Hetven millió forint. Ennyibe került, hogy egy ember se legyen az utcán, amikor Erdogan Orbánnál járt, és ez csak a rendőrségi számla. A járulékos veszteségekről nincs kimutatás, a lélek dolgairól meg ne is beszéljünk. Ki törődik azzal, illetve ki és hogyan törődik? Sőt, azt sem tudjuk, van-e egyáltalán ez a bozontos, vagy csak elektromos kapcsolatok az idegpályákban, esetleg tényleg mérhető és pár gramm súlya van. Aztán, hogy hol lakik, a szívben vagy a fejben, s akinek nincs, az gép-e, ezek egyáltalán nem ismert dolgok.
Akire hetven milliót kell költeni, hogy embertársaitól hermetikusan elzárják, s aki ennyit hajlandó is áldozni rá, nos, az híján van a léleknek. Csak azt a Rubicont nem lehet meglelni, azt a pontot megtalálni, amikor az emberből gép lesz, demokratából despota, vagy, ha soha nem is volt demokrata, akkor ember volt-e egyáltalán valaha, s pláne mi lesz a jövőben. Ezt sem lehet tudni, pedig ezek alapvető kérdések, és mégis, egyáltalán nem lényegesek. Mert gondolkodni máma fölösleges, érezni kell, vigyázzba vágni magunkat, ha szól a Nélküled. Ez elgondolkodtató, és a hit történetében totemizmusnak nevezik.
Ennek fétise az erdélyi medve, ami nem játék. Direkt sarkítom ki a hülyeséget, bár túl nagy szükség nincs rá, magától is öblös, de ezek közös dolgok. Erdogan – akit hetven millióért zártak el az emberektől – mostanában azokat sitteli le, akiknek nem tetszik, hogy öli a kurdokat. Minálunk azokat jelentik föl uszításért, akik nem állnak föl a Nélküledre, illetve még ki is plakátolják őket, hogy idegenszívű zsidók. Sheldonnak az volt a mániája, hogy a Lakótársi Szerződés nem érintheti a földet, itt meg állva kéne pisálni, ha megszólal ez az ótvar giccs.
Ha Sheldonra azt mondtuk, hogy jól van, hülye szegény, akkor körülnézve országunkban vajon milyen megállapításokra lehetne és kellene jutnunk? Ahogyan szaporodnak a kijelölt tisztelni való dolgok, úgy lesz egyre személytelenebb a világ. Mi közöm nekem a Nélküledhez, a nemzeti emlékezés gödréhez, meg az ilyen kijelölt totemekhez, semmi sem. Parancsra nem lehet szeretni, erről összetört szívek tudnának sokat mesélni, és mégis, akik hetven millióért elkülönülnek, elvárják, hogy rajongjanak értük, mert valami ösztön maradt bennük, hogy jó kölyökkutyának lenni.
S ugyanakkor, amikor nem sajnálják a pénzt, hogy a biztonságra hivatkozva légüres teret hozzanak létre maguk körül, arra még szívesebben költenek, hogy klakőrökkel tapsoltassák magukat, mert az jó. Például lengyeleket hozatnak március 15-én, kiválogatják, ki érhet a közelükbe, lehetőleg olyan, aki kezet csókol nekik, de ez már a diktátorok lélektanához tartozik, mert eszerint van nekik ilyenjük, ha beteg is. És ugyanakkor válik gépiessé és személytelenné az elnyomás, paragrafusok és törvények írják elő a szeretetet, esetleg büntetik a hűtlenséget, ami abszurd.
Nem mindenki alkalmas hülyének azonban. Emlékszem Göncz Árpádra, amikor friss köztársasági elnökként bejött a terembe az őt váró újságírókhoz, és odahagyva a testőreit, csillogó szemekkel, “szevasztok” kiáltással perdült a szoba közepére. Vagy emlékszem Kuncze Gáborra, amikor belügyminiszterként először találkoztam vele, és furán nézett. Mondom, mi baja, erre nekem szögezte az állító kérdést: kosárlabda?! Mondom neki, igen. Erre ő: én Csepel Autó, és te? Tudtam, hogy valahonnan ismerlek. – Így kezdődött a demokrácia Magyarországon, amikor még köztársaság volt.
Ilyenkor, amikor ezeken gondolkozom, eszembe jut Faludy György is, aki ’45 után lázasan járta a vidéket, előadásokat tartott és beszélgetett szénaboglyák tövében. Aztán elvitte őt is az ÁVH. Mert ez az ország mindig mindent elcsesz, ahogyan most is. Egyébként Donáth Anna EP-képviselő jóvoltából tudjuk, hogy hetven millióba került az Erdogan-cirkusz lezárásos része. De, mint föntebb látszott, pénzben nem mérhető a kár. Mert el tudják képzelni Ádert csillogó szemmel, szevaszozni, vagy Pintért mondjuk velem, hogy kosárlabdáról diskurál? Ugyehogy nem. És ez a baj. Nem nekem, az oszágnak.