Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.
Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.
Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.
Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.
Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.
Aztán elérkezett, csípős, de tiszta idő volt, amikor a távolból sikoltozás hallatszott, hogy itt a fűrészkezű ember, szaladtak volna, de nem tudtak, és azt is kiabálták, hogy viszik őket, jajj, Istenem. Karcsi most értette meg a keresztet a hasán, most fogta fel a sorsát, az egész eddigi életét, lett világos a trágyázás, gondoskodás. Minden világos lett, ahogyan a fűrészkezű ember hozzá lépett, Karcsi behunyta a szemét, és érezte a lábába hatoló iszonyatot, ahogy elszakítják a gyökereitől, ordított, de nem hallották, sírt, de senkit nem érdekelt. A nagyobbak mondták, van még pár napjuk, amíg a nedvek el nem apadnak bennük, ha nem erőlködnek, több is lehet.
Karcsit ez már nem érdekelte egyáltalán, ott feküdt a földön legyilkolva, fönt az ég, amit még sohasem látott így, körötte hevertek a sorstársai, nyögések, sziszegések hangja áradt mindenhonnan, mint hülye filemkben csata után. Éppen csak ágyúcsövek nem füstölögtek, de ez a valóság volt. Ahogyan ott feküdtek legyilkolva de élve mégis egy kicsit, kis időre, másik cefreszagú jött, és valami géppel egy neccbe gyömöszölte őket. Ennél megalázóbbat Karcsi elképzelni sem tudott, a csonkja sajgott, ágait természetellenesen összefogták, hogy mozdulni sem bírt. Azt hitte, ennél rosszabb nem lehet. Lehetett. Fogták, fölhajították egy autóra, összezsúfolták a többi megkötözött társával, hogy levegőt is alig kaptak. És most utaznak valahová.
Na, megin hozza a labdákat, monta a Pityu, de nem hozott, a Kisböske aszitte csokit ad neki, de nem adott, hanem át ott, és aszonta énekejjünk, ájjunk fő, és rikácsót, valami nélküledet, de senkise tutta miaz, csak a Zibojnéni, úgy énekeet, hogy fönnakattak a szemei. Néküledeztek ezek ketten, a Pityu meg elunta magát, ment a sarokba a dömeperért, mire a Zibojnéni kéccségbe esve monta neki, akkor már maraggyon is ott éstérgyepüjjön, ha ijen tulok, hogy megmer moccanni a néküled alatt. A Pityu térgyepűt, a képviselőbácsi meg mesét keresztyén kultúráró, migrácsijós nyomásró a kerittésné, senkise értette, csak az Ibojnéni vigyorgot neki, úgy nézett rá, mind a zapu a zanyura a zesküvői fotón.