“Nembeszilünk, ünnepülünk” – szokta volt mondani anyai nagyanyám az idők kezdetén, amikor valamiféle nagy-nagy napon (karácsony, születésnap, temetés, ilyenek), amikor a család örülni gyűlt össze, s értelemszerűleg két perc alatt robbanásközeli állapot alakult ki, mint az bevett szokás a keresztényi embercsoportoknál. Matriarchátus családunk volt nekünk, a csúcsain nagyanyóval, aki vaskézzel irányított mindent, így fojtotta el rendre a kitörni készülő veszekedéseket és lázadásokat, amitől az elhallgatottak nem utálták kevésbé egymást, viszont a mimikájuk felért egy bánatos bohócéval.
És mégsem családregényt írok, hanem azért jutott eszembe éppen nagyhatalmú öreganyám családon belüli országlása és az ünnepekkel kapcsolatos taktikája, mert máma is ilyen nagy-nagy nap van, csak országos. Sőt, azt is megtudhattuk már, hogy az egész pusztulásra ítélt planéta a magyarokat dicséri, mint az urat, a hősöket és a pernahajdereket, hogy vége lenne a világnak, ha mi nem volnánk. Mert ez valami genetikus defekt, az a fals idea, hogy a pöttyös seggünk szarta a spanyolviaszkot, ahogyan most is egymagunkban óvjuk az egész nyüves Európát a romlástól, pedig még azt sem tudjuk, kik vagyunk.
Ugyan nem kéne erőlködni annyira, amikor mára október 23. az annyit tesz, hogy Dózsa László 1942-. Ilyen felszereltséggel csakis böszmeségek hangozhatnak el emelkedetten és pátoszosan, mert valahogyan úgy tűnik, számunkra az az ünnep, ha résnyire szorítjuk a szemünket, úgy nézünk a világba, hajunk csattog a szélben, viszont nemzeti nagylobogónk meg bánatosan lafog a rúdon. Soha nem jött össze – és nem is fog – egy normális ünnep, amikor arról sincs konszenzus, mi az anyám valagát ünneplünk, mert ki ezt, ki meg amazt, a legtöbben meg semmit se. Tényleg jobb volna hallgatni.
Főleg, hogy a Fidesz már tegnap elkezdte a cirkuszt egy vonulással – ezek ebben merülnek ki, erre futja nekik, hogy gyalogolnak, mert ebben érzik valami miatt az erőt, ami szerintük velük van, pedig, mint tudjuk csakis Yoda mesternél -, szóval gyalogoltak, és Boross Péter beszélt meg mondott szavakat. Azok voltak, ez kétségtelen, de valahogyan nem álltak össze értelmes mondattá: “Hány szakember került az ÁVH karmaiba, akkor, amikor ez is ahhoz kellett, hogy minél radikálisabban és gyorsan létrejöjjön az a társadalmi struktúra, amelyet létrehoztak.” – Hát, vagy én vagyok a hülye, vagy pediglen más.
És máma fokozódni fog a helyzet. Ezek szétrajzanak az országban, a kontinensen, sőt, az egész földgolyón, és ilyenekkel fertőzik a levegőt, sőt, azon keresztül a polgártársak zaklatott tudatát. De, ha az ellenérdekelt oldalt nézzük, amelyik pedig valami különös ok miatt úgy véli, hogy ilyen napokon lehet tűzbe és lázba hozni a bávatagságba zuhant elégedetleneket, akik azt sem tudják igazából, hogy most akkor rossz nekik vagy jó, ezért szarnak az egészre. Sőt és pláne, mint olvasható volt, már megint azon ment a cirkusz, hogy emellé nem állok a színpadon, mert ez büdös, nos, akkor mégiscsak igaza van a nagyanyónak, hogy a legjobb dolog a kussolás.
Viszont ilyen szerencsénk nekünk nem lesz. Délutánra az egész internet betelik azzal, melyik hülye hol, milyen ökörséget mondott. A bűnös főváros száz helyszínétől a legutolsó tanyáig mindent megül a hazugság sztaniolba csomagolva, majd egy hétig megy a rugózás azon, miért mondta, amit mondott, holott ilyen nem történt, csak a szája járt, ami nem egyenlő a tagolt szöveggel. Valaki okos – most nincs érkezésem fölkutatni melyik – egyszer azt mondta, ha nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell. Milyen igaz. Ez is megerősíti bennem a hajnali meggyőződést, hogy nagyanyó for president, illetve, halál miatti akadályoztatás miatt lelkünkben inkább forduljunk Lao-ce felé. Jó dolog az a tao, és ezt Micimackó is tudja.