Kategória: kásler miklós

Operatív törzs

Most képzeljük el, midőn Orbán Viktor gumicsizmában koronavírust hajkurász. Nem olyan merész idea ez, mint elsőre tűnik, drága miniszterügynök elvtárs ugyanis közkeletűleg az első sorokban harcol a nemzetre törő veszedelemmel, legyen az ár, hó, migráncs vagy vírus. Zömök, ganajfoltos alakja mindig föltűnik a vérzivatarban, harc nélküle nincsen is. Most is összeült az operatív törzs megvitatni a vírus elleni hadakozást, ebben ilyen fasiszta beütésű kommunista elvtársak érzik fontosnak magukat. Az operatív törzsben kell egyenruhás, hogy rend legyen, titkárnő, hogy álljon az asztalon ropi, kóla, buborékos meg mentes víz, és már lehet ülésezni is.

A vírus meglát egy ilyen operatív törzset, és visítva bújik vissza az anyjába, Rákosi óta az operatív törzs mindenre megoldás. Annak idején is, amikor márciusban belepte az országot a hó, csak összeültek ezek, és arra jutottak, a Sanya küld egy sms-t, hogy vonuljanak egyik autóból a másikba, és a haza fényre derül. Így is lett. Másnap aztán, amikor már sütött a nap, megkezdte a küzdelmet Orbán Viktor maga, és ezt elevenítsük is fel, hogy ezúttal újfent eltölthessen bennünket a nyugalom, félni nincs mitől, mert maga az atyuska óvja a nyüves életünk, s így:

…1:04: Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
1:09: “Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
1:30: És még egyszer: “Na!”
1:51: Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
1:58: Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
2:35: Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
3:44: Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
3:55: Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
4:33: Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
6:13: Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
6:45: Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
7:03: Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt…

Máskor, és még régebben, amikor Bakondi nem migráncsokban utazott, az árvíztől is megóvták a nemzetet, és nem azért idézem ide a szellemüket, mert jó röhögni rajtuk, épp ellenkezőleg, hogy lássuk, kiknek a kezében van a nyomorult éltünk. Amikor a víz jött, akkor pedig ez történt:

…1:53: Öblözet – mondja Orbán Viktor
2:39: “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
2:59: – Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…

Most képzeljük el, midőn az operatív törzs egyenruhában és ropival a kézben tanakodik a vírusról, hogy mennyi az még, ami jönni fog, megállapítják, hogy erre még nem még egyszer, hanem még, közben pedig mind megdöglünk. Kásler volna itt a fő egészségügyér állítólag, ő azonban vírusokkal nem foglalkozik, hanem inkább afölött örvendezik, hogy szeptembertől már az új tantervek szerint tanítanak az iskolákban, amire erős felhatalmazást kaptak, mert csak a fél ország küldte őket az anyjukba a NAT-jukkal együtt. Ám az ez ügyben illetékes operatív törzs döntött a kérdésről, lesz új NAT, ha nem tetszik, át lehet ülni másik autóba.

Mindeközben, amíg ezek fölött örvendeztem, az origo nevű izé megállapította, hogy Gyöngyöspata és a börtön-kártérítések összefüggnek, ezt a Soros találta ki: „A két ügy – elsőre bármennyire is távolinak tűnnek egymástól – háttere és célkitűzései azonosak: minél több pénz megszerzése a magyar költségvetésből, ezáltal erőteljes politikai és pénzügyi nyomás gyakorlása a magyar kormányra, egyben a börtönviszonyok és a romák magyarországi helyzetén keresztül az ország destabilizálása.” – Én magam ehhez nem fűznék semmit, viszont kíváncsian várom, mikor derül ki, hogy a vírust is Soros irányítja.

De majd az operatív törzs rendet rak. Erről az erős felhatalmazásról meg, amit kaptak a NAT bevezetésére, Dzsingisz kán jut az eszembe. Mégpedig, hogy van egy mongol törzs, amelyik ma is őrzi a Burkhan Khaldunt, a szent hegyet, mégpedig a nagy kán utasítása miatt és arra hivatkozva. Ott ücsörögnek nyolcszáz éve, és a kánra hivatkozva őrzik a hegyet, ami tiszteletre méltó, félelmetes és röhejes egyben, de, ha belegondolunk, a NAT és a NER erőteljes rekatolizációjába, nekünk is eszünkbe juthat Szent István – mint ahogyan hivatkoznak is rá –, aki tűzzel és vassal térítette a nemzetet. Fülünkbe forró ólmot fognak önteni.

Itt tartunk. Kásler a NAT-nak örvendezik a koszos körmeivel, az operatív törzs pedig szuszogva dolgozik a vírus megfékezésén, aki köszöni szépen, jól elvan, és bekopog ide is, oda is, miközben fogy a ropi. Bakondi migráncsozik, Soros Gyöngyöspatával akarja anyagi romlásba dönteni a rezsimet, és ehhez ezeknek erős felhatalmazásuk van, amit az eljövendő nemzeti konzultáció újólag igazolni is fog. Irigylem a mongolokat, hogy nekik csak az a gondjuk, hitetlenek lába ne tapodja a szent hegyet. Ám ők sem maguktól hülyék, kazah ágon van bennük kipcsak vér, így Dzsingisz kán magyar volt, ebből fakadólag pedig a tatárjárás történelmünk fényes napja. Ez lesz a vége az egésznek, csak előbb csöndben fölfordulunk.

Én kicsi dínóm

Hogy hová vezet, ha emberek és dinoszauruszok egyszerre vannak egy helyen, az nagyon jól látszott a Jurassic Park című filmben, amelyben fröcsögött a vér és ropogtak a csontok, az alkotók úgymond szabadjára engedték a fantáziájukat. Annyira azonban nem, mint a Creation rajzpályázat kiagyalói, akik arra ösztönöznek, képzelje el az ember, mit szóltak a dínók az épülő Noé bárkájához – szóhoz sem jutottak -, hogyan érezte magát az első dínópár az Édenkertben, és ráadásnak még, hogy milyen volt az emberek és a dínók kapcsolata.

Ilyen rajzokat várnak, meg még arról is, hogy milyen lehetett az állatok békés egymás mellett élése, illetve, hogy milyen volt a világ a teremtés előtt, meg utána. Ezt a rajzpályázatot az EMMI támogatja, amivel újabb bizonyságot nyerünk arról, hogy a minisztérium a kis és nagyobbacska magyarok elhülyítésén munkálkodik, amit egyébként a NAT is bizonyít. Kedvenc szedetem a Száz év magányból, amikor Ursula felszólítja a férjét, José Arcadiot, hogyha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának, s ez az óhaj igaz az EMMI-re, Káslerre és az egész degenerált bandára is.

Viszont tehetetlenek vagyunk velük szemben, mert van a sötétségnek az a foka, ami nem gyógyítható. Az a kérdés egyébként csupán, miért vállalja valaki a lobotómiát a boldogulás érdekében, azaz, mennyire éri meg egy ázalékállatka nívójára lemenni anyagi és más javak reményében. Hogy mikor jön el az a pont, amikor a delikvens képen köpi saját magát, hogy ezt azért mégsem kellett volna. Mint kitetszik, kies hazánkban ilyen veszélyek nem fenyegetnek, sőt, minél nagyobb képtelenség az, amivel indokolják, miért olyan nyamvadt az életük, annál büszkébbek rá.

Felnőtt emberek, akik úgy-ahogy rendelkeztek a világról szóló információkkal, ezeket a józan ész ellenében megtagadják, és ezek szerint arról ábrándoznak, hogy az oroszlán az antilop lábát mosogatja, vagy viszi a táskáját. Egy T-rex meg Noéval diskurál, hogy hová tegyék a kanapét a nagy útra, és még számos módon mutathatnám be azt az abszurditást, ami itt van a szemünk előtt, és megint és újólag föl kell tenni azt az alapvető kérdést, miért jó ez és kinek jó ez. Illetve, akinek jó, akkor miért is jó neki, mert az ember már csak ilyen gyakorlatias.

A rajzpályázat egyébként – felhívásában – 9-től 99 éves korig hív alkotásra. S ha elképzeljük, midőn Jóska bácsi a nyugdíjas klubban zsírkrétával rajzolgatja az Édenkertben fügét majszolgató raptorokat, mindjárt nincsen több kérdésünk, hanem megveregetjük Jóska bácsi hátát, meglapogatjuk mintegy azzal az odaadó és gondoskodó szeretettel, amellyel a csökkent értelműeket fogadjuk a lelkünkbe. Ezt kell tennünk, mert, mint kitetszik, országunk kezd hasonlítani egy zárt osztályhoz, amelyben az ápolók a terheltebbek.

Mindez egyébként, hogy a gondolkodás ilyen restségére alapozva akarjuk megszilárdítani a hatalmunkat, nem új keletű. De úgy véltük, az a kor, amit például a Gyalog galopp is mutat nekünk, rég elmúlt már, aztán rájövünk, hogy á, dehogy. Ki gondolta volna akár csak tíz évvel ezelőtt is, hogy Magyarországon visszatér a középkor. Voltak rá utaló jelek, de az elhülyülés ilyen töménységét senki sem várta, és mégis itt van. Ott tartunk immár, azért kell szorgoskodnunk bensőnkben, hogy ne menjen el az eszünk, ilyen közegben viszont ez megterhelő feladat.

Zombitangó

Az ember sok mindentől félhet – rézfaszú bagoly, mumus, kisnyúl –, a magyarok ötvenkét százaléka viszont a szegénységtől retteg egy felmérés szerint. Ez nem néplélek, hanem történelem és józanság, mert például a listán ebben megelőznek minket az oroszok (hatvan százalék), és megértjük ebbéli aggodalmaikat. Neriában a szegénységtől való rettegés egy hónap alatt kilenc százalékpontot emelkedett, épp akkor, amikor a permanens örömök tolmácsolója, Rétvári et. kifejtette nekünk, hogy kies hazánkban a szegénység úgyszólván eltűnt, a középosztály már annyira izmos, mint a Terminátor, az ezen felül lévőket meg ismerjük a közbeszerzési értesítőkből.

Mindenki happy. Aki koldust lát az utcán, delirál, aki éhes, képzelődik, akit kilakoltatnak, álmodik, különben minden nagyon szép, minden nagyon jó, Rétvári et. mindennel meg van elégedve. De, hogy ki, mitől fél, az is megér egy röffentést. Bakondi et. a migráncsoktól tart nagyon, de annyira, hogy másra gondolni sem bír, migráncsokkal kel és fekszik, velük álmodik, míg azonban a nép egyszerű gyermekei egyáltalán nem rettegnek tőlük, csak attól, hogy éhen dögölnek. S ez, valljuk meg, életszerűbb is, mint Bakondi et. fixált vagy jól fizetett nyomorúsága. Mert az az ország, ahol a kedves vezetőnek sincs egy petákja sem, mint arra a vagyonbevallása is utal, miben reménykedhet?

Feltehetőleg azonban vagyontalansága ellenére Orbán Viktor Mihály nem tartozik abba az ötvenkét százaléknyi magyarba, amely a szegénységtől fél leginkább, viszont ebben az országban mégis ő retteg a legjobban. Az ő félelmei komplexek. Míg népe attól tart, hogy éhen döglik, vezetője a golyóálló kisbuszban viselt golyóálló mellényében a nyüves életéért retteg, de ez nem szimpla halálfélő aggodalom, hanem a Macbeth víziós, mitikus iszonyata, amit az ő esetében és Shakespeare költészetét odahagyva mindközönségesen paranoiának nevez az orvostudomány. Viszont kit érdekel magunk közt szólván a kedves vezető mentális nyomora, ha itt van nekünk a miénk.

A magyar ugyanis nem csak attól tart bibliai mértékekben, hogy nem lesz mit ennie, hanem az egészsége miatt is aggódik. Hetvenhat százalékunk fél attól, hogy az ugyan rohadt, de frissen festett falu rendelőkben és kórházakban nem megfelelően látják el. Magyarra lefordítva, úgy véli, hogy szar az ország egészségügye, s ekkor, emiatt derül ki az, hogy ez a hetvenhat százalék még hitetlen is. Hiszen Kásler miniszter megmondta, hogy a tízparancsolat minden nyavalyára gyógyír, a magyar viszont ennek ellenére aggódik, hogy a koszos körmei közt fog megmurdelni. Ennyit a hitről és a kereszténységről dióhéjban.

Ezt a felmérést, ha és ugyan közzé tenné a nemzeti médiaszörny, minden bizonnyal Soros által fizetett, Soros dirigálta és diktálta felmérésként mutatnák be, amely arra hivatott, hogy megbontsa nemzetünk egységét, amely erős, egészséges, boldog és bizakodva tekint a jövőbe. Csak a taknya folyik csöppet, rohad a foga és püffedt a gyomra, írni-olvasni már nem nagyon tud, viszont a talpai egymásra lépnek. Amíg ezeket leírtam, azidő alatt is romlott a forint, európai léptékkel vágtat az infláció, Matolcsy jegybankelnök pedig az előzés tudományáról álmodozik, és annyira unortodox, hogy szarrá megy tőle az ország.

Hogy nem ért ahhoz, ami a dolga volna, nem csak rá jellemző. Kásler mint EMMI vezér az egészségügyhöz, oktatáshoz és kultúrához hülye csak, különben derék ember, Orbán sem tud országot vezetni, csak egy galerit, de nem akarnék egyesével végigmenni kormányunk tagjain és a fideszfiúkon, mindegyik épp ahhoz fogalmatlan, ahová rakta a vezér. Bár mit is várhatnánk egy olyan brancstól, amelyiknek annyi volt a programja: folytatjuk, és ezzel is fölényesen nyert. Mondjuk ilyen zombikkal, akik, mint a felmérésből kiderül, attól tartanak leginkább, hogy szegényen fognak megdögleni, ez nem teljesítmény, de, ha belegondolunk, a cél éppen ez volt. Vegetatív, agytörzsi létbe lökni az országot. – És sikerült.

Rogán nyolcszáz milliója és Trianon

Orbán a buggyos gatyájában most Portugáliában nyüzsög, készíti elő a terepet az elkövetkező időszak lopásaihoz. Másképpen nem értelmezhető az a kijelentése, hogy olyan költségvetésre van szüksége az Uniónak, amely a tagállamok számára a lehető legnagyobb rugalmasságot biztosítja. Ez képes beszéde annak az óhajnak, hogy ide a lóvét és kuss, pedig csak Rogánt kellene megmutatni az Unióban, hogy elborzadjanak, mert meglátják, hová kerül a sváb traktorista adója. Például Rogán zsebébe.

A mi Goebbelsünk tavaly nyolcszázmillió forintot tett félre, és volt annyira becsületes, ha ez annak nevezhető, hogy be is írta a vagyonbevallásába. Parasztgyerek, így annyi esze van, hogy ezt a temérdek pénzt valahogyan meg kell majd magyarázni, így hát, jó előre meg is tette. Azt mondja, elváltak a Cilivel, így mindent eladtak, megfeleztek, ezért a nyolcszáz millió. Én ezt értem, viszont, amit most eladtak, azt valamikor meg is kellett venni, és azzal is el kellene számolni valahogyan.

Ennek a Rogánnak még ott a tojáshéj a valagán, a KISZ-ből a Fidelitasba, onnan a Fideszbe vezetett az útja, életében mással nem foglalkozott, mint amit ezek politikának neveznek. Magyarán, nem ganajozta a tehenet, hanem lopta a napot és a közpénzt, így lett annyija, hogy a szülőfaluját szőröstül-bőröstül fölvásárolhatná. Erre gondolt a kedves vezető, amikor arról ábrándozott, hogy az Unió biztosítson neki rugalmasságot a költségvetésben. Polt majd felügyeli a folyamatokat, megvédi őtet az OLAF-tól.

Az Unió gatyáját is ellopják, az meg vakargatja a tökeit – hogy képzavarral antropomorfizáljuk az intézményt –, de szavunk nem lehet. Nekünk a szemünket lopja ki, és mi is egész jól elvagyunk, most épp arra ügyelünk, hogy ne bántsuk meg a fehér, keresztény és hetero öntudatukat, mert még kiesik a maradék egy foguk is. A NAT, ami most napvilágot látott, arra lenne való, hogy ilyen fehér, keresztény és hetero mimagyarokat neveljen, már most szörnyülködik mindenki, hogy mi a szar ez.

Ahogy kitetszik, ebben a NAT-ban az irodalom feladata a Trianon fölötti busongás, a történelem pedig – hogy egy történészt idézzek – alattvalói, ágyútölteléki ismereteket jelent, s utólagos engedelmével szó szerint idézem az ítéletét, amely ez: „a kurva anyátokkal szórakozzatok, gecik”. Az ilyen beszédtől elborzadnak a fehérek, heterók és keresztények, koszos ujjal mutogatnak, lám ide vezet a liberalizmus, a sorosista még állva sem tud pisálni a pátosz fölött.

Na most, föltehetnénk a kérdést, melyik a nagyobb baj, a lopás vagy az elhülyítés, de arra kell jutnunk, ezek párban vannak. Egyik a másikból fakad, Trianon elfödi a kisvasutat, míg az körbezakatolja azt, a valóságok egymáson tekergőznek, álmukban két macska és játszanak egymással, az idő pedig híg rántottaként elfolyik. Egyébként mindegy, ha a koronavírus átlépi a kerítést, Kásler koszos körmének köszönhetően úgyis kipusztul a nemzet, a néptelen városban csak a Puskás Aréna fog világítani éjjel-nappal.

Ez itt a haláltánc motívum, mint kitetszik, közkeletűbben a danse macabre, amely a kereszténység előtti hiedelmekre utal, forrása pedig a keresztény világkép megrendülése a pestis pusztítása miatt, ilyesmi tehát minket nem fenyeget. A tízparancsolat, ahogyan lázcsillapító kellék, egyben az irodalom maga, az ősszöveg, aminél többre fehérnek, kereszténynek, heterónak szüksége nincsen is. Hogy nem tartja be, az csak liberális hazugság, és lám, már körbe is értünk nyomorúságunkban.

Orbán egyébként a trottyos gatyájában még azt is mondta a messzi Portugáliában – ahová fehér lovas elődje elhúzódott a bitófa elől –, az is bizonyítja, hogy az Unión kívül is van élet, hogy lám, még nem pusztultak ki az angolok. Ez érdekes megközelítés, csak azt kellene hozzá tenni, leginkább azért léptek ki, mert az ottani hülyék megmutatták a helyi traktoristáknak, hogy Orbán ellopja a pénzüket. És nem Orbánt cseszték ki, inkább kiléptek. És ez maga a trianoni csoda és Szűz Mária térde kalácsa egyben. – Itt tartunk.

Na, ki a hülye?

Emil bácsi unokája háromkirályok volt az oviban, és délután megmutatta a nagypapának, hogyan is, mert ő volt az, aki a mirhát vitte a kisdednek vagy a szűznek. Viszont erről szó sincs sehol, hogy akkor ki kapta az ajándékot, megkínálta-e a szent család a vendégeket bejglivel vagy töltött káposztával. Tehát fölhívnánk Kásler sámán figyelmét a történetírás eme homályos pontjára, úgy is, mint a magyarságkutatás kecsegtető területére. De most ez mindegy épp, máma Emil bácsi hős, az ő lapjai íródnak a végtelenség számára.

Ügyes volt a kis Karcsi, gyakorlottan vitte a mirhát, s amikor a család megállapította, hogy ebből a gyerekből még frakcióvezető lesz, „akárki meglássa”, hazamentek a legények, viszont a papírkorona az ott maradt Emil bácsinál véletlenül. Ott hömbölgött, ahogyan kikísérte a családot, a fia családját, akik beszálltak a családi autóba, amit Novák Katalin harcolt ki a magyarságnak, s így nekik is. Mindebből kitetszik, hogy történetünk hőse úgy illeszkedett a NER-be, akárha dugó a demizsonba vagy egér a lukba.

Ezért is van az, hogy elbeszélésünk Thomas Mann higgadt hangnemében folyik, úgy festjük le a történéseket, mintha Hans Castorp lázas szemei előtt játszódna a mese, amit ő eltátott szájjal figyel, s nem csak azért, mert nem szelel az orra. Ahogy észrevette Emil bácsi az elárvult papírkoronát a hokedlin, szaladt volna a családi autó után, hogy kisunokám, itt hagytad a játékod, de a családi autó már huss, messzire járt, hetedhét vidéken, de leginkább egy lerohadt úton, viszont utolérhetetlenül mindenképp Emil bácsi számára, mert vacakolt a térde már.

Nézegette az elárvult koronát, ami szép aranyra volt festve. Takaros egy darab volt, és Emil bácsi valami mély kíváncsiságtól és unalomtól hajtva fölpróbálta, hogy milyen háromkirályok lenne belőle az oviban. Jó állt neki, azt meg kell hagyni, kölcsönzött az ábrázatának valami bárgyú méltóságot, debil büszkeséget és kataton bölcsességet, mint aki a sínek közé esett. Járt-kelt a koronában, és el is feledte, hogy a fején van, így ment át a boltba zsömléért meg kifliért, mert parizer az volt otthon. Hülyén méregették az utcán, furán a boltban.

Hazaúton nem különben, és észre sem vette, hogy a szemközti ablakból Horváth úr, aki párttitkár volt a régi átkosban, ebben az újban meg kántor a sarki plébánián, lefényképezte, mert ilyen házmester természete volt neki. Komoly, géppel írt fénykép lett belőle. Másnap reggel Emil bácsi meglátta magát a helyi lapban, ott volt a fényképe fején a koronával, kezében zsömlével és kiflivel, alatta pedig egy dörgedelmes cikk hazaárulásról és keresztényüldözésről, bevándorláspárti elhajlásról, hogy ahogyan kinyitotta, fröcsögött a lapok közül a nyál.

Olvasta magáról a kacifántos eszmefuttatást, ült a hokedlin, amelyen tegnap a korona felejtődött, amikor is és ahonnan a bajok elkezdődtek, elindult útjára a világvége úgymond. Mozgott a szája, ahogyan némán olvasta a vádiratot szent királyaink, a kereszténység, a haza meggyalázásáról, hogy lám, hová vezet a sorosista globalizmus, a liberális féktelenség, hogy már semmi sem szent. Íme, a fejlemény, hogy kies városunkban alig is jutott hatalomra a bukott baloldal, máris elszabadult a gátak nélküli fertő, megkezdődött a nemzet sírba hanyatlása.

A cikk írója, aki „Népi Figyelő” aláírással jegyezte a dörgedelemet, feltette, hogy az ilyen alakok a „Nélküled” alatt is ülve maradnak, sőt, nevetgélnek, Trianont semmibe veszik. Befejezésül a sorkatonaság és a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazta, és Szűz Mária figyelmébe ajánlotta a bűnöst, arra kérve, bocsásson meg neki. Ebből látszott, hogy a szerző nincs otthon a dogmatikában, de azért rázta a füstölőt, mint valami rumbatököt. Emil bácsi megrökönyödött, de, s ez a legérdekesebb, belegondolt, hogy igaza van a cikk írójának, és mélyen elszégyellte magát. Így megy ez.

Látod, ez már pont az

Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.

Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.

A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.

Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.

Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”

És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.

Vagy vehetnénk elriasztó példaként magát az atyuskát, akiről köteteket lehetne megtölteni, s ha megspékeljük az udvartartással, az egy a tábor kétmillió masszív eszementjével, máris McMurphy vagyunk a kakukkfészekben, de ezen a szálon olyan messzire jutnánk, ahonnan nincsen visszatérés. Hadházy szomorkodik, hogy hová jutott Kövér, azt nem mondja meg, hová, de ím, azért sikerült megfejtenünk. S ha már egyszer Sziámihoz fordultam segítségért mondandóm egzakt megmutatása okán, zárásképp is ezt teszem summázatul: „…Látod, ez már pont az:/ Zuhanórepülés…”

Ennek oly jó része lenni

Most készülnek szétverni a színházakat. Már gyűrik föl az inget a karjukon. Olyan lesz, úgy képzelik, ahogyan az újságokkal is, hogy van látszólag sokfajta, de mindegyik ugyanazt a központi nótát fújja, a tőlük függetleneket pedig kivéreztetik, megveszik, bezárják vagy éhen dögölesztik. Már készül a törvényjavaslat, és még ebben az évben el is akarják fogadtatni azt, miszerint megszűnnének a független színházak támogatásai, a kőszínházak igazgatói kinevezéseiben pedig az emberi erőforrások minisztere kapna egyetértési jogot.

Most gondoljunk bele Kásler elborult agyába, az ezer éves kun-szíriuszi, lovasnomád, rovásírásos kereszténységbe, koszos körmökkel fogdosott tízparancsolatba, és képzeljük el, amint színházigazgatók felett ítélkezik. Balázs Péter ahhoz képest kutyafasza lesz, de a móka kedvéért azért fölidézem a szervilizmusnak azt az undorító fokát, amit ez a bohózatkirály elkövetett, hogy színházigazgató legyen Szolnokon. A Magyar Narancsot kell citálnom, miszerint “a mostani kampányban a benyalós, leguggolós műfajban egészen újat alakított”.

„Bő egy évtizeddel ezelőtt magam se gondoltam volna, hogy hosszú pályafutásom egy új szakasza kezdődik meg itt Szolnokon…Ebben a baráti, inspiráló környezetben ismertem meg dr. Kállay Máriát, Szolnok alpolgármesterét…Szolnok, ez a hangulatos Tisza-parti város oly sok csodát teremtett az elmúlt másfél évtizedben… a sok épülő gyár, megújuló utak, kórházak, iskolák… mellett épp a kulturális területen lépett előre a legnagyobbat…és ennek oly jó része lenni…megtisztelő olyan emberekkel építeni a mi szolnoki csodánkat, mint Kállay Marika… bocsánat, dr. Kállay Mária, aki az emberek őszinte szolgálatára esküdött fel. Tehát, tessék rá szavazni!”

Ilyeneket mondott Balázs Péter, és mindezek után pedig földig hajolt. Azért az embernek legyen tartása, ha igazgató is. Hogy mindezt fölidéztem, annak csak egy oka volt, hogy megmutassam, milyen emberekből lesz direktor, és még csak nem is ez a legnagyobb baj, mert kit érdekel, ha szolgalelkű is, ha jó színházat csinál. Ám, mivel szolgalelkű, nem fog jó jó színházat csinálni, hanem meg fog felelni az elvárásoknak. Ezek pedig azok, hogy zenés-táncos darabok legyenek a színházban, komolynak meg Trianon fölötti búsongás. És még a talpaknak is egymásra kell lépniük, ezt se feledjük.

Hogy mi lesz országos szinten, azt szülővárosom példáján mutatom meg. Itt, amikor a Fidesz hatalmának csúcsán volt, egy bájos dupladoktoros képviselő asszony szeretett volna beülni a Jordán igazgatta színházba próbafolyamot ellenőrizni, illetve a repertoárba is szeretett volna beleszólni, mert túl nehéznek találta a kínálatot. Azóta nincs hatalma csúcsán a városban a Fidesz, a dupladoktoros képviselő asszony buzgalma elkopott, bár ettől még nem lesz kevésbé ostoba. De azért gondoljunk bele, mit tud az ilyen művelni, milyen dúlást, ha valóban teheti.

Bár, ha a törvényjavaslat életre kel, és mért ne kelne, akkor ilyenekre nem lesz szükség, akkor már eleve az igazgatók lesznek ilyenek, akiknek nem kell a körmére nézni. Viszont akkor összegzem, hol is élünk, milyen feltételek között, csupán kultúrálissan – ez a forma direkt van, ez felel meg kormányzó erőnk nívójának -. Elvették az újságjainkat, elvették a tévéinket, a könyvkiadást fölfalták, rockkoncerteken Orbánt vetítenek, egy Nélküled című nyálas giccset himnuszként kellene tisztelni, Mága a komolyzene etalonja, és most legyalulják a színházakat is.

Hogy lopnak, az is baj, hogy letérkövezik az országot az is, hogy kivágnak minden fát, nemkülönben, hogy fasiszták, leginkább, de, hogy valami bávatag szellemi sötétségbe akarják taszítani az országot, arra már tényleg nincsen mentség. Énnekem semmim nincsen, de jól vagyok mégis, ha az ember feje szabad, akkor tehetetlenek vele szemben. A kérdés csupán annyi, nem kellene-e végre fölrúgni az asztalt, és az ebbéli buzgalomban az úgynevezett ellenzéki erőket is el lehet felejteni. Egy szabályok nélküli világban a becsületre ügyelve buzgólkodnak, de ezek ellen így nem megy. Minden hazug, mindet szabad, ezt ne feledjük.

Nemzeti tanévnyitó

Becsöngettek. Becsöngettek, és a happy tudósítások buzognak, hogy hétszázezer általános és csaknem félmillió középiskolásnak szorul most össze a gyomra, azt viszont nem tudni, hány tanerő kurvaanyázik. Nem csak, mert véget ért a nyár, s nem azért, mert nem szeret tanítani. Szereti ő azt, csak nem így, nem itt és nem most. Minden más rendben van, következésképp semmi sincs rendben egyáltalán a nyüves életben. Én is szerettem tanítani annak idején, csak ne kellett volna bejárni az iskolába. No de, ez nem móka, s pláne nem kacagás, iramoljunk tovább tehát.

Kásler miniszter voltaképp hazatért tegnap Sárvárra megtartani azt a szaros tanévnyitót, amely nemzeti tanévnyitó volt. Már a névért is büntetni kellene, ha a szó – úgymint nemzeti – nem veszítette volna el az összes szótári jelentését, és vált belőle alaktalan paca, elfolyó narancssárga trutyi. Kásler miniszter nem úgy tért vissza ide, mint jóságos nagyapóvá vált hajdani diák, hanem, mint szűkölő despota, didergő király. Útlezárásokat abszolváltak Sárváron, elrekesztették a fél várost, hogy Kásler miniszter megtarthassa a nemzeti tanévnyitóját.

Már ez rengeteget elmond nekünk kies hazánkról, és még csak körül sem néztünk igazán. Mert, ha körbe hordozzuk zúzós szemünket akárha Ginsberg leples bitangja, lekonyul a fülünk a gyönyörűségtől. Azzal voltaképp nem is nagyon kell foglalkoznunk, Kásler miniszter miket delirált össze a távoli Sárváron. Annyi tán elég, bár nem vigasz, hogy egy évvel eltolják a Takaró elvtárs által hazafiasított tanterv bevezetését, de voltaképp ez is mindegy, ennél jobban szétrohasztani az oktatást úgysem nagyon lehet, a fasiszta sovinizmus meg úgyis ömlik mindenhonnan.

Egy másik ilyen hérosz, mint a Kásler, jelesül a Palkovics névre hallgató ártány Káslerrel párhuzamosan volt boldog, hogy megtörtént az áttörés, már nyolc százalékkal több gyerek jár szakiskolába, mint gimnáziumba. Fasza. Nemzetünk zökkenők nélkül halad az olajtól iszamos kezű biorobotok kora felé, az összeszerelő ország orbáni ideája irányába, ami modell pár éven belül fog fejre állni, és itt állunk majd az írástudatlan tömeggel, csavarkulccsal a kezében. Ezek meg boldogok, hogy a kilátástalan jövő felé terelik az országot,

Nekem ez is mindegy, én már öreg vagyok, nincstelen, következésképp totálisan szabad, más organizmus viszont még szeretne élni. Akinek ilyen aljas szándéka van, mert szereti a madárfüttyöt, elmegy a nemzeti országból messzi vidékekre, Kásler és Palkovics meg itt maradnak a lezárt utcáikkal, amelyek már nem is azért lesznek néptelenek, mert a TEK tankjai őrzik a spiritualista sámán-onkológust, hanem, mert elfogy belőlük az ember. Majd az ukrán és vietnámi vendégmunkások tapsolnak ütemesen, és nézik őket a családi autóból bávatagon a bennszülöttek.

Mert azt ne gondoljuk, hogy a rezsim kiváltságosai a saját fattyaikat is szakiskolába íratják, ó, nem. Milliós tandíjú magániskola és svájci egyetem a sorsuk, míg a te kölködnek, nyájas olvasó, a hittan, a mindennapi testnevelés, a hazafias lövöldözés jut az iskolában Takaró-féle szövegekkel, Trianon siratása, talpaik egymásra lépnek, sőt, azt is megírják nekik, hogy kinyílott a pitypang. Mindezt jelentette a nemzeti tanévnyitó, ahová a pedagógus szakszervezet prominenseit be nem engedték, sőt, kicsavarták a kezükből a kamerát a fogdmegek.

Örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és nem verték pofán őket. Mindemellett egy nappal előtte tüntettek a Kossuth téren a diákok, országos sztrájkot hirdettek, a TASZ az Alkotmánybírósághoz fordul a köznevelési törvény módosítása miatt, és van olyan iskola, ahonnan a komplett tanári kar hiányzik. Te pedig, én nyájasom, most épp vajazod a zsömlét a gyereknek, faragod a ceruzáját, és elindul az újabb tíz hónapos túra, ami közben az a szülő feladata, hogy helyre hozza a csemetéjében azt a rombolást, amit az iskola folyamatosan végez benne. Ehhez erőt, kitartást és jó idegeket kívánok, mást nem tehetek. Ide jutottunk.

Alaptörvény és Tízparancsolat (Múkoggy!)

Az Uzsoki kórházban arra intik a látogatókat az Alaptörvényből kiemelt és kinyomtatott passzussal, hogy „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. Ennek legalább annyi értelme van, mintha az óvodában a Tízparancsolatból citálnák a kis hugyosoknak azt a tételt, miszerint “Ne paráználkodj!”. Viszont ez a kórházas még aljas is, mint az egész rendszer, legalább anyira. Sőt, ebben a formában még a célközönség sem kellően körülhatárolt.

Ugyanis, ha valaki nem törődik a felmenőjével, le sem szarja magunk közt szólván, be sem megy hozzá a nyüves kórházba, akkor nem olvassa, mert nem látja, ugye. Ha és ellenben valaki törődőn és gondoskodón, mi több, szívének minden aggódásával csügg a papán vagy a mamán a penészes falak között, számára a cetli és annak tartalma indifferens, hacsak nem arra hívja fel a figyelmet, hogy műtse meg a delikvenst, kötözze, ágytálazza, tehát végezze el azt, ami a kórház dolga volna.

Szórakozhatnék itt most, hogy még erre sincs szükség, hiszen, ha Kásler miniszter elvtárs szellemében járunk el, a kedves papát az isteni törvények betartására intjük, magunk pedig élénken imádkozunk, gyakran mossuk a kezünket, s ha ennek ellenére beüt a baj, Isten akaratába belenyugodván konstatáljuk, hogy ő adta, el is vette, mert a hatalma végtelen és szándékai kifürkészhetetlenek. Viszont ez itt kórház és nem kolostor, sőt, nem a középkor, hanem a XXI. század. Bár ez nem egészen biztos.

Ez a mondat az alapizéből “A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”, nem a kórház, hanem az egész ország és társadalom kudarcának bizonyítványa. A Fidesz-kormányzás hosszú éveinek eredménye és lenyomata, amikor az állam alkalmatlanná vált a feladatai elvégzésére, és azt utasításokkal az állampolgáraira testálja büntetési tételeket rendelve mellé, miközben csudálatos plakátokon hirdeti, hogy a magyar reformok működnek. (A széles fejsze mosolyog.)

Hát, így valahogy, mintha tényleg Fekete Pákó mondaná, hogy “Múkoggy!”, s látnánk a csodákat egyből is, röhej és tragédia. Nevetnék, de cserepes a szám, sírnék, de elapadtak a könnyeim. – Ilyeneket irkálnék, ha olyan pátoszos volnék, mint a szent szánkókért aggódók, akiknek ez a legfőbb gondja, míg körülöttük az ország meg szétrohad. Így a magam részéről csak szétnézek, biccentek és nem remélek. Mert, mint mondtam, itt nem erről a kórházról, nem erről a feliratról van szó.

Ez már csak az esszencia, az utolsó felvonás és a végső vallomás arról, hogy ez így nem mehet tovább. Az állam – s vele a Fidesz legfőképp és elsősorban – magára hagyta a társadalmat nyomorúságában. Illetve nem is magára hagyta, hanem a saját céljaira használja, s mindeközben rendeletileg utasítgatja a tagjait. Tartsd el a szüleidet, én nem fogom, kapard el őket ingyen, ezt is szabad. Mindent lehet, sőt, alkalmasint kötelező, csak engem, az államot hagyjál békén, mert nem érted vagyok, hanem ellened.

Ez a felirat ilyen szerelmetes vallomás, ami miatt nem a kórház igazgatóját kell keresztre feszíteni, ő csak egy tehetetlen és bunkó bábu. Azt kell elzavarni és kiherélni, aki az igazgatót, s rajta keresztül a betegeket, s velük együtt a hozzátartozókat hozza kiszolgáltatott helyzetbe. S ha osztunk, szorzunk, vizsgálódunk, akkor Orbán Viktorban találjuk meg azt a férget, amely szétrágja az országot és az életünket. Ő vonatozik a kórház lerohadt falán, csak mindig lemeszelik.

Orbán Viktor volt az is, aki hat évvel ezelőtt megölte az anyámat, aki a kórházban összeszedett szepszisbe halt bele. S lehet, még jól is járt, mert hiába írták volna már akkor a kórtermének falára, hogy köteles vagyok őt eltartani alaptörvényileg, képtelen lettem volna, lévén, hogy a rendszer többediziglen tett tönkre, elvéve nem egy munkahelyemet. Innentől ez személyes ügy is, nekem az ilyenek ne utasítgassanak a kórház falán. S nem azért hozom fel az egészet, hogy panaszkodjak, hanem, hogy okulj, nyájas olvasó.

Járhatsz így te is, és előbb-utóbb fogsz is. Csak ki kell várni.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.