Segg és lélek

“…- Mit látsz, Laca?
– Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot.
– Mit látsz?
– Egy nagy segget látok!
– Na, hát ez már valami.
– De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!…”

Így szól az igazság az AE Bizottság Tánczenekar “Putty Putty” című fergetegesének elején, és így lehetett ezzel Kenderesi Tamás úszóember is. A messzi, dél-koreai Kvandzsugban, ahol vizes világbajnokság volt, és az Origo szerint nem is volt olyan fenomenális, mint a miénk, amelyik még mindig drágul, pedig már ez a másik is véget ért, szóval az úszóember a kiváltságosok minden dölyfével ott múlatta az időt egy éjszakai csehóban. Mert mit tehetne mást egy úszóember-sportember, mint éjszakai mulat.

Szóval ott sportolt a bárban, kocsmában, sekrestyében egyszerre, és látott egy segget, amely jószág egy dél-koreai lányé volt, s mivel nem tudta, hallucinál-e, megfogta azt a segget csupán kideríteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. A valóság azonban nem ilyen költői. A lehangoló igazság az, hogy Kenderesi úszóemberből előjött a keresztény, magyarmacsó vadbarom, és megmarkolta azt a segget, mert már nyert valamikor egy bronzérmet is. És most az van, hogy Dél-Korea megtámadta magyar hazánkat, mert emiatt őt az ügyészség kérdőre fogja vonni.

És nem egy Polt a helyi erő, így baj lesz. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy az eset miatt hazánk közönsége meghasonlott, ketté szakadt lelkében, s míg az egyik fele levágná Kenderesi úszóember farkát és kiherélné, a másik a dél-koreai ribancot szidja, aki hisztizik, mint egy fürdőskurva ahelyett, hogy elalélna a gyönyöröktől, mert egy keménytökű, keresztény, magyar macsó, pláne világhíres úszó, akinek van már bronzérme is, megfogta a seggét. Mint kitetszik, itt kulturális különbségek vannak, valamint éjsetét homály.

Mert az erőszakoló Kiss Laci bácsi úszóedzőt is támadták, pedig mennyi örömet adott ő népünknek, meg büszkeséget is, jó hírünket is, nemzeti nagyságunkat is. Ott is a megerőszakolt úszólány volt a hibás, mert kacér dresszeket viselt, kihívó volt a lába neki, egyáltalán, maga a létezése arra volt hivatott, hogy Kis Laci bácsi erővel leteperje, megkúrja, mint a Második Ukrán Front maga. A cemendékkel mindig csak a baj van, ennek a vágott szeműnek is muszáj volt seggének lenni, direkt odanövesztette a Kenderesi úszóember orra elé, mit tehet mást a szerencsétlen, megmarkolja.

Ám egy kommentben minden benne van a számtalan közül, ami született az ügyben, amit muszáj volt megjegyeznem, és idemásolni is. Ezt, kedveseim, egy nőnemű egyed fűzte hozzá a gyalázathoz, ilyen szemmel olvassuk, és meglátjuk benne Magyarországot magát: “Nem török pálcát felette. Megfogta a fenekét, kárt nem tett benne. Országunkban néha durvább dolgok vannak az éjszakában, a sok külföldi hogyan viselkedik, meg a Balatonon.” – ez nagyon töményül sötét szöveg, minden szeletét most föl sem fejtem, csak egyet, illetve azon merengek el, mert ebben is benne van a teljes, letaglózó magyar valóság.

Szóval mit hisztizik a kurva, nem esett kár a seggében. Nem tudom, miféle kár eshetett volna benne, hogy Kenderesi úszóember kiharap belőle egy darabkát, bicskával farigcsálja, vagy akármi. A testhez azonban, mint ábrándos idealistáktól tudható, lélek is tartozik. A segg a test része, következésképp, ha a seggét markolásszák idegen emberek a női egyednek, a lelkében eshet kár. Ilyet azonban magyar nő és magyar anya nem ismer a jelek szerint, ami felettébb sajnálatos körülmény és állapot, viszont egyáltalán nem meglepő. A NER-ben a nő voltaképp tárgy, szülő és főzőgép, mint azt nagyjainktól is tudhatjuk.

Most csak néhány dolog, hogy mért van ez így. Ákos dalszerző ember álláspontja a másik nemről: “A női princípiumot beteljesíteni. Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” Vagy Kövér pedellus részletesebb ideája: “Nem akarjuk Magyarországot férfigyűlölő nők és a nőktől rettegő feminin férfiak, a gyermekekben/családokban csak az önmegvalósítás akadályát látó jövőtlenség társadalmává tenni. Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.”

Kenderesi úszóember huszonkét éves. Ő már a NER-ben szocializálódott, ezek között. Ez nem menti fel az alól, hogy képtelen egyenrangú félként tekinteni a női nemre, de magyarázat rá. Mint ahogyan az is, hogy a sportba ájult országban a keresztény, magyar macsóság mellett a kivételesség, a nekem ez jár tudata is belenevelődött, ha egy seggről van szó, ha pénzről, paripáról és fegyverről. Így torzítja el a NER féltett gyermekeinek csökött tudatát, s ettől már csak pár lépés a vak komondoros Balogh József álláspontja, aki, amikor kénytelen volt mégis bevallani, hogy meggyakta az asszonyát, elképesztő dolgokat hozott fel mentségéül.

Kétszáz kiló kakas feldolgozása, stressz a parlamentben, aggodalom a szeretett ember testi épségéért, zsinórban négy tanyaprogramos előadás, kölcsönadott bográcsok, közelgő falunap, pálinkára beszedett gyógyszer – ez mind-mind közrejátszott abban, hogy a leggyakrabban csak Terikéként emlegetett Sz.-nének, az élettársának 2013. április 28-án betört az orr-, arc-és a járomcsontja, úgy, hogy a tanúk szerint csak úgy ömlött belőle a vér azon a hajnalon. Kenderesi úszóember is tele volt stresszel és fáradtsággal, megmarkolta hát a lány seggét, mi van abban, baja sem esett annak a seggnek. Terikének sem az elsoroltakon kívül. Minden, mindennel összefügg azonban.

Így tehát az is idetartozik, hogy Illés Zoltán még államtitkári fénykorában azt mondta a parlamentben Széll Bernadettnek: “Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Sőt, az is, hogy kies hazánk nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szól. Legfrissebben az új, nőnemű igazságügy-miniszter fejtette ki, mért nem. A kormány, úgymond “fellép a családon belüli erőszak ellen”. Ez minden bizonnyal elég, és az is, hogy Orbán Viktor Mihály meg nem foglalkozik nőügyekkel. Klafa, azaz, ide nekünk az oroszlánt is, mármint a női seggeket, mert mi bajuk lehet, ha csak belemarkolunk, ugye, és pláne naugye.

Felel, nem felel, szívből, igazán

Donald Trump megorbánult. Vagy nem is kellett neki annyira, mert Orbán trumpult meg már százezer éve, hogy aztán ne kerülgessük a rögvalót, kimondva az egy igazat, hogy bunkó ez mind a kettő. Egy, romlott akolból valók, vagy valami ilyen. Trump, mint ismeretes, nem is olyan régen rasszista kirohanást intézett saját országa néhány képviselőnője ellen, akiknek más vidékről származtak a felmenői, és eltanácsolta őket a szülőföldjükről, a nagy, és romlott USA országból, vissza a gyökereikhez, az őserdőbe, szavannákra vagy akárhová.

Őtet ezért minden szívfájdalom nélkül pofán lehetne, lehetett volna verni, ha nem lenne annyi gorillája, mint az Orbánnak is, napszemüvegben, öltönyben, fülessel és általában fölnyírt hajjal. Az ilyenek akadályozzák meg a népharag megmutatkozását, a spontán lincseléseket, hogy Orbán például a magyarok istenével ismerkedhetne meg, Trump pedig Manituval, vagy akármi más képzelt alakkal, arrafelé sok isten él, míg minálunk csak egy, de leginkább egy sem. Itt hagyott magunkra, úgy ment el az Isten, vagy inkább meghalt, kilehelte a sosemvolt lelkét a szerencsétlen.

Viszont most nem a sokféle – oder egy – teremtőt siratjuk, hanem saját magunkat. Trumphoz visszatérve tehát jegyezzük meg azért, hogy virtuálisan lett képen vágva a manus, de annyira, hogy a szava is elakadt. A CBS újságírója, egy bizonyos Weija Jiang ugyanis megkérdezte tőle, hogyan érezne akkor, ha valaki azt mondaná a feleségének, a Melániának, hogy takarodjon vissza a szülőföldjére, ami Szlovénia volna. Erre nem tudott mit mondani az usákos dúvad, tehát hallgatott. Ebből is kitetszik, mindenkinek el lehet kapni a tökeit, csak jó helyen kell szorongatni.

Orbánnak viszont rengeteg töke van, azonban valami kiismerhetetlen okból egy sem fáj neki. Ő ebbe az erkölcsi magasságba, hogy kérdezheted, nem felel, hiába, se itt, se Fokföldön se Ázsiába’, csak egyszer jutott el, amikor a HVG nem kevesebbszer, mint négyszer tette fel a kérdést neki, igaz-e, hogy Trumpnál a magyar civilek ellen lobbizott, és Orbán négyszer nem adott választ. Viszont enélkül is tudjuk, hogy igen, sőt, azt is, hogy midőn miniszterügynök elvtárs a másik hülyénél esengett, hogy a magyar civilek ne kapjanak norvég pénzt, Trump erre azt felelte csöndesen, ő nagyon szereti a norvégokat.

Orbánnak ez olyan lehetett, mint egy maflás, lidérces álom vagy másnapos delír, hogy szembegyalogolt önnön magával. Jött ki az éji homályból egy másik köpcös zsebrebaszott kézzel, trottyos gatyában, rángatózó fejjel, ajkait nyalogatva, és a dolgok körbeértek. Ott kezdődött minden – mint emlékezhetünk -, amikor Orbán a pharaonos kérdésre boldog karácsonnyal, Szemerkényi nagykövet menesztésére nőügyekkel nem foglalkozommal, mészárosos, vejes érdeklődésekre pedig – ahogy az tudvalévő – üzleti ügyekkel nem foglalkozom felelettel reagált. Trump meg csípi a norvégokat.

Ellenben a cinikus aljasság legmélyét Orbán érte el egyedül – ki más is -, amikor a CEU elüldözése után egy mégis arra vonatkozó kérdésre az osztrák kancellárhoz irányította az érdeklődőt. Ilyen környülállás esetén múlhatatlan szükség van a fogdmegekre, kevlárra a gyomron és páncélozott családi kisbuszra, valamint TEK-es tankokra a tereken. Viszont, hogy diktatúrában élünk, és ezt megteheti ez a mocsadék, mégis egy másik eset világítja meg legjobban, amikor a szemünk előtt készülnek arra, átírjanak egy törvényt, csak azért, hogy Orbánnak ne kelljen felelnie.

Széll Bernadett figyelmeztette arra Kövér pedellust, hogy a főnöke – bár törvényi kötelessége volna – nem számolt be a tiszteletlen házban az uniós csúcsdolgokról. A pedellus erre nem úgy reagált, felszólítja Orbán királyt a törvények betartására, hanem inkább arra intette, hasson oda a saját duci kis kezével, hogy a törvényt igazítsák az orbáni gyakorlathoz, miszerint szarunk a pofátokba. Így is lehet, meg úgy is, hogy eztán a lopás, ha fideszes kézhez tapad, kikerül a BTK-ból. Ki akadályozhat meg ezeket bármiben is most már és ugye. Senkise semmiben.

Edit néni még ötödikben azt tanította, hogy a fogalmazásban kell lennie bevezetésnek, tárgyalásnak és befejezésnek is, és már soha nem tudja meg, ezzel milyen nehéz feladatot rótt rám fél évszázad távolából de nagyon. Ezt nem lehet abbahagyni, mert akárhányszor is számol be az ember a mocsok egy újabb fejezetéről, mindjárt tolakszik a másik, liheg mögötte, hogy engem is mutass meg. Ennek soha nincs, és nem is lesz vége, hacsak meg nem fordítom az eposz szerkezetét, amelyben az indításnál kérik az isteni segedelmet a feladathoz, míg én most pedig a végén, tegyen már valamit a trottyos hősömmel belátása szerint. Más megoldás most már nincsen is.

Kurvák és honleányok

A hét végén, a női kézilabda BL döntő kapcsán az én szomszéd Józsim érdeklődött, hogy mennyien férnek be a Papp László Arénába. Mondom neki, körülbelül tízezer ember. És – mondja ő bávatagon -, ha tízezer ember, akkor hány nő? (Ez alkalommal nem migráncsozott és dakotázott) Kivágtam a szobából, mint macskát szarni, mert ilyen ügyekben pardon nincsen. Ilyenekkel egy levegőt nem szív az ember, s nem elsősorban azért, mert ótvar bunkó, azt krisztusi megbocsátással még elnézné neki, hanem más okból. Ezt reményeim szerint nem kell részletezni.

A kampány kapcsán meg Kövér pedellus mondott csuda dolgokat a melegekről, pedofilokról és másodrendű állampolgárokról a Budapesti Metropolitan egyetemen, és őt nem vágták ki onnan, hanem egyetértőleg bólogattak neki. Az első sorban Fásy Ádámmal és Bagi Ivánnal. Tudjuk, hogy Kövér legalább annyira ótvar bunkó, mint Józsi szomszéd, vele ellentéten azonban nem gyalog a sakktáblán, hanem házelnök. Közjogi méltóság (méltatlanság). Ha beszél, akkor az általános emberi és a mértékadó elit szemüvegén keresztül is vizsgáljuk őt, és mindkétszer, illetve mindig megbukik.

Kövér pedellus azt mondta szó szerint az örökbefogadó melegekről, hogy: „Erkölcsi értelemben, semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki ezt követeli. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze. Különböző okokból nem akarok gyereket, de igényt tartok rá hogy más gyerekét jogom legyen felnevelni.” És továbbá: „Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.”

Vegyünk egy nagy levegőt! Köszönöm. S mielőtt a mai gyöngyszemmel foglalkoznánk, emlékezzünk még a köteles beszédre is, hogy kirajzolódjon házelnök elvtárs szellemi portréja. Tudjuk, hogy tahó, hogy ütne, akasztatna szíve szerint, és most már azt is látjuk, nem kommunista a lelkem, mint eddig hittük, hanem fasiszta briganti náci eltolódással, de majd addig is elér Isten és a Párt segedelmével. Azt most nem részletezném, hogy ezek a mostani kijelentések hányféle szemszögből nem férnek meg egy európai jogállammal, s hogy emiatt a pedellusnak miért kellene eltakarodnia a pulpitusáról, de még a politika közeléből is.

Ilyeneket lehetne sorolni, de minek. Országunk esetében ugyanis jogállamról és európaiságról egyáltalán nem beszélhetünk, ez az ország a “keresztény”, “magyar” “úriemberek” szorításában szenved elavult és veszélyes eszméktől terhesen, és nem is találja a helyét a XXI. században. Ilyen mókák helyett – amelyeket már számos-számtalan alkalommal volt szerencsém prezentálni – menjünk végig konzekvensen Kövér elvtárs bajuszos logikáján, és egészen elképesztő helyekre fogunk eljutni a segítségével.

Sőt, azt is meglátjuk, amit Kövér ugyan nem is akart, de mégis gondolt, csak mert össze-vissza jár a szája, tehát jobb lenne, ha befogná. De nem fogja. Már az is fajsúlyos, hogy a gyerek mint tárgy és élvezeti cikk az önmegvalósítás eszközeként szerepel a pedellus kósza agyában. Mert gondoljunk csak bele, midőn ezek CSOK-os toszásra buzdítják a mélymagyarokat, abban sem egyéb a gyerek mint tárgy, eszköz az önmegvalósításra, hogy lehessen hol lakni. Olyan élvezeti cikk, amelyért az állam fizet, következésképp a CSOK-osan toszó honleányok pénzért kefélnek, magyarán kurvák. Az állam kurvái.

És ezen a ponton ne engemet tessen elküldeni az anyukámba, hanem Kövér elvtársat, ő mondta – ha nem is tudta – nem én. Innen is látszik, nem szerencsés, ha egy állam az alattvalók nemi életét és identitását figyeli, abból jó sosem sül ki. Főleg így, hogy a pedofil egyenlő a meleggel, a gyereknevelés az élvezetekkel, mert ebből az a következtetés fakad, hogy a papság egy része nemcsak pedofil, hanem buzi is, és még afrikai importra is szorulunk az áruból. Innen nézvést pedig egy csapásra omlik össze a migráncsozás meg a keresztény értékek ideája, és ennek tapsol Fásy meg a Bagi. Hogy a Józsikról szó se essen. Szép kis kupleráj ez, meg kell hagyni.

S ha még arra is figyelmezünk, hogy a jó meleg betegnek érzi magát, és lehajtott fejjel járkál a világban, akkor odáig is eljutunk, hogy a társadalom összes többi tagja, aki kívül esik a NER tébolyán, s nem épp így gondolja, szintén jobb, ha behúzza a fülét és a farkát. Továbbá örül, hogy luk van a seggén és még él. Mert mindenki másodrendű, aki nem fideszes, a legelképesztőbb jelzőkkel illetve, sorosista, lipsibolsi, bevándorláspárti és így tovább. És, ha mindemellett abba is belegondolunk, hogy a társadalom fideszileg komilfó tagjai sem egyebek szülőgépnél és GDP szaporító szerszámnál, akkor feltárul kies hazánk leglényege.

Valami fasiszta, feudális, tömeghipnózison nyugvó szellemi és erkölcsi nyomortanya, mint bokréta Isten kalapján. S azok, akik szavazatukkal életben tartják, mi több, elalélnak a gyönyöröktől, hogy ebben a szarhalomban élniük adatik, azok sem többek puszta hatalomtechnikai számoknál, és öntudatos kurváknak tekintik őket. Míg a többi, uszkve nyolcmilliót pedig selejtes árunak, aki hajtsa le a fejét, és legyen boldog, hogy a lágerek még nem nyitottak meg. Ez rejlik Kövér szavaiban, csak végig kell gondolni azokat. S ha önmagától és baráti unszolásra nem takarodik el, meg az összes eszmetársa, akkor másképp kell odahatni, hogy megtegye. Az eszközöket közösen kell megtalálni Buddhában testvéreim.

Van-e élet a Fideszen túl?

Kövér pedellus nagy filozófus és hatalmas mókamester, sajnálatos módon azonban maga sem tud erről, mert keresztény, magyar úriembernek hiszi magát. Holott csak kommunista kutya, erősen behatárolt kognitív képességekkel, nagyon távol a demokratikus szalonnától, kiképző őrmesteri nívón és habitussal. Ennyi lenne a pályaív meg az önéletrajz érdemi része, úgy általában egy jól szituált vadkan is többel bír, csak Kövér pedellusnak be nem áll a szája, s ha ökörségeket beszél, akkor azon az ember elmereng olykor-olykor.

Részt vett most egy lakossági fórumon, hogy terjessze az igét, és olyan jött ki a száján, hogy maga is elcsodálkozna rajta, miket delirált össze, ha valaki elmagyarázná neki a szavak rejtélyes és titokzatos értelmét. “Az európai emberek számára az európai parlamenti választás arról szól, lesz-e egyáltalán európai jövő.” Tudjuk, hogy azt szerette volna közölni, ha nem a Fideszre szavaz a nagyérdemű, akkor elhervadnak a csillagok, visszafelé kezdenek el folyni a folyók, meg más ilyen bibliai cukiságok, hogy kellően beszarassa az egy a tábort, de azt mégse így kéne talán.

A jövő, mint tudjuk, a lineáris időfelfogás szerint – mármint, hogy mindig előre halad a kis komisz és nem csámborog össze-vissza – az a hely, ahol hitünk szerint a még meg nem történt események elképzelhetők. A hit ebben az esetben a feltételezés, hogy így lesz valami, vagy pediglen nem. A jövő az ember számára kiemelt jelentőségű, hiszen rengeteg eseményt legalább feltételezni kell ahhoz, hogy életben maradjon. Mindközönségesen: képes elgondolni az organizmus azt, ha fejest ugrik a szakadékba, akkor nagy valószínűséggel megmurdel.

Az ember, amikor tervezgeti a CSOK-os jövőjét, tudhatná, hogy bele is rokkanhat a rózsaszínű ígéretekbe. Tudnia kell, ha nem szaporodik kellőképpen, akkor elárverezhetik a CSOK-os házát – hogy plasztikus legyen a példánk -, így tehát előre látva a szomorú véget, bele sem vág a mézesmadzag szopogatásába, és így sok kíntól menti meg magát. Az ilyen dolgok az emberi agy kognitív képességeinek kifejlődéséhez vezettek, s ezek közé tartozik az elvont gondolkodás, a racionális képzelet, a logika, az indukció, a következtetés és az érvelés.

Ezek segítségével a lineáris idővonalat oksági lánccá tudjuk alakítani, s tudjuk, mint a jós, hogyha hülyeségeket beszélünk, akkor kiröhögnek minket. Kövér pedellus, amikor a jövő megszűnéséről beszél, a hívők szűkös tudatát voltaképp a semmivel, magával a Nirvánával szembesíti. Mivel azonban Sziddhartha világát ezek nem ismerik, csak szűkölésre akarja késztetni őket, hogy azt visítsák, mi lesz velünk nagymama, ha Orbán Viktor Mihály nem óv minket a veszedelemtől. Áttételesen nem felteszi a kérdést, hogy van-e élet a Fideszen túl, hanem alattomosan utal rá, hogy nincsen egyáltalán.

Valláslapítók és fanatikusok tempója ez, gondoljunk csak az Iszlám Állam bájos harcosaira, akik lefejezik a delikvenst, ha az nem elég udvarias Allahhal. De misszionáriusok is eszünkbe juthatnak, akik meg Jézust terjesztették vérrel és vassal. Ebből is kitetszik, a vallásokkal mindig csak a baj van, így a Fidesszel is. Ez a kövéri tempó egyébként emlékeztet arra, amikor Hitler bácsi halála után tömegesen lettek öngyilkosok a népek, mert nélküle élni nem tartották érdemesnek. S ha belegondolunk a kézcsókoló nagyikba, nem állunk távol az ilyen fanatizmustól.

Messzire kalandoztunk eredeti ihletésünktől azonban, de visszatérve ahhoz az ideához, miszerint a Fideszen túl élet nincsen, valahol igazat kell adnunk a pedellusnak. Neki, a főnökének, az egész csürhének valóban nincs. Ha bekövetkeznék az az ideális – ámde mégis fantasztikumba illő – fordulat, amitől a pedellus fosik, hogy veszítenének a választáson, akkor nem a jövő veszne el, csak az övék. Börtön, önkéntes száműzetés és ilyesmik várnának a maffia tagjaira, s az, hogy most a megtévesztett és tudatlan tömeget használják eszközként a saját menekülésükhöz, az minden aljassággal felér.

Azért a jövő mibenlétéről még annyit, ha az eszünk megfelelően – tehát nem Fidesz-üzemmódban – működik, még akkor sem elégséges a sokszor kaotikus jellegű társadalmi események megjövendölésére. Ezért mindig és mindenhol, ahol ember előfordult, tág tere van a jövővel való szélhámosságoknak. Mert, mint láthatjuk, nemrégiben a jövő elkezdődött, mint plakátokról volt tudható, most meg már azzal fenyegetnek, hogy nem is lesz. Figyelemre méltó ez a következetlenség, vagy dogmatizmus mégis, hiszen ez arra utal, hogy a világ Orbánnal kezdődött, és vele is ér véget. Hagymázas idea, de hat, mert együtt ropják a haláltáncot a hívek és a papok. És ez Magyarország sajnálatos módon.

Az állam, a bírák, meg a Kövér

Kövér László különös dolgot mondott. Bár ez manapság nem újdonság Kövér házelnöknél, olykor, mintha ellenőrizetlenül törnének elő belőle a szavak, mindenféle kontroll nélkül osztja meg hallgatóságával agyának és lelkének elképesztő tartalmait. Mint elfojtott vágyak, tétova remények vagy kőkemény kívánalmak, úgy dől ki belőle az ifjúkori kommunista, hogy a rend, amit óhajtana, MSZMP alkalmazott korában ivódott volna bele, és kívánkozik megint újra a hősi időkbe.

Mint most is, midőn állam, bírák, bíráskodás és függetlenség vagy függőség sajátos szimbiózisáról ábrándozott, túlmutatva minden jogállami fékeken. Hogy, ha az uniós bölcsek ezt az egy gondolatkísérletet megcsócsálnák kicsit, legott írnák a pártjának, Kövérnek és az egész hóbelevancnak együtt az elbocsátó szép üzenetet kifelé nemcsak a Néppártból, hanem az egész nyüves civilizált világból is. Hogy a távoli sztyeppéken pihenjenek meg, ahol Orbán épp most tanulmányozza a diktatúra betonzásának alkímiáját.

Azt mondta ez a Kövér tehát az alkalomból, hogy százötven éve fogadták el a magyar bírói függetlenséget garantáló törvényt, hogy “a bíró nem lehet független az államtól”. Mindez sok mindenre magyarázatot ad, amin az ember eddig csak csodálkozott, hogy ezt most hogy. Mert – bár ez nem épp meglepő -, az alapizéjükkel is szembe megy, amiről Kövér elvtárs itt ábrándozik, abban ugyanis szerepel, hogy a bíróságok más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságok. S az is, hogy a bírói hatalom egyetlen korlátja a törvényeknek való alárendeltsége.

Továbbá még tíz alapelvnek is meg kell felelnie a bíróknak és bíróságoknak. Ezek között szerepel témánkba vágóan a bírói függetlenség elve és az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elve is. De nem találhatni ezek között semmiféle államtól való függésre utalást. Az államhatalom pillérei ugyanis a törvényhozó hatalom (nálunk egyelőre még országgyűlés), végrehajtó hatalom (kormány) és a bírói hatalom. Így, jól elkülönítve egymástól, mert ez a modern demokráciák működésének alapelve, s ha a három közül csak kettő is egy kézben van, az önkényuralmat szül.

Például, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket, vagy a befolyása alá vonja az igazságszolgáltatást, mint sajnálatos módon Magyarországon ez felütötte a fejét. És ha ezen túl Kövér nyíltan az államtól függő bírákról ábrándozik, akkor világos, hogy szeretne elevezni a modern demokráciák ingoványos vizeiről, hogy egyszerűbbek legyenek a dolgok, és ne ítélgessenek mindenféle felügyelet vagy instrukció nélkül a bírák. Mint például Czeglédynél kísérleteznek vele, ami szintén szembe megy egy alapelvvel, mégpedig a tisztességes eljáráséval.

Egyébiránt a legelképesztőbb, hogy Kövér elvtárs pont ez ünnep alkalmából ábrándozott a bírák korlátozott függetlenségéről, mert százötven évvel ezelőtt épp a középkori állapotokat szüntette meg a bírói függetlenséget garantáló törvény. Azt a kort, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, amikor a gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. Ennek megszűntét ünneplendő álmodta vissza magát ugyanoda ez a mi derék pedellusunk, hacsak nem közelebbi időkbe, amelyeket az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete munkatársaként módja volt tanulmányozni.

„…Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi csendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom…”

Ezt Faludy írja, viszont Bagi Veronika idézi (Koncepciós perek Magyarországon a kommunista diktatúra alatt, Bagi Veronika, Budapest, 2015.) annak alátámasztására, hogy az államtól függő bírák munkálkodásában hogyan jelent meg a rendes, alapelvekre épülő eljárás hiánya, valamint a rendszer kiszámíthatatlansága. Veszélyes dolgok járnak hát Kövér elvtárs fejében, ami kiderül, ha meggondolatlanul elszólja magát.

A gyakorlat azonban ennél is sötétebb, mert például az 1956-1963 között zajló politikai perek idején a kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott.

Nem is kell annyira messzire mennünk, mert szintén Czeglédy esetében láthattuk, ahogyan a Fidesz, mint a kor törvényalkotója, a bíróság helyett kimondta az országgyűlésben a bűnösséget. Kövér sötét ábrándjai tehát nem is annyira ábrándok, viszont tényleg éjszínűek, és egészen közel vagyunk a százötven éve túlhaladott középkorhoz, amikor is – mint emlékezhetünk – az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. – És ezek egyáltalán nem tréfadolgok. Nagyon nem.

Dedó

Amikor Brunszvik Teréz 1828-ban megalapította az első kisdedóvót a Mikó utcában, eszébe sem jutott, hogy közel kétszáz év teltével érett, felnőtt, bár a jelek szerint galádságukban eléggé infantilis férfiak adóznak az ő szellemének, holott még ez sem igaz egészen. A mi Terézünk intézményében ugyanis Pestalozzi elveinek megfelelően beszéd- és értelemgyakorlatokat tartottak, ami noszogatások mai hősünkre, Papp Dánielre, az MTVA vezérigazgatójára is ráférnének, mert nagy szükséget szenved.

És nemcsak értelmi meg erkölcsi, hanem minden bizonnyal érzelmi területen is. Ezért van az, hogy működését a dedó lexikával jellemzem, mert ugyan ez a fogalom etimológiájában a már emlegetett kisdedóvóból ered, ma azonban már pejoratív értelemben használatos. Rám például az edzőm mondta megbökve a szemüvegét, amikor már nem tudott mit kezdeni a gyerekes hülyeségemmel. Mélyen a szemembe nézett, dedó? – tette fel a kérdést, s az ember akkor megsemmisült.

Papp Dániel azonban, aki a hírek hamisításával nyugdíjas koráig beágyazta magát a trágyadomb melegébe, mégis el van veszve, és valami apafigurát keres magának. Sajátos gusztusa lehet, mert Kövér Lászlóban véli megtalálni, és neki árulkodik ellenzéki képviselőkről, hogy bántották őtet, mintha Kövérnek ehhez bármi köze is lenne, bár lehet, azt hiszi, hogy van.

Ennek a hívésnek egyébként megvannak a maga filozófiai magasságai és mélységei, amelyeket Sheldon ekképp foglalt össze nekünk szíves tanakodásra: azt hiszed, hogy azt hiszi, hogy azt hiszed, hogy azt hiszi. De nem hiszi. Ha ebbe mélyen belegondolunk, megleljük benne az egész nyüves világot csillagokkal, istenekkel és nádirigókkal mind együtt.

De elkalandoztam, hiszen Papp Dániel, s belőle fakadóan a NER gyönyörűségei ihlettek meg máma, és azon munkálkodom nagy erőkkel épp, hogy az esztétika szabályainak megfelelően a Papp elvtársban megnyilvánuló egyedi mocskot és csökkent emberi értéket tipikusnak mutassam, általánossá tegyem, mivelhogy az. És ezen a ponton Lukács György is csettint, de ezt ne árujuk el Orbán Viktornak, mert még zokon veszi.

Szóval Papp Dániel levelet intézett Kövér Lászlóhoz, amelyben bepanaszolta az ellenzéki képviselőket, íme: “Az elmúlt időszakban intézményünk folyamatos és sorozatos támadásokat szenvedett el a parlamenti mandátummal rendelkező országgyűlési képviselők miatt. A képviselők rövid időn belül több alkalommal is veszélyeztették a közmédia működését. Ennek során a Médiaszolgáltatás- Támogató és Vagyonkezelő Alap több száz jogsértést rögzített, és ezek ügyében feljelentést tett. Intézményünk az erkölcsi káron túl összegszerűen kifejezhető károkat is elszenvedett.”

Ezeket a károkat huszonhárom (23) millió forintban rögzítette a panaszolkodó. Biztosan fölsértette a képviselők cipőjének orra a járólapot, midőn vonszolták őket, vagy nem tudom. Nem is érdekel Papp Dániel és intézményének nyomora, csupáncsak abban a kontextusban, hogy mi a búbánatos maci töke köze van ehhez Kövér Lászlónak, hogy ez a Papp Dániel, mit képzel, hol van, és mit remél a bemószerolástól.

Tudjuk, hogy dögöljön meg mindenki, aki ferdén néz rájuk, de, ha annyira dúvadok voltak ezek a képviselők, akkor az rendőrségi ügy, ami, ugye nincs sehol. Így a dedós NER-lovag képzeletében a házmester képe ötlik fel, hogy majd ő megdögöleszti a lázadókat. Kétségtelen, Kövérnek vannak ilyen ambíciói, mint kitetszik, de tán mégsem annyira mindenható, mint azt Papp Dániel hiszi lányos zavarában és kiscsoportos életérzéssel.

Papp Dániel az alattvaló habitusával, mint óvónéni elé, úgy tárja a gazdái elé a nyomorát, igazolja hűségét, hogy megölném én ezeket, csak kevés vagyok, viszont a szívem a tiéd, csóválja a farkát és fuldoklik a szervilizmusban. Ebben a leosztásban Kövér már nem is pedellus, hanem maga az igazságosztó Mr. Chapel, a mindenható atyaisten. Vagy elképzelhetnénk a fideszcsürhét az Igazság Ligájaként, gondoljanak bele Novák államtitkár asszonyelvtársba, midőn Wonder Womanként tündököl.

Ha ebből a sokkból aztán magunkhoz tértünk, állapítsuk meg lehangoltan, a NER már a szolgáit is annyira leuralta, hogy lesüllyedve egy bamba kiskölök nívójára már a seggüket is apuval meg anyuval töröltetik ki, saját erőből fingani sem tudnak. Míg viszont, akinek a köldökén lógnak, azok meg valami dackorszakos, elvarázsolt hét éves nívóján viszonyulnak a valósághoz, és ekkor előttünk áll kies hazánk egy szutykos óvoda nívóján. Viszont olyan dedó ez, amelyben vérre mennek a dolgok.

Ez már a vég kezdete egyébként, vagy a kezdet vége. További információért kéretik Churchill papához fordulni.

Parlament vs. kocsma

Megszólalt a Századvég a parlamenti móka ügyében, és volt neki elítélő véleménye. Egyébként a Századvégről nem tudjuk, az micsoda. Jogilag, telekkönyvileg persze igen, de hogy miért van ezen a világon azt nem igazán. Valami olyasmi feladata van, hogy OVM leszól nekik olykor, hogy hazudjanak valami szépet, s mellé küld egy csekket pár milliárdról. Így lehetne őket elhelyezni a Brehmben.

Ezért, és ezzel a fenti buzgalommal közleményt írtak az MTI-nek a képviselői rendbontásról. Kitetszik ebből, hogy ugyanolyan szerepzavarban vannak, mint az országban még oly sok minden és mindenki. Amikor például Volner a saját bejáratú nácijaival akar rendet rakni a Kossuth téren, vagy, amikor a rendőrség a tüntetőkkel kamerába szavaltat, mielőtt elengedi őket.

A hatáskörök ilyen túllépése, amikor önjelölt barmok azt csinálnak, amit csak akarnak, az anarchia kezdetét jelenti. Viszont most nézzük meg, hogy a Századvég miként vélekedik arról, hogy az ellenzéki képviselőknek végre tele lett a töke azzal, voltaképp semmi szavuk nincs, mintha ott sem lennének, nélkülük is frappánsan gyártódnának a törvények, és most föllázadtak. – Hirtelen és váratlan.

A legjobb családban is megesik az ilyen, hát még abban a kuplerájban, ami a magyar országgyűlés. A Századvég a történéseket – zsebében a kitöltött, aláírt csekkel, ezt el ne feledjük – úgy jellemezte, hogy soha nem látott erőszakos események zajlottak a tisztelt falak között, és azt is, képviselői minimum, hogy a törvényhozási körülményeket nem züllesztik kocsmahangulatúvá és kaotikussá.

Ebből is látszik, hogy a Századvég nem jár kocsmába, az ilyen műintézményekről kényszerképzetei vannak, állításait tehát a kocsma nevében visszautasítom, több okból is. Miközben a Századvég arról ábrándozik, tisztelni kellene a kupleráj elnökét, azaz az ilyen Kövér-féléket, egy kocsmában ilyesmi óhaj fel sem merülhetne, mert, ahogyan Kövér et. viselkedik, már rég kibaszták volna, mint macskát szarni.

És továbbá azt mondja a Századvég, hogy az ellenzék a saját szavazóit sértette meg, mert semmibe vette a “magyar demokrácia egyik alappillérét, a parlamentarizmust”, ó én, édes Istenem. Magyarország még nem nyugat, mint ahogyan Helsinki viszont már az, amivel arra utalok, hogy parlamentáris demokráciákban nem szokás megfosztani az ellenzéket az élet jogától, és díszletté degradálni.

És most, hogy a marionettek életre keltek, megy a csudálkozás, meg ilyenek, de ezt már oda-vissza tudja mindenki, ezért inkább a kocsmáról mesélek. Hogy mért jobb az a parlamentnél, és mért hiba úgy beállítani, mintha negatív töltete lenne, holott, ha őszintén belegondolunk, nem az. És nem is arra gondolok igazán, hogy egynéhány képviselők amúgy is szeretik a hűsit a szavazgatás szüneteiben, hanem, hogy a kocsma vs. parlament, illetve az egész nyüves ország összevetésből a csehó kerül ki győztesen mindenképp.

Mert gondoljunk csak bele. Az lehet, hogy a kocsmában ki van írva, hogy a hitel alma, az azonban nem, hogy ne itasd a rászorulót, mint ahogyan templomaink ezen polgártársaink etetését tiltják. Az eléggé lepusztult kocsmában jól elvan a hajléktalan, senki nem bántja, itt mindenki szabadon elmondhatja a véleményét és nem büntetik meg érte, maximum kap egy pofont.

A kocsmában senki nem akarja elfoglalni a csapos helyét, mint most az ellenzék Kövérét, itt nem szavaznak a másik helyett, hogy nem olasz, hanem zöld fröccsöt óhajt a szomjazó. Sőt, a kocsmában – nem, mint most a parlamentben – nem fütyölnek az ember képibe és nem ordítják le a fejét megafonnal, az elesett embert pedig barátilag hazatámogatják.

Írhatnék még sok mindent a kocsma dicséretére, de máma nem ez a föladat, hanem, hogy bemutassam, az ilyen századvégek, a bennük dolgozó mókusok, és pláne az őket kitartó maffia mennyire nem ismeri azt az életet, amelyet aztán dirigálni akar. Közük nincs hozzá, halovány fingjuk nincs róla, ezért érik őket meglepetések minduntalan, mint pénteken is értekeztem róla, hogy jé, ez meg visszaüt.

Hát, így valahogy.

Komoly, kézzel írt (4.)

Tisztelt szerkesztőség!

Köszönöm szíves levelüket és a csomagot. Főleg az ételküldeményt, benne a kolbásszal, amelyet, mint írják, maga Orbán Viktor töltött a saját kezével. Ez, amilyen mérhetetlen öröm, akkora gond és felelősség is nekem. Biztatást ad ezekben a vészterhes időkben, megerősíti a hitemet, de próbára is bocsát, mint az úr Ábrahámot, mert ilyen ereklyét meg én nem ehetek, mert elkárhozok. Tabernákulumban a helye, Orbán Viktor fröccsöntött szobra, és a minden bizonnyal általa kiköpött szotyolahéj mellett, becsomagolva a tőle kapott konzultációs levél borítékjába, bár ez utóbbi kissé viseltes.

Így lesz, megőrzöm a kolbászt, csak félek, megpenészedik, de ez legyen az én gondom, ugye. Beszéljünk inkább a feladatról, amelyet magam választottam ugyan, mégis úgy érzem, a mindenható testálta rám, akárcsak a kolbászt. Magnót, mikrofont megkaptam, köszönöm, szükség azonban momentán nincsen rá, ezek hárman ugyanis, mint ismeretes, K. József, a hentes, J. Miklós, hajdani vasutas és M. István, volt történelemtanár, ahogyan azt tudhatják, már sportot űznek a bosszantásomból, kihasználva szorult helyzetemet. Már nem is sutyorognak a lépcsőházban, hanem ordibálva szidják a rendszert, nem is titkolva gyűlöletüket.

Sőt, csatlakozott hozzájuk Mária néni is, aki eddig nem tűrte a hangoskodást az ajtaja előtt, most azonban gyakorta közéjük áll, hallani a vércse-hangját, járókeretének kopogását, sőt, olykor ő a leghangosabb és a legmocskosabb szájú, hogy nem győzöm vetni a keresztet miatta. Orbán Viktort aljas gazembernek, tolvaj nácinak, trottyos majomnak titulálják, sőt, hájas seggdugasznak. Mi ez, ha nem felségsértés, egyszer el is pityeredtem miatta, nem bírtam tovább, és a csukott ajtón át kikiabáltam, hogy megveri őket az Isten, sírnak még, ha senki sem látja őket. De szerintem Mária néni az ajtómhoz vágta a járókeretét, mert a durranás után ő ordította, hogy kuss, patkány.

Már kocsmába sem járnak, reggel fölszerelkeznek a piacon borból, Mária néni meg a mandulalikőrjét osztogatja nekik. Ha bármely lakó elhalad, azzal udvariasak, előzékenyek, csak én vagyok a kitaszított. Úgy kell kilesnem, mikor csitulnak el, mikor alszanak kicsit, hogy az újságomért kisurranjak, valami emberi szót olvashatni sikereinkről és Orbán Viktor küzdelmeiről, amellyel minket védelmez, bennünket óv és rólunk gondoskodik szerető atyánkként. Ez tartja bennem a lelket, és híradóink, meccsek közbeni egyperceseink higgadt, őszinte hangja, olykor-olykor Nógrádi úr, Bakondi úr megnyugtató elemzései a migránshelyzetről, kerítésünk állapotáról és az úton lévő milliónyi terroristáról.

Néha szétnézek az utcában a gukkeremmel, ilyenkor Hende Csabának álmodom magam, tőle véve vitézségből formát, s ahogy ő, én sem látok semmit soha. Csak hallom az autók zaját, sejtem a szél zúgását, az emberek sietős szavait. Az utca állapota egy tízes skálán nyolcas. A szemét büdös kicsit, mert már ritkábban viszik, és a ház falán a hányások szaga sem ideális, olykor a kátyúkban kitörő bokák roppanását hallom, ebből fakadó sikolyokat és kurvaanyázást, de akkor épp a polgármesterünket szidják, az ő böcsületébe gázolnak, mert nem lehet minden tökéletes. Itt, a lépcsőházban viszont akkor tört ki a botrány, amikor a parlamentben.

Először nem is tudtam, mért ordítanak, a valahai hentes mért készül lapátkezével beszakítani a falat, Mária néni pedig mért szidja sikoltozva Kövér urat, mert a rendelkezésemre álló televízió és rádiócsatornákon csak azt hallottam, hogy a parlamentben zavartalanul nagyon fontos törvényeket hoznak meg. Csak estefelé, amikor a lépcsőházban már teljes volt a tombolás és a zűrzavar, akkor tudtam meg, hogy a sorosista képviselők puccsot terveztek, magát Orbán Viktort fenyegették síppal és csúnya nézéssel, hogy a testőrséget is be kellett vetnie, hogy Áder úrnak egyenesen kérdést tettek fel, de ő bölcsen és higgadtan, szó nélkül távozott. Így is kell ezekkel, férfiasan.

Viszont elszabadult a pokol, mert ezek valami álomvilágban élhetnek. Tüntetésekről, vonuló munkásokról, szabadságról kiabálnak, míg én annyit tudok, hogy pár anarchista készül meggyalázni a Szent Koronát, megszentségteleníteni a Kossuth téri kisjézust, támadják keresztény hitünket és meggyalázzák az Ádventet. A baloldali médiatúlsúly ezzel szemben azzal eteti őket, hogy Budapesten elégedetlenek az emberek, pedig csak részeg garázdák, mint ezek is a lépcsőházban. Söpredék, kommunistaliberális sorosimádók, sátánfattyak, idegenszívű hazátlanok. Eláradt a gonoszság áldott hazánkban, a tettek ideje van most tehát.

Az én lehetőségeim szűkösek, ezért magamhoz vettem a partvist, egy födőt pajzsul, egy fazokat sisaknak, meg egy Fa sprayt, hogy azzal vakítom meg őket, ha muszáj, mert ez már háború. Föltéptem a bejárati ajtót, és elébük ugrottam, de nem az történt, amire számítottam. A hajdani történelemtanár rám kiáltott, hogy fapapucs, amitől úgy ledermedtem, hogy elvették a partvist, a födőt, letépték a fejemről a fazokat és kiteperték a kezemből a sprayt is, majd visszalöktek a lakásba és rám csapták az ajtót. Mária néni még utánam kiáltott, hogy faszfej. Most itt állok, és már nemcsak éhes vagyok, de büdös is. Mégsem adom fel, majd jelentkezek.

Magatokon röhögtök

Tegnap az ország házában, amikor az ellenzéki képviselők nagy váratlanul úgy viselkedtek, ahogyan azt azok várták el tőlük, akik odaküldték őket, tehát a nép (nem fideszi értelemben), a fideszcsürhe pofán röhögte őket, aztán mégis kissé akadozva ugyan, gátolva az ő zavartalanságában, de mindent megszavazott, amit csak eltervezett.

Olyan dolgokat, amelyek ellentétesek a nép (nem fideszi értelemben) érdekével, így – bár nem tudom, abban mi szerepel szó szerint -, de megszegte az esküjét az összes. Ez volt az a pont, amikor nyíltan – sunyiban úgy általában mindig – szembefordult a választójával a fideszcsürhe, és a párt, illetve annak vezetője érdekét helyezte előtérbe, ezzel pedig átlépte a maga Rubikonját, és minden visszautat lehetetlenné tett.

Innentől, ha kicsiben is, Marx bácsi forradalmi tétele lépett életbe az ország elcseszett házában, amely szerint a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmon lévők pedig nem tudnak többé a régi módon uralkodni. Így tört ki a balhé tegnap, ami aztán az utcára is kiszivárgott.

Az ellenzékiek vagy szervezetten, vagy spontán módon, olyan elpattant egy húr szindrómára, és minden mindegy alapon a végsőkig tették a dolgukat, de a sok lúd disznót győz matematikai elve alapján, valamint ismét csalással fűszerezve (furcsa mód működő szavazógépek, ugye), a gyalázat beteljesült.

Két haszonnal járt azonban mégis a balhé. Amikor az ellenzékiek végső kétségbeesésükben minden épp, a kezük ügyébe eső lehetőséget megragadva küzdöttek – mert azt tették, ez nem pátosz -, és a fideszcsürhe kemény magja pofán röhögte őket, akkor azokat röhögte ki, akik ezeket odaküldték, a választóikat tehát. Így vált világossá, hogy azok – az a pár millió – ebben a történetben nem játszik, mintha nem is léteznének. Bár ez bevett fideszcsürhe mentalitás.

Másrészt világossá vált az is, hogy ezeket a hóhérokat ki lehet mozdítani a húgymeleg komfortzónájukból, amely abból áll, hogy a butaság megingathatatlan bátorságával, mint egy óvodai csoport, vagy egy galeri züllöttségével, illetve ezek sajátos elegyeként az érinthetetlenség hamis illúziójával – akár valami öntelt futballista – lakják be a világot, kiválasztottnak képzelve magukat.

Ezen a képzeten keletkeztek repedések tegnap, mert elnézve az arcokat, az előtérben harsányan röhögők háta megett, a kevésbé elvetemültek arcán valami gondolkodás-szerű és féle révület olykor felvillant, mert eszükbe jutott talán, mihez adják a nevüket és az arcukat.

Egészen profánul: mivel bűnözők érdekeit szolgáló törvényeket hoznak, bűnözőket menekítenek, bűnöket tussolnak el, az első számú vádpont a bűnpártolás. A második pedig, mivel ezekben semmiféle ideológiai és intellektuális meggyőződés nincs, így, amit képviselőként elkövetnek, a törvénysértések sora, az szimpla megélhetési bűnözés. Halmazati dolgok ezek.

Ezért, amikor az ellenzékiek kétségbeesett kísérleteit kiröhögték a biztonság illúziójában ringatózva, abba a hibába estek, mint Gogol hősei A revizor-ban, midőn olvasták a levelet, és a polgármesternek kellett felhívni a figyelmet: “Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!”, mert megérkezett közben az igazi revizor, és elébe kellett járulni. Így lesz majd a bírósági tárgyalásokon, de akkor már késő lesz, és odáig el is kell jutni.

Hadiállapot van ugyanis, és a jelenleg még hatalmon lévők eközben mindent meg is tesznek, hogy ott maradjanak a csúcsokon. Nem véletlen tehát, hogy Kocsis Máté szerint “a mindenkori parlamentben megengedhetetlen ez a tróger, bunkó, agresszív, közönséges viselkedés”, sőt, szerinte “az ellenzék agresszív viselkedése nevetségességbe torkollott, bohócot csináltak magukból”.

Ezt fűszerezve Kövér házmester már ott helyben beígért olyan szankciókat, amelyek a képviselők magánéletére is hatással lesznek. Ha nem börtönbe száműzi őket, akkor a sármos bajuszával elszereti majd a feleségeiket, vagy mi, én nem tudom. Mégis, inkább keménykedni fognak, hiszen ez a BKV-s Kocsis későbben belengette, megvizsgálják, milyen bűncselekmény történt, illetve az is elhangzott, hogy puccskísérlet történt, és ez viszont már nem tréfadolog.

Mégis, úgy tűnik, egy ihletett pillanat született, amikor az ellenzék képes volt arra, hogy kibillentse a fideszcsürhét a fennsőbbséges érinthetetlenség szerepéből, egy kis időre elillant a fenenagy cinikus önbizalmuk, és ez az ébredező újdonság kiszivárgott az utcára is, ahol a küzdelem nem volt túl hosszú és nem is nagyon véres.

Viszont kiviláglott, mégsem teljesen reménytelen minden. Az inga kilengett, amikor az ellenzék elment a falig, az elkövetkező napok feladata pedig az, hogy folyamatos nyomás alatt tartsa a fideszcsürhét, különben kihűl a melegedő pite. Már most sem tudnak mást, mint okádni, lásd a BKV-s kijelentéseit, vagy a holding tudósítását, amelyben a lázadást “Párszáz anarchista rátámadt a rendőrökre” címmel adták el.

Soknak tűnt, ami történt, de nem az. Annyi csupán, hogy az általános letargia gátjai átszakadtak, viszont a népmesei igazságos befejezés még nagyon messze van. Ezt pedig én magam nem Szabó Gyula búgó hangjában és indázó rajzvirágokban lelem meg, hanem, valami különös késztetés folytán a Sztálingrád című film azon jelenete lebeg előttem, amikor az aljas náci tiszt könyörög a nyüves életéért. Ezt tessék szimbólumként érteni. Véletlenül sem kell gyilkolászni, tökön rúgni viszont ér.

Átadva, kitiltva, megbüntetve

Félmilliót kóstál egy bohócorr, elsősorban azért, mert Polt Péter kapta. Kövér pedellus elvtárs taksálja ennyire, egészen pontosan 504.900 forintra, de, hogy ez miképp jött ki neki, milyen furmányokkal, azt én nem tudom. Mindenesetre Tordai Bence, a Párbeszéd báránykája kell ennyit fizessen, mivel az egyik Országgyűlés-béli szeánszon nevezte Poltot bohócnak, majd egy ilyen szép, piros cuccot vitt oda a legfőbb legfőbbnek – ügyésznek nem hívnám, a többi bizonytalan -, levideózta, majd annak rendje és módja szerint közzé is tette.

Most fizethet, de magunk közt szólva még jól járt, mert Kövér pedellus elvtárs ott helyben le is lövethette volna, hadserege már van hozzá és az elszántsága is kellően buzog. Csak bele kell nézni a tébolyult szemeibe, meghallgatni olykor, miket delirál össze, és jobb helyeken már vasalnák is élire a kényszerzubbonyt, itt, minálunk meg közjogtalan méltóságon aluli tábornok. Amióta kötelet ígért minden fideszen kívül álló organizmusnak, tudjuk, hogy gyilkos szándékok munkálkodnak benne, s hogy ne legyen belőle tűzparancsot kiadó eszelős, a nyilvánosság tartja vissza egyelőre.

Ezt viszont igyekeznek teljességgel eltüntetni, mert arra például egyáltalán nincs épeszű magyarázat, hogy a tegnap mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére átadott, a legrészletesebb és legkegyelmesebb nevén “Budapest Honvéd Magyar Futball Akadémiájának Utánpótlásközpontja” nagy avatási ceremóniájára mért nem engedték be az Euronewst, hogy mi a szartól féltek. Igaz, a hermetizálás annyira jól sikerült, hogy Détári Lajos sem sem volt képes bejutni a falak mögé annak ellenére, hogy odabent pályát neveztek el róla. Nem jelzett vissza időben, oda be nem tehette a lábát.

Ez is mutatja, hogy a NER másképp működik, mint akármely kezdő diktatúra, már belakta magát, mondhatni. Itt olajozottan mennek a dolgok, minden a helyén, mindenki tudja a feladatát. Mint egy száz éves pénztárgép, úgy csörög, csattog és kattog a NER, olyan szenvtelenül és félelmetesen. A kitiltó kitilt, a cerberus be nem enged, a népek pediglen tapsolnak. Ezt a kitiltási mániát egyébként Kövér pedellus elvtárs hozta olyan nagy divatba, hogy szerte Neriában elterjedt, az origója viszont maga Orbán Viktor Mihály volt, ő kezdte, hogy csak azzal áll szóba, aki megkérdezi tőle, mit kérdezhet.

De, ha már szóba került ez az új futballista-keltető, ez is delikát egy dolog. Nem az, hogy hány milliárdot baszott el a rezsim, ez ma már oly gyakori, hogy fel sem tűnik, hanem a vezér színjátéka, az a klafa. Honvéd sálban mórikálta magát az előtt az ember előtt, aki pár éve még, amikor ellopta tőle a Puskás nevet a fatornyosa számára, legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Most viszont Hemingway elvtárs, mint a klub tulajdonosa, olyan éléken lefetyelte a vezéri valagat, hogy idáig hallatszott a csattogása.

Ebből is kitetszik, hogy a NER mindenkit ledarál, lepecsétel, elintéz, iktat és legyőz. Egy nagy, szenvtelen hivatal az ország, amely az állam – következésképp a vezér – szolgálatában áll. Aki beáll a sorba, mint ez a Hemingway is, megkapja a jutalomfalatkáját, aki meg nem, azt igyekeznek megdögöleszteni. Most épp Demeter Márta van a bögyükben nagyon, a bakó feni a bárdot, és csorog a nyála. Az egész fidesz-falka körülötte csahol, most épp a NATO közgyűlésből hívnák vissza, mint közveszélyes alakot.

Ilyen nyomást, amit kap ez a nő, sokáig bírni nem lehet. Vagy sírva rohan el majd, vagy megtér. Nincs az a mocsok, ami ne lenne megengedett, például a Gyurcsány házaspárt is mindenféle ismeretlen bolgár bűnözőkkel boronálják össze, hogy a Gruevszkijükről eltereljék a figyelmet. A rendszer tényleg úgy működik, mint egy szenvtelen gép, egy lépegető exkavátor, amely akadályok nélkül halad végső célja, a nihil felé, és ember nincs, aki visszatartsa. Olyan balesetek, mint a Gruevszki-féle, amelyek máshol végzetesek, itt csak apró fodrok a ringatózó vízen.

A szájunkig ér már a sár, hogy Villonnal takarjam el a gyalázatot, és meg fogunk dögleni most már mindenképp. Ágyban vagy párnák közt, eldőlve egy padon, egyre megy, itt életben csak az maradhat, aki behódol. Énnekem mindegy, nekem jól fog állni a hősi halott szerepe, s ahogyan fekszem majd kiterítve, mint Ivan Iljics, az én halálom is arra utal majd, mint az övé, hogy “Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem” – azaz, bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége. Ez így korrekt, de, hogy veletek mi történik majd, azt én nem tudom.

Meneküljetek!