Kategória: kövér lászló

Látod, ez már pont az

Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.

Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.

A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.

Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.

Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”

És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.

Vagy vehetnénk elriasztó példaként magát az atyuskát, akiről köteteket lehetne megtölteni, s ha megspékeljük az udvartartással, az egy a tábor kétmillió masszív eszementjével, máris McMurphy vagyunk a kakukkfészekben, de ezen a szálon olyan messzire jutnánk, ahonnan nincsen visszatérés. Hadházy szomorkodik, hogy hová jutott Kövér, azt nem mondja meg, hová, de ím, azért sikerült megfejtenünk. S ha már egyszer Sziámihoz fordultam segítségért mondandóm egzakt megmutatása okán, zárásképp is ezt teszem summázatul: „…Látod, ez már pont az:/ Zuhanórepülés…”

Kövér elvtárs Brehmje

Kövér elvtárs interjút adott egy közpénzből eltartott, kézivezérelt nyomdaipari terméknek – lánynevén Magyar Hírlap -, amelyben kijelentette, hogy a gyűlölet nem pálya, azzal nem megyünk semmire, majd ezzel a lendülettel végzett állattani besorolást ellenzéki embereken. Karácsony főpolgármestert kiskutyához hasonlította, Hadházy Ákost viszont nem találta meg a Brehmjében. Róla szó szerint így vélekedett: „Zoológiai besorolása szerint Hadházy Ákos, nincsen párja széles e világon”.

Hogy ez épp mi akart lenni, hejderutyutyus falvédőszöveg vagy félrészeg óbégatás, az innen el nem dönthető, de a költő azt akarta kifejezni vele, hogy Hadházy olyan organizmus, amit nem tart számon semmilyen szakirodalom. Ezzel beismerte, hogy egyéniség, ami egyben elismerés is, de Kövér elvtársnak nincsen ahhoz érkezése, hogy ezt fölfogja. A pártiskolán ilyet nem tanítottak, amikor Kövér elvtárs a tudományos szocializmust szítta magába dialektikus materializmussal elegyest.

Állatokhoz hasonlítani az embert, kitűnőségét vagy alávalóságát állati tulajdonsággal bemutatni nem újkeletű. Az indiánok tele voltak bölényekkel és sasokkal, rókákkal és prérifarkasokkal, míg ez ellen a szemükben patkány volt, amire ma is van példa. Erdogan elődeinek a hős magyar várvédők birkák voltak egy rozzant akolban, illetve hitetlen kutyák, pedig ők is keresztények lettek volna, vagy mi a franc, de ma nem ez az irány, úgyhogy ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi.

Karácsony főpolgármester Kövér elvtársnál pubertáskorú kutya, aki körbehugyozza a területét. Én nem ismerem a pubertáló kutyák lélektanát, de ők nem nagyon szoktak vizelettel területet megjelölni, inkább bepisálnak, aminek a gazdi nem örül, és súrolja a szőnyeget, hogy a felesége le ne ordítsa a fejét. Felnőtt állatok szoktak ilyen territóriumosat játszani, de a városi kutyák azt sem, nekik a gazda jelöli ki a kerti vagy szobai birodalmukat, de még csajt is ő választ számukra.

Kövér elvtárs hasonlata tehát elbaltázott hasonlat, a szándék viszont érthető. Hadházy még az élőlény névre sem méltó, Karácsony pedig figyelembe sem veendő háziállat, akinek most még engedi a gazda, hogy csóválja a farkát, de majd rálép arra. Kövér elvtársnak ismét elővillant az elképesztően nagy egója és őstulok volta – ha már itt brehmezünk -, de azt se feledjük, hogy mind, aki nem szavaz rájuk, megkapja a besorolását, te is, nyájas olvasó.

Az Állatok világának rengeteg lakója van, és jelen felállás szerint örülhet az ember, ha Kövér elvtárs megleli benne a helyét. Hadházyét már nem találja, s azt hiszem, mi sem vagyunk egyebek a pedellus szemében, mint pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Bár ez már akkor tudható volt, amikor bájosan felszólított minket, hogy kössük föl magunkat. Kövér elvtárs nem változik, csak az állapota romlik folyamatosan, de a jelek szerint bírja az iramot.

Hogy a gyűlölet nem vezet sehová, ezt az ünnepi állítását cáfolni vagyok kénytelen, de, igen, vezet. Örökös országgyűlési elnöki székbe vezet, zsíros fizetéshez vezet és elhülyüléshez. De most azért gondoljunk bele, a kollégistákból az élvonalban már csak hárman maradtak, a három közjogi méltatlanság, Áder, Kövér, Orbán, s mindahányon a demencia, az entrópia jelei mutatkoznak, és, ha nekünk kellene megtalálni a helyüket a Brehmben, bajban lennénk.

Mint emlékezhetünk, a patkánynak nem örülnek. Bár már akkor is kifejtettem azt a Svejk-féle alaptételt, hogy nincs joga megsértődni senkinek, ha őt pézsmapocoknak hívják, különben is, a patkány csak álruhás mókus, mert az evolúció bonyolult dolog. Hogy Karácsony főpolgármester kamaszkutya lenne, az sem nagy baj, ők ugyanis rendszerint a gazdát pisálják le legfőképpen, valamint az ő szőnyegét és más jószágait.

Hogy Hadházyt meg nem leli a fajok között Kövér elvtárs, az sem vaszisztdasz, ő ugyanis robot. Ahogyan a tevékenységét elnézem, a kérlelhetetlen következetességet, amivel a NER ellen buzog, valaki vagy valami beprogramozta őt a fideszcsürhe ellen, és végrehajtja az algoritmust. Így Kövér elvtárs helyében az ellenséget már nem az emberek, hanem a marslakók közt keresném, bár lehet, már meg is Találták, ezért van szükség lojális űrhajósra. Így lehet ez.

Új középkor

Kövér Lászlót följelentették uszításért, Azbej Tristan pedig álruhában Burkina Fasóba utazott keresztényeket menteni. Ez a két dolog lényegileg tartozik össze, s mint majd látni fogjuk, kénköves és tömjénszagú országunkban mindezek miatt fel kell emelnünk a szavunkat az ateista-üldözés, noch dazu a muzulmánüldözés ellen. Kövér Lászlót azért jelentették fel, mert a nem keresztényeket istenteleneknek, hazaárulóknak és nemzettagadóknak nevezte, mintha Jumurdzsák lenne az Egri csillagokból, hitetlen gyaurozva az ellent a rozzant aklában.

Nem tudom, kitetszik-e, de nagy veszélyben van világi létünk. Tavaly már a karácsonyfa köré kitett nyüves szánkók is szakrális tárgyakká váltak, aki pedig advent idején tüntetni mert, mivel készült éhen dögölni, azt istentagadónak nevezték. Nem szoktam nagy szavakat használni, inkább röhögve lehülyézem a fideszcsürhét, de immár rá kell világítanom arra, hogy tébolyodottságuk fizikai veszélyt jelent. Kendőben a villamoson utazót zaklatnak nem is létező hite miatt, ha valaki kicsit többet csücsül a szoláriumban, félhet kimenni az utcára.

Azbej Tristan a pénzmosás mellett azért utazott Burkina Fasóba, mert ott keresztényeket üldöznek a dzsihádisták. Idehaza meg keresztes háborút indított a nemzet ellen a Fidesz. Secko jedno. Mivel jó, ha tudjuk, a népességnek talán a harmada hívő, még kevesebb a buzgó hitéletet élő, így, ami itt folyik, a kisebbség terrorja a többség ellen, s annak a legrosszabb fajtája, amikor a hitét akarja erőszakkal terjeszteni, és hatalmi eszközökkel rákényszeríteni a másikra, és ehhez minden eszköze meg is van. Társadalmi berendezkedésünk már régóta feudális, most tartunk ott, hogy szellemi életünk is visszatérjen a középkorba.

Szijjártó külügyes és futsalos az Aranybullára hivatkozik a jogállamiság kapcsán, ami mindent elmond kies hazánkról, ugyanis II. András műve leginkább a nemesek jogait rögzítette, de ebbe most ne menjünk bele. Bár most is vannak ilyenek, illetve most bimbóznak épp különféle kiváltságokkal, mint ‘álamelnök úr becses családja, meg a többi. Ma ott tartunk, hogy Magyarországon nem egyszerűen a hatalmi váltógazdálkodásért kell harcolni, hanem világnézeti meggyőződésekért, ha úgy tetszik, a józan észért a keresztény téboly közepette, ahol tízparancsolattal gyógyítanak.

És ez, bár bohózatnak tűnik, egyáltalán nem tréfadolog. A Fidesz, miután anyagilag kifosztotta az országot, már az alattvalók lelkét akarja, a szekta, ami maga a párt, ilyen szempontból egyáltalán nem különbözik az iszlám ortodoxaitól, akik globális kalifátust akarnak, míg ezek a mieink pedig Mária országát terjesztenék el az univerzumban. Hamarosan azt kell megállapítanunk, hogy vallási fanatikusok martalékává lesz az ország, az ateistákat üldözik, a más vallásúakat megtérítik vagy vízbe ölik, és máglyák szaga tölti be a letérkövezett országot harangzúgás közepette, miközben szól a Te deum.

Azbej Tristan, a hős államtitkár azzal indokolta nagy utazását a távoli Burkina Fasóba, hogy a segítséget oda kell vinni, ahol baj van. Hazudik. Imával, templomok építésével nem lehet Kalasnyikovok ellen küzdeni, de, ha vélekedése szerint igen, akkor Kínába is elutazhatna, meg az összes türk testvérhez is, arra a vidékre viszont nem járnak verni a nyálukat. Így azt is vélnünk kell, ez az egész csak színjáték, és akkor még gyalázatosabb, még alávalóbb. Így, ha kifordítom, ha meg be, akkor is bunda a bunda. Ám még az is lehet, hogy ez a Tristan igazán hisz, akkor viszont beszari. Egy nyamvadék alak.

Legyen vértanú, falassa föl magát krokodilokkal a hitért, ne szalonokból és selyemkanapékról dirigáljon teát szürcsölgetve. És itt el is érkeztünk a lényeghez. Ezek az ocsmányfajta misszionáriusok, akik az evilági jólétük reményében terjesztik a hitüket – nem véletlenül rühellik Ferenc pápát -, tehát, pokolra jutnak, csak sajnos olyan nincs. Viszont riogatni lehet vele a Mari nénit, terelgetni őt bábuként, ez az állapot viszont nem XXI. századi, de ez az ország egyáltalán nincs is ott. Egy új középkorban van, annak is a legsötétebb részében, még a gótika előtt, amikor ablakok is alig voltak a templomokon. Itt járunk épp.

100 000 000 000

Ez itt a címben százmilliárdot jelent. Legalábbis remélem, mert elég hosszú életem során még nem volt szükség arra, hogy ilyeneket leírjak, mert minek. Hiába van csillag is ennyi az égen, ha nem látszik, homokszemeket meg nem szokott számolgatni az ember a tengerparton, mert minek. Viszont a címbéli irdatlan szám a rohadt sok nullájával forintot jelent, hogy Bicebóca a Kincskereső kisködmönben bele is hülyülne, mert már egy tucat kökény meg egy szelet kenyér is másállapotba hozta, mint emlékezhetünk. Sikongatott, hogy ez az enyém, ez is az enyém. Ma meg, a mesét félre téve, Manci néni sem tud ennyi pénzt elképzelni.

Száz forint vagy ötszáz, egy liter tej vagy egy tucat csirkeláb, ezeket tudja kezelni, meg a krumplit a neccben, amit a kezibe nyomnak, hogy szavazz rám. Ha rám szavazol, el tudom lopni a címbéli számmal jelzett forintot, és Manci néni szavaz, mert kiszámolta, hogy a krumpli a neccben – ha meg nem rohad – kitart tavaszig. A javak így osztódnak el Neriában. Azt hiszem, Pokorni fideszes, amikor még a tűz és a fazék közelében volt, kézlevágással fenyegette tolvajló párttársait, azóta – tán ezért – kiesett a pikszisből, és Orbánnak is megvannak a kezei. Meg az összes többinek is, pedig caffoghatna a vérben a Lendvai utca.

Meg Felcsút utcáit is beboríthatnák az al-, és felkarok, ilyen Vörösmarty tollára és Bosch ecsetjére való módon, de nem vagyunk mi barbárok, s bár azok lennénk, mint néhai Szent István. S most, hogy elhelyeztük térben és időben a tényállást, nézzük, mi is indokolja a fölhorgadást. Mert, hogy lopnak ezek, az nyilvánvaló volt, na, de ennyit? Azt írja az újság, hogy: “Csak az ötszáz legnagyobb nyereséget elért vállalkozás rangsorában szereplő, közismerten kormánykedvenc cégek tavalyi eredménye után 104 milliárd forint osztalék ütötte az emblematikus oligarchák markát.” Ennyi már a zsebükben van, illetve a Kajmán szigetek széfjeiben, hogy majd ne lehessen elkobozni, ha győz a forradalom.

Aztán ezzel párhuzamosan egy másik újság meg azt írja, hogy Pártunk és Kormányunk, tehát OVM maga elfogadta, hogy az EU átalányban mintegy ötszáz milliárdra büntesse az országot, mert a százmilliárdot ellopták. Tehát kedveseim, egyszer ellopják voltaképp Manci nénitől, aztán meg Manci néni még ki is fizeti a büntetést, hogy a lopást büntetlenül megússzák. Tehát Manci néni duplán van átverve és meglopva, ellenben kap egy necc krumplit. És Manci néni te vagy. Ugyanakkor, ha ezt az ország elátkozott házában mondjuk Hadházy szóvá teszi, akkor Kövér elvtárs megbünteti, és ezt a büntetést is összedobja neki Manci néni, hogy hadd cirkuszoljon ez a Hadházy akár így is, ha már másképp nem lehet.

És mindezek után tegnap még azt is írta az újság, hogy Kövér elvtársnak a haverjai – Hende, Semjén, meg a többi – olyan módosítót találtak ki, hogy az ilyen Hadházy féléket ki is lehessen tiltani az ország elátkozott házából, hogy ne tudjanak cirkuszolni. Holott nem Kövér elvtárs jóravalósága miatt, hanem Manci néni jóvoltából vannak ott. Szóval az van, hogy el is lopják, a büntetést is más fizeti helyettük, és még szóvá sem lehet tenni, ha ez nem tetszik. Most mondjon valaki csak egyetlen indokot is, hogy miért meneküljenek meg ezek a lámpavastól. A magam részéről semmit sem tudok mentségükül felhozni, még azt sem, hogy jó a magaviseletük. Lásd Borkai.

Ezek történtek tegnap, egy nap mocskos hordaléka csak ez, és, ha nem lenne köd, a nap vidáman sütne, mint akármely temetésen, mert az élet igazságtalan. Manci néni nem lát tovább a necc krumplinál és a tucat csirkelábnál, talán azt sem tudja, létezik olyan szám, hogy 1 000 000 000. Forintban pláne nem, így Manci néninek fölróni, hogy nem rúgja valagba a nerhuszárokat, öreg hiba és nem is lehet. De, hogy azok, akik láttak már repülőt, és jártak túl a falu határán, hogy ők is szó nélkül tűrik ezt, az már és viszont érthetetlen. Úgyhogy, egy szót se halljak, hogy hallatlan, negyven milliós autóból hajigálja a Récsöl a szaros pelenkát. Mert a pofádba röhög, te meg hagyod. Jóccakát.

Kövér pedellus-népbíró elvtárs

Hadházy táblája “A lónak a faszát” felirattal maga volt a rózsaszínű kifestőkönyv, egy kamaszlány naplója ahhoz a mocsokhoz képest, ami Kövér pedellus szájából mostanság folyik bőven és lankadatlan. Nem is a szókészlet, mert káromkodni is tudni kell, nem is a trágárság, hanem az embert állatnak néző mérhetetlen dölyfű ordítás, a hatalmi gőg és a sötétség, ami szavaiból világlik, ez teszi igazán gyűlöletes figurává a hajdani MSZMP alkalmazottat.

Kövér pedellus nem szimplán tuskó, hanem van benne valami éji sötét, a kivégzés végrehajtására önként jelentkező aljasság, összességében ilyen népbírói-vérbírói hevület. Ismerjük a népbírói hivatalt, ahol szakképzetlen, jogi végzettség nélküli, ámde a hatalomhoz kellően lojális organizmusok élhették ki szadista lelkük sötét kéjeit, midőn nemcsak halálba küldték a kezük közé került delikvenst, hanem meg is alázták. Ez voltaképp a lincselés hivatalos formája, az intézményesített hörgés.

Kövér pedellus-népbíró elvtársnak mostanság ilyesmihez hasonlatosan habzik a szája, amiben meglepetés nincsen, innentől érteni véljük a köteles kijelentést is. Ez a lényege, ez a habitusa a manusnak, az ilyenek lövik tarkón a kiszolgáltatottakat “Der springt noch auf” felkiáltással, akasztanak a nép nevében sóhajtással vagy köveznek halálra a sivatagban, ez a fajta örök és változatlan, voltaképp az emberi faj ótvarságának archetípusa, csak nem mindenhol nevezik házelnöknek.

Nálunk igen. Tegnap ez az organizmus Gyurcsányról fejtette ki a véleményét, legaljának, senkiházi nyikhajnak, nevezve őt szemben Borkaival, akinek a “magánbűnök körébe tartozó erkölcsi botlása” volt csupán. Engem sem Gyurcsány, sem Borkai nem érdekel momentán különösebben, engem most Kövér pedellus-népbíró érdekel, mint a NER színe-virága, aki így ránézésre fölkötne mindenkit, akinek nem tetszik a képe. Ez már döfi, ezzel már lehet kezdeni valamit.

Különösképp a jelenség érdekel, a hatalmi arrogancia, mert ez minden szinten jelen van. Például hozom kies városomat, ahol, amíg hatalmon lévőnek vélték magukat, hasonló habitussal beszéltek a bevándorláspárti szivárványkoalícióról, pökhendien és lekezelően. Most viszont, hogy a nép kinyilvánította akaratát, miszerint leginkább menjenek a francba, s már hivatalosan is kiesett a kezükből a hatalom, lehorgadt a marha nagy önérzet, elmúlt a melldöngetés. Csúszás-mászás van.

Ez elég alávaló jellemre vall. Arra leginkább, hogy ezek úri lócsiszárok, akik bevernek sárral, más szempontból azok a gyilkosok, akik elfogásuk esetén a leghangosabban visítanak az életükért, akárha malac a böllér kezei közt. Meglenne a szókészletem a kéretlen jellemzésükre, de beérem Sheldon találó, frappáns és mindenféle szempontból helytálló lexikájával, miszerint trogloditák. És azt is értem már, miért ragaszkodnának a feudális társadalmi berendezkedéshez.

Ehhez vannak szokva, ezt verte beléjük az apjuk, de az a rossz hírem van, a nehéz gyerekkorra hivatkozni ugyan megható, de az ítéletet nem befolyásolja, legfeljebb pszichológust rendelnek a börtönben a rab mellé, hogy együtt tűnődjenek a hálátlan embereken, a kajla világon, és együtt morfondírozzanak azon is, hogyan jutottak idáig. Ezt a tegnap jászberényi történések magyarázzák. Tele lett az emberek töke velük egészen köznapian és egyszerűen.

Mókás volt ez a megismételt választás. A jászberényi közönség pár hete azt mondta a helyi Kövérnek, hogy húzzon a francba. Ezt ő tévedésnek tartotta, ismétlést kért, hogy kiderüljön a hiba, a népek viszont még hangosabban mondták neki, hogy elég, lassabban, hogy így hátha megérti. Belátom, hogy az embereket kellene lecserélni, a hiba csak bennük lehet, ez azonban macerás, és a végén egyedül marad az addigi megváltó és csodatévő.

A hála nem politikai kategória, mondta állítólag valamely okosság, ami bölcsességet még annyival toldanék meg, ha nincs miért hálásnak lenni, akkor beszélni sincs miről, és el lehet menni. Nem véletlenül rezonáltam Gyurcsányra, mert a jelek szerint hiába tarja őt Kövér pedellus-népbíró elvtárs senkiházi nyikhajnak, neki mégiscsak van rajongó tábora, míg azonban Kövér pedellus-népbíró elvtársat meg a saját édesanyja sem szereti. És ez már jelez valamit.

A legkisebb fiú

Ha így folytatja, Hadházyból legkisebb fiú lesz, csillagszemű juhász vagy szegénylegény, esetleg királyfi. Népmesei alak, a folklór része, a hős, aki szembe száll a hétfejű sárkánnyal, Döbrögivel és mindenféle földöntúli démonokkal. Szép ez, és szomorú nagyon. Ilyen mesehősök akkor születnek, ha a valóság amúgy kilátástalan, s ha másképp nem, legalább a képzelet világában állítja helyre a nép egyszerű gyermeke az óhajtott rendet, ami egyébként reménytelen.

Hadházy rendelkezik is a népmesei hős tulajdonságaival, építkezések fölött repked, filmez és fényképez, kiabál meg táblákat mutogat, a közönség pedig, mint a fostosok a bábszínházban, ordít neki, hogy mögötte van a gonosz, ezen túl azonban csak nézi a küzdelmét a sötét nézőtérről. Mert mi szeretjük, ha a harcainkat más vívja meg, szurkolunk teljes szívünkkel, de nem akarunk a mese világában lenni. Egy nagy matiné az egész világ nyalókával és gumicukorral.

Felnőttesebben és brutálisan fogalmazva, szeretjük más farkával verni a csalánt, iszonyodva nézzük, hogy Varju képviselőt a földön vonszolják, de nem segítünk neki. Csóváljuk a fejünket, azt mondjuk, hallatlan, micsoda egy világ ez anyukám, kérsz még egy zserbót? Pénzzel váltjuk meg a lelkiismeretünket, Hadházynak utalunk, hogy Kövért ki tudja fizetni, holott a Kövért kellene elzavarni, és máris nem kellene utalni. Azaz, a fejéről a talpára kéne állítani a világot.

A magyar ember – nem orbáni értelemben, hanem Arany János módján – nagylelkű és igazságos, jámbor és barátságos. Vagy nem. Ha el nem romlik, akkor igen. Megeteti az éhezőt, pénzt ad a szenvedőnek és üldözöttnek, bújtatja a menekülőt, szánakozik és együtt érez, viszont málé és passzív. Értsd meg, ennyit tudok tenni, de gondolnom kell a gyerekekre, még meglátnak, kibeszélnek, hogyan nézek a szemükbe aztán, fogjuk meg és vigyétek. Ez a magyar néplélek.

Szereti ő a szabadságot, de aktívan tenni érte nem mer és nem akar, így válik a külső szemlélő számára szolganéppé, holott csak lassú. Mindezen egyébként azért ábrándoztam el, mert tegnap Hadházy Ákos a Facebookon örömködött, hogy összedobták neki a büntetéspénzt, sőt, mint írta, maradt is belőle újabb táblákra, a cirkusz tehát folytatódhat, amíg hagyják. Csak addig. Mert például az ilyen örömökkel párhuzamosan tegnap Demeter Mártának a nyakára tették a kést.

Ő már vádlott a röpcsizős sztori miatt, de érte mégsem aggódik senki. Nekem sem ingem sem gatyám a képviselő asszony, csak őt sem kellene magára hagyni nyomorúságában, a monolit, gonosz és kérlelhetetlen hatalom jeges ölelésében. Csak ugye, rajta nem lehet segíteni a partvonalon kívülről, mert az ő leendő pörének nincsen számlaszáma. Varju képviselőének sem lesz, és aztán senkinek sem lesz, ahogyan ígérték, hogy egyesével vadásszák le az ellenséget, mert úgy egyszerűbb.

Ha már a meséknél tartunk, azokban van olyan is: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, valamint üsd, vágd, nem apád, ilyen cukiságok és ősi bölcsességek. De olyan is, hogy a sárkánynak mindig újra nő a feje, ezzel szemben és ehhez képest viszont a legkisebb fiú mindig győz és övé lesz a fele királyság. Ilyeneket meséltek az elgyötört apák gyermekeiknek, miután hazatértek az uraság földjéről, ahol halálra robotolták magukat. Mert az élet az ilyen, nem egy habostorta és nem is lányregény.

Már látom egyébként magamban a bajt, a hibát, hogy nem tudok örülni annak, dolgos népünk adakozott Hadházynak, hogy további pörformanszokat eszközöljön a parlamentben. Szép ez, jó is, csak olyan, mint amikor szintén dolgos népünk annak idején egész évben várta, mit művel majd a Hofi szilveszterkor, meghallgatta, nyugtázta, hogy jól megmondta nekik, majd másodikán elment dolgozni, megvette a begyűrűzés miatt megdrágult fröccsét, és a gőz ki volt eresztve.

Ennyi az egész. Ilyen párhuzamos az élet azzal a módosulással, hogy ma már miden nap lehet szilveszter, a jómunkásember pedig naponta nyugtázhatja jóváhagyólag, hogy ez a Hadházy jól megmondta nekik, a gőz ki van eresztve, a fröccs megíva, begyűrűzés nélkül is drágulva, mert magyarázni már nem kell. Ez ugyanis nem szocializmus, hanem feudális vadkapitalizmus fasizmussal elegyest, amit közadakozással legyőzni nem lehet.

Buborék

Kövér László, mint valami mindenható Isten, tovább szigorítja birodalmában az újságírókkal való bánásmódot. Alig lehetnek ott, ha ott vannak, se kérdezhetnek, nem fényképezhetnek, mozgóképet alig készíthetnek. Ha szóba áll velük netán-esetleg, leereszkedik hozzájuk egy nagyságos képviselő, de rosszul érzi magát a kérdésektől, akkor joga van szó nélkül elmenni. Egyáltalán, a képviselő azt csinál, amit csak akar, az újságíró meg örüljön, ha luk van a seggén, netán szagolhatja a nagyságos képviselő Pitralonját, és ne nagyon kérdezgessen.

Mindenféle fontosságok vannak a kajla világon pedig. A lányok pólója az első tavaszi napsütésben, nagykabátja és csizmácskája jegekben, a véres köhögetés és a zokogások a kórházi váróban, a kukásautó a sarkon és a koldus a padon, egy kutya jóságos szeme meg a macska csapodársága. János bácsi bütyke, meg, hogy kilukadt a fazék, omlik a vakolat, odavannak a vetések, vagy döglenek a nyulak. Mind életbe vágóan lényeges dolog, Kövér László ellenben nem az. Egyáltalán nem. Nem fontos, kosz a köröm alatt, kitömött páva huszárgúnyában, kifeslik belőle a vatelin, abból potyognak kifelé a szavak.

Kövér László és mindenfajta tótumfaktumok meg képviselők ott lebegnek a valóság fölött egy arasszal, de nem mint Isten létének bizonyítása Nicanor atya által Marqueznél, hanem annak igazolásául, hogy ótvarosok. Ez rögtön ki is derül, amint a lábuk csöppet súrolja az anyaföldet, ott állnak Borkaiként csupasz seggel, köröttük tuccog a mulatós. Mindez mutatja nem az esendőségüket, mert akkor az orruk csöppenne el, hanem a romlottságot, amit az okoz, hogy valami tévedés folytán kiváltságosnak érzik magukat szolga helyett, elfelejtik, ki küldte oda őket, kit kellene képviselniük és kinek a pénzén élnek. A miénken.

Ehhez képest leereszkedve krumplit osztanak, amit nem megköszönni kellene, hanem pofán vágni őket vele, a zsákkal, hogy visszatérjenek a valóságba, ahol már régen nincsenek. S ezzel, hogy Kövér László még jobban ketrecbe zárja őket, buborékot épít úgymond közéjük és az istenadta közé, még jobban elidegeníti őket a való élettől, fingjuk sincs mi folyik a képviselői álomvilágon kívül. Pártban gondolkoznak, mandátumban, bizottsági helyekben, egymás csesztetésével, ilyenek. Külön kaszt lettek harminc év alatt, a nyelvük is más, a szaguk is, de ehhez a naftát mi adtuk nekik, mi tettük őket ilyenné, s a mi dolgunk lesz orvosolni is a bajt.

Az újságírók is, amikor a képviselő urak – és hölgyek – elemelkednek az anyaföldtől, nekiállnak rezegni, s akkor érzik magukat fontosnak, ha valami kis kapcsolódásuk van ehhez a degenerált kaszthoz, és a megalázkodásig futnak a semmirekellők után, hogy utána annyit halljanak: boldog karácsonyt, vagy nőügyekkel nem foglalkozom. Hovatovább abból áll a sajtó kies hazánkban, melyik nagyfejű mit mondott, milyen ökörség csúszott ki a száján nagy kegyesen, holott akkor járnánk jól, ha azt sem tudnánk, hogy ezek egyáltalán a világon vannak.

Ha most úgy tűnne, pikkelek a képviselő urakra – és ritkábban hölgyekre – akkor igaz lenne, mert teljesen fölösleges állatfajta, csak a napot veszik el más elől. A bolti pénztáros lánynak igazoltabb a létezése, mint akármelyik képviselőnek, hogy államtitkárokról, miniszterekről, és magáról a prime ministerről ne is beszéljünk. Ha van értelmetlen organizmus a földön, ami a különös véletlenségek folytán kialakult, mert a Planck-állandó egy kicsit félrenézett, az ő. Na, őneki semmi köze az élethez, de vigasztaljon bennünket az a tudat, ahogyan vége lesz.

Neki már szólni sem mernek, ha hülye, az érinthetetlenség buboréka van körötte, ahogy Hitler körül is volt. A D-nap is túl korán, pitymallatkor kezdődött, s nem ott, ahol várták. Tiporódott az egész náci vezérkar, mi legyen, de mire délelőtt a Führer méltóztatott fölkelni, hogy parancsokat osztogasson, már mindegy volt, a szövetségesek partra szálltak, és elkezdődött a hosszú és kínos vég. Ami aztán odáig fajult, hogy a vezér már nem létező csapatokat dirigált a bunkerjából, mielőtt főbe lőtte magát. Ide vezet, ha a képviselők nem állnak szóba az újságírókkal, de nekem mindegy.

Részeg dajdajozásokon – és ahogy azt láttuk Borkai nyomán, ez nem idegen képzelt és beképzelt nagyjainktól – rendre a székely himnuszt tutulják Fekete Pákóval elegyest, s olykor, ha már az okádás küszöbén vannak, előkerül Petur bordala is: “Gondold meg és igyál!/ Örökké a világ sem áll;/ Eloszlik, mint a buborék,/ s marad, mi volt, a puszta lég./ S marad, mi volt, a puszta lég.” S az a legszebb a dologban, hogy még csak nem is tudják, saját magukat éneklik meg, mint ahogyan a kedves vezetőt is látjuk rendre eltorzult képpel az erkélyén nótázni. Ilyenkor veri a szögeket a koporsójába.

Kövér püspök intelmei

Kövér pedellus a legnagyobb király. Van neki külön hadserege, orrba-szájba büntet mindenféle képviselőket, azt tilt ki a palotájából, akit csak akar, mikrofonokat némít el, szavazógépeket kapcsolgat ki-be, leordítja a képviselők fejét ha úgy esik jól neki, még örülhetnek, ha nem vereti vasra őket. Egyáltalán, azt csinál, amit csak akar. Most például a papoknak mondta meg, merre lakik az úristen, meg, hogy jól viseljék magukat.

Eleddig azt hihette az ember, Kövér pedellus világi ember. Erre utalt a volt MSZMP-s munkahelye, meg az is, hogy amikor a haverja elordította magát a parlamentben: “Térdre, csuhások!”, ott röhögött mellette, meg verte az asztalt. Sőt, mindezeken kívül az ember nagy jámborságában úgy tudta, bármiféle papoknak világi ember csak jelenthet, utasításokat nekik nem adhat, mert a főnökük csupán az úristen, meg a püspökük max, ő titkolja el, ha kisfiúkkal malackodnak.

Ehhez képest Kövér pedellus most elvárásokat fogalmazott meg velük szemben, hogy úgy mondjuk, utasította a térdre csuhásokat, hogy merre kell terelgetniük a nyájat a választások kapcsán. Akárha Orbán a polgármestereket, hogyha nem generálnak elég szavazatot a szemétdombjukon, akkor valagba lesznek rúgva, most meg a csuhások vállára is felelősség lett rakva. Már ők is számon lesznek kérve, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy Kövér pedellus szeretné.

És mégis hogyan, kisapám? Kérdezhetnénk abban a tudatban, hogy az államnak az egyházhoz köze nincs és nem is lehet, és most kiderült, hogy mégis van, mégpedig mennyire hogy van. Hát persze, a kereszténydemokrácia, amit azért találtak ki, hogy bávataggá tegyék az alattvalókat, és a papsággal, mint Orbán kinyújtott karjával terelgessék a sötétség, s így egyben a saját karjaik felé. Viszont, ami itt folyik, az mindennek a legeslegalja. Vagy még rosszabb.

Konferenciáztak a reformátusok Szárszón, s olyan szellemi nagyságok mutatták itt az utat, mint a pedellus, a szerencsétlen Trócsányi, meg valami Bogárdi, dunamelléki püspök. Ez utóbbi erősen megfelelni óhajtván a világiaknak, hitet tett az állam és egyház házassága mellett, szétválasztásukat mesterséges dolognak nevezte, s ennek kapcsán szidta az SZDSZ-t és a Momentumot. Gyurcsány és Soros most kimaradt, Trócsányi meg hallgatott, és Ursula vd. Leyenről ábrándozott.

Kövér pedellus azonban elemében volt nagyon, és olyan alaptételt állított fel, miszerint a legrosszabb kereszténydemokrácia is jobb, mint akármilyen nem keresztény politika. Túllépve azon, hogy szegény Churchill aforizmáját ilyen ízetlenül megcsavarta, emlékezzünk a másik bölcsességére is, miszerint kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, amivel szegény Hornra utalt, mit pediglen őt látjuk mindeközben. Csakis őt erre gondolva.

Visszatérve azonban arra, hogyan öltött püspöki öltözetet a pedellus, azt látjuk, hogy ezen a Szárszón kijelentette nem is burkoltan, ki felel azért, ha nem rájuk szavaznak a bambák. Így mondta a püspök: “A közösség felelőssége, adott esetben az egyházi közösségekről beszélek, beleértve a lelkészeket és a plébánosokat is.” Továbbá skizofréniának nevezte, ha egy gyakorló keresztény olyan pártra szavaz, amelyik nyíltan tagadja meg a kereszténység programját.

Ha a kereszténység programja az, amit Kövér pedellus-püspök képvisel, akkor nem rá szavazni erkölcsi kötelesség. Ez az egyik. A másik meg, hogy kies hazánkban a gyakorló keresztények erőteljes kisebbségben vannak akárhonnan is nézzük, így Kövér pedellus ne nagyon handabandázzon a nem létező kereszténységével. Csak sajnálatosan ezt senki nem mondja meg neki, ez is rám marad, ami viszont visszhang nélküli erőfeszítés, de jó nagyon.

És még, ha találok valakit, akit ez elriaszt, elmesélem, amit Kövér elménckedett, hogyan képzeli a dolgokat. Egy katolikus papra utalva magyarázta, ő hogyan tartja kordában a bávatagokat: “Aki nem jófele szavaz, az a következő héten ne jöjjön templomba, csak miután többször jó alaposan meggyónt. De ő nem fog feloldozást adni, mondta a plébános úr.” – böfögte Kövér pedellus göcögve, mi pedig mindeközben érezzük a ganyészagot, és látjuk a kakastollakat az ablak alatt.

Kövér intelligens torokharapása

Annyira jó már, de tényleg pitypangosan örömteli, hogy nagyjaink naponta adják a szellemi muníciót nekünk. Nélkülük az ember olvasgatna meg dudorászna, nézné a fellegeket, ilyenek, így meg csak elmélázik, hogy mit mondott, mért mondta, hogy is mondta. És még csak az sem igaz, hogy nem kellene foglalkozni vele, le sem szarni úgymond, de aztán mégis igen, s nagyon. Hiszen, akkor az volna, ha mindent beleegyezőleg rájuk hagynánk, nagyjaink tévesen azt hihetnék, náluk a bölcsek köve, a seggükből böjti szelek fúnak, és csupa drágakő minden egyes szavuk.

Pedig rossebeket. De mégsem őket akarja az ember megváltani, mert nem lehet, hanem inkább a bávatag nagyközönség kósza figyelmét irányítaná az ember afelé, ne higgy neki, mert megint elment az istened esze, ha volt neki egyáltalán valaha is. Ilyen determinált az ember élete. Hogy nem elég fütyörészni, sétálgatni zsebre vágott kézzel, mert tele az élet veszedelmekkel, tegnap Kásler, ma meg a Kövér, egyik jobb, mint a másik. Ráadásul a pedellus kétszer is volt okos, és az a mi tragédiánk, hogy a képünkbe tolják, s nem ám az a hír, hogy négyet fialt a szamár, hanem, hogy mit mondott a Kövér, mintha volna értelme is annak, amit mond.

De azért nézzük, miből élünk. Elsőként kereszténydemokráciáról beszélgetett Szárszón, meggyalázva a helyet. Főleg, amikor jöttek elő belőle a tételmondatok, hogy például “kommunista találmány, hogy a politika és vallás két különböző dolog”, ezen túl az a költői kép sem piskóta, miszerint “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. És továbbá “a liberális demokrácia ott lépett tévútra, amikor totálissá tette az egyéni szabadságjogokat”.

Pluszban és vallomásként az ideális társadalmat a két világháború közti Magyarországban vélte megtalálni, ahol is “a történelmi egyházak egyértelmű igazodási pontot jelentettek a társadalom számára”. Nos, ezekről a zöldségekről köteteket lehetne írni és már írtak is, amikor Horthy félfeudális, fasiszta államáról értekeztek tudósi és irodalmári alapon, míg agyon nem verték a kekeckedőket, vagy el nem üldözték, be nem vagonírozták őket, illetőleg el nem estek a távoli doni harcok mezején. Ami Kövérnek az áhított idea, az már száz éve is dohos volt, erről Ady tudna sokat mesélni.

Viszont lekommunistázni azt, aki az állam és az egyház szétválasztását tartja helyesnek és illőnek, nem csak ostobaság, hanem tudatlanság is, ugyanis a szekuláris állam szükségessége és törvénybe foglalása az amerikai alapító atyák kora óta élő valóság. Másrészt, hogy szórakozzunk kicsit Kövér pedellussal, amikor úgy fogalmaz, hogy a politika és vallás egy és ugyanazon dolog, akkor – bár akaratlanul is – a fideszizmus lényegét ragadja meg élén az istennel magával, akit Orbán Viktornak hívnak. Amikor egy fideszes vallásról kezd el beszélni, annak mindig hazugság, izzadság és lopás szaga van ostobasággal elegyest.

Mégis hangsúlyosabban inkább azzal a pedellusi gondolattal bíbelődnék, hogy “ha semmilyen közös meggyőződés nem tart össze bennünket, akkor nem vagyunk még horda sem, akkor magányos hiénák vagyunk, akik bármikor hajlandók átharapni saját fajtársaink torkát is”. Ebből nem egyéb világlik ki, mint, hogy a pedellus fél egyedül, és tanácstalan. Nem fizikai értelemben reszket a sötétben, hanem herótja van az önálló gondolkodástól, s ez nyomon is követhető. Bimbózó ifjúságában az MSZMP kebelében tevékenykedett, később pincsiként ment a gazdája után annak liberális, polgári, keresztény majd fasiszta útján. Most épp itt járnak.

Kövérnek önálló gondolata soha nem volt, ha lett volna, nem jutott volna ilyen mélységekbe. Sőt, az is megállapítható róla, hogy mindig szüksége van egy falkára, egy vezérre, egy meggyőződésre, amit szervíroznak neki kistányéron, enélkül elveszik. S hogy most a vallással is összezagyválja a sodródását, az is egyértelművé válik, nem hisz az önálló akaratban, s abban sem, hogy az ember külső kényszerek, fenyegetések és jutalmak ígérete nélkül is tudhat jó lenni, hogy Isten és vezér nélkül is van erkölcsi norma. Az látszik sajnálatosan, hogy Kövér pedellus elvárja és igényli az útmutatást és irányítást.

Nem egyéb így ő, mint egy arctalan tömeg gondolat, kreativitás, érzelem nélküli tagja, akit irritál, ha mások rendelkeznek azzal, amivel ő nem. Második fellépésén alá is támasztotta ezt, amikor tárlatot nyitott meg, és kijelentette: “Nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Ezt láthatta borotválkozás közben. És zárásként azért arra is utaljunk, itt, minálunk nem a szabadság miatt harapják át egymás torkát az emberek, hanem a falkából való kiűzetés miatt – lásd Simicska -, s amit Kövér pedellus rendszeresen delirál, az arra való, hogy ne történjen vele is ugyanez. Ezért beszél zöldségeket, vagy meggyőződésből. Viszont ez a veszélyesebb.

我是匈牙利人

Kövér László kezd egészen mélyre süllyedni, a sötétségbe bele az összes elvtársával és cimborájával együtt. Bár túl hosszú utat megtennie nem kell, elég régóta a lehangoló cél közelében van, a mostani magyar-rinyálása azonban egy újabb jelentős grádics. Ebben egy mondaton belül mond ellent önmagának, és még szerencse, hogy ezt a mutatványt egyetlen szón belül nem lehet megtenni (bár arra is képes volna). Akkor e téren már teljesen elérte a mocsarat ezek szerint. Magyar az, akinek négy gyereke van – mondja Kövér -, magyarul tudni nem követelmény, ezen túl van neki tizenhat unokája, akik viszont már magyarul csacsognak.

Ez valahogyan nem áll össze, de ez Fideszéknél nem is előírás. “我是匈牙利人” – vagy “Я венгр”, esetleg “Mən Macarıstanlıyam”. Itt most kínaiul, oroszul és azeriül mondtam azt, hogy magyar vagyok, ha már testéri népek, ugye. És akkor föltenném az obligát kérdést, ha van négy gyerekem ilyen bemutatkozással, akkor magyarnak minősülök-e, vagy ehhez elég, ha a Fideszre szavazok. Mert ez lesz lassan az egyetlen kritérium. Az eljövendő önkormányzati választásokon is már az Unión kívüli nem magyarok is szavazhatnak, elegendő hozzá egy itteni lakcím. Már látom, ahogy névleg megtelnek ukránokkal a disznóólak.

Ilyen tempóval egyébként a magyar állatkertben született zsiráfok, makik és elefántok is szavazhatnának, van magyar lakcímük és szeretik a narancsot. Tényleg itt tartunk lassan, s ebből kitetszik, hogy Kövér és elvtársai egyrészről a végtelenségig tágították a magyarrá nyilvánítás lehetőségeit, más szempontból viszont erősen szűkítik azt a kört, amely szerintük magyarnak tekinthető. Én például ilyen szempontból egyáltalán nem számítok annak, csak két gyerekem és négy unokám van, arról nem is beszélve, milyen elképesztő globalista-liberális képzetekkel van tele a fejem, és életemben nem szavaztam a Fideszre. Így a NER szempontjából létezésem fölösleges és indokolatlan.

Örülhetek úgymond, hogy luk van a valagamon, és még nem vitt el a nagy, fekete autó. Hogy ezek meghülyülnek, az már a kokárdánál tudható volt, de, hogy ennyire, az nem volt benne a pakliban, aztán mégis ide jutottunk. Az első lépcső volt a magyarság meghatározásában, hogy az a magyar, aki addig hordja a kokárdát, ameddig Orbán Viktor óhajtja. Aztán jöttek sorban a kirekesztések, a mai előírás a magyariságra a keresztény, fehér, kizárólag hetero és lehetőleg férfi. A nő addig játszik, amíg négyet nem szül, utána kussol a sparhelt mellett. Ezen kívül minden és mindenki méltatlan arra, hogy magyarnak vallja magát.

Matematikailag még beleszámítanak a Fideszre szavazó lábasfejűek, trogloditák és tízet fialó denevérek, az egy gyermekes, egyedül álló anya viszont nem. Nem is kap semmit az államtól, léte alaptörvény-ellenes, csoda, hogy a világon van. A sor – hogy ki nem magyar – a végtelenségig sorolható, a kivándorolt egymillió semmiképp, jönnek helyettük a sok gyerekes vietnámiak, kínaiak rabszolgának, a rendszer működik, a nemzet pedig – nem fideszi értelemben – a sírba hanyatlik. Elhullanak legjobbjai vagy elmenekülnek, a magyarul sem tudó tizenhat unokások azonban biztosítják a rezsim szavazóbázisát.

Ezt a metódust nevezik embertelennek – lehet is -, egyszerűbb azonban csak fasiszta okádásnak hívni, az ezt kizárólagosan hordozó orbáni génekkel együtt. A magyarul nem tudók, a tizenhat unokások elkötelezettek a nemzet ügye iránt Kövér szerint, és e ponton nem tudható, mi számít nemzetnek és az ő ügyének. Az ember tényleg csak röhögne ennyi ökörség hallatán, ha nem kellene sírnia nagyon. Mert, hogy lefordítsam, és mindenki értse, itt arról van szó csupán, hogy a Fidesz a neki nem tetszőket igyekszik kiszorítani a magyar hazából. Ha a nyugdíjpénztár sem fájt, meg ez sem, ha azt is szó nélkül tűri mindenki, hogy egy magyarul nem tudó kínai döntsön a Mari néni dolgairól, akkor nincs miről beszélni. Mert erről van szó, ha nem lett volna világos.