Ha jól értem a kedves vezető Kötcséről kiszivárgott áporodott gondolatait – legalábbis, amelyek az új migráncsról mint témáról, a gyerekekről szóltak -, akkor készül belefoglaltatni a gránit szilárdságúba, hogy a gyereknek joga van anyához meg apához. Ha ez így lesz, márpedig mért ne lenne így – mert Neriában minden is megtörténhet -, akkor az egész arra szolgál csupán, hogy a melegektől valahogyan elvegye, törvénnyel tegye lehetetlenné a gyermekvállalás ilyen-olyan módozatait.
Ha nem is alapvető jog ez, de biológiai és nem spirituális lényként az ember óhatatlan szükséglete lehet a gyermek utáni vágyakozás, kivéve, ha gyerekgyűlölő Csoszogi suszter vagy Küsmödi az Isten fia. Ekképp Orbán Viktor Mihály, a homofób törpe embertársaink számos tagjától óhajtja elvenni azt, amire a génjei miatt égető vágya van. Bár tudjuk, hogy a magyar kan ősgenomját OVM hordozza csakis, mégis, talán másnak is van ilyenje, ha nem is olyan festeni való, mint az övé.
Nekem személy szerint kezd nagyon tele lenni a tököm a középkorral, ami Orbán Viktor Mihályból kifolyik. Szavazatom viszont csak egy van, tankom meg nincs, ezért írok, amíg lehet. Így szeretném elmesélni azon embertársamnak, akik nem nézik a Comedy Centrálon a “Modern család” című sorozatot, hogy nagyon tanulságos dolgok vannak abban meleg embertársaink, az ő házasságuk és gyermekvállalásuk kapcsán, hogyha a fideszisták ilyet látnának, ott fordulnának le a székről.
Vagy, ami inkább lehet, látják is, a szívük mélyén még tetszik is nekik. Viszont, mivel nem akarnak éhen dögleni, inkább fölveszik a szöges bakancsot, beállnak a csürhébe és vesén rúgják Krisztusban testvérüket, valamint kiverik a fogát. Ezt momentán képes beszédként kell értelmezni, de, ha így mennek továbbra is a dolgok kies hazánkban, szó szerint is megtapasztalhatjuk, nem kell túlságosan sok hozzá. A szellem kint van a palackból, elég csak a Coca-Cola afférra gondolni.
De, hogy visszatérjek ahhoz, amit elkezdtem, ebben a sorozatban – sok más mellett – Mitchell és Cameron alkotnak egy meleg párt Lilyvel, a lányukkal, akit Vietnámból fogadtak örökbe. Természetszerűleg itt sem minden habostorta, meg kell küzdeniük az előítéletekkel, de, hogy az USA kényszeresen korrektségre törő társadalma még Trump ellenére – vagy inkább juszt is – hol tart a be-, és elfogadásban, azt az a rész szemlélteti legjobban, amelyben az aggódó apukák óvodát keresnek a kicsi lánynak.
Nos, ülnek az ovi várójában az igazgatóra várva és körmöt rágva, amikor a titkárnő megnyugtatja őket, nincs mitől tartaniuk, náluk az adu ász. Ki is fejti, hogy meleg pár ázsiai gyerekkel, ez tuti befutó. Mivel ez szitkom, kell is röhögni valamin, ezért a forgatókönyv írói túltolják a biciklit csöppet, és megjelenik a színen egy leszbikus pár ugyanott, ráadásul az egyik tolószékes, és néger a kisfiuk. Hőseink ekkor horgadnak le, hogy a maguk különösségével – meleg pár ázsiai gyerekkel – sehol sincsenek a kiváltságosok sorában a leszbi, mozgássérült, fekete gyerek kombóhoz képest.
Tanulságos mese annak fényében, ha tudjuk, ők, ott a nagy vízen túl mennyire megszenvedték a rasszizmust és szegregációt, viszont tanultak is belőle. S bár az emberek gondolkodását nem lehet megváltoztatni – ez a sorozat is azért ilyen felhőtlen a témában, mert Kaliforniában játszódik és nem Texasban -, mégis, szövetségi szinten mindent megtesz az az ország, hogy a polgárai boldogok legyenek. Törvényekkel akarja elérni, míg ez a miénk a jog erejével akadályozza meg azt.
Hozhattam volna európai példát is, csak itt nem csinálnak ilyen klafa sorozatokat, mondandóm lényege azonban így is, úgy is egy és ugyanaz. Akinek módja van rá, állítsa meg Arturo Uit, hogy kies hazánkat ne kormányozza vissza a középkorba, mert nem először mondom, hogy nekem már teljesen mindegy, a többségnek viszont reményeim szerint nem. Vagy, ha mégis, akkor bocsánatot kérek, és kiülök a kertbe a fa tetejére fütyörészni, bámulni a csillagokat, és merengeni a világ ostobaságán.