nem lehetett látni asztán. De a képviselőbácsi aszonta, imátkozzunk, és imáttkosztumk, csak a Pityu ötögette a nyelvét a sarokba.

Ement asztán a képviselőbácsi, most meg az Ibojnéni szeme csillogot furán, a dadus csak annyit mondotthogy édesjóistenem, a takarittónéni meg fömosta a sárt, amit a képviselőbácsi hagyott ott a cipőjéve. Mennyünk homkozni, eeszt monta a Zibojnéni, és mentünk, még a Pityu is jöhetett. Homokosztunk a kereszt tövébe, a Kisböske nyafogott, hogy neki pisíni kell, meg a Pityu is csatlakozotthogy neki is. Jó katona kibirja, eszt monta az Ibojnéni, de ezek szerint a Pityu nem jó katona, mer nem bírta ki, letóta a melegittőjét és lepisíte a kereszt tövit. A Zibojnéni rövid visittás után elájutt, fönnakatt a szeme neki, ahogy szorongatta a rózsás füzértet, amit a képviselő bácsitó kapott.

Evitte a mentő, a dadus bevitt minket a melegbe végre, de hittan következett a papbácsiva. Ő is mesét, hogy született a jászolba a Kisjézus, és vittek neki a királyok aranyat, töményt meg virgacsot. Na, ugye, monta a Pityu, hogy akkó az apukája a Kisjézus, mer annyi töménye van, mindig is aszt issza. Jelentkezett, és emonta a papbácsinak, hogy az ő apukája a Kisjézus, mire ez is elájutt, de nem kellett mentőt hívni hozzá, a dadus fölocsógatta. A takarittó néni eszt is fötörőte, a papbácsi monta neki, hogy istenfizesse meg a jóságát, amira meg a takarittó néni sírta e magát. Mire mind az összes gyerek is bömbőni kezdett. Na, ebbő elég, gondótam, montam, hogy vár a dömperemmegyek. És eeementem.

Adventi családi játszóház az Agorában

Eljött a december az év utolsó hónapja. az Adventi koszorú első gyertyáját is meggyújtottuk már.

További fotóim ide kattintva láthatók.

És ahogy ezt megszokhattuk Szombathelyen az Agora MSH-ba családi játszóházra várták a kicsiket szüleikkel, nagyszüleikkel, testvéreikkel. Egy emlékezetes, hangulatos karácsonyváró vasárnap délelőttre, együtt játszásra kreatív alkotásra, és mini vásárra.

Volt itt mézeskalácssütés, társasjátékok, rajzolás, festés, játszószőnyeg a legkisebbeknek, kézműves foglalkozások, és egy adventi papírszínház.

Újdonság volt a rendezvényben a kézműves vásár. Különleges ajándéktárgyak édességek találtak gazdára. 

 

 

További fotóim ide kattintva láthatók.

 

Orosz rádió, török iskola, meg az alagút

Tollas a hátunk. Madarak vagyunk. Annak néznek minket. Egy napja megy a hiszti, hogy alagutat találtak az atombiztos kerítésünk alatt, kettőt, amelyeken át egész terrorista hadosztályok özönölhettek kies hazánkba, ott délen már se kereszténység, se szűzlányok, se magyar kultúra nincsen egyáltalán. Munkáról nem is beszélve. Mi lesz velünk, nagymama? Kérdezheti Bakondi biztonságpolitikai szaktanácsadó, holott még az is lehet, Kovács őrvezető fúrta unalmában a lukat, vagy épp utasításra, hogy legyen mit mutogatni.

Ha pedig épp tényleg valamely menekülő ember kaparta ki a tíz körmével, mert nem hihető, hogy ásóval és csákánnyal keltek át a vad vizeken, el kell vinni őtet manikűröshöz, mert kárt szenvedhetett a lakkozott körme. Így jár a hatalom, amelyik permanensen hazudik. Ezért, ha tényleg jön a farkas, az ember már akkor is csak a pofájába röhög, és más látnivaló után néz, mert sajnálatos módon van dögivel. Mert ugyanekkor, amikor fölfedezték a lukat, kiderült, hogy orosz nyelvű rádió is indul minálunk, és a kettő elég szoros összefüggésben van egymással.

A Dunayskaya Volna, azaz, a Dunai Hullám holnap kezdi meg tevékenységét az alapítók indokai szerint azért, mert Magyarországon extrém módon megnőtt az orosz anyanyelvűek és az oroszt második nyelvként beszélő belaruszok, ukránok, kazahok, azeriek, örmények és grúzok aránya. Olyannyira, hogy ez a jelentős tömeg komoly vásárlóerőt képvisel. Én ezt készséggel elhiszem, csak azt kérdem, hogyan kerültek az országba, tán ők ásták a lukat? Hogy tisztába tegyük, engem nem zavar, hogy itt vannak, csak akkor ne nézzenek madárnak, és nevezzenek bevándorláspártinak.

Valahogyan nem stimmelnek a dolgok a kereszténység védelmével sem, amikor Erdogan janicsárképzőt nyithat, vagy a kínaiak egyetemet. Ezzel sincs bajom, cimboraságban vagyok a taoval (pinyinben dao), de erről meg kellene kérdezni Semjén fővadászt, a görög-római rezsiharcost, de nem utolsó sorban Kövér pedellust, aki mindeközben és ezzel egy időben azért aggódott, hogy az óvodákban a fiúkból lányokat, a lányokból fiúkat nevelnek, és keresztényellenességet hirdetnek. Kik? Az óvónők? Ők lesznek az új filozófusok?

Mindebből jól látszik, hogy a kereszténység értelem és indok nélküli ordibálása, a homofóbia, a masszív hazugság az, ami a hazafias és honvédelmi nevelés esszenciája, és ezt nem véletlenül kapcsoltam ide. Mert, miközben a magyar diákok a Parlament előtt az élhető bolygóért tüntettek, de senki le sem szarta őket, odabent az óvodások lelki üdvéért aggódtak, fölfedezték a lukat, és izzították az orosz rádió mikrofonjait, mert ezek szerint nem volt elég hatásos a kedves vezető rinyálása, hogy ruszkik haza. Előbb-utóbb rárohad a hazugság mindenkire, csak addig abban kell élni.

Holnaptól fog beleájulni az ország az adventbe. Már előre látom, mi lesz itt karácsonyig, hogy a pogány bevándorláspártiak hányszor és hányféleképpen fogják megszentségteleníteni a kiválasztott napokat, veszélybe sodorva nemzetünk hitét, létét és minden egyéb kirakati bábut. Boldog karácsonyt, mondhatja majd újra a kedves vezető, ha kényes témáról kérdezik, díszek mögül kukucskálhat újra a világra, és azon is elmerenghet, hogy a pravoszláv karácsonyhoz hogyan viszonyul, hogy tart-e az advent akkor január 7-ig.

Vagy, hogy a pezsgőbontással megvárja-e a kínai újévet, ami különben már farsang, s mindezek után húsvéti nagyböjtöt tart-e vagy a Ramadánban utazik, vagy mindkettő. Ugyehogy, illetve, na ugye. A kedves vezető globalizáció ellenes, keresztényvédő és nemzetállamos retorikája már rég megbukott, csak a képibe kellene mázolni. És akkor a kerítés alatti lukat mutogatják elhűlve meg annak bizonyítására, hogy veszélyben a keresztény haza. Hogy visszatérjünk a kiinduló pontunkhoz, ne nézzük egymást madárnak, illetve, ha már hazudunk, hazudjunk olyat, ami megéri. Mert ezt így nem.

Kampec dolores LXXXIV. – Télből tavaszba

Most volt csak, hogy karácsony lett váratlanul, és a falu népe visszatért mind a kirándulásról, amelyen beutazták az űr végtelen tereit és idejét, olyan helyeken jártak, amit jobb lenne feledni, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy találkozott volna Istennel. Sőt, ami nagyobb bajnak mutatkozott, arról sem adott számot egyik sem, hogy láttak volna egy útelágazást, amelyen tábla hirdette volna, hogy Mennyország jobbra, százezer fényév, hólánc használata kötelező, szarvasveszély. Ilyen sem volt sehol, és mégis úgy érkezett vissza mind, mintha megismerte volna a lét legmélyebb titkait, mert látta a halált. És nem sötét köpenye volt kaszával a kézben, hanem egy fess fiatalember volt ő tangóharmonikával a kézben, félrecsapott sityakban, szájából füstölgő cigaretta lógott, és olyan dallamok jöttek elő abból a hangszerből, hogy fejest akart ugrani bele mind. A duplagyűrűsök sikongattak és otthonkáikat szaggatták, a protkósok táncra perdültek tőle, a bánatos szemű fiatalasszonyok pedig még szomorúbbak lettek, takargatták büfifoltos melegítőjüket, és ott kárhoztak el a vágyakozásban és szégyenükben.

Így érkezett vissza a falu és az összes lakója, így állt ott a kocsma kövezetén az első vendég, amikor karácsony lett, s ahogyan hörbölte az italát, naptárlapok kezdtek szállingózni az égből, ringtak lefelé, s amint az elgyötört ádámcsutka küzdött a fröccsel, és az utolsó korttyal is megbirkózott, már február volt. Béla fölnézett, és azt látta, luk van a plafonon, és az idő szivárog el rajta egyre gyorsuló ütemben, mire rájött, hogy ő tehet erről, a bűnös ő, csakis ő, mert hajtotta szívében a telet, kijelölve az elejét és a végét, egyre csak hívogatva a tavaszt, és addig, míg az irányítás ki nem csúszott már a kezéből, és úgy rohant az idő asztalparipákon és papírrepülőkön, mint valami elszabadult ár, megvadulva és féktelenül. Ment a lukon át ki az élet, füstölt a kocsma tetején, mígnem Béla a legvégső pillanatban fölhajított egy mosogatórongyot, attól a luk bedugult, és csodálkozott nagyon, hogy lám, mennyi kicsi elég a meneküléshez. Viszont meg kellett vizsgálni, mi maradt, mennyi veszett, mi lesz még, mert a rongy mellől a lukból kilógott egy fél mondat, fél pár kolbász és egy bicikli leeresztett kereke.

Nézte Béla a vendéget, aki épp végzett a fröccsével, mielőtt indult volna földíszíteni a fát haza, ámde az már aszottan lógott a hátán és tüske nélkül, de észre sem vette, föl sem fogta, hanem fröccsöt kért még, és nem attól volt üveges a szeme, hanem az emlékek hiányától, mintha mi sem történt volna. Nem fájt neki a két hónap elvesztése, és nem lehetett tudni, mert meg sem tapasztalta azért, vagy, mert mindegy is volt, hogy üreg támadt az életében. Mert a jelen mindig legyőzi a múltat meg a jövőt, hogy a moston kívül minden káprázat csupán, és semmi sincs, ami volt, és pláne, ami lesz. A két közmunkás is ugyanúgy állt ott, mint akármikor, és ez már nem is film volt, hanem fénykép, és Béla rájött, ez a pokol, más mi lenne. Így, ilyen bölcsességgel indult útnak, a bádogbánoshoz iramodott, hogy helyre tegye a vén hazugot, és olyan hatalmasan lépdelt, úgyannyira fenyegetőn, hogy a harangok maguktól félre verődtek, az ég meghasadt, Béla pedig megtorpant elszánásában, de csak, hogy megvizsgálja, mi a rosseb ez már megint.

Csuda volt, csoda történt, mert az égi hasadékon folyt vissza a plafonon át menekülő idő, hogy, mire a templomhoz ért, már éjféli misére harangoztak, a falu népe pedig puccba vágva magát haladt, ropogtak a fehér ingek, nyikorogtak a csizmák, szálltak a sóhajok, körbeért minden tehát, hogy Béla visszasompolygott az ivóba megszégyenülten. Leült az asztalához, amikor belépett az első vendég már megint, hátán a friss fenyőfával és fröccsöt kért. Így ért körbe az idő, így állott helyre a rend, és az egész kalandra csak egy repedés emlékeztetett a plafonon, alatta a mosogatórongy a kövön, ami megmentette a világot a pusztulástól. Nézte ezt az egészet Béla, erősen nézte, s vágy támadt benne egy jó beszélgetésre nagyon, s kivel lehetett volna ilyet, kiment hát az udvarra rigó cimborájához, és kezdte volna neki a mesét, hogy képzeld. De az csendre intette, hogy fütyölnie kell, mert mindjárt itt a tavasz. Béla most már semmit sem értett, fütyölt hát együtt a rigóval, hogy csak úgy zengett az a kurvaélet, és bimbózni kezdtek a fák.

Hetedik napja van

Nem kis lélekfurdalással itta ki a pohár szekszárdit Tihamér, az egér, hogy akaratlanul is Kovácsné vesztét okozta, aki, mint emlékezhetünk, Tihamér szirénhangját követve lépett ki az ablakon, és csapódott az udvar porába combnyaktörést szenvedve. Már vitte is a mentő, és az orvos, aki megoperálja majd őt, éppen miatyánkot mondott, cseszett kezet mosni magunk közt szólván, így, ahogyan azt a teremtő vagy épp Hermész elrendelte, már csűrdöngölőt jártak a baktériumok, hogy ihajj, szüret, lehet megint szepszisezni kicsit. Kovácsnénak tehát annyi, még két napja van a forgatókönyv szerint.

Múlt, jelen és jövő így sűrűsödött össze Tihamér egyujjas kesztyűjében. És ezt a terhet, hogy kéretlen s váratlan gyilkossá vált, nehezen viselte, holott ő csak diskurált volna kicsit Kovácsnéval életről, irodalomról, zenéről és a szalagos fánk receptjéről talán, aztán ez lett belőle. Eszébe jutott még, hogy meg is látogathatná virággal a kézben és a hajtókájában, nem voltak azonban jó tapasztalatai az emberekről úgy általában. Itt, a házban is a múlt héten volt rágcsálóirtás, mahomet, munkaruhás emberek raktak mindenhová lassú mérgeket, amin Tihamér csak mosolygott, viszont nem értette, miért nem lehet békében élni egymás mellett.

Ő például egész jól elvolt még Kelemennel, a macskával is a 3/b lakásból. Igaz, fogatlan volt már és vedlett is a szőre, hullott, potyogott, meg hályogos volt az egyik szeme, de épp ez az elesettség indította meg Tihamért. Megosztotta vele olykor a kincseit, olajos halat, kolbászvéget, ilyeneket, kánikulai időben együtt szoktak hűsölni a körtefa alatt, aminek akkor árnyat adó lombja volt, és kis körtecsökevények hordozták magukban a mézédes gyümölcs ígéretét, de az ősz eljövetelét is egyben. Tihamér elbeszélgetett volna Kelemennel ilyen ráismerésekkor az idő természetéről, térről és relativitásról, de Kelemen hülye volt az ilyesmihez magunk közt szólván.

Viszont a körtefa most csupasz volt, ami arra jogosította fel a csízt, hogy a haverjait odacipelje csikágózni, köszönteni, és naponta egyre többet. Hiába sült el rosszul az utolsó vendégség Tihamérnál a két gerlével, ez egyáltalán nem zavarta a csízt. Úgy hitte, amit egyszer megírtak, hogy ő karácsonyra hivatkozva csinálhatja a fesztivált a fán szinte vég nélkül, annak úgy is kell lenni, eltérni attól nem lehet. Semmi képzelőereje, önálló gondolata nem volt ennek a csíznek, most, a hetedik napon már ott bandázott ő, hét hattyú, hat tyúkanyó, öt szélkakaska, négy nyafka macska, három veréb-zenész, meg a két gerle, és így, együtt mentek Tihamér agyára.

A szomszédjai, a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár és a rövidlátó hangya egy szót sem szóltak, ezek is úgy voltak vele, ha meg van írva, akkor meg van írva. Őket is csak megírták, s ha a fán handabandázó galerit megkérdőjelezik, akkor a saját életük illékonyságára is fény derül, így ragaszkodtak a nyomorukhoz. És ez nem volt elég, még fenn is hordták az orrukat, mint valami felsőbbrendű kaszt, amelyik a konvenciónak és a kiegyezésnek köszönheti a létét, csak azt nem tudták, ha a történetükben bármi kicserélődik, elpárolognak, megszűnnek létezni. Tették, ami írva volt, a hangya kötögetett, meg ilyen hülyeségek, amit az óvodásoknak mesélnek gonosz óvónők, dadusok és édesanyák.

Egy nagy káprázat volt az egész világ, imbolygó hologram, árnykép a falon. A csíz bandája olyan hangos volt a csupasz körtefán, hogy Tihamér nem bírta már, megtolta őket a hifijéből egy kis Rolling Stones-szal, maximumra tekerve a basszust, hogy csak úgy lüktetett a kesztyű oldala, azt remélve, hogy elhallgatnak, meg a rövidlátó hangyát is megeszi a penész tőle, de nem. Sőt, papírtrombitát fújt a vén csápos, nyakában szerpentinnel, és Tihamér ekkor döbbent rá, hogy a hetedik nap egyben az év utolsója, magyarul szilveszter, amikor az eddig szeretet mímelő népek vidámságot hazudnak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Ilyen hazugságspirálokkal hitetik el magukkal, hogy élnek, éspedig boldogan, mint mindenki, a szerencsétlenek. Tihamér kikapcsolta a zenét, ezek ott kint ordítottak tovább, neki viszont eszébe jutott Kovácsné a szepszisével, meg, hogy már csak két napja van, és úgy döntött, mégis csak meglátogatja, hogy ne egyedül érje a halál. Előszedte a rollerjét, hogy azzal indul el, aztán csak bejut valahogyan a kórterembe, és sötét is lett, petárdák durrogtak, tele volt az utca menekülő kutyákkal, így föl sem tűnt Tihamér senkinek. Gurult, haladt, fölrohant a kórház lépcsőjén, és akkor ért a haldoklóhoz, amikor Áder beszélni kezdett a tévében. Megsimogatta Kovácsné haját, és a fülébe súgta: imádkozzunk! És imádkoztak.

Második napja van

Özv. Kovács Gézáné, Ilonka néni korán kelt ma. Tegnap is korán kelt, tegnapelőtt is. Nincs ebben semmi érdekes. Kissé rendbe szedte magát, és leült a konyhában a tejeskávéja mellé, amibe zsömledarabkákat szórt, majd, amikor szétmállottak azok, kanállal kimerte a nyúlós masszát. Így reggelizgetett, mert a protkóját még nem tette be, nem várt vendéget ugyanis, meg különben is.

Nem volt senkije ennek a Kovácsnénak. Vagy az élet sodorta el, aki lehetett volna, vagy maga marta el őket, tudjuk, hogyan van ez, amikor gyalogol bele az ember a magányba. Majszolgatta Kovácsné a reggelijét, és merengett ki az ablakon, nézte a csupasz körtefát, amelyen három madár tollászkodott, egy csíz és két gerle. Kovácsnénak erről semmi nem jutott az eszébe, csak, hogy hasogat a dereka, az.

A körtefa tövében Tihamér, az egér kicsit másnaposan takarítgatott a kesztyűjében, mert tegnap este a csízzel csináltak egy kis rumlit. Nem nagyot, de mégis. A szomszédban a rövidlátó hangya ablakot pucolt, hogy jobban láthassa az urat, a pocok, a cinke, a béka meg a szarvasbogár megint misére készültek, és a tegnapi nótázás után ferde szemekkel méregették Tihamért, az egeret.

Tihamér oda sem bagózott, söprögetett, elpakolta a poharakat, letörölte az asztalt, ilyenek, amikor meghallotta a csízt meg a két gerlét, ahogyan csinálták a fesztivált a csupasz körtefán, hogy köszöntsenek és minden jót kívánjanak. De elég hülyén néztek ki magunk közt szólván, Tihamér nem is értette, hogyan lehet ilyen debil vereset írni, és örült nagyon, hogy ő nem szerepel benne.

Hagyta, hadd adják elő a műsorukat, csak aztán füttyentett a csíznek, hogy jöjjenek, ha már itt vannak. Vörösbort rakott az asztalra, szotyolát meg sajtot, és egy kis ropit a galamboknak, nem tudni mért, de ezt gondolta nekik. A csízt megölelte, mint régi ismerőst, a galambok illőn bemutatkoztak, leültek, eszegetek és iszogattak, de máma valahogyan olyan kínos volt a dolog.

Hosszú hallgatások, köhintések mutatták, hogy messze vannak egymástól, a galambok pedig egy idő után nem bírták ezt az egészet, és ott álltak neki smárolni meg tapizni egymást. Tihamér rájött, hogy ez egy gerlepár, ettől pipa lett nagyon, hogy ilyeneket cipel ide neki ez a csíz, és rájuk mordult, hogy menjenek már szobára. Nem kellett kétszer mondani, egy pillanat alatt elsuhogtak.

A csíz is zavarban volt, és újólag rá kellett jönnie, hogy boldogságot terv szerint végrehajtani nem lehet, az vagy jön magától, vagy nem. Máma nem jött, így ő is fölhajtotta a borát és elbúcsúzott. Holnapra be sem jelentkezett, pedig már ígérkezett három verébzenész is, de jobbnak látta, ha ezt most egy időre hanyagolják. Tihamér azért kedvesen kikísérte, elbúcsúzott, integetett, és olyan kellemes volt az idő, hogy nézgelődött kicsit még. Csak egy kicsit. Így vette észre az öregasszonyt.

Mert, amíg Tihamérnál vendégség zajlott, Kovácsné az udvarra bámulva ugyan, de a múltját nézve lebegett az időben olyan üveges szemekkel, hogy Tihamér meglátta benne a bajt. Ismerte ezt a nézést, számtalan rokona ilyen tekintettel kereste fel Ödönt, a macskát, aki arról volt híres, hogy minden fájdalom nélkül tudja átharapni az egerek torkát, ha már megunták az életet. És persze jó pénzért.

Nézte Tihamér ezt a Kovácsnét de nagyon, és megesett a szíve szegényen. Ott volt még a terített asztal a ropival, borral, gondolta, beszélgethetnének egy jót, mért ne. Elővette a megafonját és beleordított, hogy hallani lehessen. Ilonka, Ilonka, ezt kiabálta, amitől özv. Kovácsné összerezzent, kinyitotta a konyha ablakát és fülelt. Tihamér pedig újra, mint valami szirén: Ilonka, Ilonka. – Így hívogatta.

Kovácsné pedig megbabonázódott teljesen, mert azt hitte az ura az, ő szólítja a mennyekből, ezért a párkányra, majd a semmibe lépett. Egy pillanatig lebegett az otthonkája és a kibomlott haja, majd iszonytató csattanással ért földet, eltörve a combjának nyakát, hogy kórházba vigyék aztán, ahol szepszisben kell meghaljon január másodikán. Tihamér, az egér nézte a mentősök sürgését egy darabig, de megszomjazott.

Az élet nem áll meg azért, ezt gondolta, és fölhajtott egy nagy pohár vöröset.

Első napja van

Arra ébredt ma reggel Tihamér, az egér, hogy egy madár csikágózik a fán. Ordított, ugrándozott, mint aki megkergült teljesen. Kitörölte szeméből az álmot Tihamér, egyszersmind a csipát is, hogy megnézze, mért szakadt le a mennybolt. De nem szakadt le semmi se, csak örült a nyüves életének ez a madár, a fénynek, meg, hogy nem fagy le a lába épp, annak. Álmos volt ugyan még Tihamér, de azt látta, hogy a körtefán csinálja a fesztivált ez a madár.

Emlékezett erre a fára, mert nyár végén, amikor az érett körte lehullt, és ott csiccsent meg a fűben alatta, néhányszor matt részegre ette magát a tövében, hogy alig is bírt hazavánszorogni a kesztyűjébe. Egy kesztyűben lakott Tihamér, az egér ugyanis, és nem is akármilyenben, hanem egyujjasban, mert agglegény volt, és szerette a magányt. Nem úgy, mint a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya, akik egy ötujjasban hédereztek, a prolik.

Viszont nem hagyta abba az ordítozást ez a madár, hiába akart rákiabálni Tihamér, mert akkor is, szégyenszemre csak nyamvadt füttyögés jött ki a száján, ilyen kis sípoló hangocska, mert mégis csak egér volt, és nem pedig oroszlán, bár néha azt képzelte. Az agyára ment ez a madár Tihamérnak, és elővette a Brehmjét, hogy megnézze kiféle, miféle jószág, és látja ám, hogy ez egy csíz. A fa pedig, amin hangosan volt boldog, körtefa, és pláne csupasz.

Ó, a kurva életbe, kiáltott fel Tihamér, az egér, karácsony első napja van, és a csíz a csupasz körtefán csak köszönt és minden jót kíván. Így elnézőbb lett Tihamér, már nem akarta a csíz torkát átharapni dühében. Bár érdekes lett volna a küzdelem, mert nagy arca volt ennek a Tihamérnak, mondom, olykor sokat hitt magáról, mint egy miniszterelnök akár, de máma ez most épp lényegtelen, mert ünnepülünk, nem beszilünk, ahogy a nagyi mondta valamikor.

Viszont ahogy a csíz örült a csupasz körtefán, akképp örült Tihamér is, az egér, mert, ha karácsony, akkor szüret. Ezt gondolta, és ki is mondta hangosan, hogy akkor szüret. Fogta a kis kullóját, hogy telipakolja minden földi jóval, feltöltse a készleteket úgymond, szűkösebb napokra. Mert tudta már tapasztalatból, hogy az ember hülye állatfajta, és még hetekig éhezni is képes, hogy most három napig zabálhasson. Ez a lélekállapot azonban Tihamért nem érdekelte egyáltalán.

Csak a lábait dörzsölgette egymáshoz mókásan, ha nem lett volna egér, azt hihettük volna, hogy Döbrögi, vagy Németh Szilárd. Fogta a kullóját Tihamér, útnak indult szerte a házba, dőzsölni, és egyszer csak jönnek szembe a szomszédjai: a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya. Ki volt öltözve mind az összes, mint szarospista Jézus nevenapján, a szarvasbogár még kalapot is tett, azt emelgette üdvözlésként.

Ki az? Ki az? Kérdezgette a rövidlátó hangya, s amikor felvilágosították, hogy Tihamér, az egér, ájtatos képet öltött, és megkérdezte: nem tart velünk szentmisére, szomszéd? Tihamér mondta, hogy most épp nem, erre a rövidlátó hangya kiköpött, Tihamér pedig azt morogta a foga között, hogy fulladnál bele a szenteltvízbe, vén szenilis. És így mosolyogva elhaladtak egymás mellett, mert mégis csak karácsony volt, és szeretet szállingózott az égből.

A díszes kompánia – akik azóta hordták fenn ennyire az orrukat, amióta mese született róluk -, szóval a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár meg az öreg, rövidlátó hangya elmentek misére, Tihamér, az egér pedig a megszokott útjain, szűk sikátorokon, járatokon és lukakon át lerabolta az összes spájzot. Kétszer is fordult a kullójával, s mire a misejárók hazatértek, csurig volt a kesztyűje egyik sarka kajával, sőt, még a mellette lévő tornacipőt és telepakolta.

Kellemesen sütött a nap, Tihamér kiült az ajtó elé egy asztalhoz, sajtot majszolgatott vörösborral, sőt, meghívta a csízt is. Magvas kenyérrel kínálta, és oly jól érezték magukat ezek ketten, hogy kicsit becsiccsentve régi katonanótákat énekeltek, de csak szolidan. A csíz megkérdezte, hogy holnap elhívhatja-e két gerlecimboráját is, mert mégis csak karácsony második napja lesz, Tihamér pedig azt mondta neki, mért ne, kaja van dögivel. És ebben maradtak aztán.

Kampec dolores LXXXIII. – Szaturnália

Ült hát Béla birodalma közepén a kocsma udvarában, s amióta a medve odahagyta, a Nap pedig fölzabálta mind a falu népeit, magában majszolgatta az időt, illetve hát, más sorsosaival, úgymint hangyák, patkányok, rigók és a macska. Régi barátság volt már az övék, és alaposabb akármi emberfélénél, de ez most mindegy is volt, a falu apraja és nagyja belegyalogolt a fénybe ugyanis, aranyhídon mentek a csillag közepébe a műanyag dömperesek, az olajos hajú traktoristák, bánatos szemű feleségeik, a duplagyűrűsök meg a reszkető protkósok, sőt, a bádogbános is, és még csak meg sem pörkölődtek. Ki érti ezt? A közmunkások viszont a téren felejtődtek, odaragasztotta őket az árnyékuk, mint valamely nyúlós massza. Nem, mintha indultak volna akárhová is, csak a hűség kedvéért, hogy kitessen, velük a megváltás sem törődött már, sem kis, sem nagyüzemben. Úton voltak ezek a közmunkások, hogy könyvek lapjai, emlékek és sóhajtások legyenek egyre halványulva az időben, pacnivá válva, folttá majd imádsággá.

Ahogy a Nap alábukott a népekkel a fedélzetén, azonmód hunyorogtak fel a göncölök, a kémények pedig pipálni kezdtek. Öntötték ki a falak közé szorult bánatokat és szomorúságokat, kiáltozásokat és könnyeket, sírásokat meg nevetéseket, az egész falu összes élete ott ingott a levegőégen menny és pokol között. Így alakult át Béla fenséges szemei előtt a világ Purgatóriummá, amiből viszont hiányoztak a tisztítandó lelkek, pedig ott strázsált a dombokon már egy bazi nagy masina, rajta a felirat “Lélekmosó és szárító”, ördögi kefékkel, fúvókákkal, hogy egy kamion is belefért volna, de lélek az nem volt sehol sem, egy árva lélek sem volt sehol, mert körutaztak a Nappal, arra fizettek be last minute és all inclusive pláne. Ott zabáltak a csillag peremén, ami száguldott velük a végtelenbe, ismeretlen mélységek és a múlt sötét titkai felé, bele Isten keszekusza szívébe, amelyből tövisek meredeztek amúgy, és galambok cibálták azokat fészekaljul, meg, hogy hozzá ülhessenek a verebekhez, azért.

Ilyen bucsui körmenet lett az egész világ. A hangyák célba lőttek plüss maciért, szerelmes hangyákkal volt tele az udvar, a rigók énekeltek veszettül és járták a csárdást, a patkányok pedig, a patkányok azok bölcsen meghúzták magukat, mert a macska szemeiben különös, őrült fények gyúltak. Ismerték már ezt a patkányok, hogy mennyi gyász és szomorúság követte mindig ezeket a fényeket, amikor kórusban énekelték aztán a de profundist kiterített és átharapott torkú testvéreik véres teteménél. Pedig nem a macska volt kegyetlen, hanem a világ, meg az Isten, aki ezt az egészet így találta ki, így szervezte meg, hogy legyen mitől félni, reszketni mindig. Most is kajlán kukucskált a háromszög-szemével, vizslatta a művét, működik-e, de már cseszhette az egészet. Irreverzibilis, irreverzibilis, ezt magyarázta az Istennek Béla feltartott mutatóujjal, de hülye volt ez az Isten, csak passogott a háromszegletű szeme neki bambán és másnaposan.

Így zakatolódott az idő, gyűrt maga alá mindent, amikor a csillagok kisjézusokat kezdtek szülni, minden csillag egy szaros kisjézust, akik elárasztották a falut aztán, hogy a macska is hányta magára a keresztet. Ott lengtek az izgága jézusok, és angyalok jöttek aztán csapatostul olyan szárnysuhogással, akár egy ereszalja denevér, és úgy is csapongva látszólag céltalanul, a patkányok nem győzték húzgálni a fejüket, a macska pedig kapkodott utánuk, akárha gombolyagok után mafla képeken. Béla pedig nézte ezt a kuplerájt, amelyet nem tudni kinek rendezett Woland, mert az ő keze lehetett a dologban csakis. És tényleg, egy varjú károgott valahol, majd aláhullt a Holdból egy sofőrsapka, imbolyogva ereszkedett, lengett, nem suhant, és fölpróbálták a kisjézusok meg az angyalok mind az összes, sofőrsapkás szentekkel lett tele a világ, amikor a Nap csikorogva fékezett az Univerzum peremén.

Aztán visszaindult úgy észveszejtőn, hogy csak úgy lobogott mind az összes erupciója neki, a falu népeinek haját szaggatta a menetszél, csattogott a duplagyűrűsök otthonkája, a bádogbános reverendája, recsegtek a műanyag dömperek, ahogy száguldottak vissza a valóságba féregjáratokon, fekete lyukakon keresztül, lehagyva az ősrobbanás szelét, és nyikorogva, mint egy rozsdás bicikli vagy ócska Trabant. Nem aranyhídon tértek aztán haza a lelkek, hanem csúszdán siklottak az ágyaikba, szánkón iramodtak alá, potyogtak és pufogtak, s amint az utolsó is földet ért, megszólalt a templom harangja, hetet kongott, felkukorékolt egy halálra ítélt kakas, és a rend helyreállott. Kopogott az első vendég a kocsma ajtaján, hátán fenyőfa, szemében csillagszóró, és Béla csak nézte, nézte, hogy milyen biztonsággal viseli azt az életet, amely alig is tért vissza belé. Mert karácsony lett közben váratlanul, ezért elnézte neki nagy kegyesen.

Kampec dolores LXIX. – Január egy

Fityiszt mutatott hát Béla Wolandnak és a felhők mögül kukkoló Istennek is egyszerre, és erre bizonyíték gyanánt ott volt felemelt és a rigók által megtisztelt középső ujja, amelyről monoton következetességgel folyt alá a massza, be az inge alá, egészen a könyökéig. És nem lehetett vele mit kezdeni ebben a tragikusan röhejes pillanatban, csak búcsút inteni a fekete autóban elszálló Abadonnának, aki úgy nézett vissza kudarca helyszínére, mint egy gyámoltalan Mikulás, aki nem tudta kézbesíteni az ajándékot, mert végül is, karácsony volt, vagy mi a rosseb, de csak egy pillanatig.

Még hosszú pillanat sem volt, ha lehet osztályozni ezt a soha nem létező és le sem írt egységet, mert senki nem tudta, hogy a másodperc milyen tört része lehet ez, vagy hány óra, év vagy évszázad. A rigóknak, akik az átélt borzalmak után bambán ücsörögtek a vödrük peremén, amely nyáridőben trambulin volt, most pedig buszmegálló, ahol még csak dohányozni sem tudtak, végtelennek tűnt minden, a félelem, amely megbénította őket, az időt is foglyul ejtette. Olyan volt, mint egy fekete lyukba csomagolt búra, amely jobb börtönőr minden lakatnál, mert semmi, soha ki nem szabadulhat belőle, ha van ott egyáltalán valami a csupasz elektronokon és reszketésen kívül.

Ilyen fennkölt elmélkedésre azonban a mi rigóink képtelenek voltak, és nem szellembéli hiányosságok okán. Mert tudtak annyit, mint akármelyik traktorista, bádogbános vagy sekrestyés, hanem, mert be voltak szarva magunk közt szólván, amire ékes bizonyíték volt a Béla karján csordogáló, belőlük eredő szürkés puding, amely eleinte jó mókának tűnt, másodjára és jobban belegondolva viszont bizonyság volt arra, hogy még egy macskától is összecsinálják magukat, és ezért kellett átértékelni a pillanatnyilag megmerevedett életüket, ami nem kis feladat, ezt meg kell vallani. Így ücsörögtek a rigók a rémület kellős közepén, mint ideális állampolgárok, a jelek szerint örökre odakozmálva, mert csak még nem is fagyott.

Béla számára viszont, alighogy búcsút intett a sofőrsapkáján tisztelgő varjúnak, minden felgyorsult, akárha valami nyamvadt ringlispílen ült volna a teremtett világ közepén, a peremen pedig festett és kopott lovacskák helyett a falu iramlott iszonytató sebességgel. Az összes traktorista, olajos hajú, bánatos szemű és duplagyűrűs suhant el a bejglijével, töltött káposztájával és rántott halával egyetemben. Még a csendes éjt sem énekelték el, az utolsó dallamok még el sem oszoltak, s már hülye papírcsákóban fújtak műanyag trombitáikat, hajigálódták a petárdáikat, csillagszóróikat, a kutyák a kukoricásba menekültek, hogy éjfélkor, a himnusz elóbégatása után egyszerre zuhanjanak bele a nemlétbe, a falut pedig egy csapásra megülte a súlyos, tapintható csönd, és megállt az idő.

Nem végleges-visszavonhatatlanul, mert a kémények pipáltak, és egyszer a Nap is derengeni kezdett a ködök mögül. Csak a hangok, az illatok és légzések akadtak el, mintha megszűnt volna az élet, és csak a Föld keringene tovább a jeges és végtelen űrben, testén hordozva az utolsó tangó nyomait, okádások és konfettitengerek hullámzását. Olyan nesz nélküli volt a világ, hogy a rigók csőrének reszketése géppuska-zakatolásnak hatott, és Béla most először haragudott rájuk, hogy elcseszik a tökéletes pillanatot, ami évente csak egyszer adatik. Mert nem akkor kezdődik el a nap, amikor fölkel az ő csillaga, hanem, amikor az első fejfájós, másnapos kitátja csipás szemeit, de addig béke van.

Béla erőt vett magán, nyújtotta a csend hangjait, és nem a traktoristák, nem a bánatos szeműek, hanem a bádogbános, ki más, okozta a gyalázatot, megkondítva a rohadt harangját, ezzel messze űzve a Bélában bontakozni készülő áhítatot. Mert szokása szerint nem értett az ünnephez semmit sem, csak a sajátjához, amelyet a naptárban be lehetett jelölni. Ezért barmolt szét minden mást, és most, hogy kiűzte az örömöt Bélából, akire ráhullott a kétszer kettő józansága, a hirtelen támadt kiábrándultságban ő úgy döntött, hogy felvilágosítja a rigóit, hogy a macskák azok kofák, kasok, csahos kutyák, és nem farkasok. Ezért szavalni kezdett nekik, a fröccsök ura pedig elégedetten figyelte az ablak mögül, ahogyan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött el igazán az új év. Kilenc perccel nyolc óra múlt épp.

Tények

Áldott, békés, örömökkel terhes karácsonyi estét kívánunk minden cukorfalat nézőnknek és azok teljes családjának a kisded születése utáni első napon. Lássuk ünnepeket rengető híreinket ebben a csodás, tavaszias időben.

Késsel gyilkolt szenteste előtt

Késsel szúrta le férjét egy ….beli asszony, a szomszédok megdöbbentek, és értetlenül állnak az eset előtt. Elmondták, hogy a férfi már többször emlegette, el akar költözni a feleségétől, csak nincs hová mennie. Az asszony a polgármesteri hivatalban, a férfi az idősek otthonában dolgozik, illetve dolgozott, pardon. Jó ember volt a Lajos – mondta el az egyik helybéli – sokat segített az öregeknek. A felesége halkszavú nő volt, veszekedést soha, a gyilkosság estéjén sem hallottak a házból. A falu kollektíven és tátott szájjal figyel, a nő szabadlábon védekezhet, míg kiderül, hogyan és miért mészárolta le nagy-nagy szeretettel a hites urát. Legyenek óvatosak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Leégett a ház, meghalt

Teljesen kiégett egy ház …ban, a tűz keletkezésének okát még vizsgálják. X. Béla, a tűzoltóság szóvivője híradónknak elmondta, nagy erőkkel vonultak a helyszínre, négy környező településről is érkeztek tűzoltók, és riasztották a katasztrófavédelmet is, de a tüzet nem tudták megfékezni. A házban egy elszenesedett holttestet találtak. A szomszédok sírással küszködve elmondták, hogy jó ember volt a Lajos, sokat segített az időseknek. Furcsa hangokra ébredtek, kirohantak, de segíteni már nem tudtak, mert méteres lángok csaptak ki az épületből. A tűz keletkezésének okát még vizsgálják, de legyenek óvatosak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Gáz-, és vízcsőtörés.

Egyszerre törött el a gáz és a vízcső …ban, a …utcában. Száz méteres körzetben ki kellett üríteni a házakat. A szomszédok értetlenül állnak az eset előtt, egyikük elmondta, hogy az utat nemrégiben aszfaltozták újra, amit nagyon szépen köszönnek, de nem ártott volna előtte kicserélni a csöveket, mert ez a vége. A kilakoltatott emberek a falu víz-, és gázmentes, magasabban fekvő részein jutottak ruhához és élelemhez, mert az emberek jók. Van azonban, akinek semmi nem elég a boldogságból, az egyik kitelepített kameránk előtt elmondta, hogy mindenki csessze meg, most hogyan fogadja a karácsonyi vendégeket. Még nem döntötte el, kit fog megölni, de önök vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

Részegen fának ütközött, előtte sörösüveget vert szét haragosa fején

Sok hűsit fogyasztott …ban K. Lajos december 24-én a helyi vendéglátóipari egységben, a „Csupederű”-ben. Itt összeszólalkozott S. Bélával, aminek folyományaként egy sörösüveget vert szét országos cimborája fején, aki még csak bele sem halt a mókába. A szomszédok értetlenül állnak az eset előtt, senki nem hallott szóváltást, egyébként a Lajos jó ember, sokat segít az időseknek. Az apró nézeteltérés után K. Lajos autóba ült, egy rázós szakaszon elveszítette uralmát a járműve felett, felhajtott a járdára, de senki nem sikerült elgázolnia. Később a kerítésnek ütközött, de nem sérült meg. Szabadlábon védekezik, lehet, hogy egyszer kap egy picinke büntetést. De önök vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.

A hitünkből fakadó derűre figyelmeztetett Erdő Péter

A karácsony nagyszerű alkalom, hogy továbbadjuk a hitünkből fakadó derűt – mondta Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek az M1 aktuális csatorna hétfő esti műsorában. A bíboros szerint a karácsonyi örömhír arról szól, hogy a mindenható Isten szolidaritást vállal az emberrel, egy lesz közülünk, hogy minket is a saját boldogságába emeljen. Ezt az örömöt, az ebből táplálkozó optimizmust a keresztény embernek napról napra meg kell élnie, és tovább is kell adnia a többi embernek. A bíboros utalt arra, hogy mindenki vigyázzon a karácsonyfával, és csatolja be a biztonsági öveket is. Minden halit, drága, egyetlen nézőink, további ezerszer áldott, békétől és boldogságtól roskadó ünnepeket. És ne feledjék: vigyázzanak a karácsonyfával, és csatolják be a biztonsági öveket.